Az élet nem limonádé

 

 

Ismét kaptam egy nagyon klassz levelet. Igazából, ha az én kis oldalamat, írásaimat, könyveimet valóban olyanok olvassák, mint ez a levélíró is, akkor én azt hiszem, elmondhatom, pont ott vagyok, ahol lennem kell. Az utóbbi időben csak nagyon őszinte, tiszta szívű emberek kerestek meg, okos dolgokat felvetve, és ez számomra hatalmas megtiszteltetés. Megint sok kérdés felmerült, és ismét a levelezőpartneremmel egyetértésben akkor most nyilvánosan válaszolok, nem is konkrétan magára a levélre, azt megtettem privátban, inkább most azokat a gondolatokat osztanám meg, amiket ez a levél bennem felébresztett.

Akkor idéznék a levélből:

„Egyébként most már körülbelül 7 éve a nyuszis oldal óta, tényleg minden blog bejegyzésed elolvasom rögtön vagy pár nap késéssel. Nem akarok nagyokat mondani, de azt gondolom az írásaid nagyon mély tanítások és annak, aki a megvilágosodás útjára akar tévedni annak biztos nagyon hasznos kis úti kalauz lehet. De mivel alapjáraton az a helyzet, hogy depressziós természetem van, úgy érzem, én egyáltalán nem járok ezen az úton, és ezért nem tudom sokszor miért is erőltetem, de ettől függetlenül mindig várom az újabb és újabb írást. Azt gondolom, ha valóban érteném amiről írsz, akkor nem érdekelne semmi és önmagammal és a világgal megbékélve járnám végig a kis utam, de sajnos messze nem ez a valóság. Az a 4 démon, akikről a legutóbbi írásodban írtál, engem egész életemben végig kísér.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az emberi lét célja, mi Isten, mi a tudat stb-stb, meg se tudnék mukkanni, pedig annyiszor írsz ezekről és olyan világosan. Szóval sokszor szeretném azt hinni mivel tényleg 7 éve olvaslak és olvasok olyan könyveket, amiket te magad is ajánlasz, hogy talán az átlag embernél, ha lehet ilyen összehasonlításokba belemenni, jócskán érettebb szellemmel rendelkezem, ami így most annyira rosszul hangzik. :D De közben meg alapvető spirituális kérdésekre nem tudok választ adni, mert valójában egyáltalán nem értem a világot, ezért inkább csak egy lelkes ifjúnak tartom magam, akinek még nagyon sokat kell tanulnia és könnyen lehet, hogy elvérzek az úton.

A halálról is annyit írtál már, ha jól emlékszem az a koncepciód, hogy valójában nincs is, meg nem szabad tőle félni, de én azért félek tőle, mert attól tartok, hogy ha a halálomig nem történik meg bennem az a felismerés, ami kivezet ebből a kis illúzióból, akkor beleveszek az ismeretlenbe és talán kezdődik újra az egész, úgy ahogy azt a reinkarnációban hívők képzelik. Ami olyan kézenfekvő elképzelés, de szerintem annyira az emberi logikán alapuló, olyan játék szerű, ha nem ment, azaz nem világosodtál meg, újra kezdheted egy másik avatárral. Nem tudom, hogy higgyek-e benne. De szóval van bennem egyfajta ilyen félelem, de közben néha várom is ezt az ismeretlen halálnevű dolgot, mert nem a kedvenc helyem ez itt. De csak azt akarom kihozni ebből, hogy nem tudom, hogy van-e bármi értelme annak, hogy olvaslak, de azt se tudom annak lenne-e értelme, ha nem olvasnálak. :D Mert ha nem is értek mindent, valahol a szívemben mindig nagyon kellemes megnyugvást érzek egy-egy írásod elolvasása után, mert tényleg olyan az érzés, mintha ez a túl oldalról jött volna és ami meg itt van ezen az oldalon az tök lényegtelen semmiség. Ezért nagy köszönet neked. :)”

 

