Kerstin és a kristálygömb

 

Milyen egy teljes élet? Milyen az az ember, aki valóban megvalósította az álmait? Te milyennek képzeled el őt? Hogy él, mit csinál? Sokaknak e kérdésekre egy meglehetősen sablonos kép vetül a szeme elé: egy erőtől kicsattanó fickó, szépen kidolgozott izmokkal áll valami egzotikus helyen, bal karjával átölelve a jógaoktató barátnőjét, miközben tudvalevő, hogy sok ismerőse, barátja van, elismert és népszerű, sikeres, jómódú, és láthatóan nagyon szabad.

Én azonban most Kerstinről szeretnék nektek mesélni, a lányom hegedűtanárának a feleségéről, akit magyar nyelvre oktatok immár lassan két éve. Mi egy húszezres kisvárosban lakunk a tengerparttól pár kilométerre. Nincs olyan nap, amikor ne csordulna tele hálával a szívem, hogy itt élhetek, ebben az országban, és annak is e tavak, folyók, patakok és erdők határolta, végtelenül kedves, emberléptékű, szép, zöld városkájában. Itt sosem kell rohanni, sosincs dugó, az emberek általában toleránsak, s bárhová el lehet jutni biztonságosan biciklivel, az ivóvíz a legjobb ízű, amit valaha eddig ittam, a levegő friss, és mindig fújdogál egy kis szellő, az éghajlat ideális: télen igazi tél van, nyáron meg kellemes, 24-30 fok közti meleg, és annyi a tó, meg a tengerparti strand, hogy idén végig se tudtuk járni mindet. Hosszú és kimerítő út vezetett engem idáig, de megérte: a tágas, tiszta utcák, a békés közlekedés, a mosolygó emberek, a kis könyvtár és kulturális centrum, a relaxáló jógaórák, és az esti kórus próbák, ez az egész nyugodt, elfogadó légkör, a házunktól pár méterre lévő természetvédelmi övezet, a kertünkben legelő őzikék: mind, mint valami mesevilág ölelnek körbe minket. Még a helyi bűnesetekben is van mindig valami bájos kis pasztell árnyalat, sokat elárul a városról, hogy nincs is állandó rendőrsége, egy időnként a főtéren megjelenő lakókocsi a rendőrőrs.

No, és ebbe az idilli közegbe teljesen belesimulva él Kerstin, a velem szinte pont egyidős hölgy. Kedvesen kerek arca, szőke, drótszerűen hullámos haja valahogy engem egy mesebeli figurára emlékeztet, alkata kicsit duci, összességében nem mondanám se csinosnak, se különösebben szépnek, mégis valamiért öröm ránézni. Talán mert mindig mosolyog azzal a kis ironikus félmosollyal a szája szegletében. Foglalkozását tekintve kántor, a helyi egyházmegye művészeti tevékenységéért felel – azt tudni kell, itt az egyház inkább afféle kulturális szerepet játszik, mintsem vallásit. Kerstinnek nincs gyereke, pár éve ismerkedett meg az erdélyi származású magyar hegedűművésszel, aki most tölti be a hetvenedik évét, úgyhogy jó húsz év választja el őket egymástól, bár én ezt a szót nem használnám esetükben, mert a kapcsolatukat ifjú szerelmesek is megirigyelhetnék. Nemrég volt Mallorcán az esküvőjük, megható volt, ahogy mutogatták a fotóikat, mint valami húszéves, bohém pár. Együtt szervezik a megye komolyzenei koncertjeit, s általában együtt is lépnek fel, Kerstin zongorán játszik, sokszor neves művészekkel egyetemben. A férj vad húsevő, Kerstin vegetáriánus, s ez mindig jó okot ad egymás froclizásra. Van egy kis kertes házuk a város szélén, két középkategóriás autójuk, évente párszor elmennek a tengerhez nyaralni, vagy egy kis európai városnézésre, netán csak fürdőzni Magyarország valamelyik gyógyfürdőjébe. Sokat olvasnak, színházba, koncertekre járnak, van egy-két jó barátjuk, akikkel néha együtt teázgatnak. Nos, ebből a leírásból láthatjátok: Kerstin nem feltétlenül testesíti meg a mai, sikeres ember ideálját. Csúnyácska és duci, nem igazán jómódú, nem épp menő foglalkozással, nem tölt be társadalmilag fontos szerepet, húsz évvel idősebb férje sem valami vagány dizájnfigura, nincs gyereke, és már nem is lesz, nem járt még Ázsiában, Amerikában vagy Afrikában – nem, Kerstinben első ránézésre nincs semmi irigylésre méltó. Mondhatnánk az életét akár unalmasnak, középszerűnek is, ha nem látnánk keresztül előítéleteink homályos, lebegő ködfátylán.

