Vásárlással kapcsolatos kérdések: [email protected]

Hidd el: eléred, hogy nem éred el

 

A tanítvány zavartan álldogált a mester előtt, aki épp egy vékony, hosszú botot farigcsált.
– Mester, igaz a mondás, hogy nem létezik a nirvána elérése, sem a nirvána el nem érése? – szólalt meg félénken a tanítvány.
A mester kettétörte a botot és az egyik felét a tanítványnak nyújtotta, majd neki hátat fordítva faragta tovább a másik felét. A tanítvány nézegette egy ideig a kezében lévő botdarabot, majd kettétörte, egyik felét a háta mögé hajította, a mestere elé lépett és megvilágosodott.

Olyan korban élünk, ahol lassan több a szellemi tanító, mint a tanítvány: ahogy nyirkos őszi erdőben a sokféle gomba, úgy bújik elő minden bucka mögül egy-egy újabb tanító. És ez mutat valamit, mégpedig azt, hogy korunk komoly szellemi átalakuláson megy keresztül. Az internetnek hála ma már ezek a tanítók meg is találják célközönségüket, ez is korspecifikum, s mint ilyen, hűen szolgálja az aktuális szellemi átalakulást. Ez kicsit olyan, mint a járni tanuló, csecsemőből kisgyerekké érő totyogós számára a nappali: a porcelánleopárd, a virágtartó állvány, az állólámpa, a tévé, a labrador nyaka és anyuci keze mind-mind csakis arra szolgál, hogy ő megkapaszkodhasson benne, függetlenül annak eredeti funkciójától, mert most minden az ő járni tanulását szolgálja saját kis univerzumában, hisz ebbe a korba ért. Számára a dolgok elsődleges funkciói most épp másodlagosak, és a szülőnek nincs is más feladata ebben a folyamatban, mint erre a kis időre biztonságossá tenni a nappalit, kivinni a törékeny tükröt, a hatalmas kínai vázát, és ügyelni rá, ne legyen forró vagy éles tárgy elérhető magasságban. Ezzel csak azt akarom mondani, minden tanító, aki most ebben a nappaliban van, kapaszkodót nyújt, még akkor is, ha eredetileg egy falnak támasztott, koszos felmosó mop vagy épp szépirodalmi remekekkel teli mahagóni könyvespolc. S van, ami épp azáltal segíti a gyerek tanulási folyamatát, hogy nagy robajjal eldől, amikor belecsimpaszkodik. És a hatéves már nem fog a könyvespolcba megkapaszkodni, helyette az autóit tologatja rajta, a tizenkét éves számára jó háttér egy új fotóhoz, a tizenhét éves kikeres egy krimit, a nagypapa meg azt vizsgálja, van-e még rajta olyan klasszikus, amit nem olvasott. Pedig a polc végig ugyanaz maradt, ami volt: egy könyvespolc. De ugyanez a helyzet a felmosóronggyal is: lehet kapaszkodó, táltos paripa, háztartási eszköz, limlom – használótól függően.

 

 

Legyünk a gondolkodásunkban is következetesek: ha azt valljuk, ez a világ egy magasabb rendű létmeghatározás talajáról nézve illúzió, pont mint a mienkéről nézve egy film, egy álom, vagy egy interaktív videójáték (mondjuk olyan, mint a Detroit: Become Human), akkor nincs értelme általános erkölcsi alapon osztályozni sem jelenségeket, sem tanítókat, sem nézetrendszereket, sem semmit ezen a földön, nincs jó vagy rossz, ilyen vagy olyan, csak aktuális, szubjektív jelentés létezik. Ami szintén se jó, se rossz, hisz épp ezért vagyunk itt, hogy jelentést tulajdonítsunk, osztályozzunk, még ha tudjuk is, tükör által homályosan látunk, és a mindenség lényegét csak a gondolatok eltakaró hatása nélkül tudjuk megismerni, valamint értékeléseink is csak rólunk mesélnek magunknak, s nem az értékelt jelenségekről. Hisz azok végső soron nincsenek is, csak a mindenkori észlelő észlelete által. Ám észlelni nem egyéb, mint osztályozni, mindig tudatállapottól függően részletezett módon. Ahogy írtam már: attól, hogy én egy tárgyat gyémántgyűrűnek ítélek, még mondhatom, márpedig nem kérem a gyöngyfűző játékba, mert számomra, az én belső rendrakásom folyamatában ennek most ebben a dobozban nincs helye. Én most gyöngyöt akarok fűzni, s hiába értékesebb önmagában a gyűrű, engem most akkor sem szolgál ebben a mókában. Direkt írok ilyen példát, hogy megmutassam, nincs objektív értékmeghatározás, az, hogy valamire azt mondom, számomra limlom, más számára még lehet értékes kincs. Írtam már egy szösszenetet arról is, hogy most az én gyöngyfűzésemhez milyen a hiteles tanítás és tanító, ami nem okoz csalódást, mert nem dől azonnal el, mint a falnak támasztott partvis, amint hozzáérek. S ha nem azt észlelnénk mindannyian, vannak itt mások teljesen más játék-célokkal, nem is tudnánk elérni a sajátunkat: ez a látszólagos paradoxon segít megértetni velünk, hogy miért is kell ez a sok különbözőség, másság, netán ellentét ebbe a világba.

