Adamus régi szigetes példája a szabadságról

szabadság, adamus sziget példájával

Van egy dúsgazdag embercsoport, akik megvesznek itt a földön egy szigetet. Egy hatalmas szigetet, ami azonban eddig lakatlan volt, nem volt rajta a természet kincsein kívül semmi, ami az ember keze nyomát őrizte volna. Ám ők megveszik, mert azt látják, az emberek nagyon beleragadtak a maguk nyomorúságos helyzetébe, s segíteni szeretnének nekik, meg akarják tanítani őket újra örülni, könnyednek és felhőtlennek lenni, tiszta szívvel játszani – azaz élvezni az életet. S elhatározzák, hogy létrehoznak a szigeten egy játékot, egy olyan játékot, ami a Korlátlan Lehetőségek Játéka nevet viseli, és megmutatják ezzel a játékkal az embereknek, hogy lehet ezt könnyebben, szabadabban. Felépítenek egy csodálatos birodalmat a szigeten: hatalmas luxusszállodákkal, élményparkkal, minden pompával, fényűzéssel, kényelemmel és szépséggel. Mindenből a legcsodálatosabb dolgokat hordják a szigetre: luxusautókat, a legfinomabb anyagból készült ruhákat, óriási szórakoztató központot építenek mozival, színházzal, könyvtárral, hatalmas, minden extra igényt kielégítő boltokkal. S készítenek mindehhez egy saját kis gyárat, ahol színes műanyag zsetonokat gyártanak. S mikor elkészülnek ezzel a nagyszabású beruházással, meghirdetik, hogy mindenki, minden ember, aki csak akar, egy évet eltölthet ebben a birodalomban, minden korlát és szelektáló tényező nélkül. Nem kell mást tenni, csak leadni a jelentkezést, és miután nagyon nagy a sziget, és egyszerre sokan elférnek rajta, mindenkire sor kerül, lehet, hogy egy csöppet várni kell, no de megéri. A részvétel teljesen ingyenes, csak amikor a nagy utasszállító repülőgépek leteszik a világ különböző pontjáról érkező, mindenféle életkorú, nemű és származású sok-sok embert, a bejáratnál mindenkinek át kell vennie egy hatalmas bőröndöt, ami tele van színes műanyag zsetonokkal. Annyi zsetont adnak, hogy bőven elég mindenre: ugyanis a játék lényege az, hogy az ideérkező emberek tapasztalják meg a korlátlan gazdagságot, tapasztalják meg csak egyszer az életükben, hogy mindent lehet, amire eddig csak vágyakoztak, minden az övék lehet. A zsetonok is csak azért kellenek, mert ők ezt megszokták és ettől lesz „igazi” a játék, ez fogja nyújtani azt az illúziót, hogy ők tényleg gazdagok, mert ott van az a hatalmas zseton halom, amiből aztán „vehetnek” bármit, a luxusautótól, a luxus-lakosztályig, bármit-bármit. Az emberek boldogan beözönlenek erre a szigetre, és elkezdik azonnal birtokba venni azt. Mindenki gyorsan vásárol magának egy igazi fényűző apartmant, s miután üres kézzel érkeztek a szigetre, elkezdenek gyorsan „megvenni” mindent, amire szükségük lehet ehhez a játékhoz. Nagyon élvezik ezt a fajta szabadságot, és mikor megtapasztalják, hogy az árucikkek, az autók, a finomabbnál-finomabb étkek mind teljesen valóságosak, akkor örülnek csak igazán! Hurrá! Itt aztán tényleg gazdagok vagyunk, ez valami csodálatos, nagyszerű! Természetesen mindenből van bőven elég, mindenkinek jut luxusautó, gyönyörű ruha, ékszerek, könyvek, pompás étel-ital, minden. Egyetlenegy szabály van, hogy mindenért le kell adni a műanyag zsetonokat, melyek szintén korlátlanul állnak a szigetlakók rendelkezésére, hiszen ott van a gyár, ahol ezeket előállítják.

