Vásárlással kapcsolatos kérdések: [email protected]

A Puzsér-jelenségről

 

Megpróbálok valamit most leírni, amit nagyon fontosnak tartok, és amit már kb. egy éve tervezek így összeszedni, de sajnos nem vagyok biztos abban, hogy sikerül jól átadnom az ezzel kapcsolatos gondolataimat, nem mintha nem lennék képes a dolgokat pontosan megfogalmazni, inkább arról van szó, hogy maga a téma sikamlós, formátlan, nyúlik-szakad, ahogy az ember megpróbálja valahol megragadni: olyan, mint egy hatalmas slime gömb. Még annyit elöljáróban hozzáfűznék, több évtizedet töltöttem el a magyar médiavilág bugyraiban országos csatornák vezető műsorainak szerkesztőjeként, sőt, pár műsort vezettem is, tehát pontosan tudom, hogyan működik a show busieness. És egy harmadik dolgot is leszögeznék itt az elején, hogy egy pillanatig sem személyekről szeretnék elmélkedni, pusztán egy jelenségről, aminek amúgy sok reprezentánsa van, csak a többieket nem kívánom megnevezni, mert ők talán nem is tudják még, hogy a Puzsér-jelenség részei. De Puzsért meg lehet nevezni, hisz ő maga csinált gyorsan erodáló brandet a nevéből.

 

 

Talán mindenki ismeri a Black Mirror c. zseniális sorozatot, aki netán nem találkozott vele, feltétlenül nézze végig, nem szabad az első résztől széplelkűen visszariadni, egyszerűen az a sorozat olyan, mint anno a Mátrix volt. No és ennek első évadából a második epizód a 15 Million Merits. Ez röviden arról szól, hogy valamiféle fura falanszterben élnek az emberek, ahol szobabicikliket tekerve termelik az energiát a disztopikus rendszer számára, amiért cserébe kreditpontokat kapnak, amit bármire beválthatnak – már ami kapható e szegényes civilizációban. A tekerés közben tévét néznek, ahol különféle show-műsorok közt váltogathatnak, majd dolguk végeztével kis hálófülkéjükbe érve folytatódik a vetítés: ha akarják, ha nem, nézniük kell valamilyen virtuális valóságshow-t a cella falán. Az epizód főhőse Bingham, egy fiatal fekete srác, aki örökölt 15 millió pontot, de nem tudja igazán mire elkölteni, s ezért felajánlja egy lánynak, hogy nevezzen be vele a tehetségkutató műsorba, miután elbűvölte a lány ártatlan személyisége és hihetetlen énektehetsége. A lány el is megy a válogatásra, ahol beveszik az egyik tévéshow-ba, csak nem énekesként, ahogy a sráccal erre számítottak, hanem valamilyen pornóműsorba kerül. No, Bingham ezen nagyon feldühödik, teker, mint az állat sok-sok időn keresztül, mire ismét összegyűlik a 15 millió kredit, és ő is benevez a válogatóra. Elmegy a meghallgatásra, ahol egy, a cellája falából kitört éles üvegdarabot a torkához szegezve előadja a vehemens rendszerkritikáját – nagyjából azt és úgy, ahogy Puzsér tette az elején. A zsűri köpni-nyelni nem tud, teljesen ledöbben a hallottakon, illetve a pasas vakmerőségén, aki valóban kész elvágni a torkát az üveggel, ha nem hagyják, hogy elmondja a publikum előtt, amit akar. (Mellesleg. ha jól emlékszem, a közönség virtuális figurákból áll.) Pechére hagyják, hogy elmondja a magáét, így életben marad, s a következő vágásnál már látjuk is őt a megmondó show-jával bohóckodni a képernyőn, nyakára szegezett üveggel kiabálja a magáét a többi szemét műsor között. Szimbolikus értékű jelenet, amikor a show-hoz használt ikonikus üvegdarabot kis díszdobozba rakja a felvétel végén, hogy elfogyaszthassa sokkal tartalmasabb ebédjét, mint amit a tekerő pórnép kap „ott lent”. Megvan a sztori mindenkinek így? A párhuzam totális és nyilvánvaló. Főleg most, hogy egyértelművé vált a jelenség csalfasága, ahogy oly soké, ha az ember alaposan körülnéz. Ilyen kor ez, a csalók mind lebuknak, saját magukat buktatják le. Nem is ennek feltárása a lényeges ebben az egész jelenségben, hanem maga a tanulság. Ami már megint igazságról, hazugságról, hipnotikus rétegekről és a valóságnak nevezett illúzió mélységeiről mesél nekünk.

