Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Hamis túrógombóc I., II.

Következetesség. Ez a kifejezés jár a fejemben hetek óta. Valahogy ugyanis azt érzem, ez lesz a dolog kulcsa. A megértéshez és megéléshez vezető szűk, de vagány, dizájnos folyosó. És az ajtó, amin beléphetsz majd egy olyan terembe, ahol végre mindennek a visszáját láthatod a színfalak mögül, a Tudás nevet viseli. Én most azt gondolom, ez a két összetevő elegendő is az autentikus élethez, a többi csak fűszer, ami ehetővé teszi azt.

Egy barátod elhív vacsorázni egy különleges étterembe. Örömmel fogadod a meghívást, hisz a barátod kedves, bölcs ember, a hely is igazán hangulatosnak ígérkezik, no és a közös vacsora gondolata módfelett kecsegtető. Miközben a leves és a főfogás után jóllakottan a desszertre vártok, barátod szenvedélyes előadást tart arról, hogy, milyen borzasztó, manapság már azt sem tudja az ember, amit elé raknak, igazi étel, avagy sem. Mesél a kínai műtojásról, ami megszólalásig hasonlít az igazira, a japán Popin’ Cookin’ porkajákról és a génmanipulált kukoricáról. Fú, teljesen odavagy, igen, ez mennyire szörnyű, az ember tényleg azt se tudja, mit gondoljon. No de közben megjön a desszert, el sem hiszed, épp az egyik kedvenced: lágy, langyos túrógombóc vaníliasodóval – vagy eperfagylalttal, ahogy a kedves vendég kívánja. Az illatos sodót választod, belevágod a puha kis golyóba a fényes desszertvillát, édesen csurog rajta a vaníliakrém, szádba veszed, hát ez mennyei! A finom túró és a játékos gríz táncot jár a nyelveden a sodófürdőben. Na – mondod a barátodnak –, ez bizony igazi túró, igazi gríz, no és a vanília, szinte látod magad előtt a komolyan kunkorodó, fekete vanília rudakat. Ekkor a pincér óvatosan odalép az asztalotokhoz, köhint, és jobb kezét modorosan háta mögé téve, kicsit meghajolva megszólal:
– Elnézést, távol álljon tőlem, hogy hallgatózzak, de nem tudtam nem meghallani, amit mondott. Ezek szerint ízlik a gombóc?
Lelkesen bólogatsz, mi az, hogy ízlik, egyszerűen fenséges!
– Nos, akarja tudni, miből van?
– Úgy érti, milyen túróból, melyik nemes, kézzel porzott vaníliából? Hát hogyne!
– Sajnos, téved – csóválja fejét a gáláns felszolgáló. – A túrógombóc, amit épp most fogyaszt, sosem látott tejet, vaníliát, gabonát, sőt, még sót sem. Egy vegyi üzemben gyártják, és ételmaradékokból készült ízesített porból van, ha gondolja, meg is mutatom.
Ezzel előkapja a telefonját, lejátszik egy videót, ahol egy üzemben különféle porokhoz vizet öntenek, és abból lesz a gombóc, az öntet, minden.
– Nem, nem – rázod a fejed –, ön csak viccel. Hisz érzem a túrót a nyelvemen.
– Illúzió, de nevezhetjük fejlett technológiának is.
Leteszed a villát a tányérra, kérdőn a barátodra nézel. Ő komoran bólint.
– Tudja, ez egy kísérleti étterem – folytatja a pincér –, itt semmi sem a hagyományos módon készült, nálunk minden ipari eljárás eredménye. Úgy döntöttünk, mi nem ölünk meg több életet a Földön, ezért a szeméttelepek ehető maradékait hasznosítjuk, ma már a kellő eljárással új ételeket lehet készíteni a konyhák moslékosdézsájából, és amint látja, eredményeink meggyőzőek.
Atyavilág, kész vagy, és nyilván nem hiszel a pincérnek, aki erre előhúz egy zacskót a zsebéből, kiönti a tartalmát, valami különös port egy kistányérra, vizet ad hozzá s kis kevergetés után kész is a túrógombóc. Lágy, ínycsiklandó, illatos gömb a tányéron.
– Kóstolja csak meg!
És valóban: az előbbi íz, a friss túró, a puha gríz – no de ez lehetetlen.