Szombat délután náluk voltunk kis rögtönzött vendégségben, a lányaim zenéltek, mi teázgattunk némi sütemény kíséretében. Beszélgettünk, nevetgéltünk, és elnéztem immár sokadszor titokban Kerstint, és megállapítottam, én egész egyszerűen imádom ezt a nőt, felnézek rá, mi több, csodálom. Mert árad belőle a harmónia, az intelligencia, a béke, a derű, mindig képes az embert igazán megnevettetni, okos, fanyar humora van, ami nálam extra jó pont. De nem is ez a lenyűgöző benne, hanem az, ahogy az életére tekint, mert abban is van egy kis kikacsintós, távolságtartó, laza irónia, és az a totális, őszinte elfogadás, ami ezt a fantasztikus nőt különlegessé teszi. Hogy számára minden úgy teljes, ahogy van. Nem kell annál több, sem jobb. És mégsem lesz az egészből egy ilyen mindenre legyintős, szürke egérnek való, megalkuvó, passzív élet, nem érzem egy másodpercig sem, hogy ez csak valami gyáva lemondás, vagy fröccsöntött póz részéről. S valahogy úgy csinálja mindezt, hogy közben megmarad jó értelemben véve kritikusnak és vagánynak, tényleg elég csípős nyelve van, s nincs benne semmi karót nyelt merevség, vagy lelakottság, dehogyis: ő igencsak energikus, művelt, éles szemű, kifejezetten mai nő, csak mindemellett békés, megértő, laza és őszinte.

Nemrégiben eltöltöttek egy hetet Törökországban, és mikor hazajöttek, Kerstin imádott macskája, Cicero nem várta őket, ahogy szokta. Ilyenkor mindig a szomszéd engedi ki és be, eteti-itatja, de elmondása szerint az utolsó nap Cicero nem jött haza. Keresték éjjel-nappal, égen-földön, de a cica nem lett meg. Pár nap múlva egy másik szomszéd dörömbölt a házuk ajtaján, mondván, talán az ő macskájuk hever a kertjében egy bokor alatt holtan. Valóban, szegény Ciceró teteme volt. Nem lehet tudni, mi történt, feltehetően egy ezt megelőző betegség szövődményeként pusztult el a szép cica, aminek a kezelése mellesleg egy kocsi árába került nekik. Kerstin nagyon megsiratta a macskát, de ezt is irgalmatlan elfogadással, egy hajszálrepedés sem keletkezett a lelkében honoló béke sima felületén. Fel sem merült benne a „mi lett volna ha” észbontó, gyilkos gondolatörvénye. Ő elfogadja a világot, az abban zajló eseményeket, és legfőképp az embereket annak, ami és akik, s ha netán valakit kritikával illet, azt sem teszi soha indulattal, vagy gonosz felhanggal, hanem inkább bölcs humorral, nem is annyira az illető személyére irányítva a megjegyzést, mintsem inkább a jelenségre, amit számára megjelenített. (Á, csak dánok, mondta a minap, mikor elmesélte, az egyik kollégája hogyan mérte ki a saját testvérének, egy kisebbfajta örökösödési háború keretén belül, az elhunyt közös kutyájuk tulajdoni arányban őt megillető hamvait a konyhai mérlegen, a tésztakeverő tálba szórva.) Kerstin tényleg nem akar semmi többet annál, mint ami van, annak ellenére, hogy neki is vannak tervei, céljai, amiket többnyire szép csendben meg is valósít. Alapvetően nyitott, az ayurvédától a rap zenéig, tényleg mindenre kíváncsi, nem sznob, de nem is igénytelen. Nem fél kipróbálni dolgokat, ám nem ragad beléjük, bizonyos fokig öntörvényű. Ha a férje felcsődíti hozzájuk a népes családját unokákkal, német rokonokkal megrakva, amitől én azt hiszem, fél nap után megőrülnék, Kerstin nem zavartatja igazán magát, teszi a dolgát, ahogy szokta, viccelődik a társasággal, készít valami kis ebédet, de ha úgy adódik, gátlás nélkül nemet mond az egészre, otthagyja őket, és elmegy fél napra biciklizni. Vidámsága állandóan körüllengi. Mindenre van egy kedvesen mókás megjegyzése, legyen az kihúzott fog, vagy kellemetlen kolléga, több méteres hótorlasz a kapujuk előtt, vagy elbaltázott fellépés.Sokféle beszélgetést, előadást hallottam az életemben a helyes életvezetésről. Mikor hazajöttünk a vendégségből, elgondolkodtam a dolgon: mindazt, ami ezekben az előadásokban az elmélet síkján elhangzik, Kerstin nap mint nap megvalósítja anélkül, hogy tudná, milyen példaértékű spirituális utat jár be. Őt is érdeklik a lélek dolgai, de valahogy ebből sem csinál túl nagy ügyet, a transzcendencia ugyanúgy az élet része, mint a szőnyegtisztítás, mind a kettőre megfelelő figyelmet és időt szán. Világnézete nem merev és avítt, hanem nyitott és megengedő. Ilyen könnyedén egyben lenni az élettel, ahogy ez neki sikerül, már-már tanítás számba megy. És a legtanulságosabb számomra éppen az, hogy ő nem nagy dolgokat visz végbe, de nem is sok apró, kiemelkedő hétköznapi hőstettet, mert higgyétek el, semmi ilyesmit nem tesz, hanem épp attól teljes az ő élete, hogy egyben kerek. A teljességet nem a kicsúcsosodó, extrém vagy szuper részletek teremtik meg számára, hanem épp az a kerekség, egész-ség, egyben lévőség, gömbölyűség, amit a sok jelentéktelennek tűnő részlet a végén kiad, s amit egyáltalán nem lehet elemeiben kitenni a közösségi oldalak kirakataiba. Talán könnyebb is az életet így egységében megélni, s arra törekedni, hogy maga az egész legyen rendben, hogy annak keresetlensége, tisztasága, szépsége emelje azt az emberi lét korlátai fölé, mint víz alá nyomott strandlabdát a levegő. S az életben izgő-mozgó, izgalmas vagy épp fájdalmas részletek meg legfőképp ennek az egységnek a szolgálatában, s  nem önmagukban értékelendők, s ezáltal talán tudatosabban át is élhetők, uralhatók. S az összetartó erő meg maga a tudat, amely a derűs, egyszerű, de erős emberen keresztül megélve a részleteket az egészet összefogja, s nem ott bent kavarog az életesemények áramlataiban mélységek és magasságok közt hánykolódva.

