Vásárlással kapcsolatos kérdések: [email protected]

Egészségedre!

 

Szerettem volna pár gondolatot megfogalmazni a betegségekről, mert ez az, ami az embert nagyon le tudja rántani, ha hagyja. És el is kezdtem összeszedni, hogy számomra mit jelent a betegség, milyen betegségeim voltak, és hogy gyógyultam ki belőlük. Leírtam, hogy nekem különleges viszonyom van a betegségeimmel, mind egy-egy jelzőkaró az életemben, egy kis állomás, ahonnan mindig másfelé vezetett tovább az utam. Végtelen hálával tekintek rájuk, mert – tudom, ez most hülyén hangzik, de ez az igazság – én bizonyos mértékben szeretek beteg lenni, ugyanis számomra a betegség egy nagyon intim, végtelenül mély találkozás önmagammal, olyan minden betegség, mint egy titkos románc önmagam azon részeivel, amikről eddig nem is tudtam. A betegség egy kicsit betolja az embert önmagába, és ez a magammal töltött idő számomra mindig nagyon gyümölcsöző volt.

Nagyjából idáig jutottam, amikor szöget ütött a fejembe egy gondolat, jó, jó, de mi az, hogy betegség? Mit nevezünk annak, és mit nem? Gyorsan megnéztem a definíciót a neten, azt találtam, hogy „az élő szervezet olyan állapota, amelyben az életfolyamatok a normálistól eltérnek”. Oké, de ez butaság, mert mi az, hogy normális? Átlagolunk, és ez alapján teszünk konkrétan életbevágó kijelentéseket? Ami nekem normális, lehet, te abba belehalnál. Aztán elkezdtem továbbgondolni, egyáltalán hogyan jöhet létre a természetben egy olyan állapot, amikor egy szervezet önmagának okoz kárt, vagy netán magát a helyreállítási folyamatot érezzük mi betegségnek? De akkor az nem is betegség, mégis sokan nem tudnak kigyógyulni ezekből. És ekkor döbbentem rá, hiába kezeltem a saját betegségeimet a legtöbb esetben eredményesen, gőzöm sincs arról, hogy mi is ez a jelenség tulajdonképpen. Egyensúly vesztett állapot, idáig rendben, de nekem ez így most kevés. Mert amit biztosan össze tudtam szedni a tapasztalataim és eddigi tudásom alapján az a következő.

Az, hogy mit gondolunk a betegségről, nagyban függ attól, mit gondolunk a világról. Mert azt gondoljuk az abban betöltött helyünkről, és ezáltal önmagunkról. Tehát a megoldásaink is azon a síkon lesznek számunkra eredményesek és érvényesek, ami a világnézetünk alapját képezi. Nem igazán vagyok túlzottan beteges, de engem sem került el pár betegség. Volt köztük olyan, amit teljesen magam oldottam meg tudati technikával (kiszakadt porckorongsérv, iszonyatosan durva, évekig tartó pánikrohamok, pázsitfű és pollen allergia, emésztési zavarok), de volt, ahol nem kerültem el a kést (érdekes, mert ez a három eset mind gennyes, gyulladásos folyamat volt: foggyökérgyulladás, évekig nem múló furunkulus és gyulladt mandula). Azonban minden betegségemből maradéktalanul felépültem, ám a porckorongsérv volt az első, amit már kizárólag tudati szinten oldottam meg, addigra értem meg erre, azt hiszem. Rögtön műteni akarták, mert már járni se bírtam, azzal riogattak, hogy lebénulok, de én úgy éreztem, ezt most inkább megoldom egyedül, és ez sikerült is: két év alatt teljesen meggyógyultam. És jött is vele egy hatalmas lelki emelkedés, aminek betetőződése az Adamusszal való kapcsolódás volt. Minden betegségem után, még azok után is, amik sajnos műtéttel végződtek, jelentős tudati ugrást tapasztaltam meg. Mintha egy óriási lépcsőfokot másztam volna meg, a tünetek időszaka volt a felkapaszkodás nehéz és sokszor fájdalmas folyamata, ám utána mindig sokkal jobb helyzetben találtam magam, mint a betegség megjelenése előtt. Anélkül, hogy igazán tudtam volna, mi is a betegség valójában, mégis megtanultam, hogyan tudok ezekből meggyógyulni maradéktalanul, gyorsan és segítség nélkül. A bennem így kialakult, tapasztalatra alapozódó elmélet nagyban hasonlít mindahhoz, amit a holisztikus szemléletek képviselnek, legyen az homeopátia, NES vagy az új medicina, de még idevehetem talán az Ájurvédát vagy az akupunktúrát is, amit én összefoglalva információs gyógyításnak hívok, és amiről merem állítani, hogy abszolút működik, ha tudjuk, hogyan kell vele bánni.