És itt állítsuk meg egy pillanatra a butuska jelenetet. Mi a különbség a pincér közbelépése előtti és utáni megélés között? Semmi. Ez a legeslegfontosabb tanulsága a mesének, hogy semmi. A megélés ugyanaz: az íz, az empíria nem változott. Csak közbeékelődött egy tudás. Ez egy nagy titok, azt hiszem, amit kevesen mesélnek el, amikor nagyívű előadásokat tartanak a lelkes publikum előtt kvantumfizikáról, hologram-valóságról, ébredésről és mátrixról, magyarságtudatról és multidimenzionális érzékelésről, új emberről. Hogy a gombóc íze ettől nem fog megváltozni. Az állaga sem, sőt, még a neve sem az étlapon. Egy dolog változhat csupán, a hozzá fűződő viszonyunk, aminek azonban alapja csak a tudás lehet. Hogy ez a gombóc, ha tetszik, ha nem, porból lett. Bizony. Én azért utálom az ezotériát, mert hazudik. Azt hazudja, meg fog változni a gombóc íze. „Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád.” Próbáltad már, ugye? És nem igazán ment, nincs igazam? Pozitívnak lenni, szeretni a baromarc proli szomszédot, netán fölé emelkedni a forgalmi dugónak, amikor késésben vagy, és nem felkapni a vizet, amikor minden összejön. Na, jó, néha, ideig-óráig elhiteted magaddal, hogy márpedig érzem a port a számban, de nem, a gombóc tökéletes szimulákrum, a valóság márpedig valóságos, és ha ilyesmivel áltatja magát az ember, idővel úgyis belebukik, ami miatt aztán kénytelen lesz hazudni magának. „Jó, lehet, hogy por, de nem is rossz, meg nincs is más, és porlevest amúgy sem eszem, ez meg csak gombóc, azt lehet.”

No és itt jön be a képbe a következetesség, aminek hiányában sose lépsz be azon az ajtón, ahol a tudás végre tapasztalássá alakulhat. Ahol valóban meg is érzed a hamis túrógombóc hamisságát, mert végre belevágod a villád az igaziba – és lesz végre összehasonlítási alapod. A valóság ugyanis viszonyfogalom, valamihez képest tudom rá azt mondani, igazi. Ez egy végtelen lépcsősor, ahol minden lépcsőfok az alatta lévőn tud csak nyugodni. Nem feltétlenül tökéletesek a példák, de csak így tudom megmutatni azt az életvitelt, amiben hiszek, és aminek a megélésére én magam is törekszem. Mert a tudás látványa, azaz a folyosó végi ajtó ígérete az, ami végigvezet magán a folyosón. Ha azt mondom, pfúj, ez undorító, micsoda vacak porételek, hiába ugyanaz továbbra is a gombóc íze, nem folytatom az evést. A valódi tudás segít a vágyak átalakításában, megszelídítésében, lecsillapodásában. Ha tudod, porból van a gombóc, akkor már semmit sem kell leküzdeni. Ahol szerelem van, igazi, és nem nemi- vagy birtoklási vágyat átnevező fals, van értelme hűségről papolni? Aki volt már igazán szerelmes, tudja, már maga a feltételezés, hogy mással legyél, bántó. Csak ott van kísértés, ahol valami nem igazi. Le lehet tenni a poharat, a cigit, bármit csak azzal a kapcsolóváltással a fejben, hogy a mámor rövidke illúzió, és egyre mélyebbre visz a feledésbe. Amíg menekül az ember előle, a rabja marad. Meg kell látni benne a hazugságot, nem fog többé lecsúszni a torkodon. Önáltatással azonban ez biztos nem megy, csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Weöres Sándor ezt így fogalmazta meg:

„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.”

Nem tudom elképzelni, ha kiderül a kedves ovisoknak szóló ujjbábszínházról, hogy valójában állatok levágott és befestett nemi szerveivel folyik a bábjáték, békésen ott maradsz a nézőtéren öledben a kis háromévessel, jóllehet e tudásig úgy élveztétek mindketten a műsort. Ha kiderül a luxus karibi vakációdról, hogy kamu volt a repülőút, és csak egy épített díszletben zajlik a csúf átverés a Fertő tó mellett, csak legyintenél, mondván, jó, jó, de mit számít ez, és kikérnéd a koktélodat? Már hogyne számítana? Ez nem valami erkölcsi kérdés, itt nincs zsűri, meg osztályzat, itt tudás van, vagy áltudás. A valódi tudást az áltudástól épp az különbözteti meg, hogy a valódi után nincs kedved folytatni a „vakációt”. A valódi ébredés következménye és nem pedig elvárása, hogy nem futsz tovább a téged kergető démonok elől, nem? Az csak újabb réteg az álomban, amikor nem vagy következetes, és azt mondod, nem is valós, de azért biztos, ami biztos, iszkiri. „Igen, illúzió a világ, na de ha egyszer olyan finom az a pacal, olyan szép az a pénztárosnő, oly csodás a giccses naplemente, annyira édes a málnaszörp, konok a kormány és veszélyes a háttérhatalom. Oké, oké, porból van a gombóc, de azért beleharapok, mert mi van, ha mégsem? No meg éhes is vagyok.” Ez nem tudás. Aki valaha volt egy burundi parizergyárban egy hetet, az biztosan nem eszik több parizert, ez a tudás. Ha ott voltál, és láttad, hogyan készül. Nincs elméleti tudás, az csak feltételezés, és mint ilyen, ugyanolyan illúzió, mint amit feltételez. (Érdemes ennek kapcsán elmerengeni a hit kérdéséről, ami ha igazi, már nem hit, hanem szelíd tudás, ám ha hit marad, mert semmin nem alapul, csak bemondáson és reményen, akkor akár támadó fatalizmussá is válhat.)