Kristály- és ásványkiállítás volt a hétvégén a városunkban, persze lányommal azonnal belevetettük magunkat, és teljesen el voltunk kápráztatva a természet eme mesteri műalkotásai láttán. Azok a színek! A kristályok, ásványok teljesen elvarázsolnak, jobban, mint bármilyen természeti csoda, ez alól talán egyedül a tenger a kivétel, ami ugye nekem örök szerelmem. No, és volt mindenféle csiszolt forma is: térbeli pentagramma, koponya, piramis, és persze sokféle méretű gömb. Ha a csiszolt formák közül kellett volna választanom, nem kérdéses, hogy a gömböt választottam volna. Nincs éle, nincs alja és teteje, egy kristály- vagy ásványgömböt kézbe fogni már önmagában felemelő. Hát még milyen felemelő, ha az egész életed egy ilyen kikristályosodott, csiszolt gömb! Elég nehéz pontosan meghatározni, mitől olyan példamutató számomra Kerstin, és az ő végtelenül egyszerű, már-már jelentéktelennek is mondható élete, ahogy azt is, mitől bűvöl el egy kristálygömb. Talán, hogy egyszerű tökéletességével képes túlmutatni önmagán. És ami aztán már igazi mágia, hogy a jelenlétében az ember maga is felszabadul, elengedi mindazt a terhet, amit a bevezetőmben felvázolt „teljes élet” kergetése ró rá, s megkönnyebbülten felsóhajt: ja, hát így is lehet? Kerstin csak ül a kanapén, és nyugodt mosolyával azt üzeni, egyáltalán nem kell szépnek lenned. Nem kell híresnek lenned. Nem kell gazdagnak lenned. Nem kell, hogy luxusban élj, de az se, hogy fárasztó pózokból álló tevékenységeket, szokásokat vegyél magadra, hogy úgy érezd, te valóban nemes, bölcs, szabad és egyszerű vagy. Nem kell harcolnod és hatalmas próbákat kiállnod. Nem kell, hogy az életed kifele jól mutasson. Nem kell kolostorba vonulnod. Nem kell erőfeszítéseket tenned a harmóniáért, lelki nyugalomért. Nem kell mindenáron mindig boldognak lenned, nem kell semmit kergetned, igazolnod, és bebizonyítanod. Elég, ha van öniróniád, tartásod, alázatod a sorsoddal szemben, és lelki erőd. Az ő erőssége azt hiszem, épp ezekben rejlik: valódi erejét számomra ott tárta fel igazán, amikor megértettem, ő mindig képes nevetni, kicsit ironizálni magán és a saját dolgain, nincs beleragadva a sorsába.

