Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Íme, hát megleltem hazámat

 

Maga illúziómentesen akar élni
s beburkolózik az illúziómentesség illúziójába.

Ez az élet épp a mélységei miatt szép. Attól igaz, hogy elérhető általa a katarzis. Ám ez szenvedés nélkül nem élhető át, nem ugyanaz az érzés, amikor az ember hasára teszik az újszülöttet egy kiadós vajúdás után, mint egy epidurális érzéstelenítésben végigviháncolt szülés végeztével. Nyilván az utóbbinál megúszható a fájdalom, de valahogy ezzel a végső öröm intenzitása is másként alakul. Az élet egy tükröződő felület: amilyen mélységbe le tudunk hatolni, ugyanakkora magasságba szárnyalunk fel. Ne féljünk tehát a fájdalomtól, mert abban igazi, mély szépség és gyönyörűség lakik, aki nem menekült el előle, hanem bevállalta, pontosan tudja, igen, ez valóban így van. Mert a fájdalom valahol rokon a szépséggel.

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.

Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

Ma nagy divat kitakarni, nem megélni, elhazudni a világ kevésbé kellemes részét, ami mellesleg egyáltalán nem is annyira gyötrelmes, mint amennyire félünk tőle. Emiatt az élet felszínessé, plasztik simává, természetellenessé válik. Ez persze sokáig úgysem fenntartható állapot, s amit nagy erőkkel kitakarunk az egyik oldalon, előjön onnan, ahonnan a legkevésbé számítunk rá, a szenvedés, mint a cunami hátulról ront az emberre, ám ekkor nemhogy a katarzis marad el, hanem odavész az élet is. S ahogy korunk CGI szépségideálja esetében történik, az emberek összekeverik a szépet a tökéletessel, hogy aztán ebből fakadóan, amikor látják, itt valami nem stimmel, a tökéletlenre mondják azt, ez az igazi szépség, mert azt hiszik, ami természetes az szükségszerűen hiányos, s így a szépség lényegét végképp nem ismerik meg. A katarzis szóhoz kapcsolódik a megtisztulás, megkönnyebbülés, felmagasztosulás, feloldás, igazság, erkölcsi győzelem fogalma. Könnyű belátni, hogy korunk önmagát kényeztető, minden valós megmérettetéstől rettegő (itt most nem az adrenalin növelő s magamutogató extrémitásokra gondolok) egyénei számára ez a katartikus lelki megtisztulás egyelőre elég elérhetetlennek tűnik – legalábbis addig, amíg ragaszkodnak ahhoz a tévhithez, hogy a felemelkedés, megtisztulás fájdalommentes folyamat.

Szörnyű a test, olyan súlyos és muszáj cipelni, hogy a szellem elvégezhesse munkáját. Mint ahogy burok van a léghajó gázán és szörnyű súlyokat cipel, hogy amikor kell, le bírjon szállani. (…) Azt pedig már mondtam, hogy a szellem abszolút szabadsággal rendelkezik, míg a test élete determinált. Tehát csak annyira bánkódj, amennyire nem rósz véle szegény tagjaidra újabb terheket. Ezt megteheted és mindenki megteheti, az is, aki úgy véli, hogy nincsen akarata –, csak ezt be kell látnia. Be kell látnom, hogy a szellem hat, és bármilyen pipogya voltam is azonnal a legszörnyűbb akarat birtokosa leszek. (…) Olyan mélyre látok magamba, mint azt hiszem, nagyon kevesen.

 

 

Talán sikerült ezen és a régi blogon bemutatnom Karinthy Frigyes és Mark Twain azon oldalát, ami azt mutatja, nem „csupán” írók voltak, hanem mélyen beavatott bölcsek, nevezhetjük őket bátran avatároknak, ne tévesszen meg minket kissé viccelődő világi jelmezük. Gondoljunk mindig Bulgakovra és az ő wolandi kompániájára, milyen félrevezető mókázásuk. Ma József Attila ezen oldalát szeretném nektek megmutatni, egy nagyon fontos üzenet illusztrálásaként, megmutatván, az ő világi jelmeze is megtéveszti azt, aki nem lát a maskarák mögé.