 

 

Mindezt összeszedve valamiért mégis bizonytalan maradtam, azt éreztem, nem tudom ezt a témát jól megragadni, úgyhogy inkább hagytam az egészet a csudába, csak aztán már maga a téma nem hagyott engem nyugodni, úgyhogy töprengtem rajta tovább. Tudtam, hogy volt már erről millió megnyilvánulása Adamusnak, van egy teljes sorozata is a Speciális kurzusok valamelyikében, de a bennem most felmerülő kérdések mégsem lettek általuk megnyugtatóan megválaszolva. Az új medicinának van egy elképesztően hasznos gondolata, miszerint a tünetek zöme már a feldolgozási fázis alatt jelentkezik, ergo amikor megjelennek a tünetek, no para, ilyenkor egy a fontos, fejben észnél lenni, ha fogalmazhatok ilyen sután. Miután minden gondolatból származik, így maga test is, és annak megbetegedései is. Ahogy a téged körbevevő szituációk is kivetülései a tudati folyamatoknak, úgy a tested történései is. A testünk az a monitor, amiben megjelenik a valóság. Ez a monitor érintkezik a valóságoddal, nem te. Te a mögött állsz. TE nem tudsz megbetegedni. A tüneteket te csak megfigyeled, kívülről tekintesz rájuk, még ha magadban érzed is, vagy úgy érzed, megéled, átéled, de mégsem vagy egy velük, ahogy azokkal a szituációkkal sem, amiket ugyanígy átérzel, átélsz, de biztosan nem azonosak veled. Ez azért fontos, mert ha nem merül bele az ember, nem húzza bele saját magát a betegségtudatba, a gyógyulás könnyű lesz, mert nem kell a monitorral együtt mozgatnod az egész lényed. A megbetegedés a monitor elváltozása, aminek jelzőfunkciója van. De aztán itt valahogy megint elakadtam, és akkor elhatároztam, megkérem Adamust, foglalja össze nekem újra ezt az egészet a mostani kérdéseim alapján.

Amit mondott, annak az a lényege, hogy a betegségeink arra figyelmeztetnek, irányváltozásra van szükségünk. Azonnalira. Egy stop tábla, egy nyíllal. Erre nem mehetsz tovább, és ha még jobban nekifeszülsz, nagyon megszenveded. Minden megbetegedésünket megelőző alapállapotot jellemzi a következő érzéshalmaz: belefeledkezés, elveszettség- és veszteség érzés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, félelem és veszélyérzet, gyámoltalanság, inkompetencia, kirekesztettség, alárendeltség, kiúttalanság, hánykolódás, sodródás – egyszóval egyfajta irány vesztett állapot. Úgy fogalmazott szó szerint, a betegséget megelőzően te mindig irány vesztett állapotot élsz meg. Itt még nincs elváltozás, nincs tünet, ám egy dolog már megjelenik: egy aktív és téged mélyen érintő krízis közted, és a téged látszólag körülvevő valóságod közt, aminek mellesleg sokszor nem is vagy tudatában akkor, amikor megéled, csak utólag, amikor megjelennek a tünetek. Tehát a betegség egy olyan helyzetből származik, ami azt mondatja velünk, hogy tehetetlen, kiszolgáltatott, alárendelt vagyok, azaz egy irány vesztett krízisben találjuk magunkat. Ez itt a két kulcsfogalom szerinte: az irányvesztettség és a krízis.

 

 

És azt is elmondta nekem, akkor tudsz maradéktalanul és gyorsan meggyógyulni, ha a tünetekre hallgatva változtatsz irányt. Két síkon lehet ezt végrehajtani: a tettek és a gondolatok síkján. A tettekkel kell kezdeni, mert ez vezet el a gondolati áthangoláshoz. A porckorongsérvem tünetei az ikerterhesség után jelentkeztek, összetett probléma miatt: férjem baleseti sebész, alig volt otthon, mindig ügyelt, szüleim már nem éltek, nem volt segítségem a két csecsemő ellátására. Mániákus tökéletességre törekvésem miatt azonban ekkor is katonás rendnek és tisztaságnak kellett otthon lenni, a babák ellátása mellett mostam, takarítottam, este egyszerre szoptatni, fürdetni, altatni, aztán mosogatni, még vacsorát főzni, remélem, nem kell tovább ragoznom. Ráadásul egy nagyon aktív életből csöppentem bele a passzív gyerekágyba, és nekem ez nem tetszett, a császármetszést követő két hónap múlva én már heti kétszer Kung-fuzni jártam, ikres találkozókra rohangáltam a kicsikkel, mindent úgy akartam folytatni, ahogy előtte volt, csak már ez nem ment tovább azon a módon. Aztán elkezdett zsibbadni a jobb lábam. Fájt a derekam, elérzéktelenedett a lábfejem, nem tudtam felegyenesedni, mint a félig kinyílt bicska közlekedtem, és a lábszáramban mintha egy rozsdás vascsavart forgatnának egész nap, annyira fájt, nehezen mozgott. Egyszer az egyik csöppségnek kificamodott a kis könyöke, sose felejtem el, ahogy félig összecsukott bicskaként beöltöztettem a két csecsemőt, érzéketlenre zsibbadt lábbal elvezettem a kórházig, hogy az apukájuk helyre rakja a kis ízületet, aztán vissza, no és akkor sírtam el magam először, amikor onnan hazaértünk, hogy én ezt nem bírom így tovább. Aztán elkezdtem lassan lenyugodni. Néha volt mosatlan a konyhában. Kutyaszőr a kanapén. A társasági programok nagy részét elhagytam. Értelemszerűen otthagytam a Kung-fut. És lassan elkezdtem élvezni a passzivitást végre. Olvastam egész nap. Bekuckóztam a babákkal, és jó sokat aludtunk így hárman csajok. Azaz elkezdtem engedelmeskedni a tüneteknek, és nem állítom, hogy azonnal, mert erről szó sincs, de lassan és fokozatosan javult a helyzet, pár hét múlva már tudtam járni, tornázni otthon, aztán már csak néha zsibbadt a lábam, de a derekam permanensen fájt. És két évvel később, akkor, amikor minden szinten elengedtem a régi, elhasználódott és idejétmúlt gondolataim utolsó morzsáját is, a kiszakadt porckorongsérvem maradéktalanul regenerálódott. Azóta minden költözésnél emelgettem bútorokat, könyvekkel teli banánládákat, holott a betegségem aktív szakaszában sokszor a 3 kilós gyerekkel meggyűlt a bajom.