Kerstin azt súgja neked innen a szomszédból, hogy vedd lazán, elég, ha csak azt tudod mondani, most jó. Mert valami mindig jó. És az csak jó, és kész. Ezt nem kell megkeresni, vagy a rosszat jóra átszínezni, erre semmi szükség, leülsz, és csak annyit mondasz. Jó ez a tea. Azta, de jó ez a könyv. De jó, esik az eső, el tudom kezdeni a fürdőszoba felújítást. De jó, maradt még a levesből holnapra. Ami meg rossz, az meg ugyanígy csak rossz. Ó, a fene vigye el, nem jelent meg a hirdetésem. Ej, de rossz, hogy fáj a fogam, holnap bejelentkezem az orvoshoz. Ó de sajnálom, hogy nem vettek fel, no, majd jövőre. De kár, hogy nem tudtuk megérteni egymást. És ennyi. Nem kell ezen továbbnyúlni. Nem kell a dolgokból mindenáron messzemenő következtetéseket levonni. Legalábbis soha sem azonnal, elég utólag meglátni a tanulságot. Mindig azt hittem, amikor az élet változásra kényszerített, vagy késztetett, hogy amit elhagyok, azért kár. Hogy ez egy fájó veszteség. Aztán visszanézve egy pontból mindig meg kellett állapítanom, ahová a látszólagos fájdalom, veszteség, szakítás vezetett, az sokkal, de sokkal jobb lett. Tényleg mindig jobb, kivétel nélkül, egyetlen lépést sem tennék visszafelé. És ezt végiggondolva felmerült bennem a teoretikus kérdés: ha azokon az akkor nehezen elhagyható állomásokon nem változtatok, nem indulok tovább, hanem ott ragadok, és nem látom meg ezért ezt a mostani, jobb helyzetet, joggal hihetném, az az akkori jó a legjobb. És ez vonatkozik a jelenre is: ma még nem látom azt a sokkal jobbat, amit sok, pillanatnyilag majd fájdalmas elváláson keresztül fogok megtalálni és hálával a szívemben  megélni. Minden pontosan úgy alakul, ahogy az nekünk jó, még ha most ezt nem látjuk teljesen át, akkor is.

 

 

Az élet csak van, és nekünk úgy kell látnunk a dolgokat, ahogy számunkra megmutatkoznak. Meghalt Cicero, ez nagyon szomorú. Folytatódik egy szeretett elfoglaltságom ősztől, és ez nagyon jó. Pont. Kerstinnek az a nagy titka, hogy ezen a ponton ő mindig megáll, és nem gondolja a dolgokat tovább azon a tipikus emberi, kicsit akarnok módon. Azt is tanítja, hogy elég, ha fel mered vállalni önmagad, nem kell azt még kicifrázni ilyen-olyan csipkegallérral, cafranggal, díszes fodorral, kikeményített,  extrém hajtókával. Elég csak kedvesen, de rendületlenül járni a saját utad, legyen az vegetáriánus étrend, egyedi öltözködési stílus, kicsit ducibb testalkat, vagy egy kis lustaság, netán komolyabb tévedés, időleges megtorpanás. Nem kell minduntalan hozzáfűznöd másoknak bizonygatva, hogy te igenis önmagad vagy, vállalod magad, boldog vagy és szabad. Minek is kéne. Ez van, ez vagyok én, és az meg te. Elfogadlak téged, és magamat is. Ilyenek vagyunk és kész. Pont. Ezt sem kell a mindennapi életünkben a végtelenségig agyonbonyolítani. Nem kell minden percünkből filozófiát gyártani, s bár én azt vallom, igenis legyen távlatunk, e világon túlmutató perspektívánk, rálátásunk, azaz legyen mindig nálunk GPS műholdfelvétellel, legyen a lelkünknek igazi, élő mélysége, legyünk érzéseinkben őszinték, alaposak és szenvedélyesek, no de a konkrét utat az aszfalt felszínén tesszük meg méterről méterre, s ott elég csak könnyedén gurulni.

