Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

A hihetetlenül eljelentéktelenedő ember krónikája

Karácsony másnapja volt, olyan 10 óra tájban. Kiss József, vagy, ahogy magát nevezte, Petit Joe, a híres fővárosi celeb-műsorvezető elégedetten csettintett nyelvével, minekutána előkészítette feltöltésre a tegnap lőtt családi fotót. Némi antik árnyalat, a robusztus kandalló előtt ölelkező, elegáns ruhákba (Tom Ford, Yeezy, Yohji Yamamoto, Moschino) bújtatott családja a monumentális fa előtt, egészen impozáns látványt nyújtott. Szerencsésen látszott a terméskő burkolatú falra félig ráhúzott súlyos, vastag aranybrokát függöny, valamint a kandalló feletti rusztikus keretű falikép. Kicsit még igazított a felesége csípőméretén, majd közszemlére bocsátotta a képet a „Szenteste családi körben, aláírás PJoe” felirat kíséretében. Majd megtekintette az e-mailjeit, elégedetlenül állapította meg, hogy csak öt levelet kapott, mindenesetre akkurátusan válaszolt mind az ötre, majd végignyálazta a sajtófigyelőjét, vajon mit írtak róla a lapok karácsony alkalmából. A szokásos, nyilván. Volt szó a folyó becsületsértési pereiről – hála istennek –, az új műsoráról, valamint több cikk is foglalkozott Az elhaló erő című film díszbemutatóján történt részvételéről. Sajnos Erika, a felesége pár képen egy picit magasabbnak látszott nála (pedig hányszor megkérte, ne vegyen már fel olyan átkozottul magas sarkú cipőket, egyszer kihajítja az egész kazalnyi cipőhegyet), de remélhetőleg az impozáns dekoltázs elterelte erről az apró bakiról a figyelmet. Kortyolt önelégülten a kávéjából, és jelentőségteljesen elrikkantotta magát.
– Szívem!
Nem érkezett válasz. Kicsit hátrébb tolta magát az íróasztalától a görgős bőrfotelben, kifordult a fotellal együtt a dolgozószoba ajtaja felé, és erőteljesebben kikiáltott valahova a hatalmas ház belsejébe.
– Szívem!
Semmi. A jóistenit már ennek a nőnek, most állhatok fel és mehetek ki mezítláb. Mérgesen megdörzsölte a csuklóját, és gépiesen ránézett a monitorra. És ott hirtelen megpillantott egy pixelhibát. Nem is jelentéktelen, hanem épphogy nagyon is jelentőségteljes hiba volt. Úgy is fogalmazhatnánk, egy hatalmas, szabálytalan kulcslyuk alakú folt éktelenkedett az óriási feszített monitoron, egy pajzán lyuk, ami mögött nem volt egyéb, csak valamiféle meghatározhatatlan színű kékesszürkés üreg. Mélyen belebámult ebbe az üregbe és ekkor történt valami rendkívül különös: egy hangos pattanást érzett a nyakában, mint amikor egy kötél elszakad, és elvesztette azt a felfüggesztést, ami lényének egyfajta különös tartást kölcsönzött, úgy is fogalmazhatnánk, elszakadt a feje tetején egy láthatatlan szál, ami őt egyenesen tartotta. Hirtelen – mintha egy rugó, ami eddig a testében megfeszülve végighúzódott, most összeugrott volna a gyomorszája környékén, nehéz fájdalom hasított belé, és egy pillanatra összegörnyedve ült a bőrfotelben jobb tenyerét a hasára szorítva. Mi az ördög, gondolta bosszúsan, majd megpróbált felegyenesedni, és amikor ez hellyel-közzel sikerült, feltápászkodott az asztaltól és kiment a szobából. Egy csöppet szédült, ám mire kiért a tágas folyosóra és talpa izzadtan megérintette a tölgyfa padlót, nem maradt a különös élményből egyéb, csak egy kicsit laza, lötyögő töröttrugó-szerű érzés a hasa tájékán. A tegnapi lazac, feltehetően megint nem sütötte át rendesen, pedig hányszor kértem, hogy ne kapkodjon ki mindent idő előtt a sütőből, dohogta, és a fürdőszoba felé lépkedve tenyerét végighúzta a mediterrán hangulatúra alakított, kissé göcsörtös, krémszínű falon. A házban néma csend honolt. Kint szemerkélt az eső, lucskos, szürke idő volt, semmiképp sem karácsonyhoz illő.
– Szóltál? – hallatszott lentről egy vékony, jelentéktelen hang.
– Ja, vagy kétszer is – felelte mérgesen.
– Mondjad, figyelek!
– Nem jönnél fel, ha megkérhetlek? Miért üvöltözünk két emelet magasságban?
– Gyere le te.
Joe, született Kiss József megtorpant. Maga sem tudta miért érintette ilyen érzékenyen ez az ártalmatlan félmondat. Mégis, mintha lentről egy hatalmas szablyával támadtak volna aljasul rá, és megsebesítették volna a torkát. Harákolt. Az istenfáját, gondolta, micsoda nap, majd egy szó nélkül belépett a fürdőszobába, magára csukva az ajtót. Megállt a tükör előtt. Elcsodálkozott, milyen homályos a kép, jóllehet nem volt párás az üveg. Mi a szösz, hajolt közelebb a tükörhöz, majd visszahúzódva figyelmesen méregette a képmását. Valóban alig észrevehetően a tükörkép homályosabb volt, mint szokott. Különös gondolta, egy tükör nem életlenedhet el, vagy mégis? Körülkémlelt a fürdőhelyiségben, a süllyesztett pezsgőkád, a hatalmas, dupla, márvány mosdókagylók és a falra rakott mozaikok ugyanolyan élesnek tűntek, mint ezelőtt, no de visszapillantva a tükörbe a kép párás, homályos, némileg elmosódott volt, akár egy rossz képélességű fénykép.
