Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

A világ nem úgy egy tükör – az ezoterikus tévhitekről

Biztos vagyok benne, nem ez lesz a legnépszerűbb bejegyzésem, sőt. Talán meg is bántok vele olyanokat, akiket egyáltalán nem áll szándékomban. Alapvetően teljes jóakarattal viseltetek minden ember iránt, elfogadom, megértem őket, és képes vagyok bárkivel együtt érezni, szinte száz százalékban. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a dolgokat néha máshogy gondolom, mint a többség, és mint ahogy az népszerű lenne. S miután nem hiszek a „kinek van igaza” játékokban sem, ha valaki azt akarja velem elhitetni, hogy nincs igazam, azt abszolút elfogadom az ő igazságaként, de nem teszem a sajátomévá, éppen azért, mert tudom, hogy amit gondolok, általában okkal gondolom. Nem csupáncsak azt szeretném, hogy így legyen, nem is mástól hallottam, vagy talán így sejtem, hanem egyszerűen tudom, ahogy azt is, hogy hogy hívnak, hol lakom és milyen nap van ma. Aztán persze kiderülhet, hogy ez egyáltalán nincs így, mert időközben kiderül, Al Pacino és egy dán pincérnő törvénytelen lánya vagyok, az országot, ahol élek, elfoglalták a mumpicok, és Észak Korea titkos naptárreformot hajtott végre az éjjel Kim Dzsongun hajnövekedési és hajvágási ciklusai alapján, ám ennek kicsi a valószínűsége. Megtapasztalok dolgokat, átrágom őket alaposan, megemésztem, ami olyan, azt magamba építem, a resztlit kihajítom. Aztán a kiforrott gondolatokat leírom, mert erre érzek késztetést. No, ezt csak azért gondoltam így az elején lefektetni, hogy már itt a rajtnál ne essünk hasra a saját cipőfűzőnkben.

Tartja magát pár ezoterikus tévhit, amit sokan előszeretettel mantrázgatnak, ami nemhogy nem segíti az embereket abban, hogy megtalálják önmagukat, hanem épphogy még jobban kibillenti őket az egyensúlyukból. Az egyik a „világ egy nagy tükör”- elmélet. Ennek több ága van, mert már maga az elmélet sem koherens: sokan úgy értelmezik, a világ olyan értelemben tükör, hogy a rejtett, tudatalatti tartalmainkat tükrözi vissza ránk, főleg azokat, amiket elfojtunk. Azaz, ha én bármivel találkozom az életben, ami számomra kellemetlen, az csak azért van, mert az ott van bennem is rejtve. Ez már önmagában elég butuskán hangzik, de sokan hisznek benne. Aztán van az a nézőpont, hogy a világ úgy tükör, hogy a bennem zajló folyamatok kivetülése, azaz, mint valami óriáskivetítő megmutatja nekem kint azt, hogy mi játszódik bennem. Ez áll amúgy a legközelebb az igazsághoz, de azért még mindig csak langyos és nem forró. És hát a legfelszínesebb, a heti horoszkóp rovatba illő felfogás az, hogy ha te kedves vagy, majd a világ is kedves lesz, azaz a világ aszerint idomul hozzád, milyenek az érzelmeid, mennyire vagy pozitív. Ennek némileg ellentmond, mondjuk Jézus és Jean d’Arc története, de a felszínes gondolkodás legfőbb jellemzője épp az ilyesfajta következetlenség. Egy a közös ezekben az elméletekben: mind azt állítja, a világ azt mutatja meg, ami bennem van. Ez is igaz, csakhogy nem így. Nem azt mondják ugyanis azok, akiknek gondolatait a konyhaezotéria elferdítette, hogy a világ egy fénykép, vagy film, netán festmény. Hanem a tükör szót használják. Nem véletlenül. A tükör nem film, ha a bal kezed emeled, a tükörkép a jobbot. Nem többletet mutat tehát, hanem hiányt!

