Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Az elefánt

 

Sławomir Mrożek: Az elefánt

Az állatkert igazgatója karrierista volt. Az állatokat csupán lépcsőfoknak tekintette, amelynek révén följebb juthat a hivatali ranglétrán. Eszébe sem jutott, hogy intézménye szerepet játszhat az ifjúság nevelésében. Az állatkertjében lévő zsiráfnak túl rövid volt a nyaka, a borznak nem volt saját ürege, az ürge fütyült az égvilágon mindenre, és különben is csak ritkán hallatta a hangját. Mindezek a hiányosságok különösen felháborítóak voltak, mivel gyakran látogattak el iskolai tanulócsoportok az állatkertbe. Ebből a vidéki állatkertből sok állat hiányzott. Az elefánt is. Egyszer megpróbálták háromezer házinyúllal helyettesíteni, de ez nem volt az igazi. Abban a mértékben, ahogyan vidékünk fejlődött, tervszerűen orvosolták a hiányosságokat, és végül az elefánt kérdése is napirendre került. Valamilyen jubileum alkalmából azután a központban kedvező döntés született az elefánt ügyében. Az állatkert dolgozói nagyon örültek. Annál inkább csodálkoztak, amikor megtudták, hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba: ebben lemondott az elefánt „kiutalásáról”, s ellentervet terjesztett elő arról, hogy az elefántot a helyszínen, gazdasági módszerekkel kell „előteremteni”. „Én és egész kollektívám – írta az igazgató – tisztában vagyunk azzal, hogy az elefánt túlságosan súlyos teher a lengyel bányászok és kohászok vállán. Az állami kiadások csökkentése céljából azt ajánlom, hogy a számunkra beszerzésre tervbe vett elefántot házi gyártmányú elefánttal pótoljuk, amely gumiból készül életnagyságban, azután levegővel töltjük meg, és kerítés mögött helyezzük el. Ha gondosan kifestjük, senki sem tudja megkülönböztetni az igazitól – még közelről sem. Tekintettel arra, hogy az elefánt nehéz, lomha állat, amely nem szokott ugrándozni, ok nélkül nem futkározik, és nem bukfencezik a földön – a kerítésein kis táblát helyezünk el, amely közli a látogatókkal, hogy ez az elefánt különösen lomha. Az igazi elefánt vásárlásának mellőzésével megtakarított pénzt pedig egy új sugárhajtású repülőgép gyártásának, vagy régi műemlékek restaurálásának céljára utaljuk át. Kérem, vegyék figyelembe, hogy a szóban forgó kezdeményezés, akárcsak a terv kidolgozása az én szerény, személyes hozzájárulásom a közös munkához és harchoz. Maradok tisztelettel… aláírás.”
A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe került, aki hanyagul végezte teendőit, és nem fogta fel az ügy lényegét. Mivel csupán a takarékosság szempontjai vezérelték, jóváhagyta a tervet. Az állatkert igazgatója, miután megkapta a központ jóváhagyó válaszát, egy óriási gumiköpenyt rendelt, hogy megtöltse levegővel. A gumiköpeny felfújását két hivatalsegédre bízták. Semmilyen különleges készüléket nem bocsátottak rendelkezésükre, saját tüdejükkel kellett felfújniuk a műelefántot. Hogy az ötlet ne tudódjon ki, az egész munkát egyetlen éjszaka alatt kellett elvégezni. Az igazgató igyekezett minél gyorsabban elintézni az új állat leltárba vételének formaságait, és zsebre vágni a prémiumot. A két hivatalsegédet bezárták a raktárba, kétórás kimerítő munka után azonban a gumihéj még alig emelkedett a padló fölé, és bizonytalan, lapos körvonalai nem emlékeztettek elefántra. Leszállt az éjszaka odakint, a falakon túl elcsendesültek a hangok, csak a kifutóból hallatszott a sakál üvöltése. A hivatalsegédek egy percre félbeszakították a munkát, öreg emberek voltak, nem szoktak hozzá az ilyen megerőltetéshez.