Emberek vagyunk, és most minden azt szolgálja, hogy megértsük magunkat egy magasabb nézőpontból. És ehhez kaptunk egy törékeny és mulandó emberi testet, ami érzékennyé, sebezhetővé tesz minket, hogy mélyen érezzünk és tanuljuk meg értékelni a pillanatot és mindazt, ami fontos számunkra. Azért használhatunk itt elmét, hogy megkülönböztessük a dolgokat, mint egy nagy, zárt, kör alakú labirintusban: mi most ebben a teret jobb és bal oldalra szétválasztó falak mentén haladunk, s ha azok eltűnnének, nem is érhetnénk célba, hiszen már ott is lennénk azonnal, rajt és cél, hopp, egy helyre kerülne, hisz mind a kettő benne van abban a körben, amiben állunk. Így is egy helyen van a kettő, de a falak elhitetik velünk, hogy valahonnan valahová haladunk – ez a linearitás, amit az elme bináris üzemmódja generál számunkra. Nem kikerülni kell ezt, hanem a labirintus egészének madárperspektívából történő átlátása révén ügyesen, hiba nélkül bejárni: s megérteni, egyszerre lineáris, miközben látjuk, hogy tulajdonképpen nem az. Az elmét eldobni azért butaság, mert magunktól vesszük el a felfedezés örömét, épp ezt az élményt: megtaláltam, holott soha el sem vesztettem! Ahogy a festmények mesteri alkimistája, a restaurátor leli meg az eltűnt motívumot a freskón. Eredetileg ott van, jóllehet most nincs ott. Az elmét nem szabad eldobni, hanem éppenséggel a magunk szolgálatába kell állítani, hogy segítségével megértsük magunkat, ez olyan, mintha egy videójátékban azt mondanád, márpedig a kis figura a te valóságod szabályai alapján mozogjon a behatárolt, sík játéktérben, nos, így nem fogod megnyerni a játékot. Ehhez most igenis kell nekünk a jól fegyelmezett elme, ahogy egy matematikai egyenlet megértéséhez is néha jól jön egy érthető szöveges feladat. Butaság azt mondani, a szöveg nem is mennyiség, hisz a szám anélkül, amit meghatároz, épphogy értelmét veszti. Tudod: egyszerre észleled a teremtést, és teremted annak észlelését. Egymást feltételező dolgok ezek.

 

 

