Fénykép a lefényképezhetetlenről

 

A hét legnagyobb tudományos híre a Messier 87 galaxis közepét uraló fekete lyukról készült, meglátásom szerint elég szánalmasra sikeredett, ám történelminek kikiáltott felvétel. Öt párhuzamosan zajló sajtótájékoztatón jelentették be a nagy hírt, és mutatták be a homályos, leginkább tévedésből ellőtt fotónak tűnő fényes foltot milliók előtt, jelezvén, íme, itt a bizonyíték, hogy ami eddig csak teoretikusan létezett, ma már valóság, mi több, Einstein relativitás elméletét is gyönyörűen alátámasztja – és ez még csak a kezdet. Hiszen most már látható a láthatatlan, megfogható a megfoghatatlan, lefényképezhető a lefényképezhetetlen! Most én nem mennék bele csillagászati kérdésekbe, egyrészt, mert nem igazán értek hozzá, annak ellenére, hogy sok és sokféle cikket írtam régebben ezekben a témákban, ahol összeszedtem mindazt, amit erről ma tudni érdemes, hogy lássuk, hogyan gondolkodnak az emberek mindarról, amit valamilyen formában észlelnek, őket körülvevő valóságként, másrészt nem tisztem tudományos kérdésekről nyilatkozni. De a téma nagyon is érdekel, ahhoz ugyanis, hogy megértsük önmagunkat és ezáltal a mindenséget, mindig teljesen naprakésznek kell lennünk a tekintetben, hogy maga a világ, amiben meghatározzuk most magunkat, miként vélekedik önmagáról. Ezt a legjobb teljesen objektíven szemlélni, ahogy édesanya nézi a gyermekét: milyen érdekes, hogy Lajcsika azt hiszi, hogy a fognyűvő manók miatt lyukadt ki a foga! Emiatt anyuka nem haragszik Lajcsikára, mi több, nem is nagyon piszkálja ebbéli hitében, hanem mosolyogva nézi, ahogy a gyerek esténként harcot vív a fogkefével a fognyűvő manók ellen, és elteszi emlékbe a róluk rajzolt csatajelenetet. Ami ma hivatalos tudomány címszó alatt zajlik, számomra megmosolyogtatón nonszensz, nyilván mosolyomat a tudomány emberei tájékozatlanságomra fognák, ha törődnének vele, de szerencsére nem tesznek semmi ilyet, és bizonyos szempontból igazuk is van, mert bár szeretek up to date lenni minden kérdésben, érdekel mai világunk minden modern jelensége és vívmánya a zenétől a biokémiáig, de mélységeiben sajnos nem köt le az anyagi világ feltérképezése, mert illúziónak tartom. Engem mindennél jobban izgat a tudat kutatása, ami meggyőződésem szerint forrása mindannak, amit a tudomány emberei a teleszkópjaikkal vagy mikroszkópjaikkal tapogatnak körbe. Akik mellesleg szintén e tudat részei, és éppen ezért tartom fontosnak a velük való törődést is, afféle elvonatkoztatott, absztrakt jelentésrétegként a vizsgálandó tárgyamon belül.