– Ha így megy tovább, akkor reggelre sem fejezzük be – mondta az egyik. – Hogyan magyarázzam meg a feleségemnek, hol töltöttem az éjszakát? Biztos nem hinné el, hogy egész éjjel egy gumielefántot fújtam fel.
– Úgy bizony – helyeselt a másik –, elefántot ritkán szoktak felfújni.
Eltelt még egy óra, és mindketten szörnyen elfáradtak.
– Roppantul nehezen megy – sóhajtott az egyik.
– Így igaz – helyeselt a másik. – Pihenjünk egy kicsikét.
Miközben pihentek, egyikük észrevette, hogy a falból gázcsap áll ki. Ez jutott eszébe: „Ne töltsük meg gázzal az elefántot?” Ötletét közölte társával. Elhatározták, hogy megpróbálják. A gumiköpeny nyílását ráhúzták a gázcsapra, és néhány perc múlva nagy örömmel vették észre, hogy egy teljes életnagyságú állat áll a raktár közepén. Az elefánt szakasztott olyan volt, mint az élő: ormótlan, petyhüdt törzs, nagy fül és az elmaradhatatlan, fityegő ormány.
– Nagyszerű – mondta az, akitől az ötlet származott, hogy gázzal töltsék meg a gumielefántot –, most már hazamehetünk.
Kora reggel az elefántot átvitték az állatkert közepén lévő, számára külön elkerített kifutóba, amely a majomketrec mellett volt. A természetes szikla előtt elhelyezett elefánt hatásos látványt nyújtott. A kerítésre kis táblát szögeztek: „Rendkívül súlyos állat, egyáltalán nem futkos.” Azon a napon a helyi iskola tanulói voltak az első látogatók, egy tanár vezetésével. Az volt a szándéka, hogy szemléltető órát tart az elefántokról. A csoport odament a kifutóhoz, és a tanár elkezdte előadását:
– Az elefánt növényevő állat, ormányával kitépi a földből a fiatal fácskákat és lerágja a leveleiket.
A tanulók roppant érdeklődéssel bámultak az elefántra, s várták, hogy kitépjen valamilyen fácskát, a hatalmas állat azonban mozdulatlanul tornyosult a kerítés mögött.
– Az elefánt – folytatta a tanár – a rég kiveszett mamutok egyenes ági utóda. Egyáltalán nem meglepő, hogy a jelenleg létező szárazföldi állatok közül ez a legnagyobb.
A szorgalmas tanulók buzgón jegyeztek.
–… Az elefántnál csak a bálna nehezebb, ez azonban a tengerben él. Bátran mondhatjuk, hogy az állatok királya az elefánt…
Hirtelen szél támadt.
– A felnőtt elefánt súlya 4-6000 kilogramm között mozog …
Az elefánt ekkor megremegett, és a földtől elszakadva, lassan fölfelé suhant. Néhány perc múlva, a széllökésektől magasba ragadva, már a tető fölött lebegett. A szél erőre kapott – és „a földön a legnehezebb állat” a léggömb könnyedségével emelkedett az azúrkék ég felé. Az ormótlan állat most megmutatta a bámész nézőknek mind a négy korong alakú, szélesen szétterpesztett lábfejét, kövér hasát, meg a szélben himbálódzó ormányát. Azután végleg búcsút vett a kifutótól, és eltűnt a fák csúcsai mögött. A szomszéd ketrecben elragadtatással ugrándoztak és sivalkodtak a majmok. Az elefántot a közeli botanikus kertben találták meg. Beleakadt egy kaktuszba, széthasadt és kilehelte páráját.
Azok a tanulók pedig, akik részt vettek az állatkertben tartott órán, örökre búcsút mondtak az iskolának, a tanulásnak és aszfaltbetyárok lettek. Azt rebesgetik, hogy vodkát nyakalnak és betörik az ablaküvegeket. Az elefántokban pedig egyáltalán nem hisznek.