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot –
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsuljatok.

 

 

Többször vizsgálgattuk már a hitelesség kérdését, mert ez most a világon a legfontosabb dolog. Számtalanszor kifejtettem, meglátásom szerint ez manapság a fő vizsgatétel, el tudjuk-e választani azt, ami a moziban a vászon előtt van azzal, ami a vásznon. Meg tudjuk-e különböztetni a valódit az igaztól – hogy most József Attilát parafrazeáljam. Képesek vagyunk-e felfedezni életünk photoshop trükkjeit, instagram hazugságait, facebook pszeudokapcsolatait, tinder álemócióit, bbc propagandáját, national geographic okoskodásait és meglátni mögöttük a relatív magasabb rendű valóságot, saját igazságunkat, valódi közösségünket, az élő érzelmeket, a megosztás erejét és a minden nemtudás bölcsességét? Biztos az a hiteles térbeli figura, aki a sík lapon olyan jól mutat?

Tompa szobámban élek egyedül. Fiatalságom eltűnt és nem bánt, hogy nem kaptam cserébe semmit. Nem röhögök már soha, nem dicsekszem és nem írom meg verseimet. Te féltékeny vagy a régiekre, azonkívül pedig nem kellenek a kutyának sem. Nem tart itt senki, semmi, de itt vagyok. Nagyon szeretlek és gondolataimat, érzéseimet te is mind messzebb viszed a világtól. Szalonnán élek és nem vagyok elégedett és nem háborgok. Utolsó levelemért ne haragudj – nem történik meg többé, hogy annyira alacsony legyek, annyira, az igazságtalanságig, szenvedélyes és abajgó. Utolsó mondata az volt, hogy vagyok, aki vagyok, és még különb akarok lenni. A különb énnekem már nagyon kicsiny mérték, rám nem illik most, de nem keresek helyette másikat. Szeretlek és kérlek, bocsáss meg ezért a levélért.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

 

 

Képzeld el, háború dúl egy országban. Hatalmas, mindenkire kiterjedő, öldöklés. Olyan régóta tart, hogy az emberek már nem is emlékeznek arra, milyen a béke. A fogalmat is eltorzítva, a vérnélküli gyilkolászásra használják. És akkor jönnek a különféle vezetők és buzdítják, vezetik, tanítják a népet: hogyan tudsz egyszerre több embert legyilkolni, mitől válsz te a legjobb harcossá, miként tudod megvédeni a házad, hogyan gyűjts még több fegyvert, mi módon csald tőrbe az ellenségeidet. Az lesz a leghitelesebb, ebből a háborúságból kiutat mutató, aki a legjobb harcos, aki a legjobban elboldogul ebben a hadakozásban? Nem épp az, aki valahogy nem találja a helyét a csatamezőn, nincs fegyvere, nem öli az ellenséget halomra, nem sáncolja körül a házát, hanem kirak egy kis fehér zászlót jelezvén, bocsi, én ebből, ha lehet, kimaradok, inkább a valódi békét hirdetem. Mit, valódi békét? Az meg mi a manó, nem, öregem, te nem vagy hiteles a kis zászlóddal, le is fognak kaszabolni, megdöglesz, nem tudsz itt nekünk megmutatni semmit. A háborúról talán nem is akarok, mondja a bölcs, és nem adja fel eszményeit. Valahol ezt a kívülállást képviseli az összes komolyabb szerzetesrend, igazi jóga ashram vagy egy-egy egyén – legfőképp azok, aminek/akinek a létezéséről kívülálló nem is nagyon tud, hisz nyilván itt is jelen vannak a fogyasztói igényeket kiszolgáló hiteltelen üzleti vállalkozások, álművészek, álguruk, kik igazából a háborút szolgálják.

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” –
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
– éppen a ceruzám hegyeztem –
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.