Sokat dilemmáztam mindazon, hogy azok az akár különlegesnek is mondható élmények, amiket megéltem és megélek, mennyire tekinthetők ugyanolyan realitásnak, mint mondjuk a vasárnapi ebédem. Mennyiben realitás számomra Adamus a szomszédhoz képest. Mire mondhatom ebben az életben joggal, hogy márpedig ez így van. Arra, hogy milyen idő van, milyen színű a hajam, és fáj-e a fejem? Vagy arra, hogy mit gondolok és érzek? Netán arra, hogy mit tapasztalok? Hogy határozom meg, hol vannak a súlypontjaim, mik számomra a vonatkozási pontok, mihez mérem magam, mik a céljaim, mi határozza meg életem irányát? Nagyon fontos kérdések ezek. Azt mondja az egyik „motivációs tréner”, már az elnevezés is sokat sejtet, hogy merj élni! Élj most, és ne azzal törődj, mi lesz a halál után, azzal foglalkozz, mi van most az életedben! Ez mind szép és jó, csak ez az életfilozófia nemhogy nem tágítja a lehetőségeinket, hanem épphogy leszűkíti, még ha látszólag pont az ellenkezőjét is hirdeti. Vegyünk egy példát, azt mondom: ne azzal törődj, mi van a sarkon túl, te csak azzal törődj, amit ezen az utcarészleten meg tudsz élni! Tegyük fel, egy kisváros lakóövezetének egy viszonylag rövid utcáján bolyongsz, balra házak, jobbra házak, köztük kis ócska, lepukkant éjjelnappali, kifőzde, kocsma. Az utca végében van egy letérő, ott elmehetsz egy szép parkba, ahol már az esti koncertre készülődnek, vagy elkanyarodhatsz a főtér felé, ahol épp hatalmas kirakodóvásár van, művészeti programokkal, étellel-itallal. Ezt én tudom, mert egy drónnal pásztázom a várost. Szerinted ez esetben azt javasolnám neked, hogy csak a sarokig törődj bármivel is? Nem épp azt mondanám, hogy te, figyu, menj el a sarokig, persze addig is nézelődj bátran, ha kedved szottyan, ülj le arra a törött kis padra, de ne költsd el a pénzed az éjjelnappaliban, és ne félj attól, ha véget ér az utca, mert van a főtéren egy isteni vásár, este meg koncert lesz a parkban? Csak akkor mondok olyan butaságot, hogy a sarokig élvezd az utat, ha magam sem látok a saroknál tovább. Na de hogy vezethet valaki másokat, ha azt se tudja, hova vezet az út, pontosan hol vagyunk, és mi zajlik legalább a környéken? Így még arra nézvén sem tud jó tanácsot adni, mi tévő legyen az emberfia azon a kis utcaszakaszon!

Másik példa: mondanád a gyerekednek, aki másnap osztálykirándulásra megy, hogy ugyan, édesem, élj csak ennek a napnak, és ne foglalkozz azzal, mi lesz az alvás után? És akkor hogy pakol be, hogy készül fel az útra? Alapvető és általános hibának tartom, hogy az emberek képtelenek hosszabb távlatokban gondolkodni, nem tudják a jelent kitágítani olyan módon, hogy lássák is, amerre haladnak, azaz a példánál maradva, lássák a város főterét már a kis utcából. Nem látják, mert az nem látás, hogy elképzelem a jövőben azt a teret. Oda el kell caplatni, majd szerezni egy drónt, hogy aktuálisan is lásd, mi zajlik, és ha ez megvan, na, akkor lehet másokat vezetgetni. Ugye megint oda jutottunk, idő és tér egy. Mert tényleg az. Nincs konkrét jelen, az állandó „múlásban” van, ha így vesszük, nincs fix tér sem, mert minden térrészlet egy újabba nyílik, de igenis meg lehet élni ezt magasabb szinten, amikor a tér nem egy kerek tó, amin tavirózsa térrészletek nyílnak, s a jelen sem percek sora, összekapcsolt bójasorként a vízen, hanem egy olyan egyben levés, ami mint kő által keletkezett hullám a tavon, végigfut körkörösen egybeolvasztva ezeket a szakaszokat. Ameddig el kell látni, az épp ezen életen túli terület, akkora követ kell a tóba hajítanunk, hogy ez a hullámgyűrű kilökjön egy kis vizet a partra is, különben tényleg nincs mese, jön a halál. És akkor sovány vigasz lesz, hogy de legalább mertem élni – vagy nem is tudom, hogy fogalmaz ez a jóember –, mert bár ez igaz, de épp arra nem készültem fel, hogy mi lesz akkor, amikor nem lenni kell majd, legalábbis a megszokott módhoz képest.

 

 

Én azt vallom, ha valaki eljut a halál kapujáig, azon túl semmi egyebet nem talál, mint ami előtte a tarsolyában volt. Nem lesz okosabb, nem lát rá jobban a dolgokra, nem találkozik szentekkel, s nem sereglenek elé fénylények, akik megmondják majd neki a tutit. Mert halál csak e kereten belül van, ergo, nem visz túl ezen, ez érthető? Ott ugyanúgy folytatódik tovább a vetítés, csak más módon, elme nélkül, hogy aztán visszakanyarítson a régi kerékvágásba. A lóvá tett cikkemben írtam erről részletesebben: ha az autós szimulátorban „balesetet” szenvedsz, összetörik az autód és meghal a sofőr, akkor a „halott” sofőr, mondd, hogy tudna kilépni a szimulátorból? Nem lép ki, ott bent kap egy átvezetést, betölti az új játékot, rajthoz áll és kezdi újra. Nem hagyta el a fülkét. Láttátok, gondolom, Spielberg Párbaj című zseniális filmjét, egyszerűen lenyűgöző, amit abban filmre vitt ifjú titánként. Érdemes megnézni újra ezzel a szemmel. A kis autó vagy te, maga az ember. A kamion üldöz végig az úton, nem is tudod, miért, tiszta kafkai szituáció. És a végén egyetlen esélyed van, hogy ennek épp bőrrel véget vess, ami meg is történik – nem lövöm le a poént, hátha vannak fiatalabbak, akik nem látták. Tehát csak a halál vonatkozásában van értelme a reinkarnációnak, ami, ha úgy vesszük, tulajdonképpen csak a játékon belül létezik – amire ez az okos levél hívta fel amúgy a figyelmem –, amennyiben a játékot most e földi élet allegóriájaként használjuk. Ha te magadra ébredsz az asztal fölött játékosként, már nem tudsz újra kék műanyag báb lenni a sárga után a társasjáték mezőn, ez csak addig lehetséges, amíg tudatilag nem jöttél le onnan.