Láthatjuk, már a kiindulópontja hibás a tükörelmélet értelmezésének, és onnan dől is az egész szépen kicicomázott felépítmény. Mert mit mond ez a nézet? Itt van ez a hatalmas szőttes, vagy legyen inkább horgolt ágytakaró, ami egyetlen egy fonálból van összecsomózva (erre majd még visszatérek), és ennek egy kis szeme, ha szembe néz az egész takaróval, vagy az őt körülvevő szemekkel, azt látja, azok őt magát tükrözik vissza. Nem, biztosan nem. Annyiban igen, hogy ő is egy szem és ugyanabból a fonálból készült. De hogy milyen szem, azt a mellette álló szemek csakis azzal tudják megmutatni, hogy mellette, alatta, fölötte állnak, azaz különböznek tőle, nem ők. Mondok egy jobb példát, ami talán plasztikusabban megvilágítja, mi ezzel a felszínes elmélettel a gond. Van a számegyenes, ezen vagy te egy szám, mondjuk a hármas. Nincs még egy, veled azonos szám az egyenesen, ezt könnyű belátni. No és ott áll melletted a kettes meg a négyes, ami attól kettes és négyes, hogy nem hármas. És te épp ezt látod, ezt az egy egységnyi különbséget. Ez az, amire azt mondod magadban, ez nem én vagyok. És akkor jön ez az elmélet, és azt mondja, lásd meg magad a kettesben! Nekem senki se mondja azt, hogy ha az arcomba hazudik valaki, és ezen jogosan kiakadok, az azért van, mert nem látom meg magamban a hazudozót! Vagy ha valaki elém furakodik a sorban, és ez feldühít, mert én türelmesen vártam a soromra, csak azt jelentheti, én is furakodni akartam. (És tudom, a nézet valami olyasmit is sugall, hogy én magam idéztem elő a furakodást az előző tetteimmel, de e mögött meg az a rövidlátó emberi szemlélet áll, hogy az események önkényesen szakaszolhatóak, kiragadva őket az egész folyamatból. Mert ha így vesszük, és mindig csak egy lépéssel megyünk vissza, mindennek az az oka, hogy megszülettem, de még innen is van visszaút a szüleim megismerkedéséig, és egy pillanat alatt el is jutottunk az ősrobbanásig, már ha volt ilyen. Vagy csak annyi az elmélet, hogy a furakodás azért került elém, mert nekem ezzel dolgom van, de ez banalitás: mindennel mindenkinek dolga van, ami elé került, még a macskának is a léggyel, hisz reakcióra készteti, de ez nem jelenti azt egy percig sem, hogy a világ tükör lenne.) Azt meg mindenki meg tudja nagyon gyorsan állapítani magában, hogy igaz-e, ha ő mosolyog a világra, az visszamosolyog-e rá. Igen, igaz, egy darabig, amíg a szerep találkozik a szereppel. Engem egy vicces eset tanított meg rá, hogy ez felszínes hazugság, jobb jó messze elhajítani, mert nem visz előre. Volt egy ismerősöm, aki ezt a mosolyogj a világra szépelgő szemléletet hirdette, nekem már akkor álságosnak tűnt, de önkritikát gyakoroltam, hittem neki, és épp sétáltam egy kis szigeten, miközben azon morfondíroztam, lehet, neki van igaza, vigyorogni kell, mint a tejbetök, és akkor az élet szebb lesz. Pontosan ebben a pillanatban koppant a fejemen egy sörösüveg. Valami nyikhaj hajította ki a szigeten lévő táborból, és engem pont kupán talált, épp arra a gondolatra, hogy nincs igazam, ha úgy gondolom, az emberek alapvetően éretlenek és elég nehéz velük. Fájdalmas figyelmeztetés volt, de tanulságos, hogy maradjak meg csak a saját, jól megérlelt gondolataimnál, és ne vegyem át azt, ami már az első pillanatban sántít nekem, csak azért, mert olyan szépnek tűnik.

Summa summarum, nekem sehogy sem áll össze a világ egy tükör nézetnek ez a felszínes értelmezése. Minden belőlem fakad, de nem így. Minden engem tükröz vissza rám, de nem így. Mindenért felelős vagyok, ami velem történik, de nem így. Ha nem tudunk az emberi nézőpont fölé emelkedni, nem is tudjuk megérteni ezeket a törvényeket. Többek közt azt utálom a modern konyhaezotériában, hogy, ahogy az egyházak többsége is, nem az emberi fölé emel, hanem csak fodros jelmezt aggat a földbe süppedt emberkére, kis szárnyakat ragaszt a lapockájára, majd az alapvető érzéseit fojtja le azzal, hogy azt mondja: az a felemelkedett lélek, aki bárgyú vagy épp titokzatos mosollyal az ajkain, mindenkit kritika nélkül imádva és elfogadva, a világ realitásától teljesen elszakadva, mint valami leszedált demens totyog végig az életén, bocsánatot kérve még a levegőtől is, hogy gyalázatos módon beszippantja, és csak a jót látja mindenben, még a járdán heverő széttaposott híg kutyaszarban is. Ez nem felemelő gondolat, ez épp lenyomja az embereket, van egy olyan gyanúm, ez egy újfajta technika az emberek leigázására, hogy aztán páran a szelíden meghajlott vállakra állva verhessék a mellüket. „A világ tükör!” Lefordítom ezt konyhaezóról magyarra: bűnös vagy. Ismerős ez a gondolat, ugye? Ismerjük fel a változó jelmez alatt ugyanazt a karaktert, aki az igazságot keveri egy kis ferdítéssel, s máris kész a tutti-frutti ízű tudatmódosító főzet. És sok, tényleg teljesen jóhiszemű ember iszik is a főzetből, majd terjeszti ezt a – szerintem – butaságot tovább.

