Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Kvintesszencia

Nemrégiben írtam a női energiák pozitív aspektusáról, ám van az éremnek másik oldala is. Elképesztő durva leveleket kapok emberektől, és most azt kell mondjam, kizárólag magyar nőktől, mégpedig olyan stílusban, hogy nem is akarom elhinni néha, hogy ilyen van. Írtak férfiak is lekezelően, meg tőlük is megkapom néha a magamét, de velük sosem gyűlt meg a bajom, legfeljebb nem értünk egyet pár kérdésben, és ezt megvitatjuk. De a nők! Én most nem minősíteném ezeket a hölgyeket, az igazi az lenne, ha be tudnám másolni a levélváltásaimat úgy 10 évre visszamenőleg, szerencsére a nagyja megvan, komolyan gondolkodom azon, hogy egy napon minden kommentár nélkül egy az egyben összegyűjtöm őket a válaszaimmal együtt egy kötetbe, mert az egész 21. századi őrület tetten érhető bennük. De a legviccesebb a fent említett hölgyek hajlama a másokba nyúlkálásra, hogy ott megragadva valamit, ami tán nincs is ott, csak ők képzelnek oda, leteperhessék maguk mellé a hideg földre. Tehát megkeresnek a hölgyemények, hogy segítsek nekik ebben-abban, vagy csak úgy illegetik-billegetik magukat kis megerősítésre várván, erre én mindig tök kedvesen reagálok, de általában finoman és lassan arrafelé terelgetve őket, hogy oldják meg a dolgaikat egyedül, ne általam, no és ekkor jön az őrület. Hogy én ilyen vagyok, goromba, meg apatikus, de közben tűzelemű és korlátolt, félek, totál bizonytalan és önbizalom hiányos vagyok, majd egy sorral lejjebb már irgalmatlanul nagyképű, meg sehol sem vagyok, senki se vagyok, alul vagyok, meg árnyékban, és sose leszek több annál, ami nem is vagyok, ezt vegyem végre tudomásul, és különben is, arcméretedből vissza kéne venned, Nyuszika – ilyesmik. Isten a tanúm (ezt már talán többször leírtam): az elmúlt pár évtizedben volt pár szakmai, magánéleti konfliktusom, de csak épp annyi, mint általában mindenkinek, és ezeket is egész gyorsan és emberi módon sikerült kezelnünk az aktuális partnerekkel. És itt a vége. Merem azt állítani, csak és kizárólag a magyar ezotéria apraja-nagyja, azok közt is valamiért ezek a kicsit zilált lelkű hölgyemények viselkednek velem úgy, mint, akik megkergültek: talán mert nem működöm úgy, ahogy elvárnák, vagy ahogy a saját köreikben ezt megszokták. Enyedi Ildikóval készített tán az ATV egy riportot. Megnyerte a legutóbbi filmje az Aranymedvét, erre jön a kérdés Deutsch Tamásról, a Fideszről és a liberálisokról. Ennél már semmi nem lehet korlátoltabb dolog. Szegény tündéri rendezőnő is csak úgy pislogott, és azt mondta a maga szelíd módján, hát lám, ez is mutatja, mekkora baj van Magyarországon. Itt van ez a díj, elkészült egy film, amit az emberek szeretnek, ami tarol a fesztiválokon, és mi politikáról beszélgetünk, a film helyett. Egyetértek vele. Lám, ekkora a baj, hogy az emberek állandóan kényszert éreznek arra, hogy belső bizonytalanságukból fakadóan világnézeti kérdésekben egymás torkának essenek – ráadásul általában csak arc nélkül az interneten, mélben, vagy a másik háta mögött. És hiába mondja az ember, hogy nem szabad ezt csinálni, mert ami miatt egymásnak esünk, csak illúzió, de amit ezzel magunknak ártunk, az viszont nem az: mégsem áll meg ez az elszabadult ringlispíl.

