Vásárlással kapcsolatos kérdések: [email protected]

Táncolj szabadon

 

Említettem már, hogy dolgozunk egy új könyvön, tulajdonképpen kész is van, igazából már csak a rám eső rész maradt hátra, korrektúra, borító megtervezése, elkészítése, miegymás. Majd elpepecselek vele, bőven ráér a dolog, itt már igazán meg lett emelve a gép orra, az Általános tanítások földi parkoló-, illetve a Speciális kurzusok kifutópálya-menetéhez képest ez elég meredek iromány lett, de remélem, tényleg csak azokhoz jut el, akik megértek rá, kellően nyitottak, és tudják majd hasznosítani amolyan kézikönyvként. Mindenesetre, minden előzetes elvemmel ellentétben úgy gondoltam, hogy beillesztek még egy kis idézetet a könyvből, mert számomra annyira szívbemarkoló és aktuális volt ez a fejezet, hogy ezt most nem bírom magamban tartani, s talán érthető így is, kiragadva a szövegkohézióból – és talán az is nyilvánvaló sokak számára, miért tartom ezt most meglehetősen időszerű gondolatnak. Hátha icipici segítséget nyújt azoknak, akik szeretnének végre kikerülni ennek a röpke kis életnek azokból a lehúzó és alapvetően ostoba, értelmetlen csatározásaiból, amit a többiek még valamiért annyira élveznek. Épp most meséltek el nekem egy ilyen tipikus, mindennapos iszapbirkózást valami munkahelyen, és eltöprengtem, miért olyan nehéz konfliktusmentesen élni az embereknek, miért nem tudnak szülők és gyerekek, férjek és feleségek, munkatársak, barátok, szomszédok – hogy a nagyobb halmazokról, mint pl. nemzetek, vallások már ne is beszéljek – békében meglenni egymással, pedig tényleg nem ördöngösség ez, csak fölé kell a dolgoknak emelkedni, és nem hozzájuk érni, ragadni állandóan. No és elfogadni mindent és mindenkit olyannak, amilyen lenni tud, hagyni annak, aki ő, hisz mindig van hová elhúzódni, elvonulni előlük, ha nagyon zavaróak, de sokszor már önmagában az, hogy nem reagálunk, még gondolatban sem, eltávolít minket minden csetepatétól, elégedetlenkedéstől, hőbörgéstől, undorító pletykától és fecsegéstől, mások szapulásától. És közben megértettem, hogy igen, belülről nézve ez tényleg ilyen: az elemek egymásnak feszülése tartja szilárdan a rendszert, ám ha kikerülsz ebből, és ránézel egy másféle halmazállapotból immár a kristályszerkezeten túlról, azonnal felfedezhető a rend. Talán az idézet elolvasása után ti is úgy érzitek majd, ez a pár sor olyan, mint bernáthegyi nyakában az a kis hordó, csak pár korty, de életet tud menteni, ha valakit véletlenül kibillentett volna az egyensúlyából egy kisebbfajta gleccser. S hozzábiggyesztek az adamusi idézethez az én „nagy ő” regényemből egy idevágó részt, mert hát nem véletlenül ez az életem legeslegnagyobb könyvszerelme, annyira találónak érzem minden sorát, mintha én magam írtam volna.

***

„– Ejha! – kiáltott fel Woland, és csúfondárosan tekintett a jövevényre. – Téged aztán igazán nem vártalak! Mi járatban vagy, hívatlan vendég?
– Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme – válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.
– Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha volt vámszedő? – rivallt rá Woland.
– Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod – válaszolta a jövevény orcátlanul.
– Pedig bele kell törődnöd – válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. – Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.
– Nem óhajtok veled vitatkozni, vén szofista – felelte Lévi Máté.
– Nem is volnál rá képes, hogy velem vitatkozzál, mert, amint már említettem, ostoba vagy.”

(Bulgakov: Mester és Margarita)

