Vásárlással kapcsolatos kérdések: [email protected]

Smaragd szútra

– szubjektív összegzés önmagamnak –

Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.
*
A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.

 

Totális realitásnak éljük meg az énünket, másként nem is tehetnénk, hiszen ha nem tudunk magunkról, azt sem tudhatjuk, hogy nem tudunk magunkról – talán ezt nem nehéz belátni. Csak azt felejtjük el, hogy ezt a megélést feltételezi valami, épp egy nem megélés, s hiába a megélés tűnik most a mi valóságunknak, ugyanolyan valóság számunkra az a nemlét, ami ezt hordozza, táplálja. A valaminek valahol és valamikor lennie kell, ez azonban csak egy végtelenül önmagában kibomló rendszer lehet, hiszen minden bentet hordoz egy kint, minden kint valaminek a bentje, ahogy minden idő feltételez egy időtartamot, amin belül értelmezhetővé válik, aminek a végtelen aspektusa maga az egyidejűség. Magyarán a semmi, azaz a végtelen nincs semmiben, hiszen attól végtelen vagy semmi, hogy nincs határa, tehát nincs olyan, hogy rajta kívül, csak olyan, hogy benne, ami azonban csak addig tekinthető bentnek, amíg véges, azaz a mindenség úgy van önmagában, hogy mindeközben tulajdonképpen sehol sincs. Az idő sem múlik, hanem a ciklikus, pulzáló létmozgás megtapasztalásának véges módja a végtelen egyidejűségben. A mindenkori realitás tehát nem egyéb, mint egy viszonyítási rendszer, máshogy megfogalmazva: a lét megtapasztalása a nemlét talajáról, a véges a végtelenben, elemekből álló rendszerelem az egységben, mozgás az egyidejűségben stb. Mint mondjuk egy film esetében, ami már készen van: időben zajló története egyidejűleg van jelen a hordozón, történetének térbeli határai nem valós, fizikai határok, mégis meghatározzák a cselekmény terét, idejét és történetét, aminek azonban csak egy magasabb rendű valóság, aminek a film része, tud értelmet adni.

Egy egymást feltételező viszonyrendszerben az egymást feltételezők önálló léte csak illúzió, pont mint a kész filmben a különböző szereplőké. Nem tudom magam kiszedni a világból, ez csak absztrakció által lehetséges, ergo illúzió. Ahogy az álmomban is az a sok különálló figura illúzió. Gondolj csak bele, ami tegnap történt, mára megbonthatatlan egységgé lett, onnan te egyetlen elemet sem tudsz elmozdítani, ám miután a jelen pillanat voltaképp megragadhatatlan, hisz a lét nem statikus, minden különállóság illúzió. (S hiába mondod, jó-jó, de az csak emlékkép, csakhogy épp erre alapozod az egész valóságértelmezésedet, ha nem emlékeznél magadra, csak épp mindig a most megragadhatatlan pillanatáról tudnál, nem tudnál magadról.) A kvantumfizika ezt az egymásmellettiséget – a vagy-ok alárendelő feloldását a mellérendelő is-ekben – már nagyon rég feltárta az anyag síkján is. Schrödinger macskája mutatja be ennek lényegét a híres gondolatkísérletben. Én és a magasabb rendű valóságértelmezésem különállása is csak illúzió egy még magasabb pontból vizsgálva. Végeredményben csak a semmi valóságos, de a semmi nincs, épp ezért feltételezi a vant, ami függetlenül önmagában szintén nem létezik, mert valahol lennie kell, és ez a „valahol” a semmi. Léted értelmezhetetlenné válna a nemlét nélkül, ami mindig körbeöleli azt, ha meghajlítod az időegyenest, megérted, megérzed, hogy ez egy valós háttér: a semmi, ahonnan jöttél, és a semmi, ami felé tartasz nem két pont, hanem egyetlen szubsztancia. S ez igaz a babcsírára is: léte értelmét csupáncsak mulandóságának illúziója adja – és ez így van minden szinten, csak más rétegzettségi fokokon. Az időkör korszakai, ciklusai, spirálisan tekergő vertikális egyidejűsége közelebb áll az idő valós természetéhez, mint a horizontális linearitás. A lét holografikusan szerveződik, és nincs lét forma nélkül, hiszen minden, aminek határa van, mert véges, az forma – szépen magyarul megnevezve, létforma. S a tudatnak ez a fragmentáltsága, mint egy önmagába csukható teleszkópos távcső, az idő és tér segítségével a mozgás által hozza létre az önreflexiót. Azaz így lesz semmiből valami, ami már megragadható, és olyanná válik, mintha sok lenne, holott egy.