Pedig olyan jó lenne, ha egy kicsit mindenki ellazulna, elengedne mindent, levenné azt a szorító, fél számmal kisebb, és bütyköt okozó repedt lakkcipőt, kibújna a szűkre szabott, vasalt sötétkék térdszoknyából, lehúzná a nejlonharisnyát és a megsárgult, foltos régimódi blúzt, és felvenné a puha, vajszínű pamutmackót. Kisimítaná arcán ezeket a rút banyaráncokat, ölébe venne egy puha párnát, egy cicát vagy két kezébe fogna egy meleg teásbögrét, és csak hagyná a világot, az embereket annak lenni, amik. Állni a meleg szobában a teával a kezünkben, a puha mackónadrágban és nézni ki az ablakon, s mosolyogva megállapítani, hogy mi az, ami jön. Jaj, de ronda traktor, nini, egy szép kis cinke, ó, odakakál az a kutya, hehe, egy cuki mókus! Nem kell kirohanni, sálat rakni a mókus nyakába, átfesteni rózsaszínűre a traktort, a kutyaszart is fel lehet szedni másnap. Nyugi, relax, írtam már, take it easy! Csak lazán, a véleménynyilvánítás és a másokban történő lucskos vájkálás, a másik rángatása, taposása, irányítása nem ugyanaz. Az a levélke, aminek apropójából ezeket a sorokat az ablak mögül leírom, az alábbi mondatot is tartalmazta, sok egyéb gyalázatos mellett:

„Baromi nagy csalódás, hogy kedves Adamus mestereddel ennyi év alatt csak idáig jutottatok.”

Annyi mindent tudnék erre írni, de felesleges. Ez egy csodálatos illusztráció a múltkori taxis videóra, amit felraktam. És onnan nézve ezt a sort tulajdonképpen igazi pozitív visszaigazolásnak gondolom. Remélem, vannak az olvasóim közt olyanok, akik most ennek kapcsán megértenek valamit, ők is legyintenek egyet, és csak annyit mondanak, istenem, mit számít ez az egész? A cinke, a mókus, a fák és a lehullott levelek, ez a sok-sok ember a földön mit törődik ezzel a sok jelentéktelen hülyeséggel, viharral a biliben? Ki a mester és ki nem, ki van baloldalon, ki jobbon, melyik vallás az igazi, és a szomszéd Lujza apatikus-e, vagy dinamikus. Kint kell lenni az egészből, és akkor végre sikerülhet egy kicsit tényleg őszintén mosolyogni, és hagyni mindenkit és mindent a csudába, amivel nincs dolgunk. És a dolgok 90%-a, amikkel az időnket töltjük, vallom, ilyen. S ha majd kellő számban leszünk ilyen mackónadrágos legyintősek, akiket dobálhatnak, rángathatnak, de mi akkor sem mozdulunk az ablak mögül, akármilyen ocsmányságot is hajigálnak felénk, hisz tudjuk, ez hozzánk el nem érhet, hisz ott az ablak: egy napon a világ kellemesebb hely lesz, mert a dobálózók lesznek kisebbségben, kizáródva a jó meleg szobából.

Erre persze majd azt írja a gyalázkodó hölgy, amit írt is, csak mert szerinte nem úgy segítettem neki, ahogy elvárta, idézem:

„Tudod mi a Te bajod, mártírjátszmában vagy, apátiában és ez nem szép, nem jó, mint ahogy Te azt be akarod állítani…”