És akkor a személyes esettanulmány után inkább idéznék a kis privát beszélgetésünkből:

„Van egy monitorod, amin vannak jelzőfények, ezek ott vannak eleve, csak nem mindig világítanak. Amikor megjelenik egy tünet, kigyullad a jelzőfény, amikor megjelenik a fájdalom, villog a fény, ennek vannak intenzitásbeli különbözőségei. (…) Tehát van egy élethelyzet, ahol te és a világ konfrontálódtok egy olyan módon, ami téged mindenképpen változtatásra kényszerít, magyarán a dolog nem folytatható abban a formában, ahogy eddig. El kell kanyarodnod, és a tünet azt mutatja meg, merre. Ha erre figyelsz, és eszerint cselekszel, az azonnal elmúlik. A tünet a betegségnek az a szakasza, amikor elérkezett az idő, hogy kanyarodj. Tehát a képlet a következő. Létrejön közted és a valóságod közt egy konfrontáció. Ebből fakad egy belső feszültségi helyzet, aminek a középpontjában az „ez így nem mehet tovább” – szituáció áll. Ezt kíséri egy tehetetlenség érzés: jó, jó, de merre? Ezt fejezi ki az irányvesztettség. Ebből kialakul egy belső elváltozás, ami tulajdonképpen egy olyan folyamat, aminek a célja a tünet. A tünet nem következmény, a tünet nem egy betegségnek a rossz velejárója, hanem az maga a cél. Minden betegség célja a tünet, mert a tünet, ahogy ezt már mondtam neked, rákényszerít, hogy változtass. Ez igaz még a balesetek esetében is. Eltöröd a lábad, ezért rá vagy kényszerítve, hogy máshogy haladj, és ha tudatos vagy, okos vagy, megérted a képernyőd jelzéseit. A tünet hajszálpontosan megmutatja, merre menj. Irány vesztett helyzetből általa irányultság lesz, kontrollvesztésből belső irányítás. A tünet pillanatnyilag átveszi a szerepét annak, amit te egy kicsit valamiért elengedtél. Ez egyfajta robotpilóta, te nem tudod, merre menj, automatikusan bekapcsolod a robotpilótát, és ő így, ezen a módon tudja neked megmutatni az irányt.”

 

 

Majd rákérdeztem a fertőző betegségekre, konkrétan a Lyme kórra, mert erdő mellett lakunk, sok a fertőző kullancs.

„Nincs ilyen, édesem, hogy Lyme kór, ilyen neveket az emberek adnak. Ezek krízisek. A fertőző betegség tudatilag fertőz, az egy gondolati hullám velejárója. A bárányhimlős gyerek izolálva lesz, mert ezt akarja, elege lett. Berakják a 3 éves gyereket az oviba, és az óvodás kor közepe táján telítődik. S ekkor elindul egy gondolati hullám, elég volt, nem kérem. Ugyanígy az influenza: az influenza egy túltelítődési krízis, áradásos probléma, télen jelentkezik, mert akkorra telítődik a rendszer, az a „túl sok” – betegsége. A vírusok, baktériumok azok amolyan hírvivők, jó? Vedd úgy, kábelek a kis égőkhöz, áram van bennük, amikor jeleznek az égők – most, hogy ilyen bután fogalmazzam ezt meg, hogy értsd. És azt mondod, ha a sárga égő ég, mindig ezek a tipikus vezetékek izzanak, igen, de nem ez okozza az égő kigyulladását, ez csak hordozó, a kigyulladás a központi rendszer sugallatára történik.”

Ezt követően kérdeztem az állatokról és a halálos betegségekről is.

„Az állatok megbetegedése sokkal harmonikusabb, jön a jelzés, irányváltás, nem kíséri ellenálló, tagadó gondolat, a hangulati, gondolati áthangolás automatikus. A halál nem a betegséghez köthető, hanem a tudatlansághoz. Azért hal meg minden, mert te ebben hiszel, majd ha nem hiszel benne, nem fog meghalni körülötted semmi, csak átalakul.”

A beszélgetés végén az alábbi összefoglalást adta Adamus, immár nem csak nekem címezve (kicsit hosszú lett ezzel együtt az írás, elnézést érte, de talán ennek ellenére örültök, hogy megosztom mindezt veletek):

*

„Nos, édesem, akkor tisztázzuk, jó? Pontokba szedem neked, mert látom, elakadsz ott, ahol nem lenne szabad. Tehát mi is a betegség?