A tudat tehát nem egyéb, mint a semmi önmagára vonatkozó reflexiója a saját magában létrehozott véges valamik által. A tudat az az én, ami önmagára mutat, épp ezért én csak egy van, mert a létezők nem egymás mellett, hanem egymásban vannak, ergo olyan nincs, hogy én azt gondolom, te azt mondod magadra, hogy én, mert ha te te vagy, nem lehetsz én. Én neked egy te vagyok, te magadnak egy én, de számomra ez fordítva van, mert mi nem szemben állunk egymással, hanem egymásban vizsgáljuk magunkat, te bennem vagy, én benned: a tér, az idő, a tudat önmagában van, nem egymás melletti pontocskák sora. Egy olyan hatalmas, dinamikusan táguló tölcsér a tudat, amin kívül soha nincs semmi, és ha erre képes az ember akárcsak egy pillanatra is ráérezni, feloldódik az ún, karma, mert az nem egyéb, mint a dolgok különállóságának hiedelméből fakadó tehetetlenségi forgása a van-nincs érmének, melynek forgatónyomatékát meghatározza az erő és erőkar, azaz az ego-illúzió és az elkülönülés mértékének szorzata, melynek tengelye a minden, azaz a középút, a „se ez, se az”, vagy „ez is, az is” – nézőponttól függően. A mérték a legnagyobb érték, ugye. Addig van karma, amíg létezik objektív valóság, létezik a különállás, amíg az álom belső logikája diktál, amíg a vetítést nézzük a falon, s az árnyékra hisszük azt, ott a sík falon független elemekből áll. Nincsenek különféle idők és terek, és olyan lineáris valóságtörténet, amiben az elhunyt lélek időzhetne, vándorolhatna, a reinkarnáció semmi egyéb, mint a tudat újabb és újabb álma, úgy is mondhatnám, meghalsz a vr játékban, de miután nem tudsz a játékos énedről, akin a szemüveg van, hirtelen nincs vetítés, nincs én, hopp, ezért automatikusan új avatart és játékot töltesz le magadnak. Tehát a játék és a kis figurád „vándorol” benned, nem te abban – csak mert nem ott hiszed magad, ahol valójában vagy. Helyesebb lenne lélekvándorlás helyett valóságvándorlást mondani, de talán lesz ennél majd sokkal jobb és modernebb terminus egy napon.