(Fordította: Gellért György

Illusztráció: Caras Ionut)

***

Az orrunk előtt pukkannak szét naponta a gumielefántok, ami a mai, modern ember totális erkölcsi és szellemi elzüllését idézi elő, hisz a valaha érvényes társadalmi eszmék szétdurranása az egyes embert egzisztenciális válságba sodorja: megszűnik egyéni fontosságának tudata, a jóléti, uniformizált “mert te igazi egyéniség vagy” materializmus ugyanis épp ezt rabolta el tőle, s a kiüresedett vallási intézmények sem tudják már számára a személyesség régi élményét megadni. Holott a vallások sikerének legnagyobb titka épp ebben rejlett. A mai, általam a középszer diadalának hívott, a totális behelyettesíthetőség érzetét keltő, elkényelmesedett, kirakatéletet élő, “te is lehetsz sztár, ahogy mindenki”- jelentéktelenség tudatába az ember teljesen beleromlik. Nagy akar lenni, de a végén rájön, ő egy senki, oly annyira senki, hogy már holnap a helyére ugrik másik hat, ha véletlenül kikerül a nagy, zűrös, zajos körforgásból. Kapkodó, hazug, idegbetegen magamutogató korunk apokaliptikus végjátéka zajlik, gázzal felfújt, lebegő műelefántokkal az égben.

Ám ha van műelefánt, kell lennie igazinak is: ez az egy, ami igenis reményt kell hogy keltsen azokban, akik még hisznek az élő elefántban, mert láttak egy ormánydarabot, vagy egy kis tappancsnyomot belőle. No és ha van elefánt, akkor meg is lehet azt találni a szegényes állatkerten kívül.

És vajon mit lehet mondani vagy mutatni azoknak, akik csalódottan elfordulnak az égbe emelkedő, “roppant súlyos elefánttól”, s aszfaltbetyárokká válnak csalódottságukban? Ha tudnánk a kérdésre a választ, nem itt tartana a világ.

3 hozzászólás “Az elefánt

  • Te biztosan ismered a „vakok és az elefánt” meséjét, de mivel teljesen ideillik (no meg az idők jelei c. eszmefuttatáshoz is), és talán van, aki még nem hallott róla, ezért bemásolom (sokféle változatban ismert, ez az egyik közülük):

    John G. Saxe verse


    Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
    Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
    Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

    Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
    És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
    „Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”

    Agyart érint a második, símát és hengerest,
    és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
    „Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.

    A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
    Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
    „Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”

    A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
    „Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
    Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”

    Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
    vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
    „Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”

    A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
    Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
    „Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.

    A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
    Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
    S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

    TANULSÁG

    Ha egyik teológus a másikkal disputál,
    Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
    Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

    Tipikus példa erre a lelkes magyarság-kutatók köre is, akik kurjongatnak, mint a vakok, amikor tapogatják az elefántot, hogy mit találtak. Mind mást, de mindegyiknek meggyőződése, hogy az övé az igazi. :)
    Nehéz megmondani mi a jó megoldás erre. Nyílván függ az adott intelligencia szinttől, hogy ki hogyan képes navigálni ebben az állandóan változó ismerettengerben. Persze az is látható, hogy nem feltétlenül csak az intelligenciaszint a mérvadó ebben a kérdésben, hiszen olykor találkozunk igen okos emberekkel is, akik viszont ugyanúgy bezárják magukat egy maguk építette elefántcsonttoronyba (már megint egy elefánt…!), és onnan, a látszólagos „katedráról” osztják – akár tekintélyelvűen – az „észt”. De hiába értek el „komoly” eredményeket a saját szakterületükön (specializálódva! – még mélyebben elmerülve a nyúl üregében), ha ugyanúgy bezárják magukat egy dobozba, és semmilyen hangot nem hajlandóak elfogadni, ami a dobozon kívülről jön.
    Így talán nem is az intelligenciaszint a lényeg, hanem inkább a tudatosságszint és az ezzel együtt járó nyitottság. Már az is komoly eredmény, ha valaki nem zárja ki azonnal a másik elméletét/hitét/gondolatát. Jó gyakorlás lehet erre, ha mondjuk kissé megerőltetve magunkat, egy hozzánk nem igazán közelálló világnézetű oldalt, blogot olvasgatunk (edzésképp), és akár annak hozzászólásait is. Saját tapasztalat, hogy még ha nagyon nem is értek egyet egy másik ember világképével, szemléletével, akkor is a legtöbbször sikerül találnom a megnyílvánulásában olyat, amivel „együtt tudok rezegni”, akár egy apró részletet, ami „passzol” az általam eddig felépített világképbe. Szokásommá vált, hogy elolvasok ultraliberális és ugyanakkor szélsőjobboldali oldalakat is, és főleg a hozzászólásokat – így gyűjtöm, szívom magamba a két szélső érték gondolatiságát, és próbálom megkeresni a valóságot, ami általában középen van, tehát egy kicsit ebből is és abból is merítek, no persze mindig figyelve a saját érzéseimet is, mit váltanak ki az olvasottak. Még a nagyon heves vitákban is észre szoktam venni, hogy melyik hozzászólásban van igazságmorzsa – no persze amit én annak vélek, így nem neheztelek az illetőre a többi „baromsága” miatt annyira, mert belátom hogy ő is úton van, akárcsak én.
    Szóval valami ilyesmi módszerekkel lehet felnőni, meghaladni az elefánttapogatás csapdáját. De ez nagyon nehezen megy a többségnek, s talán nem is ez a dolguk…