A világ tükör, de nem úgy, hogy Józsi ellopta a pénztárcám, akkor, nosza, gyorsan fedezzem fel magamban én is a tolvajt. Vagy, hogy higgyem azt, én vagyok a mindenség középpontja, és az a sok emberi szenvedés, gyalázat, fájdalom és gyönyör mind csak azért van, hogy engem magamra visszatükrözzön! Erről szó sincs, és nincs is valami sok értelme. A világ nem egy összeadáson alapuló egyenlet eredménye, hanem épp kivonáson. Bárki álljon előtted és tegyen bármit, Szent Teréz vagy a szipus Pityu, ha kivonod magad belőle, csak akkor kapod meg magad. Kivágtad magad a világból, hogy létrehozhasd az ént, de az egységet nem azzal tudod visszaállítani, hogy a világot tükrözöd az egódra! Vagy a világ valóság, vagy te, aki szemléled. Vagy benne vagy, vagy benned van, de ha szembeállsz vele, csak a szétszakítottságodat tartod fent, ha felismered benne magad, ha nem. A világon belül te egy kötött viszonyrendszerbe vagy rögzítve. Ez adja a mostani léted kereteit, ez az egymást feltételező viszonyrendszer, aminek algoritmusa a kivonás, a különbözőség. A számegyenesen mindig lesz előtted álló szám, ahol ez a különbség a másik „javára” dől el, hogy lásd, hol a jövőd, és mögötted is mindig lesz szám, ahol a kivonásból te jössz ki többlettel, hogy lásd, honnan érkeztél. Weöres Sándor fogalmazta meg ezt gyönyörűen: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. Valaha te is loptál, ez biztos, ha nem most, egy másik mesében, de ha most ellopják a pénztárcádat, ez biztos nem jelenti azt, bujkál benned egy kis tolvaj. Ez iszonyú lehúzó gondolat, és mondom, szerintem butaság is, épphogy csak az tud zavarni, amin már épp túl vagy, vagy amit még nagyon nem értél el. Mert az is módfelett fel tud bosszantani, ami még jó messze előtted áll, hisz minden, ami nem te vagy, az egy hiány benned, és a világ EZT mutatja meg tükörként. Már nem vagy, vagy még nem vagy az. Ami azonos veled, azzal azonosulsz, a többi hiányként van jelen az életedben. Én erre ott jöttem rá amúgy, hogy sokszor kértek kéretlenül fel rá, hogy nézzek magamba, és ismerjem fel magamban ezt vagy azt, de ha meggebedtem se ment. Te fel tudod magad ismerni, mondjuk, Pumped Gabóban, csak azért, mert lesújtó véleményed van a jelenségről? Elmész a tévé előtt, és megy az a valami, amit műsornak neveznek. És azt mondod félig hangosan, micsoda szar! Mire valaki megszólal ájtatosan melletted: ha bosszant, ez csak azt mutatja, ott van benned a Pumpedség. Ugyan már. Persze, egy szóviccel élve, mert felment a pumpád, de épp azért, mert ezen túlléptél. A pumpedgabóság mint kollektív tudatállapot a számegyenesen most is rajta van, de te nem azon a rovátkán állsz.