No és ebből mi következik? Hogy magának a tudásnak kell empirikusnak lenni, azaz azt kell megtapasztalni, hogy az állítás a porról igaz, és nem azt, hogy a gombóc íze más! Azt ugyanis nem fogod megtapasztalni, hisz nem az. A valóság attól valóságos, hogy annak éled meg. Azt kell meglátni, megélni, akár kipróbálni, megtapogatni, hogy valóban porból lett, nem túróból. Nem is végtelen, nagyon is véges. És ha ez sikerült, a tányért biztosan el fogod tolni magad elől. Nem azért, mert a spirituális egód ezzel hizlalja álavatárrá magát. Nem is azért, mert majd így jutsz dicső szentként a mennybe, s nem is azért, mert hát a kopaszra borotvált, csontos aszkézis erény. Hanem mert nem lesz hozzá többé gusztusod. Én azt hiszem, elég aszkéta életet élek, mondhatni nincsenek sem káros, sem hasznos szenvedélyeim, nem vonz a világ semmilyen tüneménye, mégis képes vagyok megcsodálni színpompás változatosságát, nézni, mint egy mozit, gyönyörködni benne, akár egy festményben, de rég nem érzem a személyes vonzást. Van. Szép. Érdekes és talán néha izgalmas is. De számomra idegen, mert tudom, csak porból lett. Mert ezt sikerült valahogy meglátnom. Hogy hogyan készül, és innentől elment tőle az étvágyam, mert nem önmagában ilyen vagy olyan, azaz nem rossz, csak nem az, aminek hittem. És semmiről se kell lemondanom, mi több, nem érzek kínzó vágyakat sem. Egyszerűen csak nézelődöm, miközben persze én is tiszta ruhákban járok, autót vezetek, és szépen berendezett házban lakom. De a lényem ezekhez semmilyen módon nem kötődik, ebben mára biztos vagyok. De nem is köpök a tányérba, csak mert megtudtam, a gombóc mű, nem tépem le a ruhám és tekerem magam lópokrócba. Csupán finoman, szinte észrevétlenül elhúzom magamtól. Nincs bennem harag irányában, sem megvetés, félelem meg még annyi sem. Leginkább közönyt érzek iránta, ez az igazság. Egy megélt tudásom van róla, ami voltaképpen annyiban semleges, hogy csak utat mutat, mondván, én nem ilyen gombócra éhezem. Dühösen nem lehet semmit otthagyni, az még kötés a javából, azt hiszem. Amikor megéreztem magamban ezt a totális közönyt először, no, akkor tudtam, a buli eldőlt. Ez a piros pirula hatása, amit már nem lehet visszacsinálni: hogy leszarom. Tényleg, és nem csak szóban, hanem magamban, amit megélni azért nehéz, mert mások meg épp véresen komolyan veszik, s ez összeköti őket, téged meg a közöny mindenből finoman kitol.

