Csendélet

 

 

Csendélet

A tenger közepén lebegsz, füledet ellepi a víz,
lábaddal néma halak incselkednek nedvesen,
párás csík húzódik a horizont kék határán,
s a távolban hófehér jacht tükröződik fényesen.

Nem mozdul semmi, csak a víz dúdol
andante, lágy andalító moll dallamot altban,
sós csermely csordogál orcádon, mintha sírnál,
vagy talán sírsz is, hisz tengermély a hallgatás.

Fázol. Bőrödet szúrja a víz, szemed égeti a só,
hasra fordulsz, kezeddel tolod a kőkemény vizet,
hunyorogsz: a hajó szikrázó fedélzete föléd tornyosul.
Kis ezüstlétra töri át a víztükröt, mint édes szavak

a némaságot: forró fokain bátran felkapaszkodhatsz.
Gömbölyű válladon vízcseppek gyöngyöznek aranyosan
csillogó gyömbérsörként, nedves hajad fejedre feszül.
És most te szólsz, kezed kérőn felnyújtván – és megérint a válasz.

A fehér fedélzeten fekszel, testedet betakarja a nap,
ujjaiddal beszédes ujjak incselkednek kedvesen,
narancssárga kendő lebeg lezárt szemhéjad előtt,
s a távolban buja szárazföld ölelő karja vár csendesen.

 

LD

 

 

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..