Telik, múlik az idő, s az emberek lassan elfelejtik azt a világot, ahonnan jöttek, azt a kis falut, azt a nagyvárost, azt a körülményrendszert, ahonnan ebbe a játékba belemerültek. No de annyira nem tudják elfelejteni, hogy a sziget előtti életük által tapasztaltakat ne hordozzák magukban, még akkor is, ha már egyáltalán nem is gondolnak arra a düledező viskóra, ahonnan hónapokkal korábban érkeztek. Ám a lényükben ott van az összes tapasztalat, s valahol homályosan emlékeznek arra, hogy milyenek a különbségek, milyen elveszíteni valamit, milyen a szegénység vagy gazdagság – függően attól, ki milyen körülményrendszerből érkezett. S nem tudnak az emberek kibújni a bőrükből, nem. A gazdagnak egy idő után nem lesz elég az az egy Jaguár, ő kettőt akar. A szegényebb, meg nagyon nehezen tud belehelyezkedni ebbe a mérhetetlen gazdagságba, ami itt korlátlanul körülveszi, valahogy mindvégig félni fog tőle, nem tud igazán önfeledten játszani. Elkezdi félteni a zsetonjait a többiektől, miközben mások a „való világban” megtapasztalt élményeik hatása alatt attól félnek, hogy minden híresztelés ellenére nincs elegendő mindenből, s az a legbiztosabb, hogy amit látok, amit a másiknál látok, azt elveszem tőle, és akkor nekem biztos lesz, ő meg majd szerez egy másikat, ha tényleg itt minden korlátlanul beszerezhető. És szép lassan elkezdődik a szigeten egyfajta átrendeződés, kialakulnak a viszonyrendszerek, kialakul az, hogy e szigeten megtapasztalt körülményrendszer fényében mindenki elkezdi magát viszonyítani valamihez, vagy valakihez, és szép lassan a sziget pontosan olyanná válik, mint az a világ, ahonnan érkeztek, csak teljesen más mennyiségi és ezáltal minőségi jellemzőkkel. Miután a szigeten minden az extra igények kielégítését volt hivatott szolgálni, itt ennek alapjáról indul meg az átrendeződés, de a végeredmény ugyanaz lesz: a szigeten lakók mindegyike ezekhez a szigeten uralkodó viszonyokhoz rendeli magát, és ezen belül fogja magát meghatározni. S ahogy ez megtörténik, ez a sziget, a szigeten lévő játék, teljesen elveszíti a valós élethez képest az elején még rá jellemző játék jellegét. Azt a biztos tudást, hogy ez nem valóságos, ez csak egy játék a valós valóságon belül. S bár a szigeten lakók pontosan tudják, hogy a szigeten töltött napjaik meg vannak számlálva, mert attól függően, hogy ki mikor érkezett a szigetre, az egy év lejártával azt neki el kell azt hagynia, de mire kialakult ez az állapot a szigeten, hogy az ott lakók azt gondolják, ez a valóság, s az újonnan érkezőket is ezzel a hittel fogadják, már nem is érdekli őket a szigeten túli világ. Minden erejüket arra összpontosítják, hogy itt ezen a szigeten, ez alatt az egy év alatt „kihozzák ebből a maximumot”, mert utána vége mindennek, valami olyasmi következik, amire gondolni sem akarnak. Van számukra ez a kijelölt egy év, ez a nagy, ám az egész földhöz képest rendkívül korlátozott lehetőségekkel bíró sziget, de számukra már ez az élet, ez a valóság. S miután ezt kijelölték egyetlen valóságuknak, minden, ami a szigeten kívülről érkezik, azt valahogy egy ponton túl már nem tudják értelmezni, s ezért elkezdenek azon aggódni, hogy a dolgok el fognak fogyni! Jaj, véges e sziget lehetőségtartaléka, mind élelmiszer, mind nyersanyag, mind minden egyéb tekintetében! S ekkor még jobban helyezkednek abbéli félelmükben, hogy talán nekik nem jut valami, ami korlátozott számú és véges, és elindulnak a hatalmi játszmák, az emberi drámák, sokszor öldökléssel, szenvedéssel, s vérrel áztatva. S ahogy ez az eredetileg játéknak szánt móka elmérgesedik, úgy lesz egyre nehezebb egyeseknek ez a szigetbeli lét, de még mindig jobbnak fogják ezt gondolni, mint azt, ahonnan jöttek, tehát nagyon fognak ragaszkodni hozzá.