És hogy honnan veszem, hogy a gombóc porból van? Igazság szerint a kérdéseim vezettek el idáig, imádom a „mi van ha” játékot, és sosem fejezem be. No és belefutottam egy napon a „mi van, ha ez tényleg nem úgy valóság, ahogy hittem” – kérdésbe, és ez elágaztatott további folyosókon át egy olyan pontra, ahol egyszeriben megéreztem, megtapasztaltam, sok különféle élmény hatására, hogy ez egy elég valószínű feltételezés. És egy másodpercre megláttam valahogy a belógó mikrofont, de tényleg csak egy másodperc volt, aztán minden szépen visszarendeződött a maga helyére, de ezek után nehéz volt elhinnem, hogy ez nem egy film. Mint amikor a vizuális trükkön egy pillanatra meglátod a nyúl helyett a kacsát: nos, onnantól nehezedre esik nem látni, hiába kontrasztosabb a nyuszi rajz. Mint az előző példában írtam: betévedsz a paraván mögé, és meglátod, hogy a páciens egy szintetikus biorobot. Ezek után, hiába tök élethű, és hiába jöttél vissza a paraván elé, nem fogod élőnek tekinteni. A legvacakabb amúgy az önmagunk tapasztalata iránti kétely: és ha az volt az illúzió, az a poros bemutató volt a megtévesztés? Sosem tudhatom, ilyenkor veszem elő a szívem az agyam helyett és bízom rá magam, mint egy iránytűre: az az igaz, amit én inkább annak érzek. Szerintem ennél objektívebb mérce sajnos nincs, bárki mondhat bármit és annak ellenkezőjét is, mai világunk épp arra világít rá, amit ezelőtt megdönthetetlen bizonyítéknak hittünk, kétséges, a hírforrások állításai és valódisága úgyszintén, a tekintélyelvű igazságosztás korszakának végén járunk, azt hiszem. A fotográfia, a hangfelvételek hű valóságtükrözése, a tudósok és kormányok megingathatatlan szavahihetősége, a hivatalos források résmentes tisztasága ma már bizonyítottan minimum kétséges. Akkor hát minek hihetünk? Nem maradt más archimédeszi pont hátra, mint mi magunk. A tudásunk, a tapasztalataink, a láthatatlan kis csápjaink, az érzéseink, és a bizalmunk abban, magunkat nem fogjuk becsapni. Én nem azt akarom, hogy a gombóc ilyen vagy olyan legyen, hanem az igazságot róla: hogy készült. Az igazság nem egy olyan plasztikus, alakítható minőség, ami ha kedvez számomra, akkor igaz, ám ha kiránt a komfortzónámból, azonnal meg kell magyaráznom, miért hazugság. A leghitelesebb út számomra mindig a miből van a gombóc megválaszolásához, ami kicsit nehéz, diszkomfortos, és nem az eddigi hiedelmeimet alátámasztó. Persze attól még önmagában, hogy valami meghökkentő vagy különleges, még nem lesz igaz. Nehéz dolog ez, nincs rá recept, tényleg csak a már néha fájóan őszinte és kitartó következetesség, és a valódi tudás iránti vágy együtt hozhat eredményt, amikor azt mondod: mindegy mi az igazság, még ha fáj is, és rosszul érint is, de tudni akarom. Bár akarni nem kell, elég csak megengedni a feszítés ellazításával, és akkor be tud áramolni egy épp aktuális igazság, friss fuvallatként, kimosva a régi lerakódásokat.

Nem akarom nem akarni a dolgokat. Az úgy elég vacak lenne, szerintem. Nem mantrázom nyálcsorgatva, hogy nem akarom akarni ezt a gombócot, de nem akarom nem akarni sem. Ha olyannal találkozom, ami képes elhitetni velem, hogy valódi, gond nélkül elfogyasztom. És megyek tovább, ha ízlett, ha nem. Mi, magyarok ugye azt mondjuk, túl leszel rajta, átéled, netán megéled a dolgokat. Ebben benne van a mozgás: a dolog ottmarad, és én továbblépek. Beleélni magam csak rövidke helyzetekbe tudom, amiből automatikusan ki is kerülök. Akár rossz ér, akár jó, tudom, az adott dolgon át fogok hatolni, mint lelógó indákon az őserdőben. Hozzámérhet, meg is sebezhet, de nem viszem magammal, az az erdő része, nem az enyém. Az idő bennem áramlik, a tér én magam vagyok, és a kettő összessége adja a kinti világ illúzióját, ahol időben és térben tapasztalhatok, s ami azonnal valósággá válik, amint önmagam kivonom belőle – már ott is az erdő. De ha nem akarom, nem hat rám. Hozzámér, megkarcol, megsimogat, de belém nem tud jobban hatolni, mint ahol van, hisz már eleve bennem volt, a világ nélkülem számomra nem megélhető, és épp emiatt azonos minőség velem. Fájdalmai, örömei az én fájdalmaim, örömeim. Sebei amit rajtam ejt, bennem fájnak, és ha úgy vesszük, a fájdalmam a világ fájdalma, nem tud a valóság semmi olyat megmutatni számomra, aminek a befogadására én magam nem vagyok képes, ami először nem bennem volt ott egy lehetőségként. Öt ízt tudok érezni a számban, de ez még nem jelenti azt, a világnak ötféle íze van. Ám minden íze, amit én annak érzek, valahol én vagyok. Nincs félnivalóm a világtól, annak egyetlen ízes vagy íztelen falatkájától sem.

***

HAMIS TÚRÓGOMBÓC II.