A semmi megtapasztalása tehát abszurditás. A végső igazság megtapasztalása abszurditás. Az én megsokszorozódása a sok te-ben abszurditás. A realitás objektivitása abszurditás. A kauzalitás, az ok-okozat földi „törvénye” magasabb szintről nézve abszurditás. (Lásd ismét a múltat! Az eltört tányér cserepei determinálták az esés módját, a kettő mára már nem szétválasztható.) A nem fizikai, nem anyagi létezés abszurditás (az anyag persze nem egyenlő a 3 dimenziós valóságértelmezésünkből fakadó matériával). A dualitás, a szétválás illúzió. Az elme nem az énhez, nem hozzád, hanem az őt körbeölelő szoftverhez, világhoz tartozik, ahogy egy számítógépes program az őt hordozó operációs rendszerhez, ezért nem tudjuk kivinni az illúzióból magunkkal, mert annak a része: a valóság érzékelése hozza létre a valóságot, ez eléggé nyilvánvaló, ha alaposabban belegondolunk. A tudat örök, már ami a vagyok-ságát illeti, de az itt megélt bináris elme nélkül, aztán, hogy ez mit jelent, úgyis mindenki megtapasztalja egy napon. Lenni vagy nem lenni, tényleg ez itt a kérdés. A testben nincs sem lélek, sem tudat, ez badarság, a test nem egyéb, mint egy snapchat avatar, vagy egy monitor, képhatár, kurzor, vr sisak – kinek mi írja le jobban, abban te sosem leszel benne, az épphogy benned van, pont, mint egy videójátékban, csak beleképzeled magad, miközben te ott vagy mögötte, körülötte. A test, az anyag fizikai jellemzői, törvényei, tulajdonságai is a belső logika eredményei, annak a valóságnak a terméke, amit önmagán keresztül áramoltat, érzékel, s nem független attól, épp úgy, ahogy egy film belső elemei sem elválaszthatóak a filmtől, csak elméletben, vagy egy másik filmet létrehozva. Columbo soha nem tud kilépni a sorozatból csak Peter Falkként, netán egy másik filmben Columboként, ez érthető. Látszólagos különállása a film többi elemétől a mi valóságunk talajáról létrejött illúzió, absztrakció, mint ahogy világának belső rétegzettsége is. És Columbo teste is az a filmben, Columbonak nincs vére, csak ha a sztori azt kívánja meg. Neked sincs onnan nézve, ahonnan a valóság és az azt megélő tudat nem szétválasztható (gondolj megint a múltra és az abban lévő testedre, az milyen!), ám a belső logikában minden részletezhető lefelé, mégpedig nagyon logikus rendszerbe ágyazva, ami egyébként érdekes módon lefelé hatolva már nem olyan zavarba ejtően változatos, a végtelen variációk építőelemeinek száma már meglehetősen véges, és nem egyre anyagibbá válik, hanem megint egyre kevésbé megfogható lesz: a DNS bár anyag, de mégsem úgy, mint egy kalapács.

Mindez nem afféle okoskodás, hanem egy abszolút megélhető élmény összegzése. Készen kapunk egy világnézetet, a maga bugyuta ellentmondásaival, mégis inkább hiszünk annak, mint a saját megéléseinknek, csak mert a szoftver ekképp definiálja önmagát. A következetesség azt jelenti, hogy van tapasztalatom arról, amit megélek, azaz a világnézetem nem egy feszülős, a testem vonalát követő csinos kis mez, amit készen levettem a polcról, legfeljebb kicsit átszabtam magamra, ám amit gyönyörűen le lehet rólam hántani anélkül, hogy a bőrömön akár egy karc is keletkezne, hanem egy létmeghatározási mód. Egy napon hirtelen megtapasztaltam, hogy tényleg nincs semmi és senki, a semmi vett körül egy pillanatra, a létem maga lett a semmi, egy önmagába tekintő csővé váltam, nagyon megrázó, felkavaró élmény volt, csakhogy mégis valahogy tudtam magamról, erről a semmiről, és ez visszarántott a létbe, ám már egy rétegzett módon, mert megértettem, amit észlelek, nem onnan észlelem, ahol megélem, pont mint egy álom esetében. A tudat multidimenzionális jellege a kulcs, ami fraktálszerűen bomlik ki önmagából önmagába, egyre részletezettebb mintázatot kirajzolva. Tudom, hogy nincs ott kint semmi, mert frankón megéltem.