Ami azonban a fekete lyuk sztárfotója kapcsán igazán izgalmas, az nem egyéb, mint az a mód, ahogy egy adott rendszer elemei értelmezik önmaguk számára a rendszert magából a rendszerből, aminek van egy nagyon komoly tudattágító hatása, ahogy azt már a kvantumfizikánál is megtapasztalhattuk. Ahogy túr egyre lejjebb és most már egyre feljebb is az ember az anyagba, úgy válik az egyre „anyagiatlanabbá”. Az a részecske, ami hullám is, és mindig tovább és tovább bontható, egyszerre több helyen is jelen lehet, analógiásan meg fog jelenni az égbolton is: az égi jelenségek is ugyanolyan szemléletbeli átalakuláson mennek keresztül, mint amit az anyag belsejében tapasztaltunk. Ennek a folyamatnak fontos állomása a téridőről, eseményhorizontról, gravitációs hullámokról és hát most a fekete lyukakról történő elmélkedés: ami ugye nem egyéb, mint belső struktúra nélküli téridő elem, amiről, lám, már ilyen cuki fotók is készülnek. Hogy is van a Tabula Smaragdinában? Ami lent, úgy fent? Ha én úgy gondolom, elektronok szabályos pályán keringenek az atommag körül, akkor így van ez az égen is: a központi csillag körül ott keringenek a bolygók – tapasztalatom meglévő tudásom, percepcióm, műszerezettségem alapján. No de tényleg úgy is van? Ha lent meg tudott dőlni ez a sziklaszilárdnak vélt, több száz éves axióma, akkor fönt miért tartaná magát? Nem is fogja, nagyon régóta vallom ezt: meglátásom szerint a kozmológiában ugyanolyan forradalmi szemléletmód váltás zajlik, mint a fizikában, csak egyelőre kevésbé manifeszt módon. Ami fent, úgy lent, vagy ami kint úgy bent és fordítva – értsük már meg e gondolat lényegét, ami nem szól egyébről, mint hogy a tudat teremti a valóságot azáltal, hogy észleli azt. Olyan ez, mint a végtelen végességének vizsgálata: épp addig tart a világegyetem, ameddig távcsöveinkkel ellátunk, és pont olyan lesz, amilyennek látni tudjuk.

Amióta az eszemet tudom, a szüleim a születésnapi ajándékokat nem becsomagolva adták nekünk és persze egymásnak is át, hanem elrejtették lakás különböző pontjain és hideg-meleg keresgélős játék során volt kénytelen az ünnepelt fellelni azokat. Ami sokszor vicces szituációkhoz vezetett, egyszer például a zongorahangoló jelezte némileg furcsán nézve anyámra, hogy talált a lecsukott zongorában egy kertészfarmert, ami talán nem a legjobb helyen van ott. Anyukám ugyanis teljesen megfeledkezett arról a nagy keresgélés közepette, hogy van még egy nadrág is a zongorába rejtve, ám egy év múlva, mire a hangoló meglelte, én sajnos már kinőttem azt. S örömmel továbbörökítettem a saját családom számára is ezt a kedves szokást, és mindig mosolyogva nézem, ahogy a többiek keresgélnek, mert ilyenkor eszembe jut, hogy így tapogatózunk mi is létünk termeiben saját magunk által eldugott kincseink után kutatva. Langyosodik, meleg, meleg! Lefényképezni a fekete lyukat – amiről szóló elméleteink nyilván még mindig közelében sincsenek annak, ami ez a jelenség valójában –, egy olyan, most egyelőre kissé béna, de mégis fontos és szimbolikus lépcsőfok, ami pontosan megmutatja, mit jelent a virtuális valóságon belül kitapogatni annak határait, mélységeit, aminek a legvégén úgyis a semmi várja majd a legbátrabbakat. Ez maga a megvilágosodás: hogy berobban a tudatodba, nincs valóság, és onnantól nem is igazán tudod látni, csak afféle másodjelentésként. Csakhogy ez nem azt jelenti, hogy a megvilágosodott mester ezzel a felismeréssel egyetemben azonnal szertefoszlik, és megvilágosult csillámporként kering szétrobbant tudattal a semmiben, szép is lenne, ha így lenne, nem, ő csak szemléletmódot vált, ahonnan mindez nyilvánvaló. Megvilágosodni annyit jelent, egy napon tudatosan levenni a vr-szemüveget, és onnantól tudni, nincs szemüveg nélküliség, virtuális játékok végtelen matrjoskababa-rendszere a lét. Ez nem egy belátás, nem egy megértés, ez nem mentális folyamat, ez maga a tudatos lét, ami attól tudatos, hogy tudatában vagyok annak, ám erőfeszítés nélkül, mert ott vagyok, ahonnan rálátok magamra, és nem csak oda vetítem magam, ahol lenni szeretnék.

