A félőlény

Az ember egy olyan lény, aki fél. Ez a hamis öntudattal rendelkező félőlény azzal táplálkozik, hogy másokat csapdába ejtve aztán újabb áldozatokat vonz magához. Fog egy kis halat, amit aztán belógat a vízbe nagyobbat fogni vele, és a nagyobbat meg arra használja fel, hogy még nagyobb halat foghasson. S így tulajdonképpen mindig éhes marad, mert sosem lakik jól, de őt nem is maga a táplálkozás, hanem a halászat foglalja le. És akkor miből nyeri az energiát? Nem egyébből, mint abból a félelemből, amit az áldozatai éreznek. Úgy is mondhatnám, számára a halászat egyetlen hozadékkal jár, hogy félelmet termel. Ezért szereti a horrorfilmeket is, hisz a félelemenergia hatalmas erő, és amikor a félelem feloldódik, elolvad vagy szertefoszlik, most nevezzük így, a megkönnyebbülés látszólagos felszabadulást nyújt számára. Tehát nézi a horrort, fél, és neki ez azért jó, mert a félelem után felszabadulhat. Nos így van ezzel a mi félőlényünkkel a való életben is: imádja a félelmet, amit azzal generál, hogy áldozatait a vízbe mártva újabbakat gyűjt. Minél nagyobb a hal, annál nagyobb a félelem, és ő annál jobban lakik. Neki az a legszebb pillanat, amikor bent van az újabb csali a vízben, aztán jön a nagyobb hal, és hamm, bekapja, csodás, csodás, nagyon boldog, mert ott van az újabb, még nagyobb félelem ígérete. Láthatjuk tehát, a félelemenergiában annak feloldódása jelent pillanatnyi felszabadulást, azaz, aki félelemmel táplálkozik, a másik félelme által rövid időre megszabadul a magáétól, ergo az ilyen lény állandóan fél. Mulandó, véges és korlátolt konstrukció ahhoz képest, aki akkor lehetne, ha képes lenne túllépni önmagán.

Ma jelent meg az Indexen immár a sokadik cikk arról, hogy mi van, ha egy számítógépes szimuláció az életünk? A cikk érdekes, bár kicsit tudálékos, de nem is ez a legfőbb gond vele, hanem, hogy pont azt a csapdát rejti magában ez ilyesféle gondolkodás, mint amit a lapos föld és a gondolati sztrádák kapcsán próbáltam megmutatni, azt, hogy a félőlény nem képes túllátni a saját gondolkodási keretein, ergo az ember egy olyan lény, akit a saját gondolati ejtettek csapdába, és amikor kirepül az űrbe, netán elgondolkodik arról, lehet, hogy a valósága nem is az, aminek gondolja, hiába minden, mert továbbra is viszi magával ezt a gondolati cellát, ami körbeveszi őt. És ebből fakad az ő félelme is, abból, hogy ebben a zárt üvegburában létezik, melynek falai mindig önmagát tükrözik vissza rá.

Nézzük csak meg újra a halászt, azt mondtuk, mindig nagyobb és nagyobb halat fog ki, táplálva ezt az energiát. Mi lehet a hal, ha mi mindannyian ilyen halacskák voltunk (vagy még mindig azok vagyunk) a vízben? A mulandóság elemei a halacskák. Minden, ami mulandó, hal a vízben, és maga a halász sem egyéb, mint egy nagyobb, belógatott hal, akinek tisztje újabb halakat elcsábítani. És ki az, aki kint ül a parton, és fogja a pecabotot? Nyilván nem lehet más, mint a halál. A halálfélelem, a mulandóságba vetett hit teljesen megköti az embert, még akkor is, ha hisz a halál utáni létben, amiről már Karinthy is elmondta, hogy egyszerű nonszensz, értelmetlenség.

 

Önmagában az a hit, hogy ez a valóság véges, hogy az emberi lét egy mulandó állapot, totális fogságban tart. S ebből egyetlen egy módon tudunk kilépni, ha meglátjuk azt, nem vagyunk benne. Ezt nem látja az Indexes fiú. Ha nem félne az ember a haláltól, nem érdekelné semmi, abban az értelemben, ami ma az életet egy hatalmas stressz forrássá teszi számára. Mert akkor azt látná, mindig van tovább, és a lét emelkedik, a matrjoska babában felfelé vezet az út az egyre nagyobb és részletezettebb babák felé. S hogy miért jelenti a halál képzetének feloldása, hogy ez a tovább jobb is egyben, és nem egyre rosszabb? Mert az egyre rosszabb vége a halál maga, egy vég, ami felé haladva a lét nem végtelen.