 

 

Tehát azt mondják a csodálatos művésznek, bocsi, nem vagy hiteles, mert nincs pénzed, nem vagy sikeres. Azt mondják József Attilára, nem hiteles, mert nem volt happy sugarboy, ehelyett kikiáltották pszichiátriai betegnek (legfőképp azok, akik még mindig imádnak ilyen billogokat sütögetni mindarra, amit nem értenek). Thomas Mann meg meleg volt, Kosztolányi kokainozott, Weöres ivott, Bulgakov morfiumozott és háromszor nősült, Szabó Lőrincnek szeretője volt, Karinthynak agydaganata, Mozartnak állítólag kibírhatatlanul nehéz természete, Mark Twain magánélete maga volt a megtestesült tragédia, de ha alaposabban megvizsgáljuk, Jézus sem volt se gazdag, se sikeres, s az élete sem mondható konfliktusoktól mentesnek, vagy vegyük Gandhit – de vehetnénk bármelyik kiválasztottat, egyik se felelne meg a ma sikerideálnak. Mert ők még nem tudták a Titkot, hogy kérd az Univerzumtól és megadatik neked, a kis földi emberkének, hogy a bőség csakis pénzben és javakban, netán lefényképezhető élményekben mérhető dolog, hogy megöregedni, ne adj isten, betegnek lenni és meghalni annak a jele, hogy nem is vagy szellemi lény. Az nem számít, hogy olyan dolgokat éltek meg és adtak át, amit csak a Jóisten súghatott közvetlenül a fülükbe, hogy műveikkel, életükkel bepillantást tudtak nyújtani egy másik világba, hogy teljes lényükkel a Szépség, Igazság, Mindenség szolgálatában álltak, hogy egy magasabb rendű valóságból huppantak ide közénk, de nem voltak sikeresek, nem gondolkodtak pozitívan, nem feleltek meg mai korunk egysíkú, a felszínes ezotéria tökéletességeszményeinek. Ezért ma talán a kutya se tudna róluk – ahogy mellesleg sokukat valóban nem is ismerte el saját koruk, nélkülöztek, száműzetésbe kényszerültek, sokszor zseniális műveiket a teljes közöny fogadta, vagy meg sem érhették kiadásukat. Viszont egy dolgot tudtak, úgy ahogy senki más: levinni egyben a hatalmas és törékeny kristálycsillárt teljes nagyságában a kis penészes pincébe. S ezzel a hasonlattal most nem ezt a földi életet akarom leminősíteni, inkább a viszonyokat felállítani. Teljesen nyilvánvaló, hogy addig minden a világok legjobbika, míg nem láttunk nálánál jobbat.

Azt írod: „És ha nem volna itt ez a világ, ez a reális világ, hanem valahol egy metafizikai síkon élnénk …” A többit (amire a ha vonatkozik) nem idézem, mert megint azt válaszolnád, hogy gyűlölködő vagyok, pedig csak szomorú. Erre vonatkozólag csak annyit, hogy tévedésben vagy, mert igenis „metafizikai síkon” is élünk. Különben nem is élnénk.

 

 

Van egy pompás villaépület, aminek van egy óriási nappalija, nevezhetnénk inkább szalonnak. Igazán elegáns, világos. Ahogy Kosztolányi írta, ott minden este bál van, s a fényt egy hatalmas, gyönyörűséges, óriási, törékeny kristálycsillár szolgáltatja, aprócska csillogó darabokból álló csoda. És a ház aljában van egy dohos kis borospince. Nagyon szűk, alacsonyboltozatú, kanyargós, meredek lépcső vezet le, a kis helyiség alig 2 négyzetméter, már egy embernek is bajos ott kényelmesen leülni. Egy apró mécses világít a kőpadon, sárgán, halványan. És az ember lent fényre szomjazik. Mert emlékszik a fönti világosságra. Próbálja megélni a Földön azokat az eszményeket, amikre leginkább vágyik. Szerelem. Szabadság. Egység. Harmónia. Bőség. Teljesség. Önazonosság. Mindenség. A törékeny, hatalmas, vékonyra csiszolt vagy fújt, gyönyörű kristályszobor, amit a pincében is látni akar. És megpróbálja lecipelni a szűk, meredek lépcsőn. S mire leér vele, csak ócska törmelék, törött, éles üvegdarabok maradnak a kezében. S lesz belőle szex, vagy olcsó kis szentimentalizmus, szabadosság, netán a szabadság eszményének nevetséges torzója a csakazértse-borotválom-a-hónaljamat mozgalommal és társaival, demokrácia és emberi közösség, ahol általában a gyenge élősködik az erősön, pozitív gondolkodás, ahol lehazudjuk az életünk felét és ezzel összes mélységét, önkényeztető luxus, rongyrázás, felhalmozás, kitűnni vágyás zöld hajjal és az alkarra tetovált pokémonnal vagy orrkarikával – és ugye lesznek a Mindenségből egyházak, egymást kirekesztő vallások, szekták, gyülekezetek antropomorf istenecskékkel és a hozzájuk szemölcsként tapadó szellemi „vezetőkkel”. Nos, ez a helyzet idelent.