S ekkor történik valami furcsa dolog. Ott vannak ugyanis a szigeten az alapítók, akik pontosan tudják, hogy ez csak játék: a zsetonok nem is valós pénzek, az itt megkoronázott király egy fél év múlva itt leteszi a koronáját, és ez semmit sem fog számítani abban a kis faluban, ahová hazatér, csupán az élmény, a királlyá válás élménye maradhat az övé, de sem az ezzel járó játékhatalom, sem a játékzseton nem, mert az nem valóságos! S nem értik az embereket, hogy miért rontották el ezt a csodálatos mókát, miért veszik ilyen komolyan, hiszen ez csak játék! A valóság nem ez, a valóság az a nagyváros, aminek az egyik hetedik emeleti lakásából ideérkezett az az ember, ő meg képes itt a szigeten ölni is azért a kis kék zsetonért! Valamit azonnal tenni kell, mert ez a sok amnéziás ember még tönkreteszi ezt a gyönyörű szigetet! S ekkor ezek az alapítók, mindegyik a maga módján, odaáll az emberek elé, és megpróbálja nekik elmondani, hogy hékás emberek! Álljatok meg egy pillanatra, ez csak játéksziget! Játékpénz, játékkorona, ne vegyétek ezt ilyen komolyan! Csak játsszatok egy jót, ez a sziget ezért van! Hogy megtapasztaljatok sok olyan dolgot, amire vágytatok, és amire itt korlátlanul lehetőségetek van! Gyertek, nézzétek meg, ott van azon a magas kerítésen túl a repülőtér, ahová a nagy gépeitekkel megérkeztetek, ott a bejárat, ahol a bőröndöket kaptátok! Hát nem emlékeztek, emberek? Ez csak játék! Játszatok komolyan, no de elfeledkezni arról, hogy honnan jöttetek és innen hova mentek, azért az nem bölcs dolog! S ahogy ezt elmondják, a többiek csodálkozva tekintenek fel rájuk az éppen zajló drámáikból és egy szót sem értenek az egészből. Kigúnyolják, kinevetik ezeket az embereket, megdobálják, elkergetik őket, hogy micsoda esztelenségeket beszélnek. Ám van pár olyan szigetlakó, aki már nagyon megelégelte a szigeten dúló állapotokat, és akik már elég régen vannak a szigeten ahhoz, hogy megunták a játékot, és egyre jobban érdekli őket mindaz, ami ezen a szigeten túl van. S ők hajlandók elmenni ezekkel az alapító tagokkal, megnézni a repülőteret, a bejáratot, mindent. S ott „kint” találkoznak olyanokkal is, hajósokkal, más utazókkal, akik nem tartoznak a szigetlakók közé, de jé, ugyanolyan valóságosak, mint ők, akik a sziget bejáratából integetnek feléjük. S ekkor ez a pár bátor és kíváncsi szigetlakó elkezd emlékezni. „Persze, hiszen már emlékszem a repülőre, ami idehozott! Persze, és arra is, hogy milyen izgatott voltam, amikor leadtam a jelentkezésemet! S milyen jó, mert ha letelik az egy év a szigeten, akkor van hova mennem, ami ezerszer valóságosabb, mint ez a sziget! Hiszen a szigethez képest végtelen lehetőséget rejt magában: számos országot, változatos tájakat, rengeteg csodás embert és sokkal, de sokkal szélesebb választási palettát! Itt csak a luxus Jaguár és a luxus Mercedes közül választhattam, no de ott „kint” van rengeteg más autómárka is! És még mennyi minden, mennyivel több dolog!” S örömében ujjongva rohan a többiekhez, hogy elmesélje, amit tapasztalt: elmondja nekik, hogy ez a sziget tényleg csak egy játék, ne vegyék már ezt olyan komolyan és legfőképp, ne gyilkolják egymást szóval, gondolattal, tettel, mert teljesen értelmetlen! Ezek különben is csak műanyag kardok, játék pisztolyok! Nézzétek meg, nem is tudjátok egymást elpusztítani, én „kint” láttam, hogy akit leszúrnak ezzel a műanyag vacakkal, vagy lelövik azzal a játék pisztollyal, valójában kimegy a kijáraton, felül a repülőre és hazamegy, mert elege lett a játékból! Mire jó ez az egész, inkább élvezzétek, mert bár „kint” sokkal több lehetőségetek van mindenre, de ilyen koncentráltan és minden igényt kielégítve, ilyen luxust csak itt tapasztalhattok meg!