Betegség minden, ami számodra az. Ez egy fontos definíció. A betegség nem egy objektív dolog, a betegség kizárólag szubjektív. Nem nevezheted betegségnek azt, ami téged semennyire nem zavar, ami semmilyen módon a lényedben nem érint, ám más azt mondja rá, neked van egy betegséged. Ez akkor válik betegséggé, ha magadba húzod, és emiatt magadévá teszed, ezzel tünetet kreálsz belőle, és akkor már zavarni fog. Tehát először zavar a betegségtudat, amit kívülről kapsz, és ez a zavar okozza azt a tünetet, ami azt hivatott megmutatni minden esetben, még ilyenkor is, hogy merre mozdulj ahhoz, hogy a betegséget, pontosabban a kigyulladt jelzőfényt megszüntesd. Jó? Tehát az első pont az, hogy a betegség a te ügyed, a te történeted, az akkor betegség, ha te annak érzed, és ha nem érzed annak, akkor nincs betegség. A betegséget sem statisztikailag, sem objektív mérőeszközökkel diagnosztizálni nem lehet, az betegség, ami téged beteggé tesz, és téged az tesz beteggé, amit elfogadsz és magadba húzol.

 

 

És itt jön a második pont, ami azt mondja: minden betegség akkor jön létre, amikor involválódsz. Nem tudok erre most jobb kifejezést, érd be ezzel, aranyom. Involválódsz, azaz magadba rántasz valamit, ami nem te vagy, ám azzal, hogy a magadévá teszed, eggyé válik veled, ám miután mégsem te vagy, ütközés jön létre. Ez olyan, mintha most a mellkasodba operálnál egy kacsaszívet. A kacsaszív nem te vagy, ám te mégis magadba foglalod azt, és ez a kacsaszív összetűzésbe kerül a te szerveiddel, mert semmi keresnivalója benned. Tehát megbetegedés csak abban az esetben jön létre, ha te és a veled ütköző valóság az ütközés pontján, mint forró fémhez a műanyag, összeragadtok. Te vagy a forró fém, aminek a melegét az érzelmi affinitásod adja, az az érzelmi ráhangoltság, ami megolvasztja a hozzád érő műanyagot, és ezzel rád olvasztja, rád ragasztja, amit aztán már csak újabb felmelegítéssel, dörzsöléssel, oldószerrel vagy legrosszabb esetben késsel tudsz eltávolítani. Tehát a képlet úgy néz ki, hogy te állandóan hozzáérsz fém felületként, monitorként a műanyag valósághoz. Ez addig nem okoz gondot, amíg az érzelmi túlfűtöttség miatt nem olvasztod meg az amúgy téged érintetlenül, sértetlenül hagyó matériát, és nem olvasztod magadra. Ha ezt megteszed, biztos lehetsz benne, hamarosan egy tünettel találod szembe magad.

Következő pont. A betegség nem rossz dolog, nem ellened van, nem károsít téged és nem veszélyeztet. Figyelmeztet, ahogy az állatvilágban ezt sokkal tisztábban megfigyelheted. Jön egy külső inger, egy mérgező bogyó, egy vasszög, egy odakapó oroszlán, és az adott sérülés valamire készteti az állatot. Hány, nem eszik két napig, nyalogatja a sebet, nem lép rá, elfut, elbújik. Amíg az állat nem pusztul el, addig a betegség, ha nevezhetjük ezt állatok esetében egyáltalán így, segíti őt az alkalmazkodásban. A tünet egy jelzőfény: vigyázz, beleléptél abba az éles fémbe, most ne lépj arra a lábadra, ne menj arra, nyalogasd, vonulj félre! Az állat ezt azonnal megteszi, nem dacol az őt ért figyelmeztetéssel, és megoldja a problémát, aztán ha meggyógyul, akkor ezzel a tudással gazdagodva már talán nem megy többé arra a területre, ahol megsérült, nem eszik abból a bogyóból, mi több, ezt a tudást tovább is örökíti. De mi nem az állatokról beszélünk, mert mint azt már említettem neked, nekik nincs olyan típusú önreflexiójuk, ami a tudatosságnak azon a fokán tartaná őket, ahol egyáltalán azt tudnák mondani, beteg vagyok. Számukra a betegség a lét megélésének ugyanolyan szubjektív eleme, mint az éhség, az alvás vagy a vadászat, nincs különbség, ők csak reagálnak. De te nem, mert te ember vagy, aranyom, ezért ne hasonlítsd magad az állatokhoz. Tehát még egyszer ezt a pontot kiemelve: a betegség nem ellenség, ezért soha, ígérd meg nekem, hogy soha nem harcolsz ellene. Ennél nagyobb butaságot nem is tehetnél. Ha le akarod győzni a betegséget, akkor úgy cselekszel, mintha egy jó barát kezébe harapnál, aki lenyúl érted, hogy kihúzzon a gödörből. Tekints mától barátként, segítségként a betegségeidre, és akkor, hidd el, többet segítenek neked, mint bármi más ezen a földön. A betegség egy jelzés, egy nagyon hasznos jelzés. Ha rögtön figyelsz rá, ahogy felgyullad az a kis jelzőfény, és hallgatsz tanácsára, sosem leszel igazán beteg. Vannak, akik nem sokat betegeskednek, tudod, miért? Mert ők az első kis tünetre reagálnak, sokszor nem is tudatosan. Fáj a bokája, akkor nem használja, egyszerűen nem erőlteti, hanem hagyja, hogy a tünet úgyszólván kiforrja magát. Nem akarják elnyomni, eltüntetni, megélik, és már önmagában ez a fajta bátor szembenézés elindítja azt a tudati áthangolást, ami a betegség, pontosabban a tünet célja volt. Ez érthető? Nincs olyan ember, aki ne lenne soha beteg. Csak míg az egyik azonnal meghallja annak üzenetét, vagy most a példánkkal élve meglátja a jelzőfényt, addig a másik harcol ellene, elnyomja, letakarja egy kis ragtapasszal a képernyő világító piktogramját, mondván, ej, de kínos. A betegséget sokszor szégyennek élitek meg, ami nagyon helytelen nézőpont, betegnek lenni nem szégyen, betegnek lenni annak a jele, hogy élsz, mozogsz, haladsz és irányítod eközben magad. A betegség, amíg még a jelzőfény halvány, és nem villog erős fájdalommal, csak néha fel-felvillan, mint ürülő üzemanyagtartály jelzője, nem kellemetlen, hanem kellemes, barátságos, lágy és segítő. Hallgass rá, és akkor nem kell megélned az erős villogás kínjait.