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!

 

 

Ha nem hiszed, vizsgáld csak meg bármelyik fogalmat, meg tud-e maradéktalanul jelenni ebben a kis földi pinceszínházban! Nem. A szerelem az annyira magától értetődő, teljességgel, száz százalékosan kölcsönös, annyira igaz és tiszta, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik bármiféle játszma, unalom, megszokás, barátsággá szelídülés már tudhatod is, ez biztos nem az. „Hívjam, ne hívjam, na, akkor ma nem írok neki, csak holnap, lehet, hogy megcsal, azt hiszem, félreértettük egymást, úgy teszek, mintha nem is érdekelne, én azt hiszem, jobban szeretem őt, mint ő engem, se vele, se nélküle, idővel inkább barátok lettünk, már nem is szeret” stb. stb. Biztosan állítom a szerelem nem ilyen. De a szabadság sem az, hogy nem borotválom le a lábam, vagy kimegyek a nudista strandra, netán mindenkinek durván beszólogatok, vagy kétszázzal száguldok a hegyi szerpentinen egy kiadós siklóernyőzés vagy rafting után, digitális nomád vagyok egy lakókocsiban a vad sztyeppén – miközben az életem nem egyéb, mint korlát. Eleve az érzékszervei fogságában élő ember valódi szabadságról csak álmodhat, és akkor már megint nem beszéltünk pénzről, egészségügynek és közigazgatásnak, az egész civilizációnknak való kiszolgáltatottságról, mert ha ebből következetesen nem kérünk, számunkra az ősemberi lét marad az egyetlen alternatíva. Ám ha bármit elfogadunk, az árát kamatosan behajtják rajtunk, a szabadságunk megcsorbításával. Csupán akaratunkban lehetünk itt szabadok, ám a tetteinkben soha. Értem én a szőrös lábú, has-striákat megmutogató, vagy a hippi busz tetejéről internetező, biogazdálkodást végző egyének vágyait, osztozom is elkeseredettségükben, csak azt látom, nem jó válaszokat adnak kínzó problémáikra, mert a lábszárszőr nem oldja meg azt a problémát, hogy nem vagyunk maradéktalanul szabadok. Pszeudo megoldás, tüneti kezelés, és mint ilyen időleges és hosszútávon hatástalan. Elképesztő sok csalódástól kíméli meg magát az ember, ha mindezzel képes szembenézni, s leszámolni a felszínes olcsó ezoterika által sugallt képpel. Mondom ezt annak ellenére, hogy néha pár embernek valóban sikerül egyben egy nagyobb üvegdarabot levinni a pincébe, amiért hatalmas elismerés jár, de az eredeti kristálycsodához képest még az is csak töredék lesz.

Ime, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betűkkel szól keményen
címe: “Költőnk és Kora”.
Ugy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora…

Ugy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák…

Én a széken, az a földön
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön
csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe’,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat…

Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
ugy nevezik, szublimálom
ösztönöm…

Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
E világban dolgozol
s benned dolgozik a részvét.
Hiába hazudozol.
Hadd most azt el, hadd most ezt el.
Nézd ez esti fényt az esttel
mint oszol…

Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.