Ettől még reggel felkel a Nap. Fájt a tegnapi fogkezelés, még ma is érzem. Iszonyúan szeretném körbeutazni a földet, elegáns szállodákban, vagy eldugott csinos kis bungalókban megszállva. Csalódott vagyok és hiányoznak, akiket elvesztettem, vagy nem találtam meg. Nagyon tudok örülni a klassz kis piros Martens bakancsnak. Iszonyúan tud zavarni a szomszéd házfelújításával járó lárma. Halálosan komolyan veszem a feladataimat, pontos vagyok, megbízható, nem ügyeskedek és csalok, a játékszabályokat elfogadom, általában be is tartom, és abszolút felelősséget érzek mindenért, amivel dolgom van ebben az életben. A légynek sem ártanék, és nem azért, mert jaj, az milyen karmát okoz (szentséges ég, micsoda önzés ez, nem?), hanem mert érzem őt magamban, nekem fáj, ha neki fáj. Totálisan megélem a földi létem, reagálok, analizálok, következtetéseket vonok le, felfedezem magam a dolgokban, vagy eltolom magamtól azokat. Csak közben tudom, mindez a tudatban zajlik, egy belső folyamat falra vetüléseként, abban a végtelen mackósajtos dobozrendszerben, amiben a mackósajtos dobozon lévő mackó fogja a mackósajtos dobozt a mackósajtos dobozt fogó mackóval a tetején, egy mackósajtos dobozban. Tudom, nem várhatok kívülről megoldásokat és válaszokat, tudom, minden, ami velem történik, én magam vagyok, tudom, mindenki, aki a világom része, maga a végtelen egy tudat, még ha felbosszant, akkor is. Nem bomlik meg a belső logika attól, ha felfedezem a külsőt is, a kacsa és a nyúl együtt van jelen a képen. Amíg rendelkezem a filmbéli, árnyékbeli nézőponttal, mert beleélem magam a filmbe, nyilván teljesen látom, átélem azt, miközben már finoman húzom át magam oda, ahonnan az árnyék a sík falra vetül, hogy amikor elengedem az árnyéklétet, ne kényszerüljek, jobb híján, újra a falra kerülni.

Vegyük Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából c. realista, ám szerintem mégis szimbolikus regényét! Ha én a munkatábort a földi lét allegóriájaként értelmezem (én így értelmeztem, máshogy nem is tudtam), minden más megvilágításba kerül a könyvben, más jelentést kap, jóllehet, értelmezhetném pusztán valósághű leírásnak is a művet, hisz ettől többrétű. És ha így, az első rétegét nézem csak, akkor a szibériai munkatábor és Oroszország úgy viszonyul egymáshoz, ahogy Oroszország és a Föld egymáshoz, ha továbblépek egyet. Ám ha emelek a dolgon egy szintet, és azt mondom, amit Dosztojevszkij leír, az márpedig egy allegória erre az egész földi létünkre, s nem azon belül egy munkatábor, az összes szintet megemeltem, mert akkor már Oroszország is egy magasabb sík metaforája lesz. És a kint ettől mindig egy újabb bent, csak egyre szabadabb, tágasabb, igazabb, valóságosabb és kevésbé anyagi módja a semmi totális, végtelen szabadságának és egységének. Mondtam már, attól nem változik a gombóc íze, hogy tudom, porból lett. Attól még nem tűnik el a munkatábor élethű leírása, hogy meglátom benne a parabolát is. Attól nem változik meg, nem tűnik el a képen lévő nyúl, ha felfedezem benne a kacsát is.  Attól még ez az élet az marad, ami, hogy közben felfedezem, emellett valami egészen más is. A film egy krimi, a sztorija, a szereplői valósak, miközben tudom, csak egy film. Ennél nagyobb szabadság nincs, a filmben lévő fotelt ugyanis csak a filmen túlról lehet kicserélni, még ha az egyik szereplő fogja a két kezébe, akkor is: hisz a szándék nem belőle fakadt, ott a filmszerepben ez csak áttételes szándék lehet. A mágus nem látszik a vásznon, és épp ezért uralja azt. Tulajdonképpen az egész film nem más, mint egy hatalmas varázslat.

 

Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.
*
Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.

LD

(Illusztráció: Vincent Bal)

21 hozzászólás “Smaragd szútra

  • “-szubjektív összegzés önmagamnak –” néma és ártatlan kibicként, (a némaságot már el is felejthetjük) figyelek, mert ezen a honlapon minden gondolat és sor irgalmatlan munkára “kényszerít”. Nincsen semmi talmiság, felszínesség, pure essence, priceless. ( A ‘cseresznyevirágos’ fájdalmasan igaz és gyönyörű, időtálló Mestermű, agávéval, sóval egyensúlyozható az alapvető savanyúság. Olyan, mint egy jó koktél, mint egy Margarita :)

    • Na, akkor már csak a Mester hiányzik, és kész is a bulgakovi létkoktél, aminek nincs vége és eleje, hisz a kettő, mint láthatjuk, egy. :)