 

 

Nem lehet rendszerkritikát a rendszeren belül megfogalmazni. Ez a tanulsága a történetnek ugyanis. Ahogy az autó motorját sem tudja egyetlen motoralkatrész sem diagnosztizálni. Nyilván annak megállapítása, mi képezi a rendszer határait általában eseti és önkényes, mert hát az út, amin az autó halad, most az autó része vagy sem? Nem feltétlenül egyértelmű a válasz, hisz a lényegét veszem el az egész szerkezetnek, ha elválasztom az úttól, amin halad. Mégis valahogy mindannyian érezzük, az autó motorja nagyjából véget ér a motorháznál, nem nyúlik ki onnan. Nos, így vagyunk mi is ezzel a kis földi valóságunkkal, határai képlékenyek, mégis viszonylag egyértelműek, ahogy a ház falai is azok, hiába ott a kert, ami lehetőséget ad egyáltalán e falak létének. No és a hatalmas tévedés abban áll, hogy ha bent vagyok, akkor lehetek ugyanakkor kint is. Egyszerűbben fogalmazva, ha én azt mondom, szar dolog a mikrofon, ezt még akkor sem mondhatom egy mikrofonba, ha csak így jut el a közönséghez az üzenet, ezt mutatta meg a Black Mirror epizódja. Márpedig azért nem, mert ha a szavaim és a tetteim ellentmondásban állnak, mindig a tetteim lesznek az igaziak. Nem pofozhatom meg a gyereket, mert megütötte az öccsét, mondván, nem szabad verekedni. Még saját magamat sem tudom kritizálni, csakis akkor, ha kívülről tekintek önmagamra. Valahogy megint a következetesség az a fogalom, ami becsúszik ebbe a gondolatmenetbe. Mondtam, csúszós, nyálkás téma ez, nehezen megragadható, de talán érthető.

 

 

A napokban megnéztem számtalan interjút korunk ismert személyiségével. A többség iszonyatosan büszke rá, hogy ő egyszerű, igaz, őszinte, szókimondó, nincs filter, layer, nincs itt kérem szépen, semmiféle csalfaság. Csak azt felejtik el ezek a kedves közszereplők és celebritások, hogy a színpadon minden jelmezzé válik, még a meztelen test is. Tehát az az öltözet, ami a színház büféjében valóban egy civil ruha, a színpadon az előadás alatt a színház jellegzetességénél fogva jelmez lesz. Ezt nem lehet megkerülni. Itt bukik el amúgy az összes díszszínpadra álló szellemi tanító is. A Puzsér-jelenség meg azt akarja velünk elhitetni, van jelmeznélküliség a színpadon. Nem, ahhoz le kell onnan jönni a nézőtérre. Puzsér azért nem hiteles, mert látszólag kivonja magát abból, amiben benne van – és ilyen nincs. Pontosabban ki lehet vonni magad belőle úgy, ahogy Neo tette a Mátrixban. Kiemelnek a cuccból, lefürdetnek, megszárítanak, egy csepp nem maradt rajtad a ragacsból, aztán megmutatják neked, hol voltál, megtapasztalod, milyen nem benne lenni, elválsz az illúziótól, és ha nagyon elszánt vagy, így visszamehetsz, de a tudatod már kint marad, mert az felébredt az álomból. Tudjátok, hamis túrógombóc, írtam erről nagyon sokszor. Csakhogy – és itt van a kutya elásva –, ha így mész vissza, nem leszel egyéb a bent lévők számára, mint egy értelmezhetetlen folt. Nem leszel közéjük való. Hisz nem vagy benne, csak látszólag. Na, ezt nem tudja a Puzsér-jelenség, nem benne lenni, ehelyett nyakig benne tocskolva a cuccban azt állítja, ő nem ott van, ahonnan amúgy csak a másik hozzá hasonlatos rendszerelemet tudja – hozzáteszem amolyan hungarikumként – verbálisan szapulni. De ebben, most komolyan, mi a pláne? Hogy a lelki nyomorék, aki a lelki defektjéből pszichiátriai freakshow-t kreál, elhordja mindennek a nincskezelába másik megélhetési nyomorultat? Palvin Barbi látszik, mondja Puzsér, és ez a „munkája”, pfúj-pfúj. Puzsér meg hallatszik, és neki meg ez. Akárhogy is dörzsölöm a szemem, én bizony nem látom a különbséget köztük.