Ebből fakadó és ehhez kapcsolódó másik ezoterikus tévhit, hogy a düh alacsonyrendű érzés, aki magasabb tudatszinten van, annak a külvilág szempontjából nézve csak pozitív érzései vannak, nincs kritikai érzéke, nem értékeli a világ dolgait, nem ismeri a fekete színt, csak a fehéret, és ezt kötik is a tükör elmélethez: ha dühös vagy, akkor alapvetően magadra vagy dühös. Tévedés. A düh nem mond ellent a bölcsességnek, aki ezt mondja, azért teszi, mert képtelen kezelni, fél tőle, nem mer felülni a 1200 köbcentis motorra, és ezért mindenkit arra akar rávenni, hogy inkább rollerozzon. Minden beavatott ki tudta mutatni a dühét, szép is lenne, ha valaki azt mondaná, Jézus azért volt dühös a kufárokra, mert lelke mélyén, titkon ő is egy szemforgató kufár volt, és a kufárok csak tükröt tartottak neki, hogy ezt magában meglássa. Nem, Jézus az ősi archetípussal élt, az átváltoztató harag erejével, ami megjelenik az ókori egyiptomi Szahmetben ugyanúgy, mint a hindu Káliban a nőstény oroszlán analógiájára. Ez a betelt a pohár állapot, az ami sok, az sok asztalra csapás, és a legmélyebb bölcsességből fakad, abból a tudásból, hogy a változás hasonlatos a születéshez, erő-ellenerő sokszor fájdalmas egymásra hatása, a régi halála, amiből születik az új. És a régi kereteit sokszor épp valamiféle konstruktív dühvel lehet áttörni, ami nem tévesztendő össze a haraggal, ami azonban már méreg. Hogyan könnyebb lebontani egy téglafalat egy csákánnyal a kezedben: mosolyogva, kedvesen, vagy azt mondva, feltűrve az ingujjadat, beleköpve a tenyeredbe, nesze neked te fal? És ez nem ugyanaz, mint a gyáva, önmagunk mentegetéséből fakadó felelősségáthárítás, abban nincs erő és valódi hatalom, abban csak puhatestű gyávaság van. Meg kell tanulnunk különbséget tenni a kettő közt. A világ pontosan úgy tükröz minket vissza ránk, mint az álmaink. Ott minden szereplő te vagy, de csak az ébrenlétből nézve, az álomban belül minden karakter saját életet él, te is, akit magadnak odaálmodsz. Vagy vegyünk egy könyvet: az Anna Karenina minden szereplője Tolsztoj, minden őt tükrözi vissza, de nem a regény szövedékében nézve, hiszen ott egymáshoz viszonyítva a szereplőket, azok önálló karakterek és nem egymást tükrözik vissza egymásra, ez ökörség. Ez így érthető? És ha valaha álmodtál, vagy netán beszélgettél tényleg ihletett íróval, tudhatod, a létrehozott karaktereknek önálló életük van, szó sincs arról, hogy te önkényesen irányíthatod őket kintről. Bármit lehet szabadon irányítani, de csak teljesen kikerülve a hipnózisból, és végig maradéktalanul tiszteletben tartva a benti szabályokat, azt kintről sem rúghatod fel, különben oda a regény szövedéke.

A következő ilyen ezós tévhit a mi egyek vagyunk elmélet. Ez gyönyörűen hangzik, csakhogy így, ebben a formában nem igaz. Egyek vagyunk, de nem a mozivásznon. Egyazon fonalból horgolt pulóver szemecskéi vagyunk, de mint szemek igenis teljesen különállóak. Alapvető fizika az egész, a kvantumfizika vívmányaival kiegészítve. Ha az asztal elemei egyek volnának, nem lenne asztal. Ám az asztal struktúrájának meghatározása a mindenkori szemlélő érzékelési határaitól függ, hiszen az asztal eleve azzal jött létre, hogy van, aki érzékeli. De jó a férjem példája is: az ember egyetlen egy sejtből keletkezik, ám mégsem mondhatom a tüdőmre, hogy az a szívem, hisz épp a sejtek egymáshoz rendeltsége hozza létre azt, amit szervezetnek hívunk. Ha minden sejtem egy lenne, szépen is néznék ki. A világ változatossága a különbségekből adódik. Modern társadalmaink keverik előszeretettel az egyenlőt az egyformával vagy az azonossal, látjuk is, mire jutnak így. Ezért nem működik a valóságban mátrixkanál-trükk, csak a filmben. Az ember ugyanis nem azonos a kanállal, hisz attól ember, hogy nem kanál és teve, és attól ő a Józsi, hogy nem Magdi néni és Palkó. Az a létező azonos a kanállal, akiben mindez egyben megjelenik, de az biztos, hogy nem egy „én” lesz innen a mesefilmből. Csak Wachowski tudja meghajlítani a kanalat, lám ő meg is tette, de Neo nem, csak ha a rendező is úgy gondolja. Csak a kint lévő tud hatni a világra, a bent lévő soha. Az avatárok titka abban rejlik, hogy csak úgy tűnik, bent vannak, de nem, csupán belógatják a kezüket a filmvászon elé. És még aki kint van is osztályoz, értékel, hiszen amikor rendet raksz a szekrényedben, akkor sosem a szekrényben állsz, hanem azon kívül, és épp onnan mondhatod, hogy a nadrágok erre a polcra, a pulcsik meg amarra, és ezt nem dühből teszed, és nem is azért, mert azt gondolod, nem mindegyik ugyanolyan ruha, hanem mert ott a helye és kész. Most ebben a szekrényben elég nagy a disznóól, a koszos harisnya van a báli ruhák fogasán, az angóra pulcsi meg összegyűrve hever a cipők alatt, mert jön egy nagyobb átalakulás, egy szekrényátrendezés, és ez időszakosan ezzel jár. Amikor nálam tehetségtelenebb ember próbál engem kioktatni az irodalomról, vagy megmutatni, szerinte hol az én helyem, akkor azt gondolom, a zokni azt hiszi magáról, hogy pelerin, és ez nincs jól a rend szempontjából nézve. Nekem ki ne találja valaki, hogy én egy vagyok Ferenc pápával, vagy Alice Cooperrel, mert nem. Én attól vagyok én, hogy nem vagyok ők. Ez megint egy ilyen lehúzó egybemosás: hidd el, mi egyek vagyunk. Ami lefordítva annyit jelent: ne hidd magad többnek, mint mást. Aki ezt mondja, annak azt javaslom, egy percig se gondolja magát többnek egy kutyusnál. De akkor éljen is úgy, ahogy a vele egyenlő, mert ha kezébe vesz egy könyvet, hopp, már több is lett a kutyánál a tekintetben, hogy tud olvasni. A rend csak hierarchikus lehet, ez nyilván rossz hír a masszahívőknek.