Ó hogy az a, gondolta, lehúzta a bordó pizsamaalsóját és leült a lakkozott, fa vécéülőkére. Könyökét térdére helyezte, fejét tenyerébe hajtotta és várt. Idegesen zsibogott valami a hasában, iszonyatos érzéssel párosulva. Kis idő múltán felállt, megtörölte magát és a zuhanyfülkéhez lépett, beállítva a vizet kifejezetten melegre, majd levetkőzött. Pizsamáját a szennyesbe dobta, és beállt a zuhany alá. Behunyta szemét, arcát először a zubogó víz felé fordította és összeszorított szájjal, szorosra hunyt szemekkel hagyta, hadd mossa arcát a meleg víz. Furcsa érzés fogta el, mintha arcáról a vízcseppek nem szétterülve testén folynának tovább, hanem valahogyan a vízsugár átfolyna rajta, szinte akadálytalanul. El ne ájuljak itt, gondolta, s gyorsan lehajtva a fejét lenézett a lábfejére és hagyta, hogy a permet most a nyakát nyaldossa. A víz a lábfején azonban nem szétfreccsent, hanem eltűnt, pontosabban olyan hatást keltett, mintha átfolyna a bőrén. Megrázta a fejét, gyorsan beszappanozta a testét, megállapította, ismét végig kellene borotválnia a mellkasát, de most ehhez nem érezvén kellő erőt, lezuhanyozta a habot, elzárta a csapot és kilépett a puha, bolyhos fürdőszobaszőnyegre. Kinyúlt oldalra a törölközőért, jól megdörgölte magát, majd arrébb lépett a szőnyegen,ám meglepve tapasztalta, a szőnyeg hatalmas rojtjai nem lapultak le nedves talpai alatt. Kellemetlen érzés járta át, pont olyasmi, mint amit akkor érez az ember, ha elhagy valami fontosat: a tömött buszon megtapogatja a csuklóját, atyaég a karórám! PJoe körbenézett, mintha valahol a mokkaszínű csempén várna feleletet fel sem tett kérdésére. Elővett a fiókból egy bokszeralsót, megdörgölte illatos olajjal a mellkasát, le kéne már borotválni, gondolta újfent, majd fürdőköpenyébe bújva kilépett az ajtón. Tompa puffanást érzett a mellkasán. Egy hatévesforma szőke fiú rohant egyenesen neki.
– Az istenit, Márk, nem tudsz figyelni?
– Bocsi, nem vettelek észre – és szaladt is a fiúcska tovább.
PJoe dühösen pillantott utána. Hogy nem lehet őt észrevenni? Lement a faragott csigalépcsőn az étkezőbe. Lent egy vékony, izmos nő állt háttal a lépcsőnek, és valamit matatott a kávéfőző géppel. PJoe köhintett. A szikár alak meg se rezzent.
– Jó reggelt – mondta Joe dühösen, majd kihúzva egy széket a vaskos étkezőasztal alól, ráhuppant. Ülepe meglepően puhára érkezett. Letekintett a lába közé, de a széken nem volt párna. Megtapogatta az ujjaival, kemény volt az ülőke, mégsem állt annyira ellen neki, mint kellene.
– Nem vagyok ma reggel jól – mondta a hátnak.
– Jó reggelt – fordult meg ekkor az alak, és egy éles arcú nő nézett le PJoe-ra.
– Hallod, amit mondok?
– Mit?
– Hogy szarul vagyok.
– Hallom.
– És?
– Mi és?
Joe zavartan pillantott körbe, ez sehogy sem tetszett neki.
– Mikor jönnek anyádék?
A nő visszafordult szó nélkül a kávéfőzőhöz, és kihúzott alóla egy hófehér csészét.
– Válaszolnál? Neked tulajdonképpen mi bajod?
– Tessék? – indult el az asztalhoz a szikár nő.
– Hát ez nem igaz. Azt kérdeztem, mikor jönnek anyádék?
– Tán egy óra múlva. Vagy ebédre.
– Fanni felkelt már?
A nő nem válaszolt, mint aki meg sem hallotta a kérdést, hanem lassan és óvatosan beleszürcsölt a kávéjába. Joe értetlenül nézett rá, érezte, ahogy egyre inkább elönti a düh, ráadásul a benne lévő vacak, lötyögő rugó piszkálta valahol belül a zsigereit, nehezére esett a fejét egyenesen tartania, és az ingerültség egyre pezsgett benne, mint buborék a forrásponton lévő levesben.
– Az isten szerelmére, megmondanád, mi a halál bajod van?
A nő nyugodtan, puha mozdulattal lehelyezte a széles csészét az asztallapra, majd hirtelen újra felemelte, pulcsija ujjával megdörgölte alatta a natúr, nemes fabútort. Ezután felállt, visszalépkedett a konyhapulthoz, és egy papírtörlő tekerccsel visszatért. Ismét letette a csészét az asztalra, a törlőből tépett egy másfél lapnyi darabot, gondosan négyrétbe hajtotta, lefektette a csésze mellé, áthelyezte rá a kávéval teli csészét, és egy újabb lapocskával ledörgölte az asztalt ott, ahol az imént a csésze állt. Joe elképedve nézte ezt a jelenetet, és bevillant az agyába, ifjúkorában hasonlóan félelmetes érzések fogták el, amikor egy Mrożek-darab valamilyen amatőr színpadi előadását látta.