 

 

Negyedik pont. Csak akkor betegedsz meg, ha a szituáció számodra érzelemmel telítődik, ahogy a második pontban már említettem. Amikor érzelmi túlfűtöttség van a szituációhoz tapadva. Ennek az az oka, hogy úgy érzed, a dolog tarthatatlan, elviselhetetlen, a szituáció túlnő rajtad. Minden olyan élethelyzet megbetegedéshez vezet, amikor egy helyzetben eltévedsz. Soha nem betegedsz meg egy helyzettől, bármilyen erős érzelmek is kísérik, ha úgy érzed, uralod. Az elveszettség, iránytévesztés érzelmi miliőjében keletkezik tünet. Ez törvény. Vizsgáld meg ezt a kijelentésemet, és azonnal rájössz, igaz.

Következő pont. A tünet tehát nem kórkép, ilyet meg ne halljak tőled, a tünet egy jelzés. Mindig egyet mond, csak egy dolgot: erre, és ne arra. Minden tünet egy irány. Csak egy irány. Mindegyik. A fogfájás, a homályos látás, a karzsibbadás, minden. És az, hogy neked ez merre nem, és merre igen irány, azt egész egyszerűen onnan tudod megállapítani, hogy ami megjelenik, mit jelent számodra. Mit jelent egy csomó, egy zsibbadás, egy hasogató fájdalom, egy kóválygás – neked mit jelent? Muszáj időt szánnod arra, hogy játssz a fogalmakkal, ahogy ezt már annyiszor, de annyiszor megmutattam a sok-sok gyakorlat során, amit közösen lefektettünk. Tehát ott a tünet. Leülsz, adsz időt magadnak, nem félsz a tünettől, hanem boldogan üdvözlöd. Sokat segít az oldásban, ha szavakkal köszöntöd magadban. „De jó, hogy itt vagy, és még időben figyelmeztetsz, hogy nem jó az irány, változtatnom kell. Most meg akarom fejteni, pontosan mit üzensz. Egy zsibbadás vagy. A zsibbadás az erőtlenséget, idegentest-érzést, egyfajta nem én vagyok, nem vagyok már egy ezzel a részemmel- érzést közvetít számomra. Tehát el kell magamtól választanom valamit. A bal karom zsibbad, a kar számomra mindenképpen a tettekkel kapcsolatos, ám miután én jobbkezes vagyok, azokkal a tetteimmel azonosítom a bal karom, amiben nem jártam sikerrel, nem voltam ügyes. És ezt most leválasztom magamról.” És így tovább, angyalom, ez most csak egy nagyon butuska példa volt, magadnak kell megfejtened a tüneteidet, szép is lenne, ha más meg tudná, az azt jelentené, te nem vagy önmagadban, hiszen ha egy levelet, ami neked van címezve, a te házadba érkezett, más bontogat, akkor hol van itt, kérem, a házigazda, a ház ura? Jó? Magadnak bontod ki, segíthet a szomszéd az értelmezésben, de csak akkor, ha már kibontottad, elolvastad, és magadnak adtál egy megfejtést, ezt nyilván megbeszélheted azzal, akit kompetensnek ítélsz, vagy megbízol a tudásában.

 

 