Nem részt venni nem egyenlő a mozdulatlansággal. Az inkább az együttmozgás öröme. Mint Jarmusch legújabb, Paterson című filmjében. Ez az ember annyira érzi ezt az egészet, és olyan zseniálisan bele tud minket is vinni, hogy érezd ezt a cool feelinget, hogy nincs is rá szavam. Ami igazi lazaság és nem mű, ami a tudáson alapul, és ezért szinte már természetfeletti. Amikor csak hagyom a dolgokat megtörténni, mégsem sodródok, csak végre onnan nézem a mozgást, ahonnan képes vagyok egyben látni a dolgokat. Nem akarok irányítani, nem akarok akarni, sem nem akarni, sőt mozogni sem akarok. Kisgyerekkoromban imádtam a kádban ázni, és hagytam, hogy a víz csak lóbálja a kis testem abban a nagy zöld kádban. Nem mozgattam magam, de hagytam mozogni. Nagy különbség ismét. Nemrég estem túl egy viszonylag hosszú, kemény házeladásos-vételes-költözéses-házfelújításos projekten, mindent magunk csináltunk, minden szög, tapéta és konyhaelem a kétkezi munkánk eredménye, a pakolásról ki és be nem is beszélve. Utáltam. A házat nem én választottam, a beköltözés napjáig még csak nem is láttam – hanem ő lett nekem és kész. Átkozott ház! – üvöltöztem vele, mint egy tébolyult. Leestem a lépcsőn, összevissza törtem magam. Beborultam az árokba a kocsival a ház előtt, úgy kellett kihúzni. Kizártam magam a mínusz öt fokban, egy szál papucsban és festőtrikóban. Ha nem jön segítség, délutánra megfagyok. Mindezt pár nap leforgása alatt. És a ház csak nem akart olyan lenni, amilyennek én akartam. Véres és kérges volt a kezem, hetekig a földön aludtam egy elektromos utastérfűtővel a hálózsákban, olyan átok hideg volt ez a régi ház. Gyűlöltem, ellenkeztem: nem téged akartalak – toporzékoltam. A tapéta csatakosan a nyakamba zuhant, a festék kiömlött. A kosz és káosz mindent beterített. Aztán lassan elfáradtam, s feladtam a harcot. Elfogadtam ezt a régi, élettel teli tanárlakot a maga hibáival. És elkezdtem mindent máshogy csinálni, már nem akartam beleerőltetni a régi házam ebbe az újba. Amúgy épp a régi volt egy viszonylag új ház, ez az új meg egy régi tanya. Milyen vicces játék, nem? Szóval nem akartam már az illúzióimat rávetíteni, csak hagytam annak lenni, ami ő lenni szeretett volna, legfőképp azért, mert az ellenállásom és az állandó hisztim totál kimerített. Pakoltam tovább, vakartam az ablakkeretről pergő száz éves festéket, takarítottam, fúrtam, szereltem, továbbra sem álltam meg – de már nem akaratból. S egy napon egy pillanatra összekacsintottunk, a gyűlölt ház és én. Mint az indián vadló, ez a százhúsz éves, nagy szemű ház megmutatta, mit jelent az együttmozgás, rám ülhetsz, de nem igázhatsz le. A ház nem lett újabb, a szoba sem lett több, és egyelőre a régi, fújt ablakokon is átleng a tavaszi szél, és még mindig nem tökéletes számomra továbbra sem. De valami bennem megváltozott, már nem akarom, hogy ez a ház ilyen vagy olyan legyen. Ettől még nyilván olyan lesz, sőt talán olyanabb, mintha én rávetíteném a magam buta elképzeléseit, ám nekem nincs más dolgom, mint felfedezni benne magam.

Néha azonban nem megy. A kudarcaim még mindig iszonyatosan tudnak fájni, néha olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy láthatatlan ellenség leterített volna, mert én a kudarcokat sokkal intenzívebben élem meg, mint azt, ha valami sikerül. És rájöttem, az a vágyaimmal függ össze, pontosabban az akaratommal. Csak ott tudok kudarcot megélni, ahol nagyon erős, sokszor már konok akarás állt a háttérben, és amíg ez az akarat él bennem, addig a fájdalom, a düh, a kín is megmarad. Akarattal nyilvánvalóan az akaratot nem lehet elengedni, ha az akarat önmaga ellen irányul, csak megduplázódik és egyre durvább görcs lesz belőle. Ilyenkor csak annyit szoktam magamnak mondani, ez van, baby, így jártál, senki sem ígérte, hogy sikeres leszel, az élet könnyű lesz és fájdalommentes, ha ezt várom el, az az én bajom. Nagyon sok minden nem sikerült az életemben, amit és legfőképp ahogy szerettem volna, és amikor érzem az efölötti néha teljesen letaglózó fájdalmat, tudom, az fáj, hogy én nem így akartam, ahogy aztán lett. Ettől persze semmi sem lesz könnyebb, de van bennem egyfajta mély alázat az mindenség iránt, és ez segít a saját akaratomból fakadó fájdalmamtól eltávolodni. Néha ez sem megy, akkor hagyom magam szenvedni, idővel úgyis belefáradok, és aztán megint teszem a dolgom, nem törődve a kudarcokkal, ilyen örök kejfeljancsiként. Hagyom, hogy fájjon, hagyom, hogy dühös legyek, de ebbe sem ragadok bele, ilyenkor saját magam engedem el, mint egy anya a hisztiző gyerekét. Fura megélni ezt a távolságtartást önmagammal szemben, de az biztos nagyon sokat segít bajban, örömben egyaránt, örülök, hogy megtanultam ezt a gyors nézőpontváltást, de azért nyilván ez sem megy mindig azonnal.