– Hogy mit mondasz? – nézett fel rá ekkor a nő a csészéből.
– Na jó, nekem dolgom van. Amúgy köszi, hogy hoztál nekem is kávét, nem tudom, mi ütött ma beléd, de rohadt irritáló vagy.
– Van kávé még a gépben.
– Leszarom.
Megfájdult a feje. Felállt az asztaltól, és visszamászott a lépcsőn a fölső szintre, elment a széles folyosón egy ajtóig, amin kívül egy Raffaello angyalkakép támaszkodott unottan a felhőjére, és átnézett valahol Joe válla fölött a semmibe. Joe benyitott az ajtón, egy tíz-tizenegy éves kislány ült az íróasztalánál, és egy nagyon csúnya, hosszúlábú babáról próbált lefejteni valamilyen neonszínű sortot.
– Szia Fanni – lépett be Joe.
A lány meg sem rezdült. Joe megállt a válla felett.
– Segítsek?
A lány csak morgott valamit a bajsza alatt.
– Rám néznél az istenfáját? – kérdezte mérgesen a celebapa.
A gyerek unottan felé fordította a fejét, és mintha nem találná az apja tekintetét, csak pásztázta az arcát, mint rövidlátó rendőr merülő zseblámpájával a kocsma udvarát.
– Segítsek? – ismételte meg a kérdést.
– Miért? – kérdezte unottan a kislány, és mint aki nem találta meg, amit keresett, visszafordult a babájához. Joe gyomrába ismét belehasított a fájdalom.
– Öltözz már fel a kurva életbe, mindjárt itt van a nagyanyád.
A kislány nem felelt. A celeb-műsorvezető kiment a szobából, visszasétált a dolgozószobájába. Ahogy talpa a földhöz ért, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a föld nem akarná tartani a súlyát, valahogy az volt az érzése, elsúlytalanodott, nem áll neki ellen az anyag.
Mi a frász, gondolta, leült az íróasztalához, és tekintete ismét a képernyőre vetült, ahol a sajtófigyelő ablaka volt megnyitva. A pixelhiba eltűnt, csakhogy ez semmi volt ahhoz képest, amit látott: az eleddig cikkekkel teli felsorolásból öt cím volt csak látható a képernyőn. Joe a monitorhoz hajolt, tüzetesen megnézte az oldalt, frissítette a lapot, majd ismét alaposan megvizsgálta: már csak négy cikk volt a listában. Elkezdett lázasan kattintgatni a gépen, oldalról oldalra ugrált, és egyre inkább elsápadt.
Mi az ördög, dörgölte meg a szemét, majd az asztalon lévő mobilja után nyúlt.
– Szia. Joe… Mondom, Joe vagyok, hallasz? Oké, várok. Halló, itt vagy még? Halló!
Hitetlenkedve vette el fülétől a készüléket és nézett a kijelzőre. Újra megkocogtatta, s ismét a füléhez emelte a telefont.
– Az előbb megszakadt. Joe vagyok. Na, végre, te figyelj, eltűntek a rólam szóló hírek. Halló, hallasz? Igen, a hírek, a cikkek, minden. Hát, amik voltak. Utánanéznél te is? Kösz, hívj vissza. Szia.
Frissített megint egyet a gépen. Ismét eltűnt egy hír. Felállt az asztaltól, átment a hálószobába, kinyitotta a ruhásszekrényét, és hosszas válogatás után kivett belőle egy pulóvert. Ez most melyik pulcsim is, a Tommy Hilfiger vagy az Armani? Belenézett a pulóver nyakkivágásába, de a cetlin nem látszott a felirat. Remek, képes kimosni a márkajelzést is, feleslegesen mondom el mindig, hogy kímélő mosásba tegye, de hiába. Felöltözött. Megnézte magát a nagytükörben: valahogy az egész megjelenése eljelentéktelenedett. Hiányzott belőle az a nyilvánvaló celebritás, az a kis fölény vagy gúny, ami a szeme sarkában villant, karjának az a lekezelő tartása, mellkasának a kissé kidüllesztett íve. Mi az isten van velem, biztos beteg vagyok, vagy csak fáradt. Kimegyek sétálni, elviszem a kutyát, jó áll nekem, amikor végigmegyek vele az utcán, majd ez helyrehoz. Holnap megyek a Casino partijára, addigra össze kell szednem magam. Ott lesz az egész sajtó.
Lement a lépcsőn, felvette a barna koptatott bőr bakancsát, nyakába kötötte a kanadai gyapjúsálat, és belebújt a hófehér, zsebes dzsekijébe. Idétlenül érezte magát, valahogy olyan összerendezetlennek, nem illettek egymáshoz ezek a ruhadarabok, pedig eddig is ezekben járt, és akkor úgy összepasszoltak. Füttyentett a kutyának, miközben a kesztyűjét keresgélte. Füttyentett még egyszer.
– Zserbo! – kiáltott.
Kutya sehol.
– Zseerbóóó!
Kutya sehol.
– Erika, küldd ide a kutyát, kiviszem!
Izzadt a homloka, és a hóna alja. A hátán ragacsos lett a bőr.
A jó kurva életbe már.