Még akár igaza is lehetne a levélírónak, már ha kicsit is ismerne, de én sajnos nem emlékszem, hogy valaha az életben találkoztam volna vele, de azért az mindenesetre látható, milyen nehéz különbséget tenni a düh és a harag, a lendület és az indulat, az apátia és a nyugalom, a mártíromság és a megbékélés közt. Épp hajszálnyi a különbség sokszor, tényleg csak az ablaküveg választja el a két dolgot: az egyik kint van, a másik bent. Létezik a sportpszichológiában egy négyes felosztás adott lelkiállapotokra: aktív negatív, passzív negatív, passzív pozitív és aktív pozitív – és ezt minden életterületre rá lehet teríteni a légzéstől az íráson át, bármire. Mind a négyet megéli az ember, a valódi lelki állóképesség ennek tudatos uralásában rejlik. Merthogy nyilván az aktív pozitív az ideális, úgy is mondhatnám, ihletett állapot, ahonnan kiindulva el lehet jutni a célba. Állni érdeklődve, aktívan, ám lazán az ablaknál. Ez a csúcsteljesítmények lelki háttere. Az aktív negatív idegesen beleavatkozik mindenbe, kapkod, csapkod, nem hatékony, a passzív negatív katatón állapotban bámulja a szoba sötét sarkát, meg se moccan, a passzív pozitív csukott szemmel álmodozik a fotelben, elrugaszkodva a realitástól, az aktív pozitív, meg először fejben, aztán a valóságban is megteremti önmagát, és eléri a kitűzött célját. De nem erőszakkal, nem közbeavatkozva a dolgokba, nem rángatva másokat zsámolynak maga alá, és biztos nem ilyen iszonyat idegesen. Az élet legkiemelkedőbb pillanataiban az ember cselekedeteit az emberi szerepén túlról, kívülről irányítja, önmagába foglalva az egész szituációt, amiben csak kis kurzorként cselekszik, ilyenkor az idő megáll, a tettek hajszálpontosan célba érnek, és a győzelem garantált. Beszélgettünk erről a Kiterjesztett valóságban, hogy miként lehet ezt a laza, de végtelenül tetterős állapotot tudatosan előhívni. Én semmi mást nem kívánok az olvasóimnak az elkövetkezendő hetekre, hónapokra, évekre, mint valódi, nem megjátszott, hanem tényleg megélt, ilyen legyintős, mackónadrágos, ablak mögötti ellazulást, és ebből fakadó hatékony, kreatív tetteket ott a szobában, ami aztán kintről is látható. Kilépni a hidegbe nem kell pár vállveregetésért, mert ahogy az a közeg megbántani, úgy megerősíteni sem nagyon tud. Meg kell tanulnunk önmagunk mércéje lenni. Néha csak annyi kell, hogy megértsük: csak az a valóságunk része, amit mi azzá emelünk azzal, hogy az ablakban állva a szoba részének tekintjük. Nem vagyunk kint, épp ezért ha nem akarjuk, nem tud minket megérinteni semmi, amiről úgy gondoljuk, nem szeretnénk, hogy elérjen hozzánk onnan a kinti hidegből, a plazmafalon túlról. De ettől még látjuk, mi folyik kint, és ha úgy akarjuk, mi is látszunk a kintiek világában. És így talán könnyebben fel tudjuk fedezni idővel a szobát, a lakást, a házat is.

Egy szó, mint száz: take it easy, lányok-asszonyok, ez csak egy játék. Talán nem könnyű lelazulni, amíg az ember olyan fenemód komolyan veszi magát, és legfőképp ezt a világot. Mindig azt mondom, kezdd magadon. Legyints magadra, ugyan, nem számítok annyira, hogy egy fals énkép, egy jelmez fenntartása miatt állandóan felidegesítsem magam. És ha ez lehullik, könnyebben tud az ember szinte mindenre legyinteni, ami erre a jelmezre hat. Hisz ha az ember egyet hátralép, azonnal meglátja a jelmez helyett az ablakot, amit eddig észre sem vett, mert azt hitte rá, ez az arca. És onnantól könnyű könnyen venni. Minden, amit valaha leírtam, most tényleg úgy érzem, ebben az egy kis buzdításban összefoglalható, mint minden gondolatom összesűrített kvintesszenciája: vedd lazán! Ez tényleg csak egy játék, és egy nap valóban ráébredünk erre mind.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..