***

„Az egyetlen és élő kapcsolatod a világgal van, annak egészével, és nem elemeivel. Tehát ebben az életben egyetlen kapcsolatod van, a saját világoddal való gyönyörűséges, néha fájdalmas, néha izgalmas kapcsolódásod. Azaz, ha most a világra egy önálló entitásként tekintesz egy olyan fenoménként, ami, pontosabban, aki veled egy gyönyörű táncba kezdett annak érdekében, hogy a tánc végén, amikor vége a zenének, egy pillanatra rá tudj kívülről is nézni mindarra, amit a tánc közben belül a mozdulataid által megéltél, akkor láthatod, igaz a kijelentésem, ez a kapcsolat határoz meg mindent, ami aztán ennek a világnak az egyes testrészeihez fűz. Határozd meg: milyen az a tánc, amit te a világgal jársz? Pattogós polka, lágy keringő, érzéki tangó, netán egy heves akrobatikus rock and roll? Ezt neked kell tudnod, és azt is tudnod kell, a világ az a pompás partnered ebben, aki mestere annak a táncnak, amit közösen választottatok. Nem tudom, tekintettél-e valaha a világ egészére, mint téged vezető partnerre? Ő az a táncos, aki felkért téged táncra, mert megérezte szívedben a vágyat erre a röpke kis táncprodukcióra. És ez a táncpartner épp hozzád van szabva, ő a te hatalmas, téged imádó és ismerő partnered, akivel táncolsz, édesem, táncolsz belefeledkezve ebbe a csodás táncba, és ez valami meseszép. Ez a tánc a legszebb, mit magadnak adhatsz, és ha néha úgy érzed, ez nehéz, fájnak az izmaid, elfáradt a lábad, elestél netán, vagy nekivágódtál az egyik asztal sarkának, sebaj: ez akkor is a léted leggyönyörűségesebb tánca, és azt is tudnod kell, ez a mostani tánc örökre e világhoz fűz, legeslegfontosabb kapcsolódásként az egész eddigi létezésed során. Ez a mostani tánc egy álomszép egyesülés, te és ez a csodás világ most egymás szemébe néztek, és hidd el, a végére, amikor elhalkul a zene, döbbent csend lesz a kis táncteremben. Te és a világod most ott álltok egymással szemben és táncoltok. Nagyon-nagyon szeretitek és ismeritek egymást. Amikor a világ feldob a magasba, vagy megpörget, netán egy pillanatra úgy tűnik, elengedi a kezed, tudd, elkap, megtart, visszahúz magához. Szeret téged ez a világ, jobban, mint gondolnád. Annyira szeret, hogy képes érted olyan dolgokat is megtenni, ami neki is fáj, a térdére huppan, hogy a feje fölé emelhessen téged, és ez neki bizony néha fájdalmas. De számára is egy beteljesítő élmény veled táncolni, aranyom, maga a csoda.
(…)
Létezik ez a világ, amiről oly sokáig azt hitted, ott van rajtad kívül. Lám, itt van ez a világ, amiről azt gondoltad, ebben élsz, amiről azt gondoltad, egy ellenálló közeg, amiről azt hitted, számos hozzád hasonló létezőből áll össze – ez mind nagy butaság. A világ te magad vagy. Te, pont te. Nem a másik, és nem azok összessége, nem, ez vagy te. Olyan vagy, mint a világod. Ellentmondásos, izgalmas, újító, miközben meg sokszor retrográd. A világodban megjelenő agresszió, félelem, nehézség, látszólagos gonoszság is mind te vagy. Nézd meg, milyenek ezek a dolgok, és tudd, ez is te vagy. Te vagy a sejt, és maga a mindenség is. Te vagy az aljas és az emelkedett. Te vagy az iszap és az ózon. Te vagy mindaz, ami van, ami magában foglalja a lentet és a fentet egyaránt. Ha nem lenne iszap, nem lenne élet, ha nem lenne lent, nem lenne fent, ha nem lenne föld, nem lenne szirom. Miért akarnál egy olyan világot, aminek nincs lába? Miért szeretnél sterilitást, amikor maga az élet sem steril? Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy a dolgoknak csak a fejét lásd? Diszkréten, csinos nadrágot húzol arra, amit nem akarsz látni, míg az arcot meg agyoncicomázod, hát okos dolog ez, aranyom? Nem, ez mind te vagy, és épp ezért vagy gyönyörű. Nem lennél teljes, ha nem lenne benned mélység, fájdalom, szenny és gyalázat. Mert az se nem szenny, se nem gyalázat, hanem megemésztett anyag, ami csak arra vár, hogy új életnek adjon táptalajt. És amikor elkezded a táncot a világgal, és meglátod, hogy hogyan vezet a lába, miként fogja kezedet a keze, hogy tart meg a válla, azonnal megérted, bolond az a szemlélet, ami bármit ebből a világból kiirtani akar. Ez olyan, angyalom, mintha azt mondanád, a belek randák, a belek bűzösek, termékük ocsmány és gusztustalan, nosza, vágjuk ki a testből, nem kell ide ez a sok bél, gyomor és nedv. Nekem csak a bőr kell, a szem, a kéz és a haj. Szép kis test lenne, édesem, mellesleg azonnal rothadásnak is indulna. Hisz éppen az tartja életben a világod, ami ott erjed az életben, ott, az élő szövetben rohad, úgymond, mert ettől él. Az élet mindig kapcsolatban lesz a földdel, amiből táplálkozik, az én életem sem mentes a gyökerektől és pondróktól, mert ilyen nincs. És semmi sem rossz. Nincsenek aljas és gonosz dolgok, csak élet van, és az ilyen. Mindenhol és mindig ilyen. A Minden attól minden, hogy nem hiányzik belőle semmi, a világod attól ilyen gyönyörű, hogy teljes. Van feje, és talpa, vannak belei bélsárral, lüktető szíve és szép bőre, gyönyörű kék szeme, ami a végtelenbe nyit neked utat. És most ő táncol veled, angyalom, ez a csoda téged – érted ezt? – téged kért fel táncra, és te elfogadtad a felkérését, ezért táncolj szépen, méltósággal, lágyan, kecsesen. Ne lépj a partnered lábára, ne rángasd, és ne szitkozódj, ha megforgat. Ez tánc. Nem egy helyben ülés.”

(Adamus S.G.: Kezelési útmutató)

4 hozzászólás “Táncolj szabadon

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..