Csakhogy az emberek nem hallgatnak rájuk, megint kinevetik, kigúnyolják ezeket a hírnököket is, és folytatják a játék kardozást, műanyagzseton lopkodást, a koronáért folyó civakodást. Ám megint lesz pár olyan szigetlakó, akinek megüti a fülét egy-két szó ezekből az elbeszélésekből, és az előttük járó bátrak segítségével ők is elmennek a kijárathoz: meglátják a kinti hajósokat, integető utazókat, és ők is emlékeznek. S akkor ők is visszamennek a szigetre és elmondják mindazt, amit megtapasztaltak: hogy pár, bátor vállalkozó meg őket követhesse megtapasztalni mindezt. S mit nyertek azok, akik megtették ezt a merész lépést, hogy hátat fordítanak egy időre a szigeten zajló világnak, s elmennek annak határáig, meglesni mindazt, ami azon túl van? Azt, hogy onnantól fogva számukra minden megváltozik. A szigeten elfoglalt helyzetük másodlagos lesz mindahhoz képest, amik ők a való életben voltak. Aki a szigeten csak egy kis lenézett szolga, rájön, hogy ő valójában egy nagyon komoly egyetemi tanár, és ahogy véget ér ez a kis játék, mennie is kell egy világkörüli utazásra sok-sok színvonalas előadást tartani. Aki azt tapasztalta meg a szigeten, hogy ő egy nagy rangnak örvendő hatalmas méltóság, kilépve a sziget szélére, rájön: hogy ó dehogy, ő a szegény édesanyja sokadik gyermeke, aki teljesen egyenrangú a falucskája összes fiatalemberével. Ezek a derék vállalkozók rájönnek arra, hogy az az időszámítás, ami a szigeten van érvényben, ami mindent ehhez az ott töltött egy évhez mér, micsoda butaság és micsoda mesterséges képződmény! Ott egy nap annyi, mint a valós életben tíz év, istenem, hát hogy lehet tíz év történéseit egy napban meglátni, micsoda balgaság! És megtapasztalják, hogy miután a szigeten van repülőtér és hajókikötő, ők már ebből a pontból bármikor elkalandozhatnak távolabbi partokra, amelyek közvetlenül nem is csatlakoznak ehhez a szigethez! És bármikor vissza is jöhetnek a szigetre! S rájön ez a bátor kis csapat, hogy ha ez viszont így van, és ő nem az a lenézett kis szolga, hanem az az egyetemi tanár, aki csak azért jött a szigetre, hogy megtapasztaljon valamit, amit eddig még soha, nos, akkor ő már nem akar elmenni a szigetről: sőt, alig várja, hogy visszamenjen és folytassa a játékot! „Ó, még van három hónapom hátra, ezt kihasználom, kijátszom magamat a zsetonokkal, műanyag koronával, mindennel!” S ahogy visszatér, észrevesz egy dolgot. Bár minden maximálisan valóságos, az autók, a luxus apartmanok, a szép ruhák, a könyvek, a mozifilmek és a finom étkek, de valahogy annak fényében, amit „kint” tapasztalt, s mindaz, amire visszaemlékezett, az egész amolyan vidámpark jelleget fog ölteni a szemében. Nem lesz igazi, mert nem elég részletezett, nem elég széleskörű és nagyon-nagyon korlátozott. Van pár autómárka, van pár ruhamárka, van pár nívós könyv, ám miután az alapítók nagyon törekedtek arra, hogy minden a legszínvonalasabb legyen, a valóság felső tíz százalékát emelték be a szigetre, ami ezáltal teljesen mesebeli jelleget öltött: nem sok köze van a valósághoz. És akkor ez a pár szigetlakó elkezdi élvezni ezt a játékot: nem félnek többet a játék kardtól, a műanyag koronát viselők által felbérelt zsetonbehajtóktól, igazából nem érdekli őket már az a cirkusz, ami a szigeten folyik: ők játszanak, nevetnek és élvezik ezt a mókát, ami ennek az egész szigetnek az eredetei célja volt. És mindezt azért, mert ők kimentek a sziget szélére, s a saját szemükkel megtapasztalták azt, ami a szigeten túl van, és önmaguk meghatározását áthelyezték e valós tapasztalat alapján egy más viszonyrendszerbe, ami megváltoztatta a szigeten töltött minden másodpercüket e pillanattól kezdve. Nem elégedtek meg azzal, hogy elképzelik a kinti világot mások elbeszélése alapján, mert lusták vagy gyávák voltak megtenni azt a hosszú utat, ami a sziget széléig vezet. Nem elégedtek meg a legbátrabbak elmeséléseivel, s nem hittek azoknak, akik azt mondták, hogy ők voltak a szélen, láttak mindent, és ezért itt a szigeten, ha rájuk hallgatnak, nem esik bántódásuk. Nem, nem, őket nem ebből a fából faragták!

Nekikerekedtek, tűző nappal, tomboló viharral, szomjúsággal, éhséggel, fájdalommal és sokszor a félelemmel dacolva, s elmentek ezen a hosszú úton a sziget széléig. És ők ott más emberek lettek, amikor az első hajóst meglátták, aki rájuk rikkantott, hogy: „Hahó! Ti még meddig vagytok szigetlakók?” Ó, persze, itt vannak azok, akikhez képest én egy szigetlakó vagyok! Akkor, ha ez így van, akkor én nemcsak szigetlakó vagyok, hanem földlakó is, hiszen különben nem tudnánk találkozni egy olyan helyen, ami nem a sziget, mert ha ezt meg tudtuk most tenni itt a sziget határán, akkor ez azt jelenti, hogy van a szigeten túl is életem, hisz ők látnak engem és bármikor fel is tudnának venni a hajójukra! Szabad vagyok!
És ők valóban szabadok.