  • Na, hali, lám, csak sikerült? :)) Köszi a verset, nem ismertem ezt a változatot. Amit írsz, az azért van, mármint hogy az emberek ezekbe a gondolati dobozokba elbújnak, mert azonosulnak a nézeteikkel. Ez most nyilván hülyén hangzik így, mert mi mást tehetnénk, mint azonosulni a saját gondolatainkkal, de szerintem azért van más út is, kb. az, amit írsz: a világ sok szemén keresztül nézni magára a világra, mintha egy hatalmas összetett szem nézné saját magát egy egységes tükörben. Szerintem épp nem a világ a tükör, hanem az „én”, amiről visszaverődik ez a sok „nem én”- nézőpont, s a mindenség így képes látni magát, ha az „ént” kivonja abból, amit látni akar, és szembefordítja vele. Mindenki nézőpontjával lehet azonosulni, de ehhez ki kell lépni a sajátunkból, ebből az énből, ami csak addig a miénk, amíg ragaszkodunk épp ahhoz a székhez a moziban, amiben most ülünk.

    Magyarságkutatás témában is valahol egyetértek, de hisz beszélgettünk erről, hogy olyan jó lenne ezek fölé a dolgok emelkedni, mint nemzetek, vallások, korszakok stb., nem? És te azt mondtad, de hát a magyarság egyetemes, mire én mondtam, oké, de akkor mitől magyar? No és itt azt hiszem, elakadtunk.

    Mi a megoldás? Mindenkinek a magáé, ha tapogatni akar, hát tegye, szerintem nincs ember, aki ezt megúszhatná, mármint az elefánttapogatást, aztán úgyis elunja. :D Számomra azok a kényelmetlen székek amúgy, amikben már ültem. Mert onnan már láttam az elefántos mozit, s talán ezért untat és néha idegesít is, mint egy régi nyaralási helyszín, oké, tök jó volt, de visszamenni sose mennék ugyanoda, és bosszant, ha mások erre akarnak rávenni, főleg ha már innen messziről jobban is látom, mi volt benne a jó, és mi nem. De ettől még, vagy épp ezért, tudom, milyen ott lenni, látom onnan is a filmet, még ha ma úgy gondolom, találtam azóta jobb rálátást annál – ami nyilván később ugyanilyen megunt szék lesz. iszonyúan meg lehet érteni az embereket, ha ültél már a székükben, nem? A baj csak akkor van, ha valaki olyasmire mond nemet, ahol még nem is járt, és a legtutibbnak minősíti azt az egy kis tópartot, ahol húsz éve nyaral a nagyival. Még ha neki ennyire be is jött, akkor se mondhatja rá, ez az igazi nyaralóhely, nem igaz? :) Ezt csak akkor mondhatná, ha az összeset bejárta volna, de miután ilyen ember nincs, szerintem egyszerűbb letenni erről a melyik a legjobb nyaralóhely játékról. Itt is nyaraltam, ott is, amott még nem, emez érdekesnek tűnik – valami ilyesmi nyitottság visz el egyre több helyre. S közben persze az emberben kezd alakulgatni egy kép arról, hol is bolyong, de ezt megtudni, szerintem, sosem lehet, én most ott tartok, hogy azt gondolom, nincs megismerendő, végső valóság, pontosan annyi helyen nem voltál még, mint ahány helyen már igen, mert a megismerések számával arányosan nő a felfedezetlen területek száma is. A tudatszint emelkedés nem azt jelenti, hogy már mindent tudunk, hanem hogy már azt is tudjuk, mit nem tudunk még. :D

