Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

A magyarok nyilairól

Egy, sokak számára példamutató életet élő ember tragikus halálesetének kapcsán elgondolkodtam ismét azon jelenségnek a buktatóiról, amiről egyszer, nagyon régen már írtam, de azt hiszem, az, amit akkor lejegyeztem, mára még tovább árnyalódott, s így értelmét vesztette. Az akkor, abban a cikkben emlegetett barátném, aki a társadalomból kivonulva élt gyermekeivel egy jurtában, mára már feladta múltidéző életmódját, ahogy ennek törvényszerűségét anno sugalltam. Van/volt Magyarországon egy erdei ösvény, ami amúgy nem magyar jelenség, csak nálunk valamiért nemzeti színekbe öltözött, amire a társadalom legértékesebb, legcsodálatosabb emberi léptek, ám meglátásom szerint egy hatalmas kanyarral a fősztrádára vezet vissza. Tudod, mint a jóga vagy az ezo biznisz, feltehetően senki sem fordult a jóga vagy egy ezoterikus út felé azért, hogy üzletet csináljon belőle, mégis láthatjuk, mi lett a vége. Többször elmondtam már, hogy korunk az apokalipszis, azaz a kinyilatkoztatások és leleplezések kora, az elszáradt rétegek egyszerűen lefoszlanak, leperegnek, nekem mindig Bulgakov moszkvai varietészínházban zajló jelenete ugrik be, ha napjaink történéseit vizsgálom.

Ahogy akkor, abban a túlságosan is bő lére eresztett cikkemben megfogalmaztam (sajnos, látom már, ez a mostani sem lesz sokkal rövidebb, tudom, ez hibám, szörnyű vagyok): korunk égető kérdéseire valahogy mintha nem jó irányban keresgélnénk a válaszokat, a megszokotthoz, a régihez nyúlunk, ami valahol érthető, mégsem a leghatékonyabb eljárás. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha valamikor, hát épp most az embereknek hihetetlen nagy szükségük lenne igazi héroszokra, hősökre, idolokra. Csakhogy – és itt van szerintem egy kis tévedés, vagy nevezzük inkább úgy, az én nézőpontomból megbicsaklás – a hősöket korunk embere nem meglelni próbálja, hanem felidézni. Ám ami régen, egy régi tudati struktúrában érvényes volt, ma már talán épphogy nem az. Nem fogok csákánnyal nekiesni a tónak nyáron, ha fürödni akarok csak azért, mert télen ennek ez volt a módja, hisz a vizet nem kell törni. Próbálok nagyon óvatosan fogalmazni, mert tudom, érzékeny témát piszkálgatok, ráadásul nem szeretnék olyan színben feltűnni, hogy én valami ellen vagyok, mert hát épp ennek ellenkezője az, amit képviselni próbálok ezen a kicsike felületen már sok-sok éve. Vallom, mindennek megvan a maga helye a világban, és nincsenek jó meg rossz irányok, jó és rossz utak, inkább csak arról mesélek, én merre nem megyek, mégpedig azért nem, mert ahol állok, onnan már tisztán látom, az az út bizony nem vezetett sehova.

 

Kassai Lajos írta az alábbi sorokat, most csak fragmentumaiban idézve, aki akarja, megtalálja egyben is:

„Elszakadtunk a természettől és ezzel együtt elvesztettük természetességünket. Ma már a vallásos ember is materialista. A karácsony bevásárló őrületté vált, a templomokat a plázák váltották fel. «Még soha nem volt az ember ennyire szabad.» Szabadon választhatunk a szupermarketek közül és dönthetünk, milyen terméket teszünk a kosarunkba, de eszébe ne jusson senkinek, hogy zárva tartsanak vasárnap. Korunk prófétái és felkent papjai a motivációs trénerek. Hitről és szeretetről prédikálnak, de nem istenben kell hinned, hanem önmagadban, nem a teremtett világ felé kell szeretettel fordulnod, hanem önmagad felé, nem az üdvösség a cél, hanem az anyagi világban való tobzódás. A mobiltelefonok már kezdenek okosabbak lenni, mint felhasználóik.”