Van ez a pc duma, tegyük fel, az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatban: ő nem kevesebb, csak más! Édes istenem. Persze ez így igaz, ő ugyanolyan fontos, pótolhatatlan és csodás eleme a világnak, de az az „ő csak más” kijelentés valahol mégsem fedi teljesen a valóságot, csúnyán maszatol, mint a hároméves az oviban. Mert én pl. más vagyok, mint egy üvegtál. Nem vagyok képes egész nap mozdulatlanul állni egy vitrinben, nem élném túl, ha a víz alá raknának egy fél napra, nem bírnám ki a mikrót, nem vagyok átlátszó, és nem lehet engem egy centis darabokra törni, vagy belém rakni egy kiló almát egészben. De képes vagyok nyelveket tanulni, emlékezni és festeni, zongorázni, biciklizni, megtanítani egy kutyát pacsizni, tudok verset írni, szőnyeget porszívózni, megértem a viccet, és felismerem a szomszédom, tudom, ki volt Ady, és hogy mit jelent a pszicholingvisztika. Ha egymás mellé rakjuk ezeket a „csak más” jellemzőket, pusztán mennyiségi alapon, akármennyire is nem pc a dolog, de az fog kijönni, nemcsak, hogy más vagyok, de több is, mint az üvegtál, ha a világ egészéhez viszonyított kompetenciámat nézzük. A minőség ugyanis mennyiségi jellemzők absztrahálása, a mindenség matematikai alapokon nyugszik, és nem törődik azzal, hogy ez egyesek érzékenységét sérti. Egyek vagyunk fonálként a szőttes mögött, nézőként a vászon előtt, mesekarakterként a meseíró fejében, de a szőttesben, a vásznon vagy a mesében annak egy elemeként egy egymást feltételező viszonyrendszerben, sajnos nem. A legkisebb fiú a mesében több, mint a lusta bátyja, hisz épp ez adja a mese lényegét! Egyformán fontosak vagyunk, ebben nincs különbség, de nem egyformák, hisz épp a különbözőségünk adja ki az anyag mintázatát. S azt állítani, a más csak más és nem több, vagy kevesebb, egyszerűen csak oktondi végig nem gondolás eredménye. Semmi nem azonos semmivel a világon, épp ez a lényeg. Mert ha ez így lenne, már az asztalodon lévő dolgok sem állhatnának külön, ha nincs minőségbeli különbség, nem lenne világ sem, a mindenség egy pillanat alatt zuhanna önmagába. De aki nem hisz nekem, fogja meg a kanalat vagy bármilyen tárgyat, váljon vele eggyé és hajlítsa meg, alakítsa át, reptesse át Afrikába – ócska, csaló trükkök nélkül ez nem fog menni, én ezt vallom. Innen bentről egy énként ugyanis nem tudsz hatni a világ elemeire, csak onnan, ahol nem vagy benne, ahogy bármit a világon csak olyan külső vonatkozási pontként tudsz mozgatni, ami független az általa mozgatott objektumtól. Ki kell kerülni belőle, és tiéd a világ. S kikerülni csak fejben lehet, sosem a testtel.