Nemrégiben megfogalmaztam egy levélben pár gondolatot valakinek a halálról, most beteszem ide is, mert hátha itt köztetek értőbb fülekre talál, tehát azt írtam le akkor, hogy a megvilágosodás épp azt jelenti, hogy nincs halálélmény. Semmilyen. Egyáltalán nem halsz meg, semmi ilyen nem történik veled, sem így, sem úgy, sem sehogy. Tehát nem az van, hogy éled az életed, és akkor egy nap majd megéled, hogy haldokolsz, aztán, akár tudatosan, akár oktondi módon, de meghalsz, hanem épp ez nincs. És én ezt úgy értettem meg, ahogy Adamus ezt nekem megmutatta: amikor reggel felébredsz és otthagyod az álmot, az álomban sem élsz át semmiféle meghalást! Vagy vegyél egy buta, lövöldözős játékot, ha ott lelőnek, meghalhatsz a játékban. És ha ezt átéled meghalásként, akkor 100%, hogy tudatilag még mindig a játékban vagy. Magyarán a halálélmény csak és kizárólag az álomban, a játékban nyer értelmet, a palánk innenső oldalán. Most én végig a meghalásról beszélek, amiről azt gondoljuk, egy nap mi is megéljük. Előző nap, mielőtt ezt a gondolatot leírtam, abszolút felfogtam, a megvilágosodás és a megélt halálélmény teljesen kizárja egymást. Megvilágosodni annyi, szerintem, mint felébredni egy álomból, kilépni a játékból, ránézni a palánk másik oldaláról. De ez onnan történik, s nem innen! Nagyon nagy különbség! És onnan már nem lehet halálélményt megélni, tehát ha megvilágosodtál, soha nem fogod azt megélni, hogy na, most meghalok, csak ha valamiért mégis bent ragadtál. És akkor oda beleálmodsz folyosót, meg ego-levetést, meg égi lényeket, vagy isteni fényt és életfilm-vetítést, Szent Pétert, új testet öltést, bármit, hited szerint. Olyan sok anyag van a „halál utáni életről”, és tisztán látszik a beszámolókból: csak a saját sztorijukat vitték tovább az ún. „halálba”. De a megvilágosodás, a felemelkedés, vagy illessük bármilyen szóval, sokak szerint amúgy ezek különböző dolgok, de ez is mindegy, mert ez az egész nem ez. Az az, hogy eleged van a játékból, mert megláttad, hogy ez csak játék, megélted, nem is vagy benne, és csak magadra ébredsz a játékon túl, ám ekkor, ha a benne lévő figura még netán meg is hal a játékban, te ezt már semmilyen formában nem élheted át. Nem tudod átélni, mert nincs, aki átélje! A halál csak az illúzióban van. Minden formában. Úgy, hogy látod mások halálát, és úgy is, hogy te magad átmész rajta. A felemelkedés tehát nem egyéb, mint a halál átugrása azzal, hogy másik irányból tekintesz rá, nem pedig szublimálása, meghaladása, megértése, netán azon történő tudatos áthatolás, mert a halálnak csak és kizárólag a maja fátyla előtt van bármi értelme. „Halál, hol a te fullánkod?” Ott, benne a tudatlanság játékába ragadva. (Mellesleg nem állítom, hogy az élet egy játék, én ezt végig hasonlatként használom, az élet az élet, csak relatív valóságrétegekben megnyilvánítva magát.)

Én ezt pár hete átéltem. Most nem mesélem el az egész sztorit, mert hosszú és talán unalmas, de a lényeg, átléptem a valóságomból, teljesen éberen, tudatosan, nem meditáltam, nem is relaxáltam, én ugye semmiféle tudatmódosító szerrel és szertartással nem élek, tényleg az égvilágon semmi ilyesmit nem eszem, nem iszom, nem szívok, de nem is csinálok, egyszerűen csak átéltem egy ilyen ki-becsúszós spontán élményt, ráadásul egy kényelmetlen reptéri szállodában várva a hajnali indulást, miközben az épp növekvő bölcsességfogam cincálta az idegeimet, tehát az egész szituáció végtelenül profán volt. De amit átéltem, az azonban minden volt, csak nem hétköznapi. S nem állítom, hogy kellemes volt ez a dolog, de azt sem, hogy túlságosan rossz, inkább csak furcsa, szokatlan, talán kicsit nehéz is, és sokáig gondolkodtam azon utána, meghalhat-e valaki többször egy éjszaka úgy, hogy közben kutya baja? Mert ez volt közben végig a gondolatom, én basszus, most tulajdonképpen, ha innen vesszük, ami nekem akkor onnan volt, meghaltam, és hát igen, ennyi a halál, semmi több, nem is halál, csak egy kicsit talán kellemetlennek is felfogható, egyfajta átcibálnak a túlpartra-hangulatú nézőpontváltás. Mindenesetre egyre jó volt ez a nagyon furcsa és fárasztó éjszaka, hogy elmondhatom, amiről beszélek, azt többszörösen át is éltem.