– Eriikaa, Zserbóó!
Nincs az az isten, hogy levetkőzzek, gondolta, és bakancsban átment a konyhán, be a nappaliba. Ott ült a felesége és valami bulvár magazint lapozgatott, felhúzott lábakkal, kipirosodott orcával. Zserbó, a dobermann hanyatt vágva magát feküdt a kandalló előtt.
– Ti süketek vagytok? – kérdezte ingerülten Joe az ajtóban állva.
– Nem mondod, hogy betrappolsz a sáros bakancsodban ide, ugye nem mondod? – engedte le a szikár nő dühösen a lábát a süppedős vajkrémszínű szőnyegbe.
– A picsába már, szólok neked, meg se hallod.
– Nem szóltál.
– Zserbó, gyere, sétálunk!
A kutya az oldalára fordult.
– Zserbó, ide hozzám.
Az asszony felállt és kiment a konyhába. A kutya vigyorogva újra hanyatt fordult.
– Ide hozzám! – üvöltött Joe.
A kutya felemelte a fejét, mintha a távolban hallana valami neszt, majd meglátván a gazdáját, lassan feltápászkodott, nyújtózott kényelmesen, és odaügetett a férfihez, ám mintha elvétené az irányt, egy kissé a férfi mellett ült le, nem pont szemben vele. Joe idegesen megragadta az állat nyakörvét, és kiráncigálta az előszobába. Pórázt csatolt rá és dühösen kivágtatott a házból. 11 óra körül járhatott az idő. Az eső vigasztalanul szemerkélt, a fekete aszfalt olajosan tükröződött, a környező villák ablakai sápadtan fénylettek a ködben. Sehol egy lélek, a máskor viszonylag forgalmas utcácska most kongott az ürességtől. Joe a kutyát szorosan magához rántva ingerülten nekilódult, lába alatt csattogott a járda. A harmadik ház kapuja mögül motozás hallatszott, épp mikor odaért. Megállt, hallgatózott. Klára lesz az, a középkorú önkormányzatis felesége. A kapu lassan kinyílt, s valóban egy ötven körüli, kissé tokás, de amúgy jól karban tartott hölgy állt meg benne, de még visszafordulván a ház felé mondott valakinek valamit. Joe nem mozdult. A hölgy végre kilépett a kapun, tekintete a kutyára tévedt.
– Szia, Zserbó – mondta cigarettától karcos hangon.
– Helló – válaszolt a kutya helyett Joe.
A középkorú hölgy megpaskolta a kutya fejét, majd felegyenesedve átsuhant a tekintete Joe-n, mint ahogy az ember egy fára néz séta közben, aztán megfordult, autójához lépett és elhajtott. Joe döbbenten állt az esőben. Gyomra körül a bizsergés felerősödött, lábai elnehezültek, miközben egész teste valahogy lebegővé, áttetszővé vált.
Hát ez nem az én napom, gondolta, és hirtelen sarkon fordulva visszavezette a kutyát a házba, aki dolgavégezetlenül volt kénytelen ismét leheveredni a kandalló elé. Joe lerángatta magáról a kabátot, a csizmát, és berontott a konyhába, ahol a szikár nő kotyvasztott valamit unottan a tűzhelynél, miközben egy hatalmas plazmatévén bámult egy jelentéktelen talk showt. Joe tekintete a képernyőre tévedt. Épp az ő műsorát ismételték. De hogy a frászba, ezt nem értem, gondolta. Egyszerűen őt magát alig mutatták. Hiába éppen ő kérdezett a vendégtől, mégis vagy az asztalon lévő virág látszott, vagy a nézőközönség, de ő csak alig pár másodpercre tűnt fel a képen.
– Mi a szent szar, ezt átvágták? – kérdezte fennhangon, de a felesége szóra sem méltatta.
– Erika, látod ezt?
– Mit?
– Hogyhogy mit, a Traccspocsolyát!
– Ja.
– És nem tűnik fel neked, hogy átvágták?
– Hogyhogy átvágták?
– Hát nem látod, hogy kivágtak az istenverte műsoromból? Azt a jó kurva életet…
– Ne káromkodj, kértelek már.
Joe szó nélkül felrobogott a lépcsőn, tenyere izzadtan tapadt a széles, feketére festett fakorlátra. Megtorpant. Felemelte a kezét, ami nem hagyott nyomot a korláton. Hányszor veszekedett a gyerekekkel, hogy maszatos, ragacsos, vizes kézzel ne fogdossák a korlátot, hisz a takarítónő sosem törli le rendesen, hiába szól neki az ember akár százszor is. És most a maszatos korláton az ő izzadt tenyerének nem volt nyoma. Szédülés fogta el, ijedséggel kevert zavarodottság.
Egyszerűen valahogy, hogy is mondjam, mi a jó szó, azt érzem, nem vagyok jelentékeny, vagy nyomós, vagy súlyos, ó hogy az az átkozott lazac, az isten verje meg, de furcsán érzem magam! Mit is akartam, ja, igen, az adás. És tovasietett a lépcsőn, nem törődve tovább a keze nyomának hiányával. A szobájában felvette az asztalról a telefont, megnézte a kijelzőt: nem érkezett hívás. Mondtam neki, hogy hívjon vissza, dohogott magában miközben lazán megpöccintette a képernyőt, leszarom, hogy karácsony van, ezért fizetem.