Jó, következő pont, és kérlek, most ezen ne akadj fenn, csak fogadd el, mint egy magasabb nézőpontból származó állítást. Nincs gyógyíthatatlan betegség, és nincs maradandó károsodás. Ez csak egy tudati doboz, amibe most bezártad magad. Ott, ahonnan én szólok hozzád, nincs ilyesmi, nincs amputált végtag, sem maradandó rövidlátás. Itt is vannak jelek, nevezzük úgy, tünetek, pontosabban a létáramlás irányváltásaiból fakadó jelzőtünetek, a test az akkor is test, ha nem feltétlenül olyan, mint amin keresztül te most a világra nézel, nem egy ilyen merev, a világot egy zárt keretben megmutató monitor. Nekem is van testem, igazi test, mondhatnám, akár igazibb, mint a te szép, de törékeny monitorod. És változik, ahogy változik a lét, és ha erre fordulok, arra változik, ha arra fordulok, erre változik, nincs szükség állandóságra akkor, ha a lét maga a változás. Értsd meg, ma nincs lába Józsi bácsinak, ám lehet, holnap lesz. És akkor letölt magának oda a múltvonalra egy lábas történetet. Jó? Az, hogy ma milyen tudattal éled meg a léted, semmit sem bizonyít arra nézve, hogy ez tegnap is így volt. Ma úgy emlékszel, igen, ott a seb a karodon, persze, hisz tegnap elvágtad. Aztán lehet, holnap seb nélkül ébredsz, és az elvágás eseménye teljesen hiányzik a múltadból. Megmondtam, minden pillanatban újrateremted magad az alapján, mit mondasz magadról, ki vagy te. És a múlt ehhez igazodik szépen, harmonikus átmenettel, tehát nem az vagy, aki voltál, nem a múlt határoz meg téged, hanem te határozod meg a múltad. És ha te magadba plántálod az „én rövidlátó vagyok” tudatot, akkor az leszel. Az azonban nem járja, hogy nem látsz, és elkezded mantrázni, önmagadnak hazudva és meghasítva magad, hogy „nem is vagyok rövidlátó”, mert ez egy semmit sem érő butaság. Nem, keresd meg a rövidlátásod okát, mi volt az az érzelmileg túlfűtött irányvesztési krízis, ami kiváltotta ezt a tünetet, ami lám, a mai napig érvényes rád nézve. Mit mondasz magadról, amikor nem látsz? És ezen változtass. Ha húsz éve rossz a szemed, ahogy te mondanád, ez nem fog egy perc alatt elmúlni, de ha feloldod azt a gondolati hangoltságot, ami ezt fenntartja, garantálom, élesen fogsz látni, lehet, hogy húsz év múlva, ez csak azon múlik, mennyire vagy bebetonozva a hitrendszereidbe. Kinövesztheted akár a lábad, de csak akkor, ha az egész tudatossági miliő ezt támogatja, érted ezt? Nem elég, hogy te ezt elhiszed, ha nem tudod az egész valóságodat erre a színre átszínezni, igazából, még mindig be vagy betonozva. Amíg az emberek azt hitték, csak úgy tudnak egymással kommunikálni, hogy fizikailag találkoznak, addig erre nem is nyílt más módjuk, és nem a technika nyitotta ki a tudatosság kapuját, hanem fordítva. Az ember megértette és belátta, hogy a másik elérhető akkor is, ha máshol van. És ennek mentén kialakította az ehhez szükséges technológiát. Lesz majd kinövő kar meg láb, csak el kell a tudati ugrásnak idáig jutni, falakat kell lebontani ahhoz, hogy meglássátok, mi van mögöttük.

Tehát összefoglalva az eddigieket: akkor nem betegszel meg egy helyzettől, ha nem involválódsz, érzelmileg nem fűtöd fel a helyzetet, és nem éled meg talajvesztett irányvesztési krízisnek, az ez így nem mehet tovább mondattal kifejezve ezt. Rendben? Amikor azt érzed, ez így nem mehet tovább, ezt már nem bírom, miközben nem érzed, hogy jó, de akkor merre, meg fogsz betegedni. Semmi baj, mert ezzel meglátod a kérdésedre a választ, hisz a betegség ezt mutatja meg, és amint betöltötte funkcióját, elmúlik, azonnal elmúlik, hidd el.

 

 

Amikor félsz egy betegségtől, és ez betegít meg téged, most nem látod, hol van a valósággal történő olyan ütközés, amiről beszéltem? Édesem. Ki adja a félelmet akkor neked, ha nincs is tüneted? Ülsz békésen az asztalodnál, ránézel a valóságra, és beleolvasol egy hírbe. „Rákot okoz a vajaskifli.” Úristen, hisz te épp vajaskiflit majszolsz! Rákot okoz a vajaskifli? – kérdezed ijedten, és már landol is a kukában a finom reggeli. No, ennek fele sem tréfa, gondolod, tíz éve minden reggel vajaskiflit eszem. Na, akkor nekem végem, teszed hozzá lemondóan, és elindítasz egy gondolati lavinát, ami eljuttat ahhoz a falhoz, ahol azt fogod érezni, nem, ez így nem mehet tovább. Itt a gondolataid folyása adja ezt az adott irányba történő mozgást, és egy napon ez a gyűrűző félelem-gondolatgombolyag fog téged maga alá temetni. Pontosan jól látod: minden gondolat. A szituáció is, amivel ütközöl. Nincs különbség a között, hogy kinti, vagy benti, ilyen elválasztás nincs is. Csak gondolatok vannak, és ezek juttatnak az „ez így nem mehet tovább” állapotig. Ha túl sokáig őrlődsz egy félelembe gabalyodva, pörögsz-forogsz magad körül, biztos úgy belegabalyodsz ebbe, hogy lesz egy pont, ahonnan ez így tényleg nem mehet tovább. Csakhogy te nem tudsz kiszállni a gondolatgombolyagod szövevényéből, nem tudod, akkor hogyan tovább. És ekkor jön a tünet, úgy jön, mint egy pontos vonat. Sosem késik, és sose marad el. És te ahelyett, hogy ettől megijednél, megnyugszol: de jó, itt a tünet, most ki tudom végre bontani a gombolyagot! Mert a tünet egy olló, amit azért kapsz, hogy kigabalyodj. Amitől félsz, az így begabalyít, aztán teremtesz magadnak ehhez egy ollót, de te nem ollóként tekintesz rá, hanem ellenségként, ajaj, jön a vonat, futás! És futsz a szerelvény elől, ahelyett hogy felugranál rá. S erre jön is, amikor ennek a menekülésnek a falához érsz, az újabb tünet. Már két izzó világít. Hűha, végem, most még ez is! – és kezded az egészet elölről. Angyalom, a betegség te magad vagy. Az nem kintről támad rád! Magad elől így menekülni tán nem a legbölcsebb dolog. A betegség te vagy, segítséget nyújtasz önmagadnak általa, engedd be az ajtón, jó barát, üzenetet hozott, és amint ellátta funkcióját, nyomtalanul és szinte azonnal távozik. Annak időtartama, hogy mennyi idő alatt tűnik el ez a jelzőfény végleg, azon múlik, mennyire gyors és hatékony a tudati áthangolás.