 

 

Vagy vegyünk még egy példát? Jó, legyen a bőség. Az nem bőség, hogy a mallorcai villámra drága biztosítást kell kötnöm, mert a rút Élet elveheti tőlem azt, tegyük fel, mert leégeti, és akkor nincs helyette új, de az már végképp nem bőség, hogy nekem van, neked meg nincs. Az inkább harácsolás, én elmartam az asztalról azt az egy almát, amibe te így bele sem tudsz már harapni. Stipi-stopi, ez az enyém, én vagyok a bankvezér, a pártvezér vagy a sikeres vállalkozó. A bőség vagy mindenkit érint, vagy nem az, tudod, mint az egyszeri agykontrollozó, aki bemantrázza magának a parkolóhelyet, ott, ahol mindenki órákig kőröz az autójával, szuper, neki lett a helye, a többi meg dögöljön meg. És mi lenne, ha minden parkolóhelyet keresgélő hipp-hopp agykontrollos lenne, akkor megint senkinek nem jutna hely. Mert a helyek száma véges. Az igazi bőség pont ennek ellenkezője, az a mindig van érzése, ami egy nyugodt tudás, kb. mint ahogy most a levegővel vagyunk. Nincsenek levegőbankok, nem halmoznak az emberek palackokba zárt levegőt a padlásukon, és nem kell sandán néznem a szomszédasszonyra, amikor látom, hogy neki egy hónapra több köbméter levegő jut, mint nekem, és nem kell légbiztosítást kötnöm, vagy biztonsági zárat tennem a számomra elegendő levegőre. Na, ez a bőség. Az biztosan önazonosság, hogy mindenki annyira különbözni akar, hogy végső soron már épp ezzel mosódik össze másokkal? Ebben az országban, ahol most élek, szerintem mi vagyunk az egyetlen 50 alatti emberek, akiknek nincs valamilyen tetkójuk, s végső soron, mi tűnünk ki a strandon a többiek közül épp azzal, hogy egyáltalán nem akartunk kitűnni. A stílusom, a külsőm, az egész lényem én vagyok, eszemben sincs ezt még jobban kihangsúlyozni, mert ez is annyira magától értetődő dolog, hisz mindig épp az vagyok, aki vagyok, csak ez is ilyen összetörve érkezik le ide a pincébe. Istent meg már megvitattuk többször, ezek az emberkéz által faragott ilyen-olyan Pinokkió istenek sokkal jobban hasonlítanak Józsira, mint a Mindent magában foglaló, végtelen, örök, tulajdonságok nélküli – most használjuk a hindu terminológiát, mert talán még ez a legkevésbé összetört üvegdarabka – Brahmanra. József Attila sokkal többet tudott a világról, mint a ma sikeres előadásokat tartók zöme. És úgy tudta megmutatni „Isten országát”, hogy látta. Ő nem azért szenvedett, mert nem látta Istent, hanem pont fordítva: a bálterem fényességének képzetével a pincében ülni sokkal nehezebb, mint anélkül. Erről írogattam az előző pár írásomban is.

Mily sok gazdagságot is kaptál a világtól, hogy annyira szereted, annyira hálás vagy neki, mindig őt nézed, a gyereket a kutyával, a mókust a fán, a kis vitorlás hajócskákat a gyepmedencében. Látod, nékem mindig magamba kell nyúlnom, hogy néked olyan amilyen tájakat mutathassak. Az örömöt és a szépet én csak lélekben élem át, míg te a valóságban. Te tapinthatóan én meg csak mesélhetően. (…) Az ölés bűn, a halál nem kevésbé, s míg egyfelől nem tudom bebizonyítani, hogy az ember halhatatlan, addig másfelől semmi sem állítja ellentmondást nem tűrően, hogy halandó az ember. A tiszta ráció pedig elfogadná akármelyiket, de minthogy egyikre sincs abszolút bizonyíték, tehát a halhatatlanság mellett kell állást foglaljon, hiszen a halál, a bizonyíthatatlan halál ésszerűtlen. De még az ún. fizikai halandóság sem bizonyítható, tehát tapasztalatból ismeretes. Így nem is értem a halálnak való megadó voltodat. Bár én csupán azért nem adom meg magam, mert nem tudok hinni benne, semminő formában sem. Mert mindent el tudok képzelni, végigálmodni és átélni, csak azt nem, hogy halott vagyok.