A következő, ami aztán a leginkább csúf oldala az ezotériának, és ami miatt én végleg hátat fordítottam minden ilyen csoportnak és körnek, az az állandó jóakaratú, lehangoló címkézés. Amikor jön egy önjelölt, és kimond rólad dolgokat, persze mindig jól lehúzva téged. Te ilyen vagy. Nézz magadba, ez azért van, mert te… Neked az a sorsod, hogy blablabla. Korlátok közt vergődsz. Még nem fedezted fel az isteniségedet. Majd egy napon te is megérted – és a többi, rémes az egész nyálas, közhelyes szózuhatag, amit az ember ilyenkor a nyakába kap. Mindezt persze mindig a segítőkészség és a jóakarat nevében, ájtatoskodva és egy kis hízelgéssel megfűszerezve. Ő csak segíteni akar, amikor arra figyelmeztet, hogy te ilyen vagy, olyan vagy, és különben is nézz magadba – ez az örök toposz. Mondanak ilyet a haverok is, meg mondott az anyukám, vagy a szomszéd bácsi, de 1. ők valamelyest legalább ismertek, 2. nem éreztem rajtuk ezt a kinyilatkoztató, önajnározó és lenyomó felhangot. Ebbe is csak elég beleérezni, vagy belegondolni, milyen, amikor elkezdenek lelkileg taszigálni, mert szerintük te nem az vagy, akinek gondolod magad, nem ott vagy, ahol látod magad. Írtam már, ha én elefántnak gondolom magam, aki azt mondja rám, zsiráf vagyok, azon kívül, hogy némileg felbosszant, semmit nem ér nálam el. Mutassa meg a hosszú nyakam, demonstrálja, hogy nincs ormányom és agyaram, láttassa meg velem a pöttyös bőrömet, a vékony lábaimat, s ha ez mind így van, akkor biztos meglátom én is, hisz nekem is az az érdekem, annak gondoljam magam, aki vagyok. No de bemondásra ez nem megy. Számtalan ember volt, aki el akarta velem hitetni, hogy én sem vagyok több nála. Mert valahogy mindig ide futott ki a dolog, jóllehet, nem én kezdeményeztem ezeket a kommunikációkat, és nem én kanyarítottam errefelé. Én tudom, hogy ez miből fakad, de most egyszerűen nincs energiám még ezt is leírni, mert egyáltalán nem lényeges, ami fontos, hogy ne fogadd el azokat a címkéket, amit más rád rak, ha hízelgő, ha lehúzó. Utasítsd határozottan vissza, ha nem tudja megmutatni, miért gondolja így, akkor ne is mondja. Ugyanis aki meg tudja neked mutatni, az megmutatni fogja, nem mondani, vele szemben egyszerűen meglátod magadat annak, akinek ő mutat. De ha épp az ellenkezőjét látod, ne higgy neki, akármilyen magas lóról is mondja, amit mond.

Szerintem azok nem jó kapaszkodók, amelyek nem kifelé vezetnek az illúzióból, hanem az ebben történő kényelmes berendezkedést szolgálják. Ez olyasmi, mint a rossz szülő, pár másodperc boldogságért és legfőképp népszerűségért édességgel tömi a gyerekét – aki aztán elhízik, és emiatt boldogtalan lesz és dühös az anyjára –, ahelyett, hogy felvállalná, néha azzal tesszük a legjobbat, ha pillanatnyi kényelmetlenséget okozunk a tartós boldogság érdekében. Nincs annál boldogítóbb, mintha az ember tisztában van önmagával. Az nem az emberek valós megbecsüléséhez vezet, ha egybemossuk őket. Az, hogy mindannyian egyek vagyunk, nem azt jelenti, hogy egyformák, hanem azt, hogy mindenkiben ott egy „én”, ami csak egy van a mindenségben, nincs sok én, mert vagy én mondom magamra, vagy te, ez a kis szócska csak ebben az egymást feltételező viszonyrendszerben kap értelmet. Jobb ehelyett azt mondani, mi. Te piros vagy én barna. Mi színek vagyunk, és az bennünk a csodálatos, hogy nem egyforma színek. Így leszünk mi a szivárvány. Nincs jobb vagy rosszabb szín, de világosabb, teltebb, komorabb van. És a sárga miért ne mondhatná a szürkére, nekem ő túl unalmas? Miért kéne félnünk a megkülönböztetéstől, a kritikai érzéktől, attól, hogy meglátjuk a fekete színt is a fehér mellett? Amíg nem úgy ítélkezünk, mint valami önjelölt istenség, lehet egyéni véleményünk, nem? Amíg senkit sem bántunk, de azt sem hagyjuk, hogy minket bántsanak, mi építő és békés, hasznos tagjai vagyunk a társadalmunknak. A világ egy tükör, amiben a tudat szemléli önmagát, mindegyikünknek helye van a szőttesben, és ebben a tekintetben egyformán fontos alkotóelemei vagyunk a mindenségnek, te is, és a vízibolha is. S mások igenis segíteni tudnak felfedezni önmagunkat, de nem azzal, hogy megpróbálnak ide-oda ráncigálni, hanem azzal, hogy együtt lehetünk velük egy adott viszonyrendszerben, láthatjuk magunkat egymásban egyetlen fonálként, megélhetjük egymással ennek a különleges földi létezésnek az egyedülálló tanulságait, hogy ebből a megszerzett tudásból tudjunk majd továbblépni újabb kalandok felé, ahol már ezek az alapok jó mélyen beásva a földbe megtartják majd azt, ami a föld fölé kerül. Az alap meg csak annak a megélése, hogy nincs valóság önmagában, csak egymáshoz viszonyított illúziórétegek léteznek ebben a végtelen matrjoska baba mindenségben. Minden az életedben egy lehetőség arra, hogy feljebb lépj, hogy meghaladd a mostani önmagad. Mindenben meg kell találni a jót, ami minket szolgál, és hálával tartozunk ezért a tapasztalásért, de azért a józan eszünket nem kell a pincében hagyni, látni kell a rosszat is, és nem plusz energiát adni még neki a tagadásunkkal. Ha a végeredményre fókuszálunk, nem történhet velünk az életben semmi olyan, ami számunkra rossz, csak olyan, ami elvezet oda, ahonnan most visszatekintünk önmagunkra. Oda, abba a csodásan beteljesedett állapotunkba.