És akkor az utolsó pont: hogyan kezeljük a tüneteket? Első teendő: meghallgatod, megnézed, mit ábrázol a piktogram. Nem értelmezed még, csak meglátod. „Fáj a lábam.” Ennyi. Mire késztet ez téged? Hogy ne menj el a hétvégi futóversenyre. Nem arra késztet, hogy csak azért is elmenj, ugye ez érthető. És te hallgatsz rá, és nem mész el a futóversenyre. S amíg otthon pihensz, mert először – ez fontos! – a fizikai síkon elvégezted azt a változást, változtatást, irányváltást, amire a tünet késztet, tehát mindig a fizikai váltás az első; elkezded tudati síkon értelmezni, mit jelentett neked ez a futóverseny. Mit jelent nem ott lenni? Játszol a fogalmakkal, mit érzel a lábadban, ez mit jelent, milyen életérzést közvetít, milyen szituációt, mi történik most, hogy nem mész oda, hogyan tudnád ezt kiterjeszteni egy általános életérzésre vagy élethelyzetre – és addig, de addig dolgozol ezen, amíg azt nem érzed, de jó, enyhülnek a tünetek. A jó barát távozni készül, felállt a dohányzóasztaltól, épp a kabátját veszi, mennie kell, amit akart, elmondott neked. Ilyenkor jó nyomon vagy. Ám ha még mindig ott csücsül a nappalidban, tudnod kell, még bőven van mondanivalója. Erre te nem kezded el csapkodni a térdét egy újsággal, nem locsolod szembe slaggal, és nem is törsz szét a kobakján egy vázát, hanem meghallgatod mondandóját. Ne félj, amíg figyelmesen hallgatod, nem fog kiabálni, nem emeli fel a hangját, erre csak akkor lesz szüksége, ha csapkodod, menekülsz előle, bezárkózol a hálószobába, naná hogy dörömbölni fog, és a frászt hozza rád. Tudnod kell, ez a barát nem adja fel. Addig mondja, míg meg nem hallod. Végtelenül kitartó, és a tárháza is végtelen, ha kell, öt évig mondja folyamatosan különféle hangsúllyal és hangerővel: „ne erre, hanem arra”. Ha nem akarod meghallani, mert felhangosítottad a magnót, rugdosni fog, ha elbújsz előle, rád töri az ajtót. Te hatalmaztad fel erre, mert arra kérted, segítsen. És ő ezt véresen komolyan veszi, érted, édesem, szó szerint véresen komolyan. Nem adja fel, ne is reménykedj ebben, és nem tudod legyőzni, mert ő a barátod, és nem hagyja, hogy ne hallgasd meg a tanácsait.

 

 

 

És még egy kérdésed volt, angyalom, az pedig az, hogy miért fontos a kibeszélés, tehát miért betegszel meg jobban, ha nem beszélsz a problémáidról. Ez egyrészt nem feltétlenül van így, nem az számít, beszélsz-e róla, vagy sem, ez inkább a félelem mértékét mutatja. Arról nem beszélsz, amitől félsz. Ha félsz, már a fentiekben leírtam, ilyenkor mit csinálsz, tehát aki kibeszéli az aktuális krízist, igazából nincs annyira belevonódva, mint az, aki nem is tud róla úgy beszélni, mint rajta kívülálló helyzetről. Az betegít meg, amibe bevonod magad. Ez érthető? És minél inkább benne vagy, annál nehezebb beszélni róla. Az a tünet, amin tudsz nevetgélni, amit tudsz vidáman, lazán kezelni, egy nagyon kedves, mókás barát, aki mesél neked egy viccet, megérted annak csattanóját, megfogadod annak tanulságait, és ezzel meg is oldottad. Jó? Nem mondok most erről többet, ehelyett kapsz egy gyakorlatot, amit bátran ossz meg másokkal, nagyon hatásos. Megtanítalak megérteni a jó barát tanácsait.