– Halló, itt Joe. Mondom Joe, a Kiss Józsi, na helló. Utánanéztél a híreknek? A francokat, tegnap is néztem, ma reggel is, rohadt sok cikkben voltam. Én azt leszarom, de nem tűnhetnek csak el úgy cikkek az újságokból és pont rólam! Jó, hagyjuk, figyelj, tudsz róla, hogy újravágták a Traccspocsolya decemberi adását? Nem, ami lement már 10-én és ma ismétlik. Várok. Halló, hogyhogy ki beszél, ne szórakozz, Joe vagyok, Józsi. A Kiss Józsi! Na, szóval tudsz valamit erről? Nézz csak bele, ki vagyok vágva. Nem tudom, hogy lehetetlen-e, de nem látszom, baszki, a saját átkozott műsoromban! Nézz bele, öregem, és csörögj vissza. Csá.
Lerogyott a bőrfotelbe. Szeme a számítógép monitorra tévedt. Eltűnt a sajtófigyelő a megnyitott ablakok közül. Kattintott a linkre, de hibaüzenet jelent meg. Valami átkozott technikai malőr lesz ez, kattogott az agya, és gépiesen egy másik lapra tévedt, a legnagyobb hazai online napilapra. A főcikkek között meglátta a saját nevét, és egy képet a filmbemutatón készült önmagáról, ami azonban teljesen érthetetlen módon homályos volt, életlen, alig lehetett kivenni rajta a vonásait. Micsoda pancserek, dohogta, majd elolvasta a címet. „Kiss jelentéktelenebb, mint valaha”. Micsoda? A mocskos anyátokat, kattintott a címre. Ám cikk helyett csak a kép egy nagyobb verziója tárult a szeme elé, alatta egy képaláírás: hihetetlenül jelentéktelen.
Gyomrában megrándult a rugó, ami immár rozsdásnak is bizonyult. Feje a nyakán ügyetlenül megingott, mintha ki akarna esni a helyéből, lába remegett, a feneke alatt a bőrfotel könnyűnek tűnt, mintha nem is tartaná, nem állna ellent a súlyának, hanem üresen tátongana alatta. Na jó, orvost hívok, gondolta, egyre szarabbul vagyok, ez nem tréfa. A telefon után nyúlt. Se egy üzenet, se egy árva hívás, egyetlen ikon se jelezte, hogy bárki bármilyen módon kereste volna. Megnézte a reggel felrakott képet az Instagramon. Frissített. Egyetlen hozzászólás árválkodott a máskor kígyózó sorok helyén: hát ez a kép elég jelentéktelen lett, írta egy ismeretlen követő. Ránézett a számlálóra oldalt: 5 kattintás. Pár percig nem kapott levegőt, hideg izzadsággal a hasán bejelentkezett a Facebook fiókjába. Ám mintha valaki lenullázta volna az adatlapját és kicserélte volna egy senkiére, eltűntek az ismerősök, a hírfolyamok, a képek és az idővonalra feltöltött bejegyzések.
– Erika! – üvöltött. – Azonnal gyere fel! Erika!
Várt. Nem, nem megyek le, nincs hozzá erőm.
– Fanni! Azonnal gyere ide.
– Tessék?
– Mondom, gyere ide!
– Ki szól?
– Hogyhogy ki, apa, ne szórakozz, kölök, gyere ide!
Pár másodperc múlva megjelent az ajtóban a kislány, kezében a levadászott neon babasorttal.
– Mi az?
– Szólj anyádnak, hogy jöjjön fel azonnal!
– Anya!
– Üvölteni én is tudok.
– Mi az? – hallatszott lentről a vékony hang.
– Apa hív!
– Ki?
– Az apa – a kislány lenézett a földre. – Oké, szóltam neki, most már mehetek?
– Menj.
No és mit mondok az orvosnak? Doktor úr, valahogy elsúlytalanodtam? Egyáltalán, mi az, amit érzek? Bizonytalanság, szorongás, furcsaság, hascsikarás, nyakgyengeség, súlytalanság? Nem, inkább valami monokróm érzés, laposság, fájdalom a gerinctájon, ami a hasba sugárzik, talán bélfertőzés, netán vakbélgyulladás, azta, még meg is halhatok!
– Erika, jössz már?
Nem igaz ez a nő ma alszik. És mindjárt itt az átkozott anyósom, a halálba kívánom ezt az egészet. Nem és nem jön föl a kurvája, most lemegyek, és szétaprítom. Felállt a fotelból, lecsörtetett a lépcsőn, berontott a konyhába.
– Mi a szar van veled ma az istenért? – üvöltött. – Hát képtelen vagy meghallani, amit mondok?
A nő a tévét bámulta a pultnak támaszkodva és nevetgélt valamin.
– Mit mondasz? – fordult kedvesen Joe-hoz.
– Nem hallottad, hogy hívtalak?
– Mikor?
– Édes jóistenem, egy perce. Fanni is szólt.
– Mit akar?
– Nem a gyerek, én. Eltűnt a Facebook adatlapomról minden, elvesztek a követőim, a cikkeim, és ahogy látom, továbbra sem látszom a saját kibaszott tévéműsoromban, fáj a hasam, lötyög a fejem, nincs nyoma a kezemnek és a szomszéd is a kutyának köszönt, nem nekem, a büdös kölök rám se néz, te meg egész nap meg sem hallod, amit mondok. Ez valami vicc, gyerekek, valami tréfa, kandi kamera, mi a szent szar ez?
– Nem tudom, miről beszélsz, mindjárt itt vannak anyámék, kérlek, vidd ki a kutyát, ma még nem volt kint.