 

 

Korunk hatalmas tévedése, hogy vannak értéktelen és értékes dolgok, azaz modellkedni értéktelen, színműveket írni azonban értékes. Nekem elég régi mániám az, hogy mindennek ugyanolyan fontos helye van az életben, mert ha kivennénk a világból mindazt, amiről úgy gondoljuk, nincs ott helye, mert rossz vagy értéktelen, bizony a világ nem lenne ettől egy fikarcnyit se jobb, csak kevésbé részlet gazdag. Millió dolog van, ami nekem nem tetszik, szót is emelek néha ezen a kis házi színpadon ellenük, de ezek általában jelenségek, nem személyek vagy konkrét dolgok, s mindemellett azt gondolom, minden eleme ennek a nagy közös játéknak gazdagítja az előadást, ahogy III. Richárd a magáét. A sok értéktelennek tartott, vagy épp korunkra jellemző negatívnak ítélt jelenség olyan, mint a föld a talpunk alatt, nem szívesen túrok bele, de nagy bajban lennék, ha megszűnne: a dolgok mélységét épp az adja, hogy van olyan, hogy lent, sőt még lejjebb. És van még egy másik tévedése a Puzsér-jelenségnek, ami az anakronizmusában rejlik, azaz a „régen minden jobb volt” és a „hagyományos értékek az igaziak” tévedésében. Minden kor idegenkedve és félve tekintett az újra, amikor a Lumière testvérek az 1800-as évek végén bemutatták A vonat érkezése c. filmet, amely egy szemből közeledő mozdonyt mutatott, sok néző sikítva rohant ki a nézőtérről. Ördögöt kiáltani az újra, legyen az társadalmi folyamat vagy technikai vívmány, számomra annak a jele, hogy az ember nem halad a mindenséggel, bele van betonozva a megszokott nézőpontjába, azaz nem mozdul, s így nem is él igazán. Ráadásul ez a nézőpont hajlamos idealizálni, azaz a klasszikus értékek körül kivágni azt a társadalmi szövedéket, amibe az beágyazva volt. Divat ma modernkori rabszolgaságról beszélni, ám soha az ember nem élt olyan szabadon, mint a mai nyugati társadalmakban, sose feledjük, hogy azokat a régi értékeket milyen igazságtalan, egyes embercsoportokat porig alázó, embertelen rezsimek termelték ki. Ma is van nagyon sok igazságtalanság, kizsákmányolás a világon, de épp ezek felszámolása felé tartunk, és nem igaz, hogy az emberek egyre nagyobb rabságban élnek, aki ilyesmit állít, nem néz a dolgok mélyére.

 

 

A világ állandóan változik: fajok pusztulnak ki, jönnek újak, társadalmi folyamatok hömpölyögnek a lét hatalmas vásznán, ha ettől félünk, vagy az ördögöt látjuk benne, az a léttel való szembenállás. Gondoljunk csak arra, minden régi generáció így fogadta az újat, aztán mégis itt vagyunk. Az meg, hogy tönkretesszük a Földet, környezeti katasztrófákat előidézve az iparosításunkkal, szintén ennek a végtelen folyamatnak a része, mert mi is része vagyunk a nagy egésznek, ahogy egy üstökös becsapódása vagy egy jégkorszak. A világ sosem szűnik meg, nincs világ vége, folyamatok azonban vannak szakadatlanul, ahogy a testedben is folyamatosan halnak és születnek sejtek, egy nap beleolvadva az anyagba, de akkor is valamilyen módon tovább létezve. Csak a békaperspektíva mondhatja bármire ebben a hatalmas teremtésben, hogy rossz, mert magához méri a dolgokat, mert tarkóig benne van, és ezt a nézőpontját képtelen feladni. Legyen az a celeb-jelenség, szelfi, Insta-sztár, mobilmánia, térfigyelő kamerák, élelmiszeripar vagy bármi más: nem önmagával a dolgokkal van soha a baj, hanem általában a móddal, ahogy azokkal élünk. Én belenéztem pár tininek a vlogjába, és tisztán látom, miben sokkal, de sokkal jobbak ők, mint mi voltunk anno. Amikor 1987-ban apukám hazahozott egy vhs kamerát, azonnal megértettem, a média nem marad egy kisebbség privilégiuma. Eltelt 30 év, és az idő engem igazolt. És ez így van jól. Puzsér ugyanúgy része mindannak, amire fröcsög, mint te vagy én. Ki lehet vonni magad a világból, de nem így. Csakis megértéssel, türelemmel, jövőbe tekintéssel, a világ folyamatainak mélyebb átlátásával. És vissza is lehet menni a világba a kiemelődés után már nem involválódva, csak könnyedén szemlélődve, amolyan megfigyelőként. Aki kint van, nincs bent, aki nincs benne, nem érintett, aki nem érintett, az nem fröcsög, nincs benne indulat, sőt. Minél inkább felette áll valaki valaminek, annál megértőbben tekint rá, hisz átlátja az egészet egy magasabb nézőpontból.