Mondok egy személyes és profán példát. Gyerekkoromban apukám megtanított minket az öcsémmel ultizni, és a családi nyaralások alkalmával hatalmas, éjszakába nyúló ultipartikat játszottunk, gombóc fagyi vagy palacsinta alapon. Alaposan kitanultam tőle ennek a játéknak minden csínját-bínját, szerettem is, számomra köztes megoldás volt a bugyuta lórum és a túlkomplikált bridzs között. Aztán anyu meghalt, a család szétszéledt, és én soha többet nem ultiztam senkivel 30 évig. Most a napokban azonban szöget ütött a fejembe a gondolat: milyen jó lenne megtanítani a lányaimat erre a kellemes kis kártyajátékra, és amikor utazunk, elég berakni egy pakli magyar kártyát, meg is van az esti szórakozás. Nem lesz ez gond, hisz én tudok ultizni, gondoltam. Nos, hogy is volt? Semmi. Totál semmi. Már arra sem emlékeztem, hány lappal játsszák. Jézus, elő a net, kerestem egy profi leírást, elkezdtem olvasni, de egy szót nem értettem belőle, voltak ott bélák, meg 40-100 durchmars, parti és terített betli, szubkontra és mozgótalon, na jó, gondoltam, ez így elég szánalmasan indul, nekem ez nem jó leírás. Kerestem egy másikat, vettem ismét egy nagy levegőt, legyőztem azt a már előre jelentkező szellemi fáradtságot, ami minden ilyen hosszú szabálykönyv elolvasásával együtt jár, és elejétől a végéig végignyálaztam. Bevallom, nem lett sokkal tisztább a kép, megértettem a szabályokat, de valahogy semmi nem jött vissza a régi tudásomból, még egy foszlány sem. Na, sebaj, hívtam a csajokat, nagy hévvel elmeséltem, hogy néz ki a játék, megértették, játszottunk egy próbakört, közben kicsit el is bizonytalanodtunk, akkor most hogy van ez az überelés, mikor mit kell rakni, gyorsan lecsekkoltuk, aztán folytattuk, és én elmerengtem közben, atyavilág, ennyire ne emlékeznék? Hogy lehet valamit, amit nagyon tudtál, így elfelejteni? Na, bakfisok elmentek uzsonnázni, én visszaültem a gép elé, elkezdtem olvasni a finom kis trükköket, milyen lapokkal mit érdemes játszani. És az szerepelt ott, ha 8 lapod van egy színből, ne játssz ultit, mert az nem nyerő, hanem játssz inkább betlit, amikor azt vállalod, sosem ütsz. Na de miért, gondolkodtam el, nem értem, s elkezdtem magamban alaposan végiggondolni, hogy miként játszanék le egy ilyen betli partit.

És akkor ebben a békés merengésben teljesen váratlanul: bamm!!! – becsapott a villám, megértettem. Áhá, értem, megvan! És minden visszajött abban a pillanatban, hogyan kell ügyesen játszani, melyik figurának mi a trükkje, kinyílt a rozsdás vasajtó, és mögötte ott volt a fényes régi tudásom egyben, ráadásul a mai, már jóval rafkósabb látásmódommal párosulva. Tényleg csak emlékeznem kellett rá, no de ezt meg kellett hogy előzze ez az újratanulási fázis, amit még ismétlésnek sem neveznék, mert amikor nekiültem, én bizony nem éreztem, bármit ismételnék, vakfolt volt ez az egész játék úgy, ahogy van. Hisz a csukott ajtó eltakarta előlem a kilátást, jóllehet az egész végig ott volt bennem, ám ezt csak akkor fedeztem fel, amikor az végre elő- vagy inkább feljött belőlem. Mert abban a pillanatban jóval többet tudtam az ultiról, mint amit a szabálykönyv alapján tudhattam volna, és annál is többet, mint amit régen tudtam, hisz azóta én is sokat okosodtam. Ez érthető? És mindez azért történt meg velem, mert a lányaimat meg akartam tanítani ultizni, ha ők nincsenek, eszembe sem jut ez az egész. Lám, így tanítja a tanítvány a tanítót, így lép egyet a jobb láb, amit követ a bal, kollektív lépcsőzés ez, nem egyéni: nincs egyén, csak mi vagyunk a világunkkal egybeforrasztva, így együtt, te meg én: mi. És most emlékeznünk kell, kik vagyunk valójában, ki kell nyitni a vasajtót, és mindenki, aki ebben segít minket, a mi tanítónk – ha van alatta emelvény, ha nincs, ha van mögötte valami szervezet vagy kollektíva, ha nincs. És mindenki, akinek mi segítünk, az a mi tanítványunk, ám aki, lehet, holnap a tanítónk lesz. Sosem tudhatod, ki vagy mi, és mikor hívja elő belőled ezt a revelációs bumm pillanatot.

