Öt játékos koan a l’art pour l’art jegyében

A kauzalitás illúziójáról

A mester egy hatalmas mező közepén lévő irodai forgószéken ücsörgött, és egy távcsővel vizsgálgatta körbe-körbe a tájat. Valahonnan a távolból egy tanítvány közeledett, majd hosszú percek múltán izzadtan megállt a mesterrel szemben.
– Mester, nagy dilemmával érkezem hozzád. Napok óta azon töprengek, hogyan változtathatnék a jelenemen, ám rájöttem, ez lehetetlen, mert az nem egyéb, mint a múltbéli tetteim következménye, s amelyek állandóan bizonyos konkrét cselekedetekre kényszerítenek, újratermelve magukat! Hogy lehet ebből kitörni? Hisz így minden pillanatom a múlt által determinált, és én okozatként döcögök azon a  sínpályáján, aminek oka az a szakasz, amit épp elhagyok.
– Fordulj háttal a falunak, ahonnan idejöttél hozzám, és nézz előre! – parancsolta hosszú hallgatás után a mester.
A tanítvány balra fordult, és elnézett a fenyvesekkel takart völgy irányába.
– Talpad alatt a jelen, mögötted a múlt, s ez vetíti eléd a jövőd. Most keresd meg, ahová menni akarsz, és fordulj szembe azzal a ponttal!
A tanítvány tett pár kört a tengelye körül, aztán megállt háttal a mesternek, meglátta egyben az utat, ami a hegyi kápolnától hozzájuk vezet, és megvilágosodott.

 

 

A tudat dimenzióiról

A tanítványok arról faggatták a mestert, milyen egy magasabb tudati sík megélése. A mester hozatott egy hatalmas kancsó vizet, egy fadobozt és egy nagyon hosszú, vékony, kémcsőszerű poharat.
– A tudat olyan, mint a víz – mondta, aztán vizet öntött a kancsóból a kémcsőbe, s a dobozba tette, majd hosszú ideig némán meditáltak a látottakon. Kis idő múlva kivette a kémcsövet, kiöntötte belőle a vizet a dobozba, és a kancsóból színültig töltötte a dobozt vízzel, majd ismét hosszú percekig meditáltak a látottakon. Azután öntött még vizet a dobozba, ami körbeölelve a dobozt túlfolyt annak szélein, szétterült az asztallapon, majd lecsurgott a földre, kis, különálló tócsákban némely tanítvány lábát is benedvesítve. Ezeknek a tanítványoknak nem kellett tovább meditálni a látottakon, mert azonnal megvilágosodtak.

 

 

Az időről

– Mester, mondd el nekünk, mi az idő!
A mester elővett egy könyvet, kinyitotta és felolvasott belőle egy mondatot:
– „Az idő önmagában van” – hangzott a mondat.
Majd becsukta a könyvet és letette az asztalra. Mindezt rögzítette S-VHS videokamerájával az apát, aki kivette a kis kazettát a kamerából, és rátette a könyvre. Ezt az egész procedúrát egy szerzetes a terem végéből felvette digitális kamerára, majd kivette az SD kártyát, és letette a kazettára. Mindezt felvette a mobiljával egy tanítvány, és a kész felvételt élőben közvetítette a Facebook csatornáján, amiről egy néző képernyővideót készített, amit feltöltött a blogjába, miközben észrevétlenül megvilágosodott.

 

 

A térről

A tanítványok a templom egyik kis termében üldögéltek némán, mikor egyikük megszólalt.
– Mester, hol vagyunk mi valójában, meg tudnád nekünk ezt mondani?
A mester felállt a zsámolyáról, s kezében a telefonjával kiment a teremből. A tanítványok fegyelmezetten, bár némileg értetlenül meditáltak a történteken, mikor az apát telefonja csöngeni kezdett, megtörve a zavart csendet. A mester videóhívása volt a Skype-on.
– Itt vagyok a templom szentélyénél, maradj vonalban és gyere ide hozzám!
Az apát kiment, a tanítványok tovább meditáltak, mikor megszólalt egyikük telefonja. Az apát hívta őt konferenciabeszélgetésre. A tanítvány fogadta a hívást, s látta a képernyő osztott kis képernyőin a mestert, immár a templom kertjében a gyönyörű sztúpa előtt, az apátot a templomban a szentély előtt, és önmagát az imateremben az üres zsámoly előtt. A tanítvány levette a tekintetét a képernyőről, ránézett a zsámolyra és megkönnyebbülten felkacagott.

 

 

Az egóról

Tanítvány: Én vagyok. Te vagy. Ő van.
Mester: Ő nem vagy. Te nem vagyok. Én nincs.

 

LD

(Illusztráció: Gürbüz Doğan Ekşioğlu)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..