Sokan azt hiszik, az elengedés valami passzív és bölcs dolog. Á, nem, ez csak annyi, mint a Pi életében megetetni a tigrist. Odadobsz egy halat az egónak: figyu, ezt most bízd rám, várd ki a végét, addig is ragaszd fel ezt a tapétát, amit épp leértékeltek a boltban. Jé, pont illik a 700 Ft-os, régi könyvszekrényhez, amit kiraktak a használt bútorboltban? Mosolyogj, baby, és hallgass rám, látod? Nézd csak, ott az a váza a kirakatban, pont a tapéta mintája és színe, hozd csak el! És az ego lassan megnyugszik, rágcsálja a nekidobott színes halat, és megtanulja, ha felfal engem az akaratával, éhen marad. A túrógombóc porból készült. Ám az ajtó mögött van igazi túróból készült is. És én onnan szólok kezemben a villával, hogy minden a legnagyobb rendben. Az egóm meg megérti ezt, mert ő nem ellenség, hanem eszköz, mint a toll, amelyik a sorokat rója a papírra. Csak ne hagyjuk neki, hogy azt higgye, ő a forrása a soroknak, és akkor ő is sokkal jobban fogja érezni magát, sóhajt egy nagyot megkönnyebbülten, pipára gyújt, felteszi fáradt lábát a hajókorlátra és fütyörészni kezd, s így, békében kihajózunk együtt a partra – hogy újra utaljak Yann Martel zseniális művére: a gyönyörű tigris és Pi, az irracionális szám. Csak együtt lehet afféle bajnokká válni ebben a ringben, partot érni ebben a csónakban, a tigrisnek és Pi-nek, azaz az egódnak, és Neked együtt – és soha sem egymás ellen.

És ha már Pi. A valódi spirituális út nem misztikus, az épphogy a leghétköznapibb eseményekben ölt testet. Nem jönnek angyalok, Mária sem fog megállni könnyezve az ágyvégeden, és az ég kárpitja sem úgy hasad meg, hogy az öledbe hullik annak rojtos széle. Ezt már annyian megmutatták, csak talán túl hétköznapiak voltak ahhoz, hogy az emberek komolyan vegyék a mondandójukat a hétköznapok csodáiról, pedig az egyszerűségük végtelen bölcsességükből fakadt. Mint a legújabb Instagram sztárok: az teszi őket vonzóvá, hogy megmutatják, nem is vonzók, és előkapják a hashájukat. Az új tökéletes a tökéletlen, hisz rájöttek a túl tökéletesek is: a kivonod a rendszerből az emberit, oda az azonosulás, oda a rajongás, régi szociálpszichológiai tézis ez, a politikusok örömmel élnek is vele. Igen ám, de ezek az újdonsült sztárocskák azt tévesztik el, hogy nem maga a hasháj az emberi, hanem a történet, ami mögötte van: az a nehéz terhesség, azok a kellemes vacsorák, vagy az a híres, de kényelmes lustaság. A háttér, ahol az alak megjelenik, teszi élővé a képet, na abból nem lenne szabad kivágni a figurát. Nem a ránc önmagában az emberi, hanem a sok könny, aminek küzdelmes útját mutatja. A hasháj önmagában ugyanolyan randa, mint az agyonretusált babaarc. Ahogy a vallás is a megélt hétköznapok nélkül csak valami színes, kissé csapzott papírsárkány az égen. Vagy bármiféle filozófia, misztika, az csak a dolgok tartalma, az a jelentés, amit mindig hétköznapi események hordoznak: ha ebből az élő, lüktető, nedvekkel és eseményekkel teli háttérből, kivágod, megölöd. Az a műtét, na akkor érezted meg először, hogy nem kell félned. Az a válás. Az új autó, amit már az első nap összetörtél. Istenem, az a foghúzás, micsoda misztikus élmény tud lenni, nem? És a béka a teraszon, meg a fekete macska a lépcsőn? A történetet így is, úgy is el lehet mesélni.