– Fél órája voltam kint vele, látod, épp erről beszélek, mintha itt sem lennék.
– Tessék, mit mondasz?
– Figyelj, ne szórakozz velem, szarul vagyok, szeretném, ha kihívnád az ügyeletet.
– Jönnek anyámék, mindjárt itt vannak.
– Attól én még nem vagyok jól, oké, akkor felhívom én az ügyeletet.
– Kész az ebéd, kérlek, segíts teríteni.
Joe odalépett az asszonyhoz, megragadta a vállát és elkezdte rázni.
– Nem érted, hogy nagyon rosszul vagyok, te megsüketültél?
Ám legnagyobb döbbenetére, az asszony meg sem mozdult, olyan volt, mintha egy betontömböt próbált volna megrázogatni, mi több, nem is reagált rá, elnézett valahol a válla fölött a semmibe, majd megszólalt.
– Gyere, kicsim, itt vannak mindjárt a nagyiék.
Joe keze lehanyatlott az oldala mellé, hátranézett és a kisfiút pillantotta meg. Az rá sem nézett, hanem hanyag mozdulattal leült a monumentális étkezőasztalhoz. Joe egyszeriben kicsinek, gyámoltalannak, gyengének érezte magát, egy kisgyereknek, akire nem figyelnek a felnőttek, valakinek, aki csak ül magányosan, nincstelenül az utcakövön, néz fel a járókelőkre és rimánkodik egy pillantásért, egy odavetett félmosolyért. Fájdalom hasított a mellkasába, lerogyott a fal mellett a földre. A fia kérdőn meredt rá, de nem szólt. A felesége nekiállt teríteni, s úgy kerülte ki tányérokkal a kezében, ahogy egy szemeteszsákot kerül meg hanyagul az ember. Ekkor megjelent az étkező ajtajában a kislány, ugrándozva, kezében egy rajzzal, átnézett az apja feje fölött és az asszonynak nyújtotta a papirost.
– Nézd, lerajzoltam Zserbót!
Az asszony lerakta az asztalra a tányérokat és elvette a rajzot.
– Ez nagyon szép lett, gyere, ülj le, mindjárt itt vannak a nagyiék.
– Basszátok meg – nyögött fel Joe, alias Józsi, és feltápászkodott. Egyszerűen nem volt súlya, azt érezte, csak szellemként lebeg a térben. Jeges rémület járta át, megkapaszkodott az egyik székben, majd szó nélkül kitámolygott az étkezőből, felvánszorgott a lépcsőn, be a szobájába, és a telefon után nyúlt. Pár percig kalézolt az ujja a képernyőn, majd a füléhez illesztette a készüléket.
– Halló, ügyelet? Jó, várok. Halló, Kiss József vagyok a Boróka utcából, és szeretném, ha kijönnének. Nem, én. Kiss József. Mondom József. Igen, hascsikarás, szédülés. Nem, az nincs. Igen. Talán a szívem is, vagy a beleim, nem tudom, kérem, jöjjenek ki. Mikor? De ez nem az ügyelet? A mentőket? Nem, ezt nem szeretném. Jó, várok. Halló, Kiss József. Boróka utca nyolc. Rendben, köszönöm, visszhall.
Lerogyott a fotelbe, arcát a tenyerébe rejtette, és ekkor kis pukkanást érzett a fejében és elkezdett folyni a könnye. Mint amikor vízzel teli nejlonzacskón ejt az ember két kis lyukat, szivárgott a sós víz lefelé az arcán, csiklandozva kanyargott az álla vonalán a nyakára. Csengettek. Lent izgatott lábdobogások, kutyaugatás. Motoszkálás, nevetgélés, halk sutyorgás, gyerekkacaj. Felemelte a fejét és rápillantott a monitorra. Ott sorakoztak a megnyitott lapok. Megkereste a cikket a fotójával, de az már nem volt ott, a helyén valami botanikai felfedezésről tudósítottak. Rákeresett a nevére a Wikipédián. Már nem lepődött meg, amikor azt látta, a neve mellett csak a születési adatai voltak láthatóak, annyi, hogy álneve Petit Joe és a következő szöveg: „Ez a fiktív személyről szóló lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!” Ránézett az Instagramjára. 1 követő. Beírta a keresőbe a nevét: Petit Joe, pár jelentéktelen találat. Eltűntem, valaki, eltüntetett. Kurva élet. Felvette a telefonját, megkocogtatta a kijelzőt, füléhez emelte, majd leengedte. Baszki. Újra pásztázott az ujjaival, megint megkocogtatta, aztán várt, várt, kis idő múlva leengedte. Nyilván karácsonyoznak, gondolta. Valamit írt a telefonba, elküldte, majd lerakta az asztalra a készüléket. Lentről edénycsörömpölés, vidám társalgás zajai hallatszottak fel.