 

 

Ha körülnézek, én állandóan ugyanabba az ellentmondásba ütközöm, és most azt kell mondjam, kivétel nélkül: hogy bár a megmondó emberek egy része valóban a főtér felé mutogat, de tisztán látható, a súlypontja nem ott van. Én ugyanis nem látom rajtuk, hogy van egy valódi drónjuk, nem érzem rajtuk azt a tudást, ami abból fakad, hogy frankón látják fölülről a várost, és a látott képet értelmezni is tudják, hisz már jártak a főtéren, tudják milyen részleteiben bejárva lentről, és azt is, milyen egyben nézve föntről az egész. Mondok pár, nagyon jellemző példát ennek a következményeire. Az egyik ilyen érdekesség számomra, hogy a spiritualitás sokkal többször fonódik össze a múltidézéssel, mint a jövőképpel. Mintha fontosabb lenne, honnan jövünk, mint hogy hová jutunk. Nyilván nem fontosabb, csak ugye, ez az, amit ezek a tanítók jobban átlátnak. Pedig a transzcendens nem kerülheti meg a jövőt, vagy nevezzük inkább úgy, a szimulátoron túli létet, hisz már maga a szó is szó a latin transcendo igéből származik, ami annyit tesz: átlépni. Ami talán nem múlt idejű aktust takar, és nem is a múltba történő visszatérést, hanem egy másik valóságba történő átlépést, ami innen leginkább jövőnek tűnik, de onnan nyilvánvalóan a szimulátorba lépés múltja, hisz a mindenség lefele, befele bomlott ki, és nem felfelé, kifelé, ha most a mi időnkkel és terünkkel vizsgáljuk. És épp ezért meggyőződésem, hogy először az embert épp a múltjából kell kiszabadítani, és ezért a tanításnak leginkább a jövőre kell irányulnia. Számomra a transzcendencia épphogy egy jövőbe mutató vektor. Ugye lehet újabb álomréteget teremteni a mostanira, vagy kiébredni belőle, ami a jövőbeli irány. A Semmi a teremtéssel megálmodta az önmagába lefelé nyíló Mindent, a tudat meg folyamatosan álmodja ki magát belőle. Szűkül és tágul a mindenség egy időben. Abból a lineáris, immanens elgondolásból kell feloldozni az elmét, amiből kiindulva azt hiszi: ami volt, az határozza meg, ami lesz, azaz a lét mindig lineáris. Nem, a lét holografikus. Az immanencia azt jelenti: határokon, kereteken belül maradás. És akkor ott van még a kvintesszencia, ami egyben tartja a játszóházat és a szimulátort, sőt, magát a parkot is, ami meg azt jelenti, az ötödik elem, esetünkben a tudat. Amit mi múltnak vélünk, az a játszóház valóságából fakadó, a szimulátorban egy adott módon megjelenő „útszakasz”. Annyiban múlt, amennyiben futó út az út. Ha ragaszkodunk a múlthoz, az út valóságossá válik, és mi ott találjuk magunkat a képernyőn. De hát nem épp ebből akarunk kiszabadulni?

Ha kinyitom a farkascsapdát, a farkas azonnal elrohan, s nem cipeli magával a nehéz vasat, csak mert életének fontos időszakát töltötte éles vasfogai közt, és azt hiszi, az az ő része, hanem elrohan szabadon jövőbe, a csapda csak egy tapasztalás marad számára. Vagy a jövő felől megközelítve ugyanezt: az úszóbajnok számára a célba érés és annak ideje nem lehet fikció, különben nem nyerhetne versenyt. Neki azt már le kellett többször úsznia ahhoz, hogy ebben a számban versenyezhessen. Alulmúlhatja, vagy megdöntheti a saját rekordját, de olyan nincs, hogy egy bajnok ne tudja pontosan, hova úszik! Mégis sok ilyen „úszóbajnok” áll most a rajtkövön, és azt harsogja, az öltözőben a régiek azt mondták, hogy a medence vége egy nagy csúszdába torkollik. Vagy azt, hogy egy olyan medencében úszunk, amit az úszás során teremtünk magunk alá – és hasonló sületlenségeket. Mert gőze sincs erről az uszodáról, különben nem mondana ilyesmit. Ha nincs célfal és nincs rajtkő, nincs verseny sem. Ha nincs holnap és tegnap, nincs ma sem, és ebben a rendszerben nem reálisabb a múlt, mint a jövő, a múlt és jövő az ugyanaz a valóság, maga a játszóház, amiben a szimulátor csinál egy egyenes útcsíkot. A célfal igenis már ott kell hogy legyen az uszodában, különben mi tartja egyben a vizet? Csak az hiszi azt, a főteret maga a séta teremti, aki még sosem látta egyben a kis utcával, és a régi bérházzal. Furcsán összekapcsolódott a modern az embertelennel, míg a régi meg a természetessel, csak azért, mert az ősi iránt nosztalgiázók a régiből csak a mesevilágot kérik: még aki fát hasogat, meg malacot etet, az is csak a negyedét éli meg annak a mai, szentimentális, nosztalgia cukorsziruppal átitatott kőkemény világnak, ami minden volt, csak nem emberséges és tiszta. És mindezt azért, mert fél a jövőtől, mert még nem járt ott, ezért démonizálja. De erről már írtam részletesebben máshol.