Popper mesélte azt a legendát, miszerint Buddha és a tanítványai néztek egy döglött kutyát. (Mint a Baudelaire versében a szerelmesek.) Mester, nézd, a halál, a bomló hús, a rothadó tetem milyen rettenetesen visszataszító! Milyen undorító, ha csak az marad meg egy lényből, ami belőle a test! – mondták a tanítványok. Buddha odanézett, és azt mondta, hogy igen, ez borzalmas, de nézzétek csak milyen gyönyörű fehér fogai vannak! Ez a helyes pozitív gondolkodás, és nem az, amikor a negatív élményeinket, kudarcainkat, fájdalmainkat letagadva pozitívnak hazudjuk őket, vagy még rosszabb esetben magunkat szapuljuk, mert „belenéztünk a tükörbe”. Ami negatív számunkra, fogadjuk el annak, de itt nem állhatunk meg, meg kell találnunk benne azt, ami számunkra építő. Mert az ott van, pont annyi jót hordoz minden élethelyzet, mint amennyi rosszat, de ennek felismeréséhez kell némi távolságtartás az adott dologtól. Ebben segít minket a lineáris időértelmezésünk. Nézz vissza önmagadra, arra, aki voltál, és láthatod, mekkora utat tettél meg, és csak téged építő, a mostani éned számára kifejezetten jó dolgok történtek veled, amik idáig elvezettek. És ez fog téged megtartani, ez az önmagadra irányuló egyéni és megismételhetetlen tapasztalás, és nem a sok, másoktól készen kézhez kapott, gyorséttermi, mesterséges adalékanyagokkal agyontömött mirelitgondolat.

(Illusztráció: Eiko Ojala)

2 hozzászólás “A világ nem úgy egy tükör – az ezoterikus tévhitekről

  • Csak most látom az írásod (és a kommented), köszönöm, mert engem is elgondolkodtat sok mindenről (például, hogy ha nagyon fáradt vagyok, győzzem le a bennem lévő kommunikációs ingert, mert félreérthető leszek:) ) (Talán ez a “köszönöm”, vagyis a hála a részemről nem tűnik erőltetett spirituális modorosságnak, miközben ki tudja, hogyan próbálom belül elfojtani a valódi érzéseimet, ugye. :)

    Nem mondhatok mást, mint hogy valószínűleg – ezek szerint nagyon – félreérthetően fogalmaztam a “tükör ügyben”, nem tudok jobban pontosítani, hogy mire gondoltam, mint a te szavaiddal: “Ami negatív számunkra, fogadjuk el annak, de itt nem állhatunk meg, meg kell találnunk benne azt, ami számunkra építő. Mert az ott van, pont annyi jót hordoz minden élethelyzet, mint amennyi rosszat, de ennek felismeréséhez kell némi távolságtartás az adott dologtól.”