Nagyon tisztelem Kassai urat, feltette az életét egy dologra, amit meg is valósított, másoknak például szolgál, fiatalokat tanít, hogy azoknak tartalmasabb életük legyen, szereti és érti a természetet, szépen felépített világnézettel rendelkezik, amit nyilván meg is él, csodálatosan lő célba, jól bánik az állatokkal és kishazánk hírét is elviszi a nagyvilágba. A konzervatív értékek mellett tör lándzsát, egyenes és határozott. Van magyarságtudata, ami sokaknak éltető gyökérzetet jelent, a nemzeti identitás fontos része az egyéninek, amíg valaki így szeretné meghatározni magát. Én mégsem követem őt és a hozzá hasonlókat. Szerencsére csak egyetlen egy vagyok a milliók közül, így ezzel sem neki, sem követőinek semmilyen kárt nem okozok, és ez a tudat megnyugtat. Gondolataimat is csak azért fogalmazom meg, amiért ő is az övéit.

 

Semennyire nem vagyok a globalizáció, a konzumizmus és a politikai liberalizmus híve, ahogy semmiféle izmusé sem. Nem nézek tévét, lassan több mint tíz éve mindent, amit csak lehet second hand üzletben vásárolok, nincs új autóm és a facebookon is csak azért vagyok amolyan Mátyás király lányaként fent, hogy a helyi kis csoportok tagja lehessek, nem járok lármás társaságokba, nem díjazom a pride mozgalmat a jelenlegi formájában (miközben hirdetem minden ember jogát arra, hogy az legyen, aki), és nem tartom magam egoistának sem – nem sorolom, aki ismer, tudja, nem tartozom abba a körbe, amitől Kassai Lajos, hozzáteszem teljes joggal, elfordul. Mégsem tud felvillanyozni ez a harcos, nemzeti-vallásos szellemiség, ahogy a rajtam kívül álló, elavulóban lévő, kicsit maszkulin istenkép, valamint a tevékenységeimet a világ fizikai tényezői köré csoportosító, „természetközeli”, kétkezi létforma sem. Nyilván én is eszem-iszom-alszom, fűtök, közlekedek, mindezt igényes és természetkímélő módon teszem, de számomra a szellemi lét éppen arról szól, hogy mindez a másodlagos. Létem lényege nem a világ anyagi színterén zajlik, ettől még nem vagyok sem elhízott, sem elhanyagolt, sem lepukkant, sőt, nálam a dolgok valahogy épp fordítva jelennek meg, minél kevésbé vagyok anyagi, annál légiesebb körülöttem minden.

Egyre kevésbé vagyok képes magam az emberi figurámmal azonosítani, ami nem jelenti azt, nem tudom, ki vagyok, pontosabban minek látszom. Magyarságom egy lehetőséghalmaz, legfőképp egy kifejezési mód, a gondolkozásomban, a gyönyörű nyelvemben és értékrendem talapzatában rejlik, de sose tennék ki zászlót a házamra – most képletesen értve a zászlót és a házat –, mert számomra a zászló a szembenállás jelképe, a „vagyunk mi veletek szemben” szimbóluma. A humanizmus az én szememben magasabb rendű látásmód, mint a nacionalizmus. De ahogy zászlót nem tennék ki, úgy terméket sem csinálnék eszméimből, ebből a szempontból Hamvas Béla cselekvési irányával kell egyetértenem. Isteni dolog a természet közeli élet, a gyökerek öntözése, a régmúlt felidézése, a kivonulás a társadalomból, amíg az ember nem találja meg ezek magasabb rendű analógiáit. De nagyon rossz mindez, ha egy életmód ideológiává válik, mert onnantól megtévesztő és valami olyasmit sugall, a forma a tartalom, a szó hordozza a jelentést, s nem az idea bomlik le fogalmakká. Sosem önmagukkal a dolgokkal van a gond, hanem azzal, ha nem ott vannak, ahol a helyük van. Olyan nincs, hogy egy fizikai létformából szellemi út lesz, ez olyan, mintha azt mondanám, a ruha teremti a stílust. Ám a valós spiritualitás sem korlátozódhat ilyen módon tevékenységek adott köreire, ez meg olyan, mintha azt mondanám, egy anekdotában csak az utolsó vicces csattanó fontos, a többi szöveg nem is az írás része.  A vidéki élet és a lovas íjászat valami isteni dolog, itt is űzik sokan mindkettőt, csak ideológiamentesen és nem izolálva a lét egyéb elemeitől, színtereitől. Ám ha az, amit ezek az emberek képviselnek, csak szürkemarhák közt, a mindenkori hatalmas birtokokon megélhető dolgok, íjjal, vagy sámándobbal nagy árkokkal körülvéve, akkor nem lehetnek univerzálisak. Én legalábbis így gondolom, no de ki vagyok én, ugye, hogy mindezt megmondjam – és a hozzátoldás jogos is. Senki nem vagyok a lét fizikai síkján, ami azért jó, mert ennek az önfenntartásához nem kell olyan hatalmas apparátus, elég egy íróasztal, egy szék és pár könyv.