 

 

Mozart, Krisztus, Gandhi vagy József Attila egész történetükkel, s ezért halálukkal is az életművet szolgálták, távozásuk költészet, ahogy életük csak matéria, anyag volt a műhöz, amit megformáztak, s nem önmagában és önmagáért megélendő életút. Ők becipelték ide nekünk azt a törékeny hatalmas gyönyörűséget egyben, egy álomszép freskón, vagy élethű makettben, mert ehhez kaptak tehetséget, hiszen azt egybe kell lehozni, s ehhez vagy a síkra leképezni szükséges, amiből mi csak részleteket látunk, mert a 2×2 méteres cellánkba csak összetekerve fér be még a leképezett mű is, és ki-be tekergetve próbáljuk megfejteni, mit is ábrázolhat, vagy lekicsinyíteni, akkor meg ugye nehéz meglátni valódi nagyságát. József Attila, ha öngyilkos volt, ha nem, nem számít: hisz az igazi alkotók egész élete már eleve egy öngyilkosság, amikor megpróbálják a lehetetlent, a teljes képet megjeleníteni egy ripityára tört kézitükörben. Depressziós lett volna? Csak annyira, mint mindenki, aki kétlényegű. A helyében te is depressziós lettél volna, hidd el. Próbáld meg, és rájössz, milyen pokoli nehéz. Vigyél el egy elkényeztetett, üresfejű, kütyünyomkodó, flegma, utálatos jóléti kamaszt az erdőbe kirándulni, és mutasd meg neki, milyen szép az őszi táj. Nem életed legjobb kirándulása lesz, s a kedved sem lesz tőle rózsás, mégsem veled van a baj, sőt. József Attila volt beteg, vagy a szűklátókörű, érzéketlen világ, ami körülvette? Sokan irigyelhetnék inkább ezt az embert, hisz közvetlen bepillantása volt oda, ahová keveseknek, még az alkotók nagy részének sem.

Már régesrég rájöttem én,
kétéltü vagyok, mint a béka.
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.

Gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak s az istenek,
tengerben és egekben élek.

Tengerem ölelő karok
meleg homályu, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

 

 

Ezek a beavatott mesterek közösen feszítenek egy tablót az emberiség fölé, nem szabad őket izoláltan szemlélni. Vannak kifejezetten földi alkotók, akiknek kizárólagos témája az ember, és annak csip-csup ügyei, ők is megmutatnak valamit a teljes képből, de vannak olyanok is, akik egyenesen a magasságos égből zuhantak fájdalmasan a Földre és kicsit összetört tagokkal, de tudósítanak mindarról, ami a világunkon túl van, persze az emberen keresztül, hisz emberekhez szólnak. Ők tették-teszik a legtöbbet értünk, s nem azok, akik tiszavirág életűen arra biztatnak, itt és most érezd jól magad. Mellesleg a kettő nem zárja ki egymást, azt hiszem József Attilára is valahol igaz lehet a mondás, hogy az nevet igazán, aki legvégén nevet. A héber misztika szerint minden nemzedékben van 36 igaz ember, aki vállán tartja a világot. Ők nem tudják ezt magukról, és más sem tudhatja róluk, hogy kik ők. Az biztos, nem ők a legvidámabb fickók a Földön, hisz ők tartják a világunkat. Azt tartja a legenda, amikor egy közülük megválik a földi léttől, a Mindenható tízezer éven át melengeti kezében, hogy a szenvedés jege leolvadjon róla. Ez a tízezer év azonban nekik már csak egy pillanat.

Értek már engem olyan esők és napsütések, amelyek komoly gyümölcsűvé tettek engem is. Vagy a hét hónapra szülöttet csak újabb két hó elteltével szabad ölbe venni? Nem éltem-e át már születésem előtt a fajok evolúcióját az amőbától, és huszonhárom és fél évemmel az egész emberiség történelmét?

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

***

De olyan távol vagy tőlem a térben, hogy néked,
aki annyira szereted a világ konkrét dolgait
– rólam nem is lehet intuíciód.

József Attila: Tanítások

(A színessel jelzett összes idézet József Attilától származik, az illusztrációk meg Kinga lányom kis alkotásai.)

Egy válasz erre: “Íme, hát megleltem hazámat

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..