 

 

És az, hogy épp mi hozza elő belőled ezt az aha-élményt, nem feltétlenül a dolog minőségétől függ. Lám, nekem az első, amúgy komolyabb és profibb leírás nem segített, a másodiknak is csak az apró betűs, amolyan mellékes része. Biztos voltál már úgy, hogy egy dallam, egy illat előhozott egy régi emléket, s lehet, az illat kellemetlen volt, ám az emlék mégis kellemes, vagy fordítva, ki tudja. Nálam nagyon magasan van a léc, hogy kit tudok olyan hiteles gondolkodóként elfogadni, akire azt mondom, az egész jelenség egyben példa számomra: amit képvisel, és aki képviseli. Nekem nagyon fontos, hogy abból, amit én most belátok, a legmagasabb, emberen túli szellemi szintet adja át, azaz haladja meg életének és művének lehető legtöbb mozzanatával az emberi viselkedést és nézőpontot, ne emberi mércével legyen ilyen vagy olyan, hanem épp ezen a mértéken lépjen túl. Ne legyen például se hiú, se dölyfös, se korlátolt, ne vegye túl komolyan magát – és még sorolhatnám –, mert ezek nagyon kicsinyes dolgok az én szememben. Mondok megint egy példát, megtekintettem egy nagyon komoly, szigorú, nyilván sokat tanult és megélt zen tanító dharma beszédét, aki biztos sok elvonuláson, meditáláson, ilyen-olyan tapasztalatokon van túl, bölcs, kemény ember (az ilyen külső szigorúsággal kapcsolatos nézeteimről már írtam Kassai kapcsán, légy mások felé lágy, befelé kőkemény, én inkább ezt vallom), s amikor megkapta a kérdést, hogy mit jelent az, hogy az el nem érés az elérés, magával a kérdéssel válaszolt vissza, némileg fennhéjázó módon. S hiába kérte a kérdező, hogy ne megismételje a kérdést, hanem adjon rá magyarázatot, vagy még négyszer elismételte kicsit teátrálisan más-más hangsúllyal, némileg megalázva ezzel szegény hölgyet, aki tényleg nem értett épp valamit. És ezt is írtam már, nekem sosem lesz erre a viselkedésre válasz (ugyanis csak dogmának tartom), hogy a szavak félrevisznek, mert igen, nyilván ezt teszik, de mégis most ezzel kell operálnunk, mert ezt kaptuk, mégpedig nem véletlenül. És aki tényleg magas szinten van, épphogy képes leképezni a dolgokat, ez csak fordítva nem működik. Arra kér valaki, hogy mutassam meg egy süket kisgyereknek, aki nem tud olvasni, a Hamlet drámai lényegét. Olvastam, nagyon szeretem ezt a drámát, jártam egy féléves intenzív Shakespeare kurzusra az egyetemen, tehát viszonylag mélyen értem is, és pont ezért tudom megoldani a feladatot. Nyilván nem lesz tökéletes a megoldás, nem tudom a mű pszichológiai aspektusait mondjuk egy animációval teljes mélységében (már amit ebből jómagam felfogtam, mert nyilván az se a dolgok vége) átadni, de amit egy kisgyerek ebből képes megérteni, azt igenis el tudom szavak nélkül is mesélni, mondjuk egy rajzos mesén keresztül. Nagyon nehéz dolog, legfőképp borzalmasan lassú és fárasztó, de megoldható.

 

 

