Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Loophole

A Föld nem egy hely, hanem egy tudatállapot, ami elhiteti veled magáról, hogy te egy térben éled a mindennapjaidat, de ez nincs így, ez csupán illúzió. Tehát nem valahol vagy most, hanem valahogy vagy, mégpedig egy meglehetősen leszűkített, korlátolt módon. Ennek visszatükröződése az elméd falán ez a fizikai elemekkel határolt és fragmentált térképzet, valamint a halál képzete, a véges és végtelen ellentmondása, anyag és szellem szembenállása – azaz minden olyasmi, ami ennek a tudatállapotnak a logikájából fakad. A mindenség tudatállapotok egymásban levősége, és ennek aktuális milyensége határozza meg a megélt teret és időt, mint a lét két alappillérét. Tér sokféle van, a tér nem az, amin, vagy amiben most bóklászunk, az idő sem múlik, nem csinál szegény semmi ilyesmit, hiszen ez a két minőség a mindenkori tudatállapot megélésének módja. Ettől még bizonyos értelemben valóságos mint képzet, de nem az mint olyan objektív realitás, ami tőlünk független, amiben mi attól elválasztható elemként szabadon mozgunk.

Azért mert most csak rollerrel tudunk közlekedni, még nem kell azt gondolnunk, hogy a közlekedési eszköz az maga a roller. Van repülő is. Teljesen másként fogsz a rollerre tekinteni, ha ezt megérted, még ha sosem láttál repülőt, akkor is. A spirituális tanítók nagy része azt hirdeti, teremtsd meg magadnak a Tökéletes Rollert és Rollerozást. Hát én mást mondok, és itt csendben szerencsére szabadon elmondhatom: rollerozz vidáman és a legjobb tudásod szerint, de tudd, egy nap repülőre ülsz, és ehhez épp az kell majd, hogy önszántadból a falhoz állítsd és otthagyd mosolyogva a rollert mondván, elég volt: hisz ez egy elég primitív módja a közlekedésnek, főleg ha az ember tengerentúli utazást tervez.

A Föld nem egy hely, amihez ragaszkodni kéne, ezt az életet maximálisan tisztelni kell, és alázattal tekinteni rá, hisz ez a létforma nagyon-nagyon értékes, de egyáltalán nem az, aminek most látszik. A halál nem jelent kiutat ebből a zárt tudatállapotból, sőt: hisz az is ennek a tudatállapotnak egy vonzata, az ebből fakadó téves absztrakció. Te még nem haltál meg, a halálról csak mások halála által tudsz – ez benne a csel. S az igazsághoz sem a halál kapuján vezet az út, halál utáni mennyország vagy pokol, vagy halál utáni bármilyen élet – ez egy csapda. Egy napon ugyanis nem leszel itt, ez biztos, de ez még nem jelenti azt, hogy nem maradsz meg ebben a, nevezzük úgy, földi tudatállapotban és folytatod annak megélését tovább és tovább és tovább – amit hívhatunk samsarának is – mindaddig, amíg meg nem érted: a Föld nem egy hely és nincs halál.

Hogy fogalmazott Karinthy?

„Éppen ezért és mindenekelőtt: legyünk nagyon, nagyon szerények. Olyan szerények, mint az álmodó, aki kezdi sejteni, hogy csak álmodik. Hogy van egy ébrenlét, amihez viszonyítva eszmélő életünk annyi csak, mint mostani életünkhöz képest az álom.
(…)
A valóság azért ködös, mert lelkemben köd van.
A lelkemben köd van, álmodom.
Van-e túlvilág? – ez a kérdés tehát helyesen így hangzik: mi lenne, ha nem volna köd a lelkemben, ha hirtelen minden eszembe jutna, ami volt és van, ha a szó abszolút értelmében felébrednék – hol találnám magam?
Valahol másutt, mint ahol vagyok.
De amellett nem veszteném el ezt a világot se, csak minden kiderülne – nem mozdulnék el helyemből és mégis másutt volnék. Mint az álmodó, aki ágyában találja magát, ahol elaludt, holott pillanattal előbb erdőben sétált.

A túlvilág, eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van – volt, mielőtt éltem, van, mikor élek és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág – ennek semmi értelme.
Ha van túlvilág, akkor már most, itteni életemben is benne kell hogy legyek ebben a túlvilágban, csak nem tudok róla, illetve nem érzékelem jelenlegi, életnek nevezett lelkiállapotomban.
A túlvilág tehát nem más, mint egy ismeretlen, az ismertnél végtelenszer tágabb és átfogóbb állapota ugyanannak a léleknek, aminek egy része jelenleg az életnek nevezett képzetek és érzések összességét tartalmazza.
Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen, hogy úgy mondjam, két részből áll a lelkünk – az egyik, az abszolút, ami állandóan a túlvilágban van – s a másik, amit innen ismerünk, az életünkből, előbbinek függvénye, relatív valami, mint az álom – lélek, melynek minden élménye az éber szellem állapotától függ.
A félreértések onnan származtak, hogy a túlvilági élet kérdését összetévesztették a halhatatlanság kérdésével: az idővel hozták összefüggésbe, holott a túlvilágnak, ahogy nincs köze a térhez, az időhöz sincs köze.” (Forrás)