 

Üdvösség, természetesség, materializmus, anyagi világban való tobzódás, hit, szeretet, kapcsolat a természettel – ezek a fogalmak így, ahogy a szövegben megjelennek, számomra nagyon kiforratlanok. Nyilván mert én átkapcsoltam a szemlélő üzemmódba, de eszem ágában sem lenne fatuskót vágni lovak hátán motoros láncfűrésszel, ha szereti ezt a ló, ha nem, és még akkor is kitartok emellett, ha ezzel kifejezem, nem értek az állatokhoz, és különben is csináljam utána, ha tudom. Csakhogy én nem akarom mindezt utána csinálni. Számomra kielégítőbb reggel egy kávéval az ablakban ülve átgondolni a dolgokat, este órákon át olvasni, vagy a gyerekeimmel tanulgatni, jógázni, meditálni, mint boldog malacok ólát takarítani, és igen, nem szeretem se a túl hideget, se a túl meleget, se a zajt, se a túlzott fizikai igénybevételt, írtam már: számomra az ideális állapot, hogy nem érzem, van testem, túl nehézkes nekem még így is ez a 3 dimenziós lét. Ennek ellenére (vagy épp ezért) óvodás korom óta sportolok, karatéztam sokáig, tudom, mi a keménység, az erő, a fizikai fájdalom, a kitartás, a nemes küzdelem, a harc, de ma már nem lenne kedvem ökölbe szorítani a kezem és ellenfelem kemény hasizmába bokszolni vele. Akkor jó és hasznos volt ez nekem, de csak akkor. Azóta rájöttem, a legyőzendő ellenfél bennem van, akinek a megszelídítéséhez nem kell fegyver a kezembe. Lányaim járnak íjászatra, céltáblára lőnek egy olyan módon, ahogy az ember biliárdozik: a koncentráció, a célba találás, az egyensúly van a középpontban, és még játékból sincs sem ember, sem állat formájú céltábla, és harcról egy árva szó sincs. (Sajnos városkánkban ló nincs hozzá, de ha lenne, biztos hatalmas tisztelet övezné, itt már pl. nagyon régóta nincsenek állatok a cirkuszokban, de egyetlen egy kóbor kutyát sem láttam évek óta, minden lovon takaró van télen stb. Nekem ez a hozzáállás jobban tetszik, még ha kicsit antropomorf, akkor is.) Ha máshogy lenne, nem is engedném oda a lányaimat. Van, aki ért engem? Mondom, kényes a téma, sikamlós, mint a puzséri, de talán érdemes róla egy kicsit ebből a szögből is elmerengeni. Csak a saját gondolataimat osztom itt szűk körben meg, nem szabadkozásból írom ezt, csak tényleg nem akarom, hogy – most stílszerűen fogalmazva – szavaim nyílvesszői bárkit is akaratom ellenére eltaláljanak.