El tudom mondani Hanula Zsoltnak az egész életemet úgy, hogy borostája se rezzen, a görcsös, kiszáradt, materialista nézőpontjának egyetlen kis szálkája sem akad ugyanis bele a miszticizmus rejtélyes selyemkendőjébe, amit márpedig egész életemben körülöttem lengedezett. Mert mik is hordozták a sok misztikus élményt? Munkák, halálesetek, könyvek, műtétek, költözések, találkozások és búcsúk, gondolatok. Teljes a történetem csak a száraz történések felsorolásával is. Ám mindezt el tudom mesélni máshogy is, úgy, hogy Müller Péter mézes-aranyos, ezoterikus nézőpontjának törékeny szitakötő táncát sem zavarja meg a materializmus pöfögő gőzmozdonya, aminek azt köszönhetem, hogy ilyen messzire utazhattam a lélek útjain. Azon merengtem egyszer magamban, ha itt lenne Jézus ma köztünk, egy kis kék kötött kardigánba bújva, elrejtőzve valami szánalmas hétköznapi állás mögé, mondjuk rakodómunkás lenne egy bútorgyárban, nem saruban járna, és nem mondana ilyesmiket, hogy lőn egyszer egy szőlősgazda, akinek a fia elcsatangolt, majd megtért, bizony mondom néktek, így volt, no és a teve meg a tű foka, nem is beszélve a mustármagról és a farizeus vámszedőről aki leend, hanem mai szóhasználattal mondaná el, hogy ez az egész csak illúzió, nézd meg, öregem, a vr valóságot és a robottechnikát, meg a kvantumfizikát! Lassan már számítógép se kell, ki fog kerülni a virtuális valóság a valós térbe, hogy megértsd, nincs objektív valóság! – képesek lennének az emberek elhinni, ő valódi misztikus attól még mert hétköznapi dolgokról mesél? A portfolión nem régiben ezt olvastam:

„Most a kommunikációs csatornák fejlődését a virtuális valóság, a kiterjesztett valóság és a mesterséges intelligencián alapuló asszisztensek határozzák meg. Több virtuális valóság szemüveg is van a piacon, például a Facebook Oculus Riftje, vagy a Samsung Gear VR-ja és a következő iPhone, amit őszre vár mindenki, a kiterjesztett valóságot a mindennapi életünk részévé teszi. Az olyan eszközök pedig, mint az otthoni asszisztens, az Amazon Echo, vagy az Apple Watch okosóra bár nem terjedtek el széles körben, de fontos mérföldköveket jelentenek a számítástechnikai platformok újabb generációjában. A Microsoft, a Facebook, a Google, de állítólag még az Apple is azon dolgozik, hogy olyan kiterjesztett valóság-szemüvegeket gyártsanak, amelyek közvetlenül a szemünkbe irányítják a 3D-s képeket. A Microsoft egyik fejlesztője, Alex Kipman szerint a kiterjesztett valóság előbb-utóbb le fogja váltani nem csak az okostelefonokat, de a televíziókat is és mindent, aminek kijelzője van. Nem lesz szükség egy külön eszközre a zsebedben, vagy egy házimozira, ha a telefonhívásokat, a chatet, a mozifilmeket és a játékokat egyenesen a környezetedbe, vagy a szemedbe sugározzák.

Mindeközben a mesterséges intelligencián alapuló rendszerek, mint az Apple Sirije, az Amazon Alexája, a Samsung Bixby-je, vagy a Microsoft Cortanája egyre okosabbak lesznek és nem csak mi tudunk majd hozzájuk beszélni, hanem ők is beszélgetnek velünk. Más szavakkal a számítógépek irányítják majd az érzékeinket, sokkal inkább, mint eddig, mind a látásunknál, mind a hallásunknál a technológia lesz a közvetítő közeg. Az ígéret az, hogy egy olyan világ köszönt ránk, ahol a valós élet és a virtuális valóság összemosódik.”(Forrás)

Nos tehát, ha Jézus most nem mustármagról beszélne, hanem erről, ha arra hívná fel a figyelmet, hogy innen két irányba vezet az út: egy nagyobb matrjoska babába felébredve, azaz kifelé az álomból, vagy egy kisebbe belefeledkezve, azaz bezáródva a rendszerbe – akkor vajon képes lenne-e csak egyetlen ember is felismerni e hétköznapiságban az úgynevezett transzcendens mondanivalót? Nem tudom, s csak remélem, nekem sikerülne. Mert szerintem nincs külön misztikus, elméleti – és gyakorlati, hétköznapi út. Élet van, megélésekkel és azt hordozó eseményekkel. A megélések mindig szubjektívek és irracionálisak, transzcendensek, az események logikusak, materiálisak és racionálisak. A kettő egy, és teljesen szétválaszthatatlan.