 

 

A másik ilyen következménye az általános tudatlanságnak, az a képzet, hogy az életből ébredünk fel egy magasabb rendű valóságba, magyarán, az, amit itt gondolunk hat ki arra, amik ott lehetünk. Ennek a teljesen tótágast álló elméletnek a zanzásított változata a teremts az elméd, vagy tudatod erejével pozitív gondolkodósdi. (Nagy zűrzavar van amúgy a fogalmak körül is, ahogy látom: elme, tudat, test, lélek, szellem, összevissza használva, s néha összekeverve a jungi terminológia elemeivel, self, ego, persona, tudattalan, kollektív tudat, szóval van itt minden.) A teremtsd meg a vágyaidat – elmélet azt állítja, az itteni, emberi élményeid, vágyaid, elképzeléseid, gondolataid hatnak a valóságodra. Ez egy hatalmas ökörség, már elnézést, ráadásul lehetetlen is! Muszáj lesz nekigyürkőznöm és megírnom azt a kis filmes-narrációs elemzést, amit ígértem, mert azzal ezt sokkal jobban meg tudom mutatni, csak majd időt kell kerítenem rá. Elég most annyi, hogy ez az élet a te tudati tartalmaid gomolygásának a kivetülése, minden egyes ember, szituáció, illat, esőcsepp és információ onnan származik, ahonnan majd magadra ébredsz, innen te csak lekövetni tudod, hogy hol tart a tudatodban ez a folyamat! Itt meggebedhetsz, meditálhatsz, rágcsálhatsz gyömbért ötven éven keresztül lótuszülésbe merevedve, tar kopaszra nyírva, de ez sosem fog kihatni a te tudatodra, mindez inkább azt mutatja meg, a tudatodban épp mi zajlik, és lehet, neked lótuszülés, a másiknak egy csodás tánckoreográfia, a harmadiknak meg egy rázós életesemény jeleníti meg ugyanazt a tudati emelkedést. És akkor olvasok ilyen-olyan idézeteket a Facebookon, hogy aszongya, „mikor az élet citromot nyújt, készíts belőle limonádét”, meg ehhez hasonló bölcsességeket. És itt van az én ennél sokkal okosabb, drága olvasóm, és felveti, hogyha magas tudattal bírna, talán akkor neki is ilyen Buddha mosollyal kéne élnie? Dehogy is, ez nem ezen múlik. Én nem mondom, hogy csinálj limonádét az életedből, ehelyett arra hívom fel a figyelmed, az életed a lázmérőd. És ezt nagyon jó tudni. A higanycsíkot te hiába tologatod, attól a testhőmérsékleted nem fog változni, de azt, hogy hány fokos vagy, igenis pontosan megmutatja. Az életet figyelni kell, megérteni kell, azokat a történéseket, folyamatokat, amik rólunk adnak hírt, a maga teljességében megélni kell, hisz ez a lényeg, és már önmagában az, hogy nemes, tiszta életre vágyunk jelzi azt, hogy az emelkedés zajlik: nem tudsz más lenni, mint ami vagy. Ha te elhatározod, erőt veszel magadon, és lefogysz: akkor te ez vagy, és akkor nem tudsz nem erőt venni magadon és zabálni, hisz épp erre mondtál nemet. Ne tévesszen meg a választás illúziója, mert mindig csak azt fogod választani, ami belőled fakad, még ha úgy tűnik, akár lenne egy B és C opció is, amit választhattál volna, csakhogy nem tetted, s ez itt a lényeg. És ha megkísért ez vagy az, aminek tán épp nem állsz ellent, akkor meg az vagy, aki most ennek enged. Ez így nagyjából érthető? Van, akit az ilyesféle gondolatok elszottyosítanak: jó, akkor úgyis minden mindegy, és elterül a fotelben tavalyi birsalmasajtként egy tál chipsszel a pufók kis kezeiben, de hidd el, ő meg ez. Mást meg épphogy megacéloznak ezek a gondolatok: na, majd én megmutatom, ki vagyok! Erre mondta Adamus, azt szabadon el tudod dönteni, ki vagy. Jaguár vagyok, Audi, netán Suzuki? Ebben totális szabadságod van, hisz ez az egész élet lényege, egy öndefiníciós játék a lét, ami abból a logoszból bomlott ki, hogy „vagyok”. S ezt állítgatod finoman az idők kezdete óta, jelen esetben most épp a földi potméterek segítségével onnan, ahonnan ez az eredeti, nem részletezett önmeghatározás történt. Ennél jobban megtudni, ki vagy, tán nem is lehet, mint ezekben a földi helyzetekben, szituációkban, amivel ebben az életben megkínálod magad. Itt biztosan megtudod, ki nem vagy, és azt is, ki az, aki azonban igenis vagy. Nem az a lényeg tehát, hogy az életed ilyenné vagy olyanná tedd, hanem hogy magadat alakítsd a lehető legcsiszoltabb, legnemesebb, legtökéletesebb létezővé, és ennek fokát, mértékét az életed lázmérőjén folyamatosan ellenőrizheted. Az élet nem téged tükröz vissza, hanem a valóságod a tudati folyamataidnak a színtere, a kettő nem ugyanaz, gondolj csak az álomra! Az álom nem az álomfigura számára tükör, hanem az álmodó saját univerzuma, amiben van egy álomavatárja. És maradván a szimulációs játék hasonlatnál, nem a fiktív sofőr ügyesedik, fejlődik a játékban, aki ott van a képernyőn a rajzolt kezével, hanem te, aki ott ülsz mögötte, és aki ki tudsz szállni a játékból. Nem a grafika irányít, hanem te, és hiába a képernyőn van az a pálya a buckákkal és szegélyekkel, eléd ugró járókelőkkel és veled ütköző autókkal, mégsem onnan dől el a játék kimenetele. És ez a vezető lényed fog magára eszmélni, s nem az ember ébred bele ebbe a sofőrbe, mert ilyen nincs. De majd leírom ezt jobban, ha lesz időm.