 

Van egy öcsém, és amikor kisfiú volt, nagyon szeretett volna, ahogy minden kisfiú, egy pisztolyt. Anyukám nem engedte, mondván, még játékból sem lövöldözünk senkire. De kardja sem volt, és ettől még boldog, háromgyerekes családapa lett. Teljesen igazat adok anyukámnak, hisz mit képvisel tulajdonképpen egy pisztoly vagy egy kard? Mit műveltek emberek a fegyverekkel? Erre írtam, olyan jó visszanyúlni a régi hagyományokhoz, csak hadd vágjuk már ki körüle azt a véres hátteret, nemde bár? De ez így nem működik. Én szerintem nem lennék képes belelőni egy nyílvesszőt sem vadba, sem emberbe, de még egy élő fába sem, ezért bármi, ami erre az öldöklésre emlékeztet, számomra nem lehet vonzó. Értem én a nyilas és kentaur szimbolikát, értem a megtalált belső utat a cél integrálása által, a ló szárnyalását és a rajta ülő ember tudatosságát, értem a jobbagyféltekés intuitív cselekvést, tényleg, mindent, én csak ezt a komor keménységet nem értem, aminek a harcos ember áll a közepén. Sosem vadásznék vagy halásznék hobbiból, de a disznóvágást sem élvezném, nem lenne egy jó buli számomra pálinkával és tábortűzzel egy malactetem kibelezése. Engem modern korunk ezektől az élménytől igenis kegyesen megkímél, és nem szemforgató, képmutató, álszent vagyok, vagy netán finnyás, csak már nem vagyok mindenre hajlandó annak érdekében, hogy ezen, mostani létformámat fenntartsam. Egy csirkével kevesebbet sem fognak attól levágni, ha én a magamét saját kezemmel fejezem le. Sőt, ha ezt nem teszem, talán épp azzal mentek meg egy csirkét, én legalábbis most így okoskodom. Őseink halomra gyilkolták egymást földért, hatalomért Isten nevében. Egy szánalmas, banális, buta vérfürdő az emberiség egész történelme idáig. Akárkik is vezették ezeket az ősöket, lábnyomuk számomra túl sáros, dágványos, véres ahhoz, hogy belelépjek. Nem hiszek abban, a jövő a harcosok útja, én abban hiszek, a jövő a békések útja lesz.

 

Hol van Isten, ha nem bennünk? Milyen Istenről beszélünk, olyanról, aki harcra buzdít minket? Aki azt sugallja, teremtett világának egyes tagjai értéktelenek, legyőzendőek? Aki azt hirdeti, szorítsd ökölbe a kezed, légy kemény, harcolj másik teremtett lényem ellen? Mondd azt, a favágás jó, a jurta jó, az okostelefon és a kóla rossz? Istenen kívüli dolog lenne az okostelefon, netán az azt megalkotó ember? Azzal, hogy Istent felfedezem magamban, nem az anyagi világban tobzódok, és az egómat növelem, szentséges ég, ez mekkora félreértés! Az egómban semmiféle Isten nem lakozik, ha Istent felfedezem magamban, azzal épphogy önmagam fedezem fel Istenben, ergo nem szűkítem a tudatomat, hanem kifordítva az énből növelem a „mi” irányába! Ébredek és nem újabb álomréteget álmodok az álmomba. Hogy fogalmazta meg ezt az én, nem e világból való „mesterem”?

„Elszakadtál Istentől, elszakadtál önmagad leglényegibb részétől, mert elhitted a hosszú-hosszú történeted alatt, hogy az ott kint van. Ha Isten kint van, kikerül a világ is, és akkor megszületik a halál. Direkt fogalmazok így, édesem. Ha kirakod Istent, megölöd magad, egy halálfüggönnyel választod le magad a saját valóságodról, és ez valami iszonyatos, mintha a belső szerveidet elkezdenéd magadból egyesével kipakolni, és egy húsklopfolóval ütni az asztalon, micsoda undorító máj, pfuj, pusztulj, máj! Érted, mit csinálsz? Nem vagy kiszolgáltatott, ha nem rakod ki Istent a teremtett világból, valahova a fölé vagy mellé, vagy nem is tudom, hova.” (Kiterjesztett valóság)

 

Nézzük azonban, hogy folytatja Kassai Lajos!