Le sem hívnak, gondolta. Akkor nem is megyek le, hátha észreveszik magukat. Felállt, átment a hálószobába, megállt a nagytükör előtt. Egy foltot látott csupán. Egy maszatot az üvegen. Minden éles volt és színes, ám az ő tükörképe szürkén elmaszatolódott. Megint könnybe lábadt a szeme, a teste összegörnyedt, megszáradva lötyögött teljes súlytalanságban, a feje becsúszott a vállai közé, a keze elveszítette tónusát, üres kesztyűként remegett a csuklóján. Lerogyott az ágyra, teste végignyúlt a könnyű, bordó, selyemágytakarón. Lent hangosan felnevettek, csak úgy zengett a ház. Eljelentéktelenedtem. Igen, ez a helyzet. Baromság az egész, majd elmúlik. Olyan nincs, hogy egy ember így eltűnjön, kell lennie valami magyarázatnak. Biztos vicc, vagy egy gonosz játék, ahogy a filmekben szokott lenni, ócska tréfa, vagy valamelyik ellenségem műve. Elmúlik. Ha nem reagálok rá, elmúlik. Egyszerűen úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy nem akarnak észrevenni. és akkor abbahagyják, mert rájönnek, fölösleges. A figyelmem tartja életben a szaros játékukat, én hülye. Felkelek, odamegyek, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mintha mi sem történt volna. Holnapután meg bemegyek a tévébe, és rendbe hozom a dolgokat, véget vetek ennek az összeesküvésnek.
Csöngettek. Lent elhalkult a csevegés moraja. Léptek hallatszottak. Halk nesz. Pár halk szó. Egy kis csönd. Ajtócsukódás. Léptek. Csönd. Újra evőeszközcsörgés, csevegés. Na, jó, lemegyek, és véget vetek ennek a kutyakomédiának, gondolta. Feltápászkodott az ágyról, új erőt merítve abból a gondolatból, hogy majd azzal, hogy nem vesz tudomást erről a nyilvánvaló átverésről, ismét magára tereli környezete figyelmét. Mikor felállt, visszanézett az ágyra és dermedten tapasztalta, az ágyon semmi nyoma nem volt annak, hogy pár másodperccel ezelőtt benne feküdt. Sem a párnán, sem a selyemtakarón nem volt a testének nyoma! Nem, ez lehetetlen, gondolta, és lehuppant az ágyra, erőteljesen belenyomva az ülepét annak puha anyagába. Szemben ült a nagy tükörrel, félig háttal az ajtónak, és ugrált, fészkelődött az ágyban, miközben saját homályos foltját szemlélte a tükörben. Az ágy tükörképe élesen látszott az üvegben, de ő csak egy maszat volt. Felállt, hátranézett oda, ahol az imént a feneke érte az ágyat. A selyemtakarón egyetlen tánc sem árulkodott arról, ő ide a maga 93 kilójával leült.
Mi a frász, gondolta és újra lehuppant az ágyra kezével görcsösen gyűrögetve a takarót, csakhogy az nem állt ellen erőtlen mozdulatainak, s bár látszólag megragadta az anyagot és teljes erővel cibálta, az tulajdonképpen nem vett tudomást róla, nem mozdult az ágyon, vagy visszahelyezkedett eredeti állapotába, ördög tudja, hogyan.
A jó kurva anyád, te istenverte rongy! – kiabált, és tiszta erővel nekivetette magát az ágynak cibálta a párnákat a takarót, hozzávágta magát vagy tízszer a puha anyagnak, teljesen beleizzadt a küzdelembe. – Nem képzeled, hogy kifogsz rajtam, aki elbántam olyanokkal, mint a rohadék Fehér Tibi, de tudd meg, nagyobb ászokat is kivégeztem ott az én kis stúdiómban, te szemét, nem képzeled, hogy nem veszel tudomást rólam, egy szaros rongydarab, mit képzelsz te magadról, ki vagy te egyáltalán? Dögölj meg, szétszedlek és csak azért is látni fogom, hogy hozzád értem, te szardarab, te senki, te nulla, te, akit soha senki nem is méltatott semmire ebben a kibaszott házban, menj a pokolba!
Egyszeriben valamit megérzett a lapockáján, valamit, ami különös izgalommal járta át, valamit, aminek a hiánya mazsolaként zsugorított össze benne egy eddig élő és lédús érzést: valaki figyelte. Hátrakapta a fejét és egy kefehajú, körteformájú idős nőt pillantott meg a küszöbön.
– Mit művelsz itt, Józsi? – kérdezte olyan hangon az anyós, ahogy kisgyerekeket szokás tetten érni.
– Szia – felelte Józsi, és az alkarjával megtörölte gyöngyöző homlokát. – Most jöttél?
– Mit csinálsz itt? – tette fel a szürke arcú nő a kérdést ismét.
– Semmit, pihengetek.
– Jól vagy, fiam?
– Margó néni, megnéznél nekem valamit? – kérdezte ekkor Józsi hirtelen.
– Gyere enni! – felelte a hölgy, mintha meg se hallotta volna a kérdést.
– Figyelj, a segítségedre van szükségem, szarakodnak velem, és segítened kell.
– Ne káromkodj, gyere enni! – válaszolta a körteforma Margó néni, és eltűnt az ajtónyílásból.
Kis idő múlva lentről hangos nevetés hallatszott.
Szóval kiröhögtök, állt fel Józsi, na, most volt elég. És hol az orvos, mikor jön már az az átkozott ügyelet? Lement a lépcsőn az ebédlőbe. Ott ült a nagy étkezőasztalnál a család, de valahogy kopottabbnak, üresebbnek tűntek, mint eddig. A ház is szegényesebb, egyszerűbb benyomást keltett, mintha jelentőségét vesztette volna, anyagát tekintve minden silányabbnak tűnt, nyomorúságosabbnak. A feleségére pillantott: átlagos negyvenes nő. Megereszkedett állvonal, lenőtt haj, a mellei is inkább lógnak, mintsem szépen állnak, pedig mennyibe került az a kurva műtét. Vacak, lakótelepi érzés fogta el, ágrólszakadt, főtt káposzta-szagú, kínos szégyenkezés. A lányán kinyúlt mackónadrág volt, a fiában volt valami szurtosság, anyósa és apósa kifejezetten alpárinak és ocsmánynak tűnt.