  • No igen, a valódi tudás a nemtudás tudása – ahogy egy tanárom mondta anno.

    A nyaralás példáról viszont nekem inkább az ugrik be, hogy minél több helyen jársz, annál inkább azt tapasztalod, hogy ez se különb sokkal a másiknál. Úgy értem, jó, jó, mindig van egy magasabb hegy, egy szélesebb tengerpart, de ha a VELEJÉT vizsgálod meg ezeknek, akkor rájössz, hogy tulajdonképpen mindegyik UGYANAZ. Például a Balaton minden kilátóból tulajdonképpen ugyanaz. Legalábbis ugyanaz a minta. Aki egyszer felismeri ezt a mintát, annak már nem érdemes többé kilátóba másznia CSAK EZÉRT. Elég felmászni egyetlen hegyre, hogy tudd milyen is az, hogy megismerd a mintát, ezután a többire felesleges. A hegymászókra ilyen szempontból nehéz másképp tekinteni, mint a drogosokra, ugyebár. És különben is, onnan tudod, hogy idetartozol és még nincs okod sehová sem kilépni ebből a 3D-ből, amíg elbűvöl egy táj szépsége. Vagy egy naplemente. Vagy mindkettő látványa egy kilátóból.
    A mintát kell megtapasztalni, milyen a “prototipus”, milyen érzés hegyet mászni, tengerben úszni, és onnantól már tök mindegy a hely, mert nem a kis részletekben lévő különbségek a lényeg, hanem a tapasztalat, ami mindegyiknél tök ugyanaz. Ezt továbbgondolva meg eljutunk arra a következtetésre, hogy mi a fasznak utazzon el az ember több ezer kilométereket nyűglődve a gyerekeivel csak azért, hogy csobbanjon egy sós vízben, amikor ugyanezt az élményt megteheti néhány száz kilométer utazással is. Vagy ami még jobb: elég csak rágondolni, emlékezni, és máris ott vagyok a Montenegrói tengerparton, a vízben, és csak a képzeletem szab határt milyen “élményekkel” gazdagodom. :) És ebben a “tapasztalatban” nem történik semmi váratlan, nincs idióta szomszéd gyerek, aki hajnal ötkor üvölteti a tv-n a német nyelvű meseadót, nincs lesajnáló tekintetű pincér, akinek 11x kell szólni egy kibsztt sóért, és persze nincs négynapos esőzés sem, ami az egyhetes “nyaralást” rendesen hazavágja.

    Szóval csak azt akarom mondani, hogy amikor az embernek már megvannak ezek a bizonyos “mintái”, akkor talán szükségtelen még egy, meg még egy helyről begyűjteni ugyanazt az élményt, felesleges még egy kilátót, meg még egy hegyet megmászni, inkább próbáljon ki valami mást. Írjon verset. Szerezzen zenét. Szeretkezzen nyílvános helyen. Vagy akármi. :)

    No nem azt mondom, hogy nem esne jól EGYSZER megnézni Új-Zélandot, vagy Kanadát, vagy a Szesel-szigeteket (fogalmam sincs hogy kell írni), hanem csak úgy érzem nekem nincs szükségem ezek többszörösére…

    Jó az oldal, bocs, kissé eltértem a témától. :)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..