„Mára már világos számunkra, hogy míg civilizációnk maximalizálta szellemi képességeink kiaknázását és olyan kényelmessé tette életünket, hogy az már kezd kényelmetlenné válni, lelkünk az antikrisztus zsákmánya lett. Büszkék vagyunk világméretű Disney-Land-ünkre, jól kiszórakoztuk magunkat, most már le kéne állítani a ringlist, csakhogy mindnyájan rajta ülünk. A lelke mélyén minden ember tudja, hogy ennek a valamikor szebb napokat élt Föld nevű bolygónak nincs gazdája. Aki azt hiszi, hogy a globalizáció megtorpan, mielőtt felemésztené kulturális és biológiai környezetünket, téved. Ne várjunk a cselekvéssel, hiszen a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő.”

Minden sorával maximálisan egyetértek. Leszámítva azt, hogy az ember egy, a Föld matériáján tenyésző olyan létezési forma, akinek ez az egyetlen megélhető valóság adatott. Technikai fejlődésünk épp azt tünteti el, amin talán épp ideje túllépnünk. Imádom az állatokat, növényeket, szeretem a szép tájakat, mászkálni vagy sportolni a természetben, soha egy faágat le nem török, jó, nyilván a répát megeszem, de az élet minden megnyilvánulását végtelenül és mélyen tisztelem. Csak két dolgot nem gondolok: egyrészt, hogy az ember a világmindenség csúcspontja, ezért szabadon uralkodhat minden más létezési forma felett, és attól, hogy szép és élő, ami körülvesz, nincs élőbb, szebb és igazabb – netán jóval valóságosabb. A kőkorszaknak persze, hogy nem a kő eltűnése vetett véget, hanem épp az, hogy az ember túllépett a múltján. Ha akkor ez volt a követendő út, most miért visszafelé kéne mennünk? Nem értem a logikát.

 

És egy utolsó rész a Kassai-féle szövegből:

„A Titanic süllyed, de vannak mentőcsónakok. A mikroközösségek válhatnak a józan ész, a természetközeliség Noé bárkáivá, reményt adva emberi mivoltunk megőrzésére. Ami rendkívüli módon megnehezíti a ladikokra való átszállást, az a gigantikus méretűvé duzzasztott egónk. Civilizációnk olyan kényessé tette derék polgárait, hogy komfortzónájuk legcsekélyebb elhagyása is forradalmi indulatokat válthat ki. Persze korunkban a lázadás is a virtuális térre korlátozódik. Egy kényelmes fotelból a világháló valamely virtuális bilijében egetrengető viharokat vagyunk képesek korbácsolni indulataink korlátlan szabadon engedésével. Lehetőleg álnéven, vigyázva, hogy az általunk felkavart fekália nehogy ránk is fröcssenjen. Megváltoztatjuk a világot, majd ez a megváltozott világ változtat meg minket. Ez mára olyan sebességet ért el, hogy sokan azt sem tudják már, hogy fiúk-e vagy lányok, de ha mondjuk tudnák, azzal se mennének sokra, mert ki mondaná meg nekik, mit is kezdjenek ezzel a felismerésükkel, mihez igazodjanak, ha nők és mihez ha férfiak. Hány meg hány mentőcsónakot láttam már elsüllyedni, mert senki sem evezett, mert össze-vissza eveztek, mert túl kevesen voltak, mert túl sokan voltak, mert nem tudták eldönteni, mi a helyes irány. Ennek ellenére itt állok én is, tökhéj ladikom orrában a háborgó tengert fürkészem és kérlelhetetlenül mutatom az irányt és könyörtelenül diktálom a tempót.”

Most, ha nagyon gonosz akarnék lenni, mondhatnám, azért ez a pirinyó, underground ladikocska mára már talán kicsit túlnőtt kicsinyke tökhéján a Titanicok zavaros tengerén, de nem teszek ilyet, mert értem, mire szeretne kilyukadni Kassai, és tényleg nem vagyok tapintatlan. Mondom, én alapvetően mindenben egyet értek vele, már ami a kérdésfelvetéseit illeti, csak a válaszaim jönnek máshonnan. Szerintem például nem a világ vége, ha a dualitás lassan kezdi érvényét veszteni, akármennyire durvának és ijesztőnek is tűnik most még ez a dolog. Férfi-nő, jó-rossz, bal-jobb, kínai-amerikai, Isten-Antikrisztus, anyag-szellem. A bináris számítógépeket is lassan felváltják a kvantumgépek, és ez így van jól. Milyen idegenkedve nézhetett a kőkorszaki ember az első bronztárgyra! Csodálatos dolog a hagyomány, tudnunk kell, honnan jöttünk, ismernünk kell kemény, harcos, elvágólagos múltunkat ahhoz, hogy haladni tudjunk képlékenyebb jövőnk felé. Ősi tudásunk nem szivárog el attól, ha látjuk a jövőt is.