Egy élmény Kerstint tanítani, mert amellett, hogy elképesztően okos, igenis mer hibázni, és örül, ha kijavítják, vagy valami újat tárnak elé. Bátor, szorgalmas és precíz. Amikor beszélgetős feladatokat végeztünk, eleinte próbálgattam, hogy érzelmileg telített helyzetekbe vezessem, mert már elég jól beszélt ehhez, és azt szerettem volna, ha néha a szívéből is beszélne, s nem csak a fejéből, magyarán kicsit ragadja el a hév, és kezdjen el szenvedéllyel mesélni valamiről. Nos, a jó dolgoknál ez abszolút működött, de amikor próbáltam az élet számára nem tetsző vizeire evezni, minden alakalommal csődöt mondtam. Mi bosszant az életben? Mondott pár valóban bosszantó dolgot, de düh helyett megint csak a rá oly jellemző kikacsintós iróniával fűszerezve. Kellemetlen élmények, kellemetlen személyek, csalódások és félelmek, persze, neki is vannak az életében, szokott dühös is lenni, hajaj, de még mennyire, csak nem cipeli mindezt magával, és láttam ezeknél a feladatoknál a szép kék szemén, hogy nem igazán érti, én most mit is akarok tőle. Mosolyogtam magamban egy-két ilyen félresikerült próbálkozás után, és elfogadtam, Kerstin nem így tekint a világra. Kerstin számára a világ azért jó, mert van. Önmagában, az, hogy létezik ez a valóság, eleve jóvá teszi, egyszerűen jó dolog megtapasztalni, megélni emberként, még a rosszat is. És ez nem felszínesség, hanem inkább nemes egyszerűség. A sok mélyenszántó gondolat, és Kerstin látszólagos egyszerűsége körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint a repülőgépen az a kis emergency card, valamint a mentőmellény és az oxigénpalack. Nem mondanám a mentőmellényre, hogy felszínes csak azért, mert nem tartalmazza mindazt, amit a lapocska. De a lapocskára sem, hogy haszontalan, csak mert nem tart fenn a vízen. A kettő valahogy együtt nyer értelmet, ha zuhan a gép.

 

 

Egyszer meséltem nektek József Attila segítségével arról a mélységről, amit én szeretnék megélni, ha az életre mint a tudatom mély tengerére tekintek, akár a lelket polírozó mélyebb fájdalom árán is, most meg mesélek nektek arról a fajta könnyedségről, bohém lezserségről és derűről, ahogy a percek vízcseppjei peregnek pillanatonként végig az ember bőrén. Kerstin nem magyarázza agyon az életet, mint néha én, hanem csak megéli, rés nélkül, kompromisszumok nélkül, pózok, hazugságok, és ami a legeslegfontosabb: közönség nélkül. Az ő élete szinte láthatatlan. Lelkiereje titokban, mint a dzsinn a palackban csücsül békésen visszahúzódva lényének középpontjában. Elképesztően eredeti személyisége pajkosan rejtőzködik fényesen bölcs kiszólásainak árnyékában. Higgadt és rendíthetetlen megelégedése laza viselkedésének könnyű szabású farmerjába bújik. Hatalmas szellemisége jelentéktelen emberi formája mögül kacsint ránk cinkosan: nem kell tökéletessé válnod a teljes élethez. Mert minden élet a maga nemében teljes, más nem is lehetne. Ha ismernétek, ti is meghajtanátok a fejeteket előtte, ebben biztos vagyok. Azért próbáltam nektek ebben a kis felvillanásban őt megmutatni, mert szerintem páran közületek szeretitek az ilyesfajta példaképeket. És még hány ilyen Kerstin él köztünk! Biztos te is ismered őt: a szomszédból, a szülői értekezletről, a suliból, vagy a rokonságból. Én irgalmatlan szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem négy ilyen csodalényhez volt egészen közelről szerencsém, méghozzá szűk családon belül. Mellesleg mind nők (voltak), s ezzel nem mondok egyebet, mint hogy ők speciel mind nők, ahogy Kerstin is az, de azt még hozzáteszem – bocs fiúk –, hogy én személy szerint nem találkoztam még Kerstin férfi megfelelőjével. Ismertem pár igazán nemes szívű, kedves férfit, de a kerstinségnek ez az éntelensége, legalábbis eddig számomra úgy tűnik, meglehetősen női specialitás. Remélem, egy nap az élet megcáfolja ezt az elméletemet.