Ami nem érthető, az nem feltétlenül mély, hanem egyszerűen talán csak nincs értelme. Ami nem korszerű, modern, időszerű, az nem feltétlenül bölcs és patinás, lehet, egyszerűen csak öreg. Én mindig mondogattam, nekem nem kell csúcsmobil, mert ugyan mire használom, én csak telefonálok, kell a GPS, szótár, net és egy chat a prompt kommunikációkhoz. Aztán idén karácsonyra jött egy akció, vettünk mindannyiunknak egy nagyon jó, most piacra kerülő mobilt. Egy perccel sem fogom többet a kezemben, mint a régi ócskát, no de ha kézbe veszem, azt a különbséget! Látom, mert hatalmas, jó felbontású képernyője van, gyönyörű képeket tudok vele készíteni, az antennája egy álom, mindenhol van GPS és térerő, napokig bírja töltés nélkül, gyorsabb, mint a gondolat, csomó hasznos funkciója van, semmi bug, rengeteg zene, kép fér el rajta stb. – én bolond, még hogy nem számít, hogy modernebb, már hogy a fenébe ne számítana? Már hogy a csudába ne számítana, hogy ákásáról, pránáról, tamaszról vagy sattváról, átmanról, mennybéli királyságról, sancta trinitasról, feltámadásról, szűzfogantatásról, kőtáblákról és frigyládákról, elefánt- vagy sólyomfejű, sokkarú, négyfejű, kaporszakállas istenről, ősi, amúgy a nép higiéniáját, egészségének megőrzését szolgáló vallási köntösbe burkolt rituálékról, tevékről, oroszlánokról, lótuszvirágról és mustármagról, vámszedőkről és hercegekről, tüzes szekérről vagy Odin hollóiról, Iblísz dzsinnről vagy Yggdrasilról szóló tanításokból kell kihámozni világunk működési elveit, vagy beszélhetünk mai nyelven, mai hasonlatokat használva szoftverről, hardverről, drónokról, CPU-ról, felhőkben tárolt tudástárról, kvantummechanikáról, a valóság relativitásáról, androidokról, AI-ról, illúzióról, MP3-ról, hologramról, fraktálról, kiterjesztett valóságról? És soha senki ne gondolja, hogy a kettő kizárja egymást, csak azért, mert egy etióp és egy eszkimó gyereknek más módon mutatom meg, mi a jégkrém lényege, a jelenség változatlan maradt. Szép is lenne, ha a mindenség rendjét csak egyetlen módon lehetne feltárni. Döbbenetes számomra az emberi gondolkodásnak ez az ólomsúlyú lomhasága. Idéztem már Mark Twaint ez ügyben, de ide is csodásan beilleszthető szellemes véleménye erről: „Érdekes és érthetetlen az a lassúság, amellyel a világ egyik része adoptálja a világ másik részének értékes elgondolásait. Az ostobaság ezen formája nem szorítkozik sem közösségre, sem nemzetre: egyetemes jelenség. Az az igazság, hogy az emberi faj nem csupán lassú az értékes gondolatok átvételében – időnként makacsul ellenáll azoknak.” Brahman és a szentlélek lényege modern terminológiával már az egyszerű Luc Gizi számára is jobban érthető, és a materialista Tóth Jóska is jobban el tudja fogadni, nem beszélve a képernyő előtt felnőtt kamasz lányáról – és mi más is lehet a cél, ha nem ez? Nem lehetünk sznobok, ha a mindenség megértése a tét, de felszínesek se, ne adjuk alább a szellemi igényeinket puszta kényelemből.

 

 

Attól, hogy valami díszkötésben jelenik meg, még nem jelenti azt, a tartalom is nemes, csak annyit jelent, szép a kötés. Attól, hogy valamit sokan éltetnek, még nem jelenti azt, értékes is, csupán annyit jelent, az emberek szeretik. És mindez fordítva is igaz, attól, hogy valami modern, még nem biztos, hogy praktikus és progresszív, egyszerűen csak új. Attól, hogy valami közérthető és profán, még nem biztos, hogy értelmes is, egyszerűen csak közönséges. Semmire sem megyünk a dolgok ilyetén osztályozásával. És ha már tanításról, segítségről esik ismét szó, az én meglátásom szerint tanítani vagy segíteni fentről nem lehet, ilyen nincs, minden segítség csakis az egységből kiindulva válik valós támasszá. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, és nem érték el a bögrét, pontosan ugyanazzal a mozdulattal emeltem le nekik, ahogy magamnak. Ha kikötődött a cipőfűzőjük, ugyanazzal az automatizmussal hajoltam le megkötni, ahogy a magaméval tenném. Ha a kis totyogós megbotlott előttem, úgy kaptam utána, ahogy én magam a korlát után. Amikor éjszaka sírt és felkeltem hozzá, pontosan úgy és azt tettem, amit akkor tennék, ha éjszaka köhögnék, és kiszaladnék egy korty vízért. És ha ma nem értik a matekpéldát, ugyanúgy ülök le a feladat elé, mintha magamnak akarnám megmagyarázni. Nincs ő bögréje, ő keze, ő matekja, ő el nem érése, ő meg nem értése. Segíteni csak így lehet: áhá, szóval nem érted, mit jelent, hogy az el nem érés az elérés. Nos, hogy is magyaráznám ezt el magamnak? És már kész is a tanítás, minek eredményeként megszületett a tanítvány és a tanító.

– Mester, hogyan magyaráznád el nekem, hogy az el nem érés az elérés?
– Érted a kérdésed, fiam?
– Igen, értem: nem értem, hogy mit jelent, hogy az el nem érés az elérés.
– No de akkor mi az, amit nem értesz?
A tanítvány elgondolkodott, mély szellemi tapasztalást élt át, mire a mester megvilágosodott.

LD
(Illusztráció: Catrin Welz-Stein)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..