A félőlény lent tartja a létet azzal, hogy állandó veszélynek teszi ki, aminek a vége maga az elmúlás. Ám ha át tud menni egy tudati kapun, az kinyitja számára a végtelenbe nyíló folyosót. Ez a kilépés pillanatnyilag kicsit rossz érzéssel járhat, mert a mulandóság elemeit, amibe eddigi léte során kapaszkodott, mind maga mögött kell tudnia, de ez csak azért van, mert ami mulandó, odavaló, ahonnan kilépett. S ha te is szeretnél kilépni a félőlény zárt, möbius-ketrecéből, akkor ne a vágyaid vezéreljenek mától, hanem ez a végtelenség. Az vezéreljen, hogy ahová tartasz, azért lehet mindig csak jobb, mert oda vezet, ahol nincs halál, és ahol azok várnak, akik ezt az utat már megtették. Minden mást most hagyj a csudába. Nézd kívülről, nézd onnan, ahol már ez mind nem számít, és akkor nyertél: a halászt legyőzted, mert halálra rémíted azzal, hogy kiugrassz a vízből és a szemébe nézel. Na, erre nem számított. A gyakorlatban tehát mindez azt jelenti, hogy nem törődsz a mulandóság elemeivel, nem törődsz semmivel, amiről azt gondolod, az ún. haláloddal elhagyod, mintha azok nem is lennének. A halál képzete most abban lesz segítségedre, hogy a mulandót meg tudd különböztetni az öröktől. Hírnév, önmagukban a tárgyak, az a fene nagy önérzet és a kinek van igaza játékban való részvétel – és a többi, és a többi – most nem számít, ehelyett törődj mindazzal, amiről azt gondolod, viszed magaddal. S nem kell hozzá több, mint pár nap, amíg ezt átérzed, és elindul benned az a változás, amire mindig is vártál.

 

S ez nem azt jelenti, hogy akkor innentől nem lehet dolgoknak örülni, nem lehet szeretni az otthonod, jóízűen megenni egy finom vacsorát, netán sétálni egy jót a parkban, vagy épp bosszankodni hülyeségeken. Csak már nem félőlényként. Volt életemben pár megrendítően csodás pillanat, amikor egyáltalán nem féltem, jóllehet, akkor épp lett volna mitől. Mindegyik szituációra az volt a jellemző, hogy egy pillanatra sikerült kívül kerülnöm ezen az egészen, legfőképp önmagamon ott lent a sztoriban. Részt vettem a helyzetben, átéltem, de mégsem voltam benne. Mint, amikor egy filmet néz az ember, izgul, sír, nevet a filmmel együtt – a foteljéből. Sajnos nehezen tudom ezt az állapotot előhívni, vagy megtartani. De azzal, hogy párszor már átéltem, tudom, létezik. Azzal fejezi be az indexes Hegyeshalmi Richárd a cikkét a szimulatív valóságról, hogy idézem:

„a szimulációs hipotézis tudományos gondolatkísérletnek nagyon is izgalmas. Erkölcsi tanulsága nem sok van, a mindennapi életünkre pedig semmilyen hatással nincs, hogy elhisszük-e vagy sem. De semmi kárunk nem származik abból, ha törekszünk rá, hogy a Rendszergazda jól szórakozzon – ha elég izgalmas életet élünk, talán nyerhetünk még egy kört az újraindítás után.”

Ugye mindenki látja a félőlényt e sorok mögött? Nem az számít, a valóságunk miből van, hanem mi kik vagyunk benne és kik vagyunk azon túl. A kulcs és a zár is bennünk van: egy olyan cellában vagyunk, aminek az ajtaján csak belül van kulcslyuk, de a kulcsot csak a cellán kívül tudjuk kivenni a zsebünkből. Belül kell magunkat felfedezni kint. Ez a 21. század legprogresszívabb gondolata, s nem az, hogy továbbra is a minket körülvevő valóság természetét kutatjuk, vakon tapogatva annak falát benne lévő, azt saját magunkon keresztül érzékelő, izgőmozgó klein-kancsóként. Könnyedén kikerülhetünk e paradox formából azzal, hogy fölébe emelkedünk a félőlénynek, oda az ember fölé, legyőzve azt.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..