Ha ezt kellően sok ember megértené, a világ bosszantó és rémes dolgainak minimum a 60-80 százaléka azonnal megszűnne. Igazából ehhez a világméretű változáshoz csak elég lenne azt egyre több embernek valahogy halványan megérteni, majd ebből fakadóan megérezni, és ennek okán lassan elfogadni, mint egy lehetséges magyarázatot a sok kínzó kérdésre, hogy amit most térként és időként megél nem egyéb, mint egy érzékelési mód, ahogy jelenleg képes megélni önmagát.

Sokan a nyitottságot veszélyesnek tartják, mert a szabadságot összekutyulják a szabadossággal. De egy szisztémán túllépni annak keretein belül nem lehet. Istent a földről megérteni olyan, mintha az akváriumi hal abból, amit lát akarná megfejteni, hogy mi az, hogy ország vagy kontinens. Nyilván egy nagyon nagy szoba, nagyon nagy asztallal és fotellal – gondolja ő. Isten nem antropomorf, s a világmindenség nem a földi tudatállapot jellemzőinek kiterjesztése a végtelenbe, hanem pont fordítva: mi vagyunk a végtelenül leegyszerűsített, stilizált vonalrajzok és a valóságunk egy 2D-s Commodor 64 játék a valósághoz képest, ami miután az egyetlen valóság maga Isten, számunkra mindig csak viszonyfogalom lesz, sosem valósi objektivitás.

Az alkímia nem egyéb, mint ennek megélése. Irányítóból résztvevővé válni, szereplőből nézővé. Iszonyatosan félelmetes dolog levenni a kezünket a kormányról, lábunkat a pedálról, miközben azt látjuk, fut előttünk az országút, a táj és ott a többi autó is. De csak addig, amíg nem vagyunk képesek elfogadni, hogy ez egy szimulátor. Először csak mentálisan megértjük, s aztán egy napon majd meg is érezzük, ahogy szép lassan engedünk a szorításból.