 

A bennünk élő kisgyereket nem képes megölni az érett ember, sőt az aggastyán sem, ez az egész egyben bennünk van, hisz ez vagyunk mi: minél „egyidejűbben” tudunk önmagunkra tekinteni, annál teljesebb lesz a lényünk. Voltam kemény szkíta harcos, és épp ezért ma már tudom értékelni a lágyság erejét. Képes vagyok megmutatni, hogy gyenge vagyok, ez az én erőm. Meg tudom élni a megengedés hatalmát. Felőlem mindenki azt csinál, amit akar, nem akarok irányítani, épp ahogy egy moziban sem teszem a filmmel, átélem, és ha kell, megkönnyezem, ha kell, nevetek rajta, elvitatkozgatok vele magamban, megértem mondanivalóját és hálát adok érte, hogy láthattam. Létem vitalitását hihetetlen érzékenységem szolgáltatja. Számomra élni egyenlő azzal, hogy mélyen érezni. Mindent. Hideget-meleget-fájdalmat-gyönyört-dühöt-békét. És épp e sok szín elegye miatt lesz az ember végül is a legvégére színmentes, vagy fehér. Minek ragaszkodnánk a merev formához, ha van képlékenyebb is? Olvad a jég, jön a tavasz, ám vannak, akik úgy gondolják, vissza kell mesterségesen fagyasztani a tavat, mert olyan jó volt rajta tavaly korcsolyázni. Csakhogy lágyan lebegni benne így sosem fognak.

Ettől függetlenül őszinte tiszteletem minden harcosnak, vezérnek, hérosznak, az iránymutatóknak és feszes tempót diktálóknak. Kísérje továbbra is áldás tevékenységüket, nagyon fontos, amit tesznek, nélkülük nem lennénk képes megfogalmazni létünk húsba vágó kérdéseit. Főhajtással adózom Kassai Lajos, valamint társai és nyomkövetői előtt. Nevesített, ám virtuális meghatározatlanságom nem álca, nem menedék, pusztán egy lebegő létállapot. Egy napon majd találkozunk a színfalak mögött, hogy levetvén az elhasználódott, vastag jelmezeket megölelhessük egymást. És akkor talán megmártózunk együtt a kristálytiszta, lágy vízben, kicsit ellazítani végre az önmagunkkal vívott jeges harcban kimerült, elgémberedett tagjainkat.

 

S ha már emlegettem Hamvast, vele zárnám az eszmefuttatásomat, nemcsak azért, mert ő hiteles szellemi vezető, hanem azért is, mert sokkal szebben és tömörebben megfogalmazza azt, amire kísérletet tettem a fenti írásomban. (Azt meg úgyse hiszi el senki, pedig így van, hogy a cikk megírását követően kinyitva Hamvas könyvét, épp ezeken a sorokon akadt meg a tekintetem…)

“Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! – ezt az elementárist és ősit, kezdetet és prímért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.” ( A Vízöntő)

                                                                                                                                                                                                                                                                     LD

Egy válasz erre: “A magyarok nyilairól

  • ó igen, és ha már – az állatok sem állnak egyhelyben, szembetűnő a gyorsuló változás, mint ahogy mindenütt, bármerre nézek. Kb 30 éve van mellettem kutya, és ahogy váltják egymást rövid kis életeikkel, látom, ahogy fejlődnek, gazdagodnak, a tekintetük is egyre mélyebb.
    Minek mennénk vissza? Hová? A mindennapokból nézve általában pont az ellenkezőjét érezzük, de minél nagyobb távot nézünk vissza, annál tisztábban látszik, hogy haladunk, és jó irányba, hiszen máshogy nem is lehet.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..