Ezt jól példázza talán a fegyelem kérdése: eleinte kell a külső korlát, anélkül nem megy. Aztán a tudatos létezőnek kell a belső fegyelem, anélkül nem megy. Ám a megvilágosultnak egyikre sincs szüksége, mert ő már nem tudja nem jól csinálni. Belső fegyelem nélkül is képes magas tudatossági fokon létezni, mert már nem fél önmagától. Tudjátok, örök példám a hamis túrógombóc. Ahol még nagyon tudatosítani kell magamban a dolgokat, vasszigorral egybetartanom a tudatom, uralkodni a vágyaim, érzéseim, szokásaim, napirendem, testem felett, ott még bizony félelem van, az önmagamtól való félelem, nem bízom abban, hogy nem rontom el, nem süllyedek el azonnal, ahogy elvágom a köteleket. Ám, aki túllát létének korlátain, annak már nem kellenek a szigorú szabályok, hisz nem laknak benne azok a démonok, akik visszarántanák azonnal a csip-csup vágyaikkal, békétlenségeikkel, félelmeikkel a földre, amiről ő már pontosan tudja, illúzió, ezért élete már spontán olyan, mint másnak a vasszigor mellett. Mindig azt a példát mondom, ha szerelmes vagy, tényleg halálosan szerelmes, nem tudod a hűség fogalmát sem külső, sem belső szabályként vagy erkölcsi normaként értelmezni, csakis a szerelem spontán következményeként, amolyan belső kényszerűségeként. A tudatosodás egy folyamat, aminek megvan a maga menete, maga fázisai, és egy ponton túl a folyamat egyre szabadabbá válik: időközben az ember ugyanis megtapasztalja, már nem egy ejtőernyős, akire hat a gravitáció, hanem tótágast állt, a lent lett a fent, a fent a lent, ő már inkább egy búvár, akit a felhajtóerő egy bizonyos mélység fölött automatikusan felemel a felszínre, és egy ponton túl a kötelek, a palack, a békatalp, minden külső-belső merevítés csak gátolja ezt a felemelkedést, ezért lefejti azokat szépen magáról. Felébredni akarattal nem lehet, felébredni úgy lehet, ha nem fogadom el az álom logikáját, már akkor sem, amikor még benne vagyok. Erre azonban csak félálomban vagyok képes. Ha küzdök ellene, még messze a hajnal. És ez az egész emberiségre is igaz, nem csupán az egyénre.

Summa summarum köszöntsük nagy örömmel az Eseményhorizont Teleszkóp (sic!) gyönyörű portréfotóját, amin a semmi kacsint ránk az álmon túlról, jelezvén, itt az ideje, hogy új álomba ébredjünk, nemesebb, tisztább, szebb álomba egy jóval tudatosabb módon, tudva tudván, semmi nincs, ám épp ezért minden épp azzá válik, aminek látni tudjuk. S a tudatosodás célját ezzel meg is határoztuk: túllátni, túllépni saját észlelési korlátainkon, magasabb szintű észleleteket teremtve. Emlékeztek Adamus példájára, ahol egy nagy fekete karton közepére festett képzeletben egy fehér korongot? Ahol megmutatta iszonyú részletesen, hogy hogyan tapasztalja meg a fekete karton önmaga hiányát a fehér korong helyén, miként tapasztalja meg a fehér korong hiányát azáltal, hogy absztrakcióval eltávolítja magáról, illetve hogyan tapasztalja meg a fehér korong önmagát épp azáltal, hogy a fekete kartonon ő egyidejűleg van és nincs jelen, hiszen létét körbehatárolt fehér korongként csak és kizárólag ez a fekete háttér biztosítja, amihez ő viszonyítja magát. Hiszen ha nincs határvonala, akkor nem határozható meg rendszerként, de ez a határvonal azonnal feltételez egy őt magában foglaló, szintén határokkal rendelkező rendszert, és erre mondta azt a tételt, aminek bizonyítása talán most végre elkezdődik, hogy minden rendszert önmaga egyidejű hiánya alkot. Amikor majd megtapasztaljuk épp az anyagon keresztül, hogy nincs anyag: na, az lesz az a pont, ahonnan tovább lehet lépni. Most azonban egyelőre elégedjünk meg a lefényképezhetetlennek az elmosódott, szimbolikus fotójával számítógépünk varázslatos LCD kijelzőjén.

(LD)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..