***

„Elindultak újra a folyosórengeteg felé, de itt már nem volt olyan bonyolult a járat-rendszer. Úgy látszik, ha az ember egyszer kikeveredett a zárt barázdákból, egy rövidebb kanálisokkal összekötött teremrendszerbe jutott. Legalábbis Z így okoskodott, miután most szinte azonnal egy igen magas, óriási csarnokba érkeztek, aminek közepén egy rendkívül furcsa jármű állt egymagában. Z homlokát ráncolva nézett az öregre, de az megint csak biztatón mosolygott, és néma kézmozdulatokkal jelezte Z-nek, tessék csak beszállni.
– Mi ez? – kérdezte óvatosan Z, mintha társa a park alkalmazottja lenne.
– Majd meglátja, fiatalember, ez aztán a móka! Jöjjön csak, ejnye, ne féljen már állandóan ennyire mindentől!
S azzal megragadva Z karját, finoman az ovális buborékkülsejű szerkezet felé vezette. Z-nek ismerős volt ez a mozdulat, éles fájdalom hasított a csontjába. De nem szólt egy szót sem, inkább alaposan szemügyre vette a gépet. Olyan volt, mint egy autó, egy űrrakéta és egy repülő hibrid elegye: szárnya nem volt, ám a fülke pilótafülkéhez volt hasonlatos, négy keréken állt a földön, és a farka, akár egy sárkányfarok, vagy darts nyíl tolla, kis dundi rakétává tette hasonlatossá a gépet. Beült hát a parányi vezetőfülkébe, ahol mindenféle színes gombok és egy botkormány várta, egyébiránt sehol semmiféle tájékoztatás vagy jelzés nem mutatta, hogy mi mire való, s ezt Z felettébb nyugtalanítónak tartotta. Azt is észrevette, miután elhelyezkedett a vezetőülésben, hogy az egész csarnok oldala és teteje párnázott, teljes felületén paplanszerű réteggel van bevonva, amiben vagy levegő van, vagy valamiféle nagyon puha anyag.
Magára húzta a kis fülke tetejét és várt. Ajaj, melyik gombot nyomja meg, mit tegyen? Az öreg szigorú arccal nézte, mire Z ismét elszégyellte magát, és találomra megnyomott egy zöld gombot a műszerfalon. A gép hangtalanul emelkedni kezdett egyre feljebb, szép lassan elemelkedve a talajtól. Z kormányozni próbált, de az emelkedés iránya ettől nem változott. Megnyomott hát egy piros gombot, mire a mozgás kiegészült finom előre-hátra történő ringással, mintha csak egy hintalovon ülne. Z megörült: de hisz ez tényleg nagyon jó móka, s újabb gombokat nyomott meg. Úgy tűnt, mindegyik finoman mozgatja a szerkezetet, előre, hátra, jobbra, balra, aztán fel és le. Néha a gép leereszkedett a földre, tett egy kört a kerekein, aztán ismét felemelkedett, elérte a plafont, majd ringott a levegőben, akár egy hinta. Volt, hogy felgyorsult, lelassult, s mikorra Z már az összes gombot megnyomta, a mozgás kiismerhetetlenné vált, de olyan kellemes volt, amit amíg be nem ült ebbe a különös szerkezetbe elképzelni sem mert volna. Ringott, repült, pörgött, forgott a gép, s a botkormányról időközben kiderült, csak díszletelem, mert semmire sem lehetett használni. Z teljesen elandalodott a ringás hatására, és azt gondolta magában, ő ebből a dologból soha többé nem akar kiszállni, mert hát ez valami csodálatos. Behunyta szemét, és önfeledten átadta magát a mozgás örömének.
Csakhogy nemsokára váratlanul erős rándulást érzett, majd a gép meglódult, mint a lufi, amiből épp kiszökik a levegő, és elkezdett cikázni a csarnokban fel s alá. Z megrémült, jóllehet nem volt ez sem kellemetlen, inkább csak hirtelen és gyors, mégis lázasan nyomkodni kezdte a gombokat, rángatta a kormányt, ám minél jobban kalimpált, a gép úgy tűnt, annál jobban elveszti eddigi kellemes mozgását. Most már kifejezetten idegesen rángatta Z-t, szinte dobálta magát a levegőben, párszor erős gumikerekeivel a földhöz csapódott, tett egy-két vérfagyasztó kört a földön, azután váratlanul ismét a levegőbe emelkedett, nekiütődött a falnak, a plafonnak, rovarirtótól megvadult légyként repkedve összevissza. Z most már értette, miért van kipárnázva a terem, de őt már ez sem nyugtatta meg.
– Hékás – kiáltotta –, segítség, ki akarok szállni!
Igen ám, de senki nem válaszolt, és még csak meg sem tudta nézni, ott van-e még az öreg, mert annyira rángatott a jármű, hogy képtelenség volt benne ülve egy pontra nézni.
– Állítsák meg azonnal! – üvöltött Z teli torokból a semmibe.
Nemsokára meghallott lentről egy nyugodt hangot:
– Csak hagyja, hadd rángasson.
– De nem, nem, én ki akarok szállni!
– Akkor még jobban rángat – jött az alig hallható válsz, holott a gépnek semmilyen hangja nem volt, ámde Z hangos zihálása, nyögése, szuszogása úgy visszhangzott, mintha óriás vihar kerekedett volna a csarnokban. Rángatta a kormányt, de mint a megbokrosodott ló, a gép csak egyre komiszabbul hányta-vetette őt.
– Mondtam, dőljön hátra, mást úgy sem tehet! – jutott el hozzá lentről a meg-nyugtató hang.
Z közben elfáradt, s idővel valamelyest az ijedtsége is enyhült, a kezdeti pánik eloszlott. Miközben a gép továbbra is vadul rángatózott alatta, lassan valóban elengedte magát, mert végiggondolva a dolgot, tényleg, mi baja lehet egy ilyen játékban? De hisz ez csak egy vidámpark, egy játék! Erre a gondolatra végképp megnyugodott. Békésen levette kezét a kormányról, ellazította megfeszített lábait, kényelmesen hátradőlt, behunyta a szemét, és csak bízott benne, nem hányja össze a kis fülkét, de meglepő módon semmi ilyen nem történt, ráadásul a vad vágta is fokozatosan enyhülni kezdett, hamarosan eloszlottak a viharfelhők, és a gép ismét kellemes ringásba csapott át, jobbra-balra, fel-le, előre-hátra. Jaj de jó – mondta magában Z –, ej de finom, ezt még-még csináld csak, abba ne hagyd!
Valahol szétfolyó tudata szélén még hallotta a következő szavakat szintén lágyan ringani maga körül, ahogy egy csodás melódia dallamfoszlányait hallja erősödni, majd halkulni a gyermek egy ringlispílen forogva:
– Ha nem nyom meg egy gombot sem, akkor is beindul, az ember semmit nem irányít, csak átéli a mozgást. A mozgás, fiatalember, önmagában sosem veszélyes, csakis akkor, ha nem válik eggyé vele. A mozgás ugyanis nem a maga mozgása, ha-nem a mindenségé. Ütközni is csak akkor lehet, ha nem mozog együtt a térrel, a mindennel. Nincs kormány, nincsenek kapcsolók, csak az a mozgás van, ami az egészet egyben jellemzi. Ha elengedi magát, részévé válik, és biztonságban marad, ám ha irányítani próbálja, kibillen belőle, és összetörve távozik. Nos, menjünk tovább?” (Forrás)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..