Nincs igazam, ha azt mondom, hogy a legnagyobb rang tán az lehet, ha egy napon tényleg meggyőződéssel elmondhatjuk magunkról, igen, mi is e gyönyörű, tökéletesre csiszolt kristálygömbök közé tartozunk, mint amilyen ez a végtelenül egyszerűnek tűnő, nagyszerű nő az egész életével? Mindenesetre nekem ő példaképem, és nagy örömömre szolgál, hogy személyesen ismerhetem. S ha én most azt mondanám Kerstinnek, te figyelj, szerintem a te életed nem teljes, vagy nem igazán transzcendens, nem elég szabad és különleges, valahogy olyan szürke és jelentéktelen, sokszor lemondó és néha ironikusan keserű, ő felhúzná mókásan a szemöldökét, és csak annyit mondana: Igen, lehet, de hát most mit csináljak, csak nem hagyhatom szegényt magára, no meg az az igazság, én valamiért mégis nagyon szeretem. És megtartom, még ha korcsnak tűnik is, aztán ki tudja, az is lehet, hogy kifejezetten pedigrés, csak most épp nem annyira divatos fajta. Ha meg megmutatnám neki ezt az írást, csak legyintene, ugyan már, ne hülyéskedj velem. Néha azt gondolom, hogy a Kerstinek nélkül nem is tudnám elviselni ezt az emberi életet, egyszerű, hétköznapi példájuk segítségével azonban bármelyikünk számára sokkal könnyedebben megélhető az élet igazi teljessége.

(LD)

8 hozzászólás “Kerstin és a kristálygömb

  • “alázatod a sorsoddal szemben”

    Igazad van, én is ismerek olyan embereket, akik -valóban- elégedettek az életükkel. Olyan is van közöttük, aki első és egyetlen találkozásunkkor valamiért elmesélte nekem az életfilozófiáját és kénytelen voltam megállapítani (mondjam ki őszintén, irigyeltem), hogy bizony valamilyen szinten megvalósította azt a bizonyos mesterlétet, amiről mi többiek inkább csak elmélkedünk. Igaz, egyáltalán nem volt benne semmilyen spiri tudatosság, egyszerűen csak megélte a maga által (jó előre) választott sorsot. Vagyis ösztönösen bement abba a bizonyos könyvesboltba azért a bizonyos egyetlen könyvért, amit olvasni akart és most éppen olvassa is. Ez rendben is van, a maga kategóriájában profi munka. De azért mondom, hogy a maga kategóriájában, mert hát bármilyen jól is csinálja, attól még ennek a világnak az illúziójában éli meg az önmaga számára mindenképpen sikeres életét. Ezzel persze az ő szempontjából nincs is semmi baj, de…
    …mit tehet az az ember, aki már kiolvasta az összes olyan könyvet, ami a tervében szerepelt és így a Föld illúziója már nem tudja inspirálni? Mert hát sorsról, vagyis előre meghatározott történetről ebben az esetben már nem biztos, hogy beszélhetünk. Nem állítom, hogy tényleg így van, de a saját tapasztalatomból kiindulva a pillanatnyi információk alapján egyre inkább kénytelen vagyok ezt feltételezni.

    • Ezt talán kicsit máshogy látom, mert szerintem aki betér egy könyvesboltba, nyilván akar ott valamit – ha most a boltot az földi lét analógiájaként használjuk, és a könyv a választott sors. Már ha jól értettelek. Lehet, hogy eladó, lehet, hogy csak inni akar egy kávét, keresi a mosdót, netán dedikálni jött, vagy előadást tartani, még az is lehet, takarítani. És ezzel mind kezdenie kell valamit és akkor ez már egy sors, nem? És neki akkor az lesz a ”könyv”. Elképzelni nem tudom, hogy valaki meg tud élni egy életet anélkül, hogy az ne tudna neki valami újat mutatni, és nap mint nap megélve az eseményeket egy pontból ne tekintene rá sorsként. Hogy legyen bármilyen felemelkedett, de nem lépésekből állna össze az az út a talpa alatt, amit bejár, és ami adott esetben épp az erdőből vezeti ki. Attól, hogy tudom, hogy a film film, még jelenetenként nézem meg, hiába van egyben ott a DVD tokban, és ott igenis számít a vágástechnika, nem csak a dramaturgia. Millió apró pillanatból áll össze az életünk, nézhetjük egyben, erre mondtam, hogy drón vagy GPS nélkül nem lehet tudatos életet élni, de, amikor mondjuk, venni akarsz egy kenyérpirítót, vagy viszed a gyereked az orvoshoz, netán rohansz, hogy elérd a csatlakozást a reptéren, az egységes ország- vagy kontinens térkép nem segít. Ott részleteiben megélve, méterenként kell látnod az utat, nézni a táblákat az orrod előtt, és ebben tudnak segíteni a Kerstinek, Attól, hogy megértem, hogy épül fel egy szó, még nem jelenti azt, hogy nem tudom értelmezni egyben az egész regényt. Mellesleg elképzelni nem tudom, milyen lehet az az ember, aki azt állítja magáról, hogy egy könyvesbolt már semmi újat nem tud neki nyújtani, mert ő már mindent elolvasott. Mindenesetre én példaképemül őt biztosan nem választanám, de ez hadd legyen az én személyes dilim… :)