Azzal kezdtem ezt a csapongó, asszociatív írást, hogy a következetesség folyosóján vezet az út a tudás kapuján át a megéléshez, a többi csak fűszer. Az egész főzetet a kritikus kételkedés sója teszi ehetővé, egyszerűen csak el kell kezdeni kételkedni. Biztos túróból van? És ha nem? És ha igen? Ha nem ettem meg, és a végén kiderül róla, mégis igazi volt, bánnám? Akkor is megenném, ha kiderülne róla, nem igazi? Miért? Mi fontosabb az íz, vagy a tartalom? A forrás vagy a végtermék? Hogy ki mondja, vagy mit mond? Nem egyszerű ám a válasz. Van végső tudás? Van olyan, hogy „igazi” gombóc? Vagy az egész mindenség csak egymáshoz viszonyítások végtelen sora? Hogy kell élnem ahhoz, hogy tényleg önhű, autentikus legyek? Most az vagyok? Nem? Miért igen? Mit akarok magammal vinni, amikor túl leszek a dolgokon, amikor átéltem őket, mi jöjjön belőlük velem? Hol vagyok egyáltalán, biztos, hogy benne a világban? Nem az van inkább bennem? És hol vagy te, biztos úgy van, ahogy hiszem, hogy te ott kint vagy? Nem lehet, hogy mi valahogy egymásban vagyunk? Ki az igazi „én”: te vagy én? Neked én egy te vagyok, de akkor megmaradhatok-e én magamnak, hiszen rád azt mondom, te, jóllehet te is ott vagy magadban, ahogy én is. „Szeretem a túrógombócot”. No de ez mit jelent? Az ízét? Vagy a találkozást szeretem a gombóccal önmagamban? Szerethetek-e bármit önmagamon kívül, ott kint tartva? Ha nem, ez mit jelent? Azt mondom, elég a konzumidiotizmusból, a pazarlásból, a „mert én megérdemlem” globális hazugságból. Nos, én teljesen kint vagyok ebből? És a ruhám, az aszfalt, amin járok, nem épp annak a terméke, amit tagadok? Egyáltalán, miből van pontosan elegem? Hol van bennem az, aki nem ilyen? És az milyen? Az milyen túrógombócra éhezik? Olyanra, ami porból lett, vagy olyanra, ami a tejből, vagy netán olyanra, ami a Tejút misztériumából? Mi a misztikum, nem lehet, csupáncsak a tudatlanságunk szinonimája? És amúgy minden olyan kézenfekvő és valóságos a láthatón túl is, mint például a mandulaműtétem volt? Hogy mondtam: a láthatón túl? Nyilván úgy értettem, az én szemem érzékelési tartományán túl. Hisz az is látható, csak én nem látom. A végtelennek lehet kiterjedése, vagy csak afféle „beterjedése” létezik? Viszem magammal a teret, akárhová megyek, az nem expandál, hanem jön velem – valós az ilyen absztrakt tér? Ez nem lehet, hogy csak egy érzékelési korlát, a vr szemüveg szűkös tartománya? Mi a bizonyíték arra nézve, hogy nem egy játékban vagy? És a valóság tök másmilyen, amiben te márpedig benne vagy, csak most semmit nem érzékelsz belőle, és az „angyali létező” egy technikus vagy játékvezető, aki segíti a szobában a játékod? Ne a mai technikából induljunk ki, ez egy időutazás, most a saját múltunkat nézzük, ahogy eljut az emberiség oda egy napon, ahonnan be tudtunk lépni oda, ahonnan ezt meg tudjuk nézni, és mutatni, hogy megértsük magunkat. Ha befelé létre tudjuk hozni az egyre tökéletesebb illúziót, kifelé sincs máshogy. És ez valahol felszabadító, mert ha ez az egész mindenség az Élet Nagy Végtelen Virtuális Játéka, akkor egyrészt sosincs vége, másrészt nem veszthetünk, csak ideig- óráig elhihetjük, elvesztettünk valamit. Biztos nincs már sehol az, ami valaha volt? Vagy sosem volt, ahogy most sincs, és mi csak átéltük, áthaladtunk rajta, és magunkba integráltuk, amit belőle vinni akarunk? Nem épp ezek vagyunk mi magunk, ez a sok átélés így egyben?

Ugye, nem is olyan nehéz végigmenni ezen a folyosón? Csak húzni kell folyamatosan a vonalat soha meg nem állva, következetesen, a valódi recept tudására szomjazva, szem előtt tartva, hogy a kérdőjel és a pont a mondatok végén nem azt jelzi, megérkeztünk, hanem épp arra a jel: kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak, máris jön a következő állomás. És már itt is a tudás ajtaja, kezedben a kilincs, lenyomod: bent Morpheus és Trinity vár mosolyogva, kezében a kék-piros bogyóval, hogy eldönthesd, merre tovább, vissza a porúton vagy tovább a végtelen tejúton újabb tudásajtók felé.

LD

(Illusztráció: Alexandr Khoklov)

Itt tudsz hozzászólni