 

 

S van a Puzsér-jelenségnek még egy nagyon veszélyes vetülete, mégpedig a mindig valami ellen levés. Amikor egy ember, egy népcsoport vagy egy nemzet az alapján definiálja magát, hogy elhatárolódik ettől vagy attól. Szembenállásának köszönheti erejét, identitását, öntudatát. Csakhogy abban a pillanatban, ha kinyílik az ajtó, amit ilyen gőzerővel tolt, az orrára bukik, ahogy arcon csapja magát a kocsmai „húzószkanderes” is, amint a másik elengedi a kezét. Ezek a mindenféle megmondó emberek azért nem mutatnak szerintem a valódi kijárat felé, mert a szemléletmódjuk nem emelkedett, látható a csatározásaikon. Nem értik meg, a világ annyi, ahányan észlelik. Én is abban a világban élek, ahol a GMO, HAARP és Rogán Cecília létezik, ahol Orbán Viktor, Trump és a globális felmelegedés. Nekem is fáj a gyomrom a bolti sonkától, és zavar a sok reklám és a szeméthegyek a Csendes-óceánban, és látom, hamarosan nagy baj lesz az ivóvízzel és az időjárással. Régen meg a járványok vagy a fűző viselése okozott volna gondot, netán a mindennapos csecsemőhalálozás. Én abban hiszek, csak azzal tehetjük a közös életünket jobbá, tisztábbá, ha mindenki a magáét azzá teszi. Objektív valóságunk nem egyéb, mint a közös észleletünk: az egyéni kis világaink legnagyobb keresztmetszete. Azzal nem teremtünk csendet, ha ráüvöltünk az üvöltözőkre, tudomásul kell vennünk, a legtöbb, amit tehetünk, ha mi nem kiabálunk. Nincs ellenség, csak bennünk. A Föld se nem mennyország, se nem pokol, hanem a mi belső kivetüléseink összessége egy hatalmas kivetítőn. Ha nem tetszik a kép, nem a vásznon kell koszos manccsal maszatolni, hanem a vetítőnél kell finoman állítani, akár új filmet befűzni. Nincs valóság gondolatok nélkül, olyan lesz a valóságunk, amilyenek a gondolataink. A Puzsér-jelenség csak látszatenyhülést hoz, mint valami rossz fájdalomcsillapító, a fájdalom okát nem szünteti meg, csak ideig-óráig kikapcsolja a műszerfal világítását. Én a mai gyerekekben bízom. Szokás őket ilyennek-olyannak, figyelemzavarosnak, felszínesnek, butának titulálni, de ezt tévedés. Úgy látom, ott lapulnak köztük azok a majdani szellemi vezetők, akik nyitottságukkal, békéjükkel, hihetetlen tehetségükkel, korlátok nélküliségükkel szebbé fogják varázsolni a vásznon futó filmet, mi több, IMAX 4D mozit varázsolnak belőle. Mindent megkaptak ehhez, és igenis fognak tudni élni vele, nem úgy, mint mi. S nekik is lesz föld a talpuk alatt pondrókkal, gyökerekkel, kakával teli, csak már az is másféle föld lesz, ennek az új, nemes növénynek táptalajt biztosító, s nem az a szikes, száradt, régi, amin – tisztán látszik – több élet már nem terem.