    Alapvetően egyetlen dolgot szerettem volna ezzel a tükör dologgal mondani, ami nyilvánvalóan nem jól ment át. Talán egy saját példával jobban meg tudom világítani, mire gondoltam a jelenséggel kapcsolatban. Én magam például elsősorban az írásban és mások “támogatásában”, a velük való beszélgetésben (ha ezt igénylik, kérik, nyitottak rá stb) érzem magamat igazán otthon. Szívem szerint ezt csinálnám egész nap és eddig általában elég jó visszajelzéseket kaptam ezzel kapcsolatban az érintettektől. És valahogyan, csudás módon mégis mindig vállalatok találnak meg újra és újra, hogy dolgozzak náluk, gyakran olyanok, akikhez saját jószántamból eszembe nem jutna elmenni dolgozni. De mi van, hogy ha nekem ezeknél (is) van dolgom, hogy oda (kicsit félve írom le, nehogy kapjak érte:) vigyek némi fényt, mert ezt más nem teszi meg? És mi van, ha nekem tényleg ez a dolgom, pedig közben nagyon jól érzem magam “coach”-ként és ‘íróként’? Mi van, ha ezért alá kell szállnom minden nap egy tökéletesen energiarabló közegbe, ami “leviszi a rezgésemet”? Mert valakinek ezt is meg kell csinálni? Azaz, a világ ezt tükrözi vissza az érzéseimtől függetlenül, még ha azok teljesen lélekből fakadóknak tűnnek is? Én így értettem a tükröt és abszolút, még csak távolról sem úgy, ahogy ezek szerint átjött. Az esetedben a könyvkiadással kapcsolatban valami hasonlóra céloztam volna: lehet, hogy (ok, most nem találgatok, csak példákat próbálok mondani), számodra JELENLEG nem a könyvírás, hanem a blogolás az éned legmagasabb kifejezési formája, talán mert élőbb, kevésbé befejezettebb és lezártabb, megváltoztathatatlanabb és visszavonhatatlanabb, mint egy könyv (vagy ki tudja, miért?) Azaz, mi van, ha most ezt a jelenlegi állapotodat tükrözi a világ? (Még egyszer hangsúlyozom, példát próbálok csak feldobni az érthetőség kedvéért.)

    Az álságos pozitív gondolkodás károsságával, bűnnel, a düh elfojtásával és az egész kifordított tükör-ezo elmélettel és azzal, hogy az egyetlenen belül a részek különbözőségére alapvető szükség van a relativisztikus megtapasztaláshoz, vagyis csak egymáshoz képest érthetőek meg és értékelhetőek a kontrasztok és az egyéni minőségek ergo nem vagyunk UGYANAZOK, teljesen egyetértek, mint a legtöbb dologgal, amit leírtál. Tulajdonképpen ezeket mondogatom nap, mint nap, bárkinek, aki minimálisan nyitott erre.

    A válaszod számomra viszont – szerintem – ismét csak egy tükör volt :)), mert tényleg sokkal több empátiával és odafigyeléssel kell fogalmaznom, ez nem először derül ki. Én biztosan nem mernék olyat állítani valakiről, hogy több vagy kevesebb nálam, főképp olyanról, akit nem ismerek személyesen – és nem is gondolom ezt. Sajnálom, ha ilyesmik jöttek ki ebből. Leereszkedés, hízelkedés, egyik sem az én asztalom, ha tényleg nagyon kell, odacsapok, hogy röpködnek a dolgok (képletesen), szóval a dühöt is igyekszem megbecsülni. A kritikát nem mindig, de ha egy mód van rá, becsomagolom, de nem hízelgésbe.

    Gyakran megosztom az írásaidat másokkal, ilyen értelemben tehát rajongó vagyok – még ha nem is “rajongok” egyébként igazán semmiért. Viszont azt hiszem, máris segítettél egy kicsit figyelmesebbé válnom a fogalmazásomat illetően a jövőre nézvést. Az biztos, hogy én nem bántódtam meg az írásodtól (eleve nem megy könnyen és ahogy fennebb írtam, sok minden van benne, amit nem is tudnék magamra venni, mert kínkeservesen átverekedtem már magamat rajtuk.) Örülök, hogy írsz.:) Szívemből mondom. Fogalmam sincs, hogy ez a mostani komment litániám segített-e közelebb hozni, hogy talán nem vagyok egy klasszikus egységmegszállott “ezo-idióta”, de ez engem csak egy szempontból érdekel: hogy sikerült-e segíteni eloszlatni a fent hosszasan részletezett félreértést. Márk. :)

    • Te, figyu, mondtam, a hozzászólásod csak apropó volt egy jelenség átgondolásához. Egy cseppet sem szólt neked, sem rólad, őszinte leszek, eszembe sem jutottál, miközben írtam, hisz nem is ismerlek, sok emberrel kommunikáltam az elmúlt időkben sokkal mélyebben erről, és én inkább azokra a párbeszédekre reagáltam az írásommal. Végig azok az élmények vezéreltek, amiket az elmúlt 10 évben éltem át, illetve azoknak a nézeteknek a revideálása, amikben jómagam is még hittem kb. húsz éve.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..