      (Mellesleg én nem állítok semmit, csak hangosan gondolkodom. Gondolataimat állítások formájában tudom sajnos csak megfogalmazni, de mindig minden mondatom után oda kell gondolatban biggyeszteni, hogy “szerintem”. Szóval simán el tudom fogadni a te nézőpontodat is, mert a dolgok mindig ezerféle oldalról vizsgálhatóak…)

      • Az is lehet, hogy elfelejtettük miért tértünk be abba a könyvesboltba. Ha a boltban tartózkodunk, akkor ebben neked lehet igazad, kellet, hogy legyen valami célja amiért betettük a lábunkat oda. Viszont, ha már tényleg mindent elolvastunk amit akartunk és már úgy érezzük semmi keresni valónk ott, akkor miért nem fogjuk magunkat és sétálunk ki és megyünk át a szemközti moziba? Odakötözött volna minket a székhez a könyvtáros néni, márpedig te nem mész ki innen amíg ezt és ezt a könyvet el nem olvasod? Vagy inkább arról van szó, hogy mégsem olvastunk el mindent, amiért bementünk, hanem lehet csak épp egy olyan könyvet olvasunk, amiben a főhős azt hiszi mindent megcsinált már az életben, és csak szabadulni akar onnan? Én most így okoskodok, de lehet messze vagyok az igazságtól. :)

        • Teljesen jól okoskodsz szerintem, magam is így vélem. Én személy szerint elképzelni nem tudom, hogy valaha úgy gondoljam, én már mindent tudok, nekem ez az élet újat nem tud mutatni. Jézusom, hisz minden nap tanulok valami újat, és javítani, csiszolni való is mindig akad szép számmal. Ha a létet a tudat önmagára irányuló tapasztalásaként értelmezzük, akkor ebből következik, mindig lesz egy világunk, s az, hogy most ez a földi vagy más mese, lényegtelen, ez csak a tudatunk aktuális állapotától függ, de abban mindig lesz új felfedezni való. A földi „könyvesbolt” csak egy narratíva, mint az Ezeregyéjszaka meséjében az egyik mese, ami mellett, fölött és amiben is van másik mese. Igen, és ott van benne a felébredtem mese is, körbeölelve a földit, és abba beleálmodva is, abban megjelenve. A kettő nem ugyanaz. Na jó, tényleg meg kell írnom végre azt a cikket, amit olyan régóta tervezek, de annyi az olvasni- és tennivaló ebben a könyvesboltban, és olyan nagy falatnak érzem most ezt kigöngyölíteni, de amint kicsit rosszabb idő lesz, nekiesem és remélhetően egy szuszra gyorsan megírom. :)

      • Igen, minden létezőnek saját valósága van, ezért is nem fogunk soha mindenben egyetérteni. Én már annak is örülök ha valakivel legalább egy közös metszetet létre tudok hozni. Egyébként én is pont így vagyok ezzel. Emberként csak egy dolgot tudhatok biztosan, azt hogy sohasem áll rendelkezésemre megfelelő mennyiségű információ ahhoz, hogy bármit is teljes bizonyossággal állíthassak. Sok okból, de részben a rengeteg nézőpont miatt.

        Viszont talán nem fogalmaztam elég világosan, sajnos a kommunikáció nem erősségem. (Természetesen nem várom el, hogy emlékezz rá, de volt is erről szó annak idején.)
        A hatékony kommunikáció képessége úgy tűnik ebben az életben egy másik részemnek jutott, mint ahogy ez azóta többé-kevésbé kiderült. (Dógozzon az “asszony”, ő szeret írni, én meg egy lusta pasi vagyok. Én csak ülök a vendéglátóipari egységben, és igyekszem valahogy információhoz jutni.)

        Az alaptétellel és a válaszokban általad említett dolgokkal gyakorlatilag egyet is értek.
        Pl. egyértelmű, hogy a földi könyvtár is egy azt magában foglaló könyv része stb. stb.
        Én csak arra gondoltam, hogy a földi könyvek között azért marad még megszámlálhatatlan, amit nem olvasunk el, hiszen a tudat “szakosodik”, vagyis az egyes résztudatok tapasztalási utakat választanak. Ugyan a saját -választott- könyveim után belekezdhetnék a maradékba, de minek. Azokat elolvassák mások. Ráadásul akkor akár végtelen hosszú ideig is tarthatna ez a földi túra és ugye nem az a cél, hanem az, hogy a kör végén képesek legyünk elhagyni ezt a közeget. Vagyis egyszer csak tovább kell menni.
        Ezenfelül, ha jól értettem, valami olyasmit akartál mondani a történettel, hogy ne mindenáron a tömegtudat által felajánlott sémák alapján határozzuk meg a saját céljainkat, hanem legyen bátorságunk önmagunknak lenni, ha már alapból úgy is jól érezzük magunkat a saját bőrünkben. Mert valójában senki más nem döntheti el, hogy mit is akarunk kezdeni magunkkal, erre nekünk kell képesnek lenni. Legalább is nekem ez jött le belőle. Ez is rendben van, magam sem szeretném másként tenni..