 

 

És az utolsó ilyen eredménye annak, ha az ember nem látja a főteret a sarkon túl, amit most megemlítenék a sok közül az, hogy nekünk vagy disznóvá, vagy robottá kell válnunk. Vagy a sár, vagy a felhők. Hát nem. Emberek vagyunk, azért, mert most ezt akarjuk megélni. Ezzel együtt jár a korlátoltságunk, az, hogy nem látunk rá létünk egészére. Vele jár, hogy tele vagyunk érzésekkel, vágyakkal, félelmekkel, szenvedélyekkel, millió minket formáló erővel – ezek összessége vagyunk mi. Sem az nem lehet cél, hogy ezekben elmerüljünk, mint mangalica a forró agyagos földben, sem az, hogy fintorogva glaszékesztyűvel eltoljuk magunktól az életet. Aki szárazon akarja megúszni, az sosem ér célba, ám aki teleszívott szivacsként merül alá, az sem. Fölé kell mindig emelkedni, mint az úszó, kidugva a fejünket, aztán megint alámerülni, de csak annak tudok fölé emelkedni, amibe belehatolok. A bölcs beleugrik a vízbe, és se nem itatódik át vele, se nem a parton futkosva csapkod gyáván karjaival a levegőben, hanem uralja a vizet. Nem tudok uralni egy kutyát, ha haza sem viszem. Nem tudok uralni egy érzést, ha már akkor elfojtom, amikor még elő sem tört belőlem. Nem tudom uralni önmagam, ha nem vagyok totálisan önazonos, mert akkor az önuralás is csak egy szerep lesz, egy máz, egy mez, egy kemény álarc, ami egy napon biztosan meg fog repedni. Az őszinte emberek a legcsodásabbak, számomra az őszinteség mindennél fontosabb. Hibázz, és valld be, fogadd el, aztán lépj rajta túl! Rontsd el, és neves magadon: na, ezt elbaltáztam. Nem tudod? Mondd ki: hát erről gőzöm sincs. Voltunk egy autókereskedőnél még Magyarországon, és az volt a hatalmas molinójára írva: Vegyetek autót, mert kell a pénz! Persze, jó kis reklámfogás ez is, de az ember mégis elmosolyodik, mert ez az igazság, és ahová más van pingálva, nyilván, ott is kizárólag csak erről szól a dolog. Mondd azt, ami van. Meg kell tanulnunk önmagunkat adni, kertelés és smink nélkül. Engem sokan azért nem tartanak semmire, mert nem adom elő ezt a tekintélyelvű, professzor uras, feudális vacakolást, aminek megvan a mai, szlengesített változata is, egyáltalán nem kell ehhez hajbókolni, magázódni és elnökurazni, de a tiszteletköröket igenis mindig mindenhol le kell futni, és ha valamire vinni akarjuk, akkor magunk köré odavarázsolni. De én nem tisztelek rangokat, nem futok köröket, és magamra sem pakolok ilyen váll-lapokat. Értitek? Önmagunknak lenni az baromi jó, de csak akkor, ha ez nem egy újabb réteget szül, az „én önmagam vagyok”- festett réteget. Ehhez azonban egyetlen út vezet, a bontás, és nem az építés. Sok helyen, ahol tisztaságot hirdetnek, nem vetkőztetnek, hanem öltöztetnek. Más fogalmaink vannak ezek szerint a tisztaságról, mert én azt hiszem, ilyen sok, díszes ruhában nem lehet megtisztulni. Ezt is a napokban írtam valakinek: ne megkerüld az emberit, hanem múld felül! Aki érti a különbséget, könnyedén meg is csinálja.