 

 

Summa summarum, Puzsér Róbertnek és a hozzá hasonló megmondóembereknek üzenem, rendszerkritikát csak a rendszeren kívülről lehet megfogalmazni, aztán a rendszerbe egy áttéten keresztül bejuttatni, ami azonban nem lesz a kívülállóval azonos, ahogy a rendező sem maradhat rendező a színpadon, ezért küldi fel a színészeit oda. Meg lehet csinálni a kint is vagyok, bent is vagyok trükköt tehát, de nem a hiúság fénylő, vásári, műanyagköpenyébe bújva. És ahogy mindennek, nyilván a Puzsér-jelenségnek is megvan a maga létjogosultsága, szerepe, haszna. Ám aki nem akarja, nem vetíti tovább a vászonra az ilyesfajta fekete-fehér csetepaté burleszk jeleneteket, hisz egy napon úgyis kitakarja ezeket valami sokkal izgalmasabb, színesebb, békésebb térbeli kép.

Egy válasz erre: “A Puzsér-jelenségről

  • Ilyen magas perspektívából nézve lehetséges, hogy Puzsér Róbertet nem kellene ennyire “hájpolni”. De én úgy érzem ennek az eltévelyedett nemzetnek, úgy kell Puzsér Robi, mint egy falat kenyér. Az tény, hogy szokott fröcsögni és mocskolni, indokolatlanul sokat és értelmetlenül, de mellette nagyon erős gondolatokat ad át. Magamból kiindulva, ez én gondolkodásomat politikai téren lényegében Puzsér formálta át egy sokkal nyitottabb és elfogadóbb irányba, és tudom jól, hogy sokan vannak ezzel így. Én nem értem miért nem lehet rendszerkritikát a rendszeren belül megfogalmazni, szerintem meglehet, hisz Puzsér pont ezt csinálja, legfeljebb úgy lenne etikus, hogy kívülről teszi ezt, de annak meg mi értelme lenne, nem jutna el kellő emberhez, nem lenne hatása. Persze amikor ezt mondom bajban érzem magamat, mert ha a te tanaidra hallgatok, akkor azt érzem mit foglalkozok én azzal, melyik gondolat/tanítás hány emberhez jut el, a lényeg, hogy én hozzám eljut megértem és aszerint élek, aszerint állítom a vetítőmet és ezáltal a vásznon is jobb dolgok fognak történni. Jó lenne ezt elhinni, és próbálom is, de azért, mert én egy bizonyos útra lépek, amit lehet nemesnek és igaznak mondani, attól az emberek zöme, főleg a nagyok fent a palotáikban ugyanúgy a rossz úton járnak tovább, és a Föld bolygó, a jelenlegi játszótér, ahol jómagam is játszok szépen lassan lelakódik. Továbbá nagyon nagy a feszültség a társadalmakban, és ezeken változtatni kell, és az nagyon igaz, ha mindenki a saját életét tisztábbá tenné, az elég lenne. De nincs meg a hajlandóság az emberekben és ezért kell kiállni a színpadra és hajlandóságot ébreszteni. Nem gondolom, hogy Puzsér most ezt teszi, mert lényegében ő is csak tovább szítja a konfliktust. De ő egy olyan irányba tereli szerintem, elkerülhetetlen konfliktus árán, amilyen irányba terelni kell ahhoz, hogy változás jöjjön. Nem váltja meg a világot az biztos, de talán elindít egy folyamatot, amiből lehet csak 100 év múlva lesz valami.
    Mellesleg Puzsér amellett, hogy sokszor felesleges témákat feszeget, spirituális témákban is szokott előadást tartani. Iszonyat mennyiségű anyaga van fent a youtubon, ahogy neked is a saját blogodon, csak neked írott formában, neki meg hang és kép formában, és ezek között van egy-két gyöngy szem szerintem. Mellesleg már pár éve ír egy spirituális könyvet, amit elvileg hamarosan kiad, na arra kíváncsi leszek. Én azt gondolom, ha egyszer ti ketten összeülnétek beszélgetni, az egy nagyon izgalmas beszélgetés lenne. Én kívánom, hogy egyszer megtörténjen… :) Én őt is és téged is nagyon kedvellek és tovább követem a munkásságotokat.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..