        És akkor most felteszem az eredeti kérdésemet valamivel részletesebben, amit szerettem volna elkerülni, mert ha mégis tévedek, akkor biztos, hogy komplett bolondot csinálok itt magamból. Talán így már érthetőbb lesz.
        Mi a helyzet akkor, ha az életem célja valami olyasmi, amit még magam sem tudok elhinni. Nem elég, hogy ugye ott van a tévedés lehetősége, amit fentebb nagy vonalakban már felvázoltunk, hanem még saját magamban is felmerül a kétség az ép elmém meglétével kapcsolatban.
        Ráadásul a rádöbbenés pillanatában kétséget kizáró tudásként tudom (ezt nem vagyok képes jobban kifejezni, egyszer csak ott van, nincs gondolati előzménye, nincs rá jobb szavam, mint hogy érzés, de mégis egyértelműen tudás), hogy hazaérkeztem, hogy nincs különbség jó és rossz között, a létezésben minden semleges és hogy ebből a földi világból már nincs szükségem semmilyen energiára. Volt még két ilyen tudás érzés már előzőleg is, amik ugyan ehhez az energiához kapcsolhatóak, előtte két hónappal, és 23 évvel (nem elírás). Nem is tudtam összekapcsolni őket egyből, de ezek tartalma most konkrétan nem lényeges. Csak azért említem, hogy nem egyedi alkalomról van szó, volt már előzménye is.
        Ráadásul mindez egy olyan helyzettel, (illetve személlyel) kapcsolatban, amiről ha jól emlékszem, Ti írtátok valahol ASG-vel sok-sok évvel ezelőtt, hogy csak az utolsó utáni életben történhet meg. És hogy ez az utolsó élet már nem a földi tapasztalásokról szól, mert azért már nem kellene visszajönni, hanem Önmagunkról. Vagy valami ilyesmi, elnézést, ha ennyi év után már nem emlékszem elég pontosan.
        Ha pedig mindez valóságos és hangsúlyozom, HA valóságos, akkor talán, de csak talán mégis jogos a feltevés arról a könyvesboltról és a könyvekről. Persze lehet ez is egy könyv, de talán már nem a “Hogyan boldoguljunk emberként a Föld nevű bolygón” című sorozatból. Viszont ha nem valós, akkor egyértelműen a “Hogyan röhögtessük ki magunkat épelméjű embertársainkkal” című tragikomédiát olvasom. Ezt ki-ki döntse el maga. Vagy inkább aki nem hiszi, járjon utána.

        Mivel még mindig nem vagyok biztos benne, hogy azt mondtam el, amit eredetileg szerettem volna, még egyszer röviden:
        Az rendben van, hogy legyünk képesek eldönteni, hogy mit is akarunk és hogy az sikerült-e már és tényleg az sikerült-e amit terveztünk. Ha pedig úgy érezzük igen, akkor legyen bátorságunk jól érezni magunkat benne. Ez a szokásosnak mondható emberi életek esetében talán nem is olyan nehéz. De ha már nem egy kimondottan csak emberi életet élünk, akkor mihez lehet viszonyítani a siket és az elégedettséget?

        Nem, ez sem az igazi. Azt hiszem, az a bajom, hogy ami még szenvedélyt tudna kiváltani bennem, arra rá sem tudok kérdezni, mert szó szerint nincs róla még fogalmam sem. Egyszerűen azért, mert nem létezik még ezen a bolygón. Belekóstoltam valamibe, ami most legalább egy nagyságrenddel többnek tűnik, mint bármely emberi tevékenység, legyen az bármilyen csodálatos is. Nevezzenek bár nagyképű majomnak, de nekem Kerstin vagy a saját példámban említett ismerősöm már nem képvisel követendő értéket. Tiszteletreméltót és becsülendőt igen, de követendőt már nem. Egyszerűen azért, mert innen már nem tudok visszafordulni. Vagyis ha akarnék sem tudnék, de ha tudnék sem akarnék.

        És azt hiszem, most már megvan, hogy mit is akartam tulajdonképpen mondani neked (és nem is kérdezni tőled) valójában.
        De azt csak akkor írnám ki ide, ha már láttad és megengeded…

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..