A spiritualitásról nem dumálni kell, hanem szellemi lénnyé kell válni, ha fogalmazhatok most ilyen bénán. Ismertem hatalmas szellemiségű embereket, nem igazán tudtak volna spirituális kérdésekre frappáns válaszokkal szolgálni, hacsak nem az egész életük volt maga a válasz. Nem kell még a parizert is ilyen álszent emelkedett fejjel kérni a boltban, és igenis felmehet néha a pumpa, de az biztos, a lét súlypontjai sem lehetnek a flaszteren, ha az ember repülni vágyik. És meg kell keresni a hiteles, lehetőleg egyenrangú társakat, és nem mindenféle önjelölt tanító, meg guru hordájában lökdösődni, vagy alázatosan hajlongani. Nem állítom, hogy többet tudok bárkinél, mert ez nem igaz. Azt azonban állítom, különleges élmények, képességek és tudás birtokában vagyok, amit azonban bárki ugyanígy birtokolhat, ha erre vágyik, ez nem kiváltság, se nem valami kegy, ahogy az sem az, ha valaki jól balettozik, és sok olyan dolgot megél, vagy tud, amit egy olyan ember, aki sose balettozott, nem tapasztal meg, és nem képes megcsinálni. Azt sem állítom, hogy azért írogatom ezt a kis blogot, és azért jegyeztem le azt a sok könyvet, mert én annyira segíteni akarnék bárkinek, mert ez így, ebben a formában egyáltalán nem igaz. Szívesen segítek, ha valaki megkér arra, hogy vigyázzak a kutyájára, vagy segítsek neki megmutatni, én hogy látom, hol rontja el a kapcsolatát Józsival, megírom a fogalmazását is, és könnyítek a terhein, a szenvedésén, de ilyen világmegváltó missziós vágyam, vagy küldetéstudatom nem igazán van, felőlem ugyanis mindenki abban hisz, amiben akar. Nem is ebből élek, pontosabban én ebből soha nem fogok megélni, és nem hajt becsvágy sem, nem vágyom hírnévre, az majd úgyis megtalál a maga idejében. Az azonban tud néha bosszantani, amikor a gondolataimat szinte szóról-szóra visszahallom, visszaolvasom, de persze úgy, mintha én nem is léteznék, de ez is csak azért, mert annyira kispályásnak tartom az ilyen sunyi, önfényező lopkodást, és inkább csak elszomorít, milyen terepen is vagyok kénytelen jelen pillanatban működni. Én ezt az egészet azért csinálom, mert ez vagyok én, csinálom, mert nem tudom nem csinálni. Néha ez már viccesen így van: meg kell írnom, és akkor addig fel sem tudok állni a géptől, amíg kész nincs, pedig annyira mennék már a kertbe, vagy csak olvasni, netán pisilni kell és vár az ebéd, de nem, mert ezt még meg kell írnom. Én magam vagyok ez a kis oldal és minden, ami itt található. Én magam vagyok az életem, és minden, amit átélek. És mindenki így van ezzel. Mindenki mindennel. Te pont az vagy, aki vagy, és minden, amit csinálsz, te magad vagy, és minden pont az az életedben, ami ezt támogatja, megjeleníti, vagy szimbolizálja számodra, néha negatívban, néha kontrasztosan, néha alig láthatóan, sejtelmesen. De akkor is ez az egész mind te vagy, és ez valami isteni dolog.

 

A múltkor emlegettem Herman Wouk-ot, na most ezen felbuzdulva elkezdtem olvasni a Caine könyvét, egész egyszerűen zseniális, aki szereti a lélektani regényt, feltétlenül olvassa el! És ebben írja a következőket:

„Bárhová tekintünk is, legyen az a híradás, a gépüzem vagy éppen a tüzérség, mindenütt úgy meg vannak rágva és szabva az összes tennivalók, hogy igazán már csak a bolondokházát kellene végigkutatni, de még ott sem találnánk sok olyat, aki képes lenne bármit is eltéveszteni! Erre az egyre figyeljen csak, amit most mondok! Ez ugyanis mindent megmagyaráz, és mindennel kibékíti majd! Ezért van az a sok szolgálati előírás, az örökös jelentési kötelezettség, meg az is, hogy miért értékelik olyan magasra nálunk a kínosan pontos és ellentmondást nem tűrő, szolgai végrehajtást! Ez az oka a sablonos módszereknek, melyek után mindennek igazodnia kell… A flotta nagyszerű szervezet, amelyet zsenik alkottak idióták számára! Namármost, ha maga nem idióta, és csak úgy véletlenül keveredett bele a flottába, csupán az esetben tud megfelelően működni itt, hogyha idiótának teszi magát. Újítani akar? Meg akar spórolni pénzt és fáradságot? Egészséges ötletei vannak, mert született intelligenciája ösztökéli? Mind hiba! Meg kell tanulnia nem gondolkodni! Semmi egyébbel ne törődjön, csak ezzel: Hogy s mint csinálnám ezt és ezt, ha hülye volnék? Irtsa ki az értelmet magából, és akkor soha nem fog tévedni!