– Min nevettek? – kérdezte pikírt hangon.
– Szervusz, fiacskám – vetette oda neki foghegyről az apósa, egy meglehetősen csúf, vörös fejű, feltehetően állandóan izzadó férfiú.
– Szóval, mi olyan vicces?
– Nem eszel, apa? – kérdezte a kisfiú.
– Á, szóval nem válaszoltok, értek mindent. De sebaj, persze, hogy eszem. Amúgy várom az orvost, szóval csak keveset, nem vagyok valami jól ma.
Senki nem szólt egy szót sem, majd kis szünet után megszólalt az anyós, egy nyálas kenyérdarabot forgatva a szájában.
– Na, szóval, ott tartottam, mondom neki, te, ennek a csirkének nincs is melle, mire ő csak néz és néz, majd azt mondja, mert az a háta, amit kaparászol!
– Ó, anya, összekeverted a csirke mellét a hátával, ez már a kor jele!
– Anyádnak elkélne már valami agyfényesítő!
– Béla, szállj le rólam!
– Nagyi, a hal fejét azért még megtalálod?
Röhögés. Józsi némán leült. Amikor kihúzta a széket a kőpadlón, nem csikordult meg a székláb, ahogy szokott. Levest mert, de a kanál nem csilingelt a tányérban. Senki nem nézett rá, senki nem szólt egy szót sem hozzá. Csak adomáztak, nevetgéltek.
– Várom az orvost – mondta csak úgy maga elé.
– Azt elküldte anya – szólalt meg a kislány fel se nézve a tányérjából.
– Micsoda? Elküldtétek az orvost? Erika, nézz már rám, az istenért!
– Az orvosról jut eszembe – kaparta le a szájáról egy kanállal a majonézmaradékot a Margónak nevezett kefehajú öreg hölgy –, bejelentkeztem a protézisműtétre, két hónap múlva műtenek.
– Anya, nem is mondtad, hogy protézised lesz! Jézus, midet cseréled ki?
– Elég volt – üvöltött fel Józsi, tányérjába csapva az evőeszközét. – Hát mi ütött belétek, nem veszitek észre, hogy itt vagyok?
Felállt és megragadta a felesége karját, hogy kifordítsa az asztaltól, de nem tudta megtartani, az asszony teste meg se moccant a rántásra. Odarohant a fiához, felkapta a székből és megrázta.
– Látsz engem, kölök?
Ám a fiúcska kicsúszott a kezei közül, és ugyanúgy, ahogy az előbb ült, visszahuppant a székre. Józsi szemét elöntötte a könny, belerúgott a saját üres székébe, ami meg se moccant a rúgásra. Visszaszaladt a felső szintre, fel a szobájába. Egy darabig járkált a szobában, mint oroszlán a ketrecben, aztán leült az asztalához.
Ez így nem mehet tovább, beírta a keresőbe, hogy „teljes eljelentéktelenedés”. Szinte csak politikai jellegű találatokra bukkant. Becsukta a keresőt. Behunyta a szemét. Elkezdett halványulni. Valahogy azáltal, hogy kikerült a figyelem fókuszából, mint egy tárgy, amit már nem világítanak meg, beleveszett a háttérbe. Lassan feloldódott a fotelben, miközben egy pillanatra még kinyitotta a szemét és meglátta megint a monitoron azt a pixelhibát. A saját sziluettje volt, vagy egy lyuk a képernyőn, ami valaha ő volt. Belenézett ebbe az űrbe, és meglátta ott a retináját a dolgoknak, amikre a képek vetültek. Nem tudta ezt jobban megfogalmazni, a vetülete volt mindannak, amit az tesz jelentőssé, hogy a figyelem képet alkot belőlük. És ott a sötét üreg mögött túlcicomázott, agyonretusált virágos rét hívogatta. A jelentéktelenek birodalma. Annyira jelentéktelenek voltak, hogy nem volt tulajdon formájuk, a rét egybemosódott virágai, apró rovarai voltak, vagy netán egyes fűszálai? Nem számított. Ott hátul jelentéktelenségük teljes tudatában előre néztek, át a résen át, ki a monitorból. És felfogták jelentéktelenségük jelentőségét. Írtak. Szerepeltek. Megmutatták magukat. Fontoskodtak. Nyüzsögtek. Akcióztak. Állandóan jelen voltak. Kiabáltak, tűzijátékokat robbantgattak, motorokat bőgettek, botrányokat kavartak, zenét bömböltettek, lépten-nyomon véleményt alkottak mindenről. Kiss József még egy elvesző, utolsó gondolattal megkapaszkodott az őt magába szippantó üreg széleibe és azt gondolta: kéne egy műsort készíteni a saját eljelentéktelenedéséről, micsoda ötlet! A hihetetlenül eljelentéktelenedő ember krónikája, és arra biztos mindenki felfigyelne, ej, ez a Möbius-szalag visszahozná őt a felszínre. De a hatalmas szívóerőnek nem tudott már tovább ellenállni, elnyelte a rés, és nem maradt utána más, csak ez a teljességgel jelentéktelen kis írás: a hihetetlenül eljelentéktelenedő ember semmitmondó krónikája.

2015
– L.D.–

Hozzászólások lezárva.