Vegyél elő egy tünetet, ami most fennáll. Mindenkinek van valami, neked is, ha más nem, egy zavaró anyajegy, bármi, amire azt mondod, ezt tulajdonképpen én betegségnek élem meg. Jó, és most adsz neki egy nevet. Egy emberi nevet. Hogy hívják? Panni, Kevin, netán András vagy Lucy? És ezt a névvel ellátott figurát elkezded felöltöztetni a tünet alapján. Adsz neki fizimiskát, jellemet, ruhát, stílust, nemet, életkort – tehát megalkotod a barátodat. Végig a tünet jellemzőiből indulsz ki: egy gyulladás lehet például egy talpraesett, tüzes leányzó, vörös ruhában, égővörös hajjal. Egy fekély lehet egy toprongyos, borostás nagyapó, kopott mamuszban, szakadt pizsamában. Jó, ezt te magadnak megalkotod. Ha megvan a figura, köszönsz neki, üdvözlöd, szeretettel, bensőséges viszonyban. Majd beinvitálod magadhoz. Ehhez a részhez érve lefekszel, vagy leülsz kényelmesen, behunyod a szemed, és elképzeled a helyzetet: csöngetnek, megjelenik a tünet. Már van neve, arca, neme, életkora, öltözete, tehát látod őt. És mindent elképzelsz: ahogy beengeded, beinvitálod, netán megkínálnád valamivel? Vagy inkább csak azonnal a tárgyra térnétek, talán megmutatnál neki valamit az otthonodban? A saját otthonodat kell most elképzelned, ez nagyon fontos, jó? Ott vagy, ahol laksz, annak a helynek abban a helyiségében, ahol a vendégeidet fogadod. S csak elkezded hagyni őt megnyilvánulni, csak engeded, hogy a hozzád érkező tünet elkezdjen beszélni. És ha ügyes vagy, el tudsz lazulni, és van vizuális alapképzettséged, aminek kifejlesztése csak rajtad és a sok gyakorláson múlik, el fogja szó szerint mondani, mit kér tőled. Ő nem tanácsol, hanem kér. Ezt tedd. Még az is lehet, parancsot hallasz majd, azonnal végrehajtandó parancsot. Ő ezt teljesen magától elmondja. Minél inkább nem folysz bele, és hagyod őt megnyilvánulni, annál tisztább lesz a kérés vagy parancs. És ezt megfogadod. Akármi legyen is ez. Ha tőle jött, igaz lesz. És elhatározod, megteszed. Nem hajszolod magad, adsz magadnak időt. Akár egy évet, csak az elhatározás számít és az, hogy légy kitartó, ám ne akarj mindent azonnal, ez a közeg lassú, és direkt ilyen, hogy adj magadnak időt. És figyeld meg, mi történik. Ha még mindig ott van, mert eltelt egy hónap, és még mindig érzed a jelenlétét, azt jelenti, még ott csücsültök együtt a nappaliban. Ekkor megint belehelyezkedsz ebbe a helyzetbe, és megint meghallgatod, lehet, ugyanazt mondja, lehet most kicsit máshogy. És addig játszol ezzel, míg egy nap azt fogod tapasztalni, feláll az asztaltól, szedelődzködik. Még itt van, még kérdezhetsz gyorsan tőle, de hamarosan örökre távozik, és nem hagyja ott a cipőjét, sem a kabátját. Ha ebben biztos akarsz lenni, nézd végig egy újabb gyakorlattal, ahogy felöltözik az előszobában. És hidd el, akkora ugrást fogsz megtapasztalni általa, nem a fizikai síkon, hanem tudatilag, hogy sajnálni is fogod, hogy meg kellett tőle válnod.

Édesem, ez a földi lét egy terep, egy terep arra, hogy rájöjj, ki vagy. Minden ezt szolgálja, nincsenek sem ellenségek, sem ártó erők, csak te vagy, s te küzdesz önmagadért önmagadban. Légy bátor és tudd, amint sikerült eljutnod önmagadhoz, legyőzvén önmagadba gubancolódott összegabalyodott gondolataidat, itt találod magad mellettem, ahol nincs betegség, nincs fájdalom, nincs félelem. Van változás, van irányváltás, van edzés, a lélek edzése, de mindez szabadon, fájdalom- és félelemmentesen. A fájdalom a félelem fizikai megnyilvánulása, erre is rájöhettél volna. Köszönöm a figyelmed, a legjobb úton haladsz a teljesség megélése felé, és minden betegség egy irányjelző, ami mutatja az utat, amíg szükséged van efféle segítségekre, mankókra az eligazodásban.”

*

Ennyi az idézet, remélem, volt köztetek olyan, akinek épp jókor jött…

Azzal kezdtem ezt a kissé szedett-vedett, de mindenképpen őszinte írást, hogy a betegségeimmel jó viszonyt ápolok. Néha csak utólag tudtam így tekinteni rájuk, de valóban életem legőszintébb, legtisztább pillanatai voltak, amikor benne voltam egy-egy betegségben. És amikor eltűntek, mindig ajándékot hagytak maguk után. Teljes életmódváltozást hozhat egy fekély, egy rossz fog, egy reflux, ha megértjük, merre akar minket terelni. Szerintem valahol minden meggyógyult ember hálás a betegségéért, mert általa jutott oda, ahol ma van. Amikor majd egy nap végleg itt hagyjuk ezt az egész földi létformát, biztos vagyok benne, a végtelen hála lesz az az alapvető érzés, amivel a szívünkben még egy pillanatra visszatekintünk rá, hogy örökre búcsút intsünk neki.

*

(Update: Határozottan leszögezem, hogy ez az írás senkit nem biztat arra, hogy ha beteg, és úgy látja jónak, adott esetben ne menjen orvoshoz, ne oltassa be magát vagy a gyermekét, és alkalomadtán ne használjon gyógykészítményeket, a fenti gondolatok ezt ugyanis egyáltalán nem zárják ki. Emberek vagyunk, úgy oldjuk meg az aktuális problémáinkat, ahogy épp tudjuk, és akkor számunkra az lesz a helyes: mindennek megvan a maga helye és létjogosultsága az életben. A modern orvostudománynak vannak igenis hasznos vívmányai, ám vannak rossz nézőpontjai is. Attól, hogy van már repülőgép, még használom a lábam, ám New Yorkba nem gyalog indulok el. Tisztánlátás, nyitottság, tájékozottság, mértéktartás, tudatosság és józanság, ami a helyes irányt számunkra meghatározhatja. LD.)

(Illusztráció: Csenge lányom portréi)

2 hozzászólás “Egészségedre!

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..