(…)

Ide figyelj. Tegyük fel, hogy Amerika sorsa hirtelen attól függene, tudunk-e cipőt pucolni. Mindegy, miért, tegyük fel, hogy így lenne. Mi történne vajon? Mi? Mindnyájan beállhatnánk cipőpucolónak, és az országot a hivatásos cipőpucolók kormányoznák … Na és mit gondolsz, miféle érzésekkel kormányoznának minket ezek a cipőpucolók? Talán megalázkodva, kicsinységük tudatában? Tévedsz. Szilárd meggyőződésük lenne, hogy végre megfelelő posztra jutottak, hogy most becsülik meg őket először cipőpucolói munkájukért. Esküszöm, ha így lenne, uralkodnának is, de még hogy, és addig kritizálnának bennünket, addig rágnák a fülünket, ócsárolnának és fenyegetnének mindnyájunkat, míg meg nem tanulnánk a szerintük egyedül helyes módon cipőt pucolni. És nekik lenne igazuk. Ez a helyzet, Steve. Egyszerűen a cipőpucolók bandájának a kezében vagyunk. Persze, bosszantó, hogy úgy bánnak velünk, mintha valamennyien hülyék volnánk, nekik meg tölcsérrel töltötték volna az észt a fejükbe. Hiába, most ők vannak soron. Egy napon azonban csak ki lesz fényesítve minden cipő, vége lesz a háborúnak, ők visszamennek cipőt pucolni és mi már csak nevetni fogunk, ha véletlenül eszünkbe jut az egész őrült cirkusz.

(…)

Ne feledd, Steve, a flotta valójában nem egyéb klikknél, családi hitbizománynál. A hagyomány a mindene, mint az angol uralkodó osztálynak. Te soha nem fogsz bejutni közéjük. Örökre zupás maradsz …”

A hazug világ nem szereti a nála igazabb dolgokat, egyszerűen ignorálja. Minden smink nélkül annak lenni, akik vagyunk, néha fájdalmas, mégis azért iszonyatosan jó, mert önmagában már csupán az fölé emel ennek az egész hacacárénak, hogy nem veszünk részt ebben a kollektív farsangi mulatságban. S amikor föntről ránézünk a valóságunkra, ott lesznek a tulajdonságaink kivetítve hatalmas molinókon, összeállva egy teljes, mozgó élet-képpé és úgy tudjuk ezt kedvünkre alakítgatni, hogy folyamatosan tökéletesítjük azt a belső átállítást, ami a „Ki vagyok én?” – kérdésre adott válaszunkat hangolja egyre finomabbra ebben a kis életszimulátorban.

 

 

Azzal kezdtem ezt az írást, hogy nem tudom, hogy mindaz a különleges élmény, amin keresztülmentem és megyek, képezheti-e a valóság objektív elemét, állíthatom-e róla, hogy márpedig ez így van. Szerintem én igen, de örök érvényű kijelentés ebből csak akkor válhat, ha ezeket a transzcendensnek vélt dolgokat be tudom emelni ebbe az immanensnek tartott keretbe. Talán épp ez éltet, ez a kihívás. Egyet biztosan állíthatok, és ezt higgyétek el nekem: ez az élet sokkal több annál, mint amit most mi észlelünk belőle, mert erről igenis van olyan megingathatatlan tapasztalatom, ami totál széttörte az e világról alkotott elképzelésemet, és ami számomra pont azért meggyőzőbb minden egyébnél, mert nélkülözi a misztikus elemeket. A világ leghétköznapibb dolga beszélgetni Adamusszal, írni vele, elvégezni a kis gyakorlatait, és kezdem kapiskálni, hogy ez az agyonmisztifikált megvilágosodás, felemelkedés, átlépés, tudati ugrás is csak egy ugyanolyan egyszerű élmény, mint bármi más – amihez vezető utat, amíg ez a kis élet zajlik, a világ leghétköznapibb élményei szolgáltatják számunkra. Mert épp ez a lényeg: egy tudati tartalom most itt e lineáris síkon manifesztálódik, racionálisan beilleszkedve ennek a valóságnak logikájába. Számomra épp az, ami erre képtelen, mármint hétköznapi eseményekben, szituációkban, dolgokban testet ölteni, nem igazán hiteles. A sok hókuszpókusz mindig valami csalfaságot takar. És még egy dolog, ami miatt azt merem állítani, hogy márpedig az élményeim ugyanolyan valóságos dolgok, mint a reggeli rántotta: hogy a szívemet találják telibe. De pont telibe, néha könnyfakasztó módon, amire azt hiszem, a rántotta még sosem volt képes. És ha választanom kell, hogy minek higgyek, a szememnek, a fülemnek, a fejemnek vagy a szívemnek, azaz, ki vagyok valójában én, nem kétséges, hogy automatikusan mely részemre bökök az ujjammal. Más hiteles mércénk, iránytűnk úgy sincs, mondhat bárki bármit.

(LD)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..