Tárcsa idézetek

„Rajzolunk most egy képet, és mire kész lesz a kép, így elemenként megrajzolva, ott lesz a kifeszített vászon mellett az a valóság, amire ezután már nagyon könnyen át tudjuk a tekintetedet vezetni. Tehát most több lépésben mutatok meg valamit, amit azonban érdemes majd egyben értelmezned, azonban egyelőre az egyes lépésekre, mint egy komolyabb szerkezet különálló alkatrészeire tekints, s ne is várd és akard, hogy az egyes alkatrészekből külön-külön összeálljon a szerkezet. Egyesével a kezedbe veszed, és csak megnézed, majd nyúlsz is a következőért, s akkor, mire minden alkatrészt a kezedbe vettél, leszel képes egyben rálátni a motorra, ugyanis, hogy hogyan kapcsolódnak össze ezek a látszólag különálló kis darabkák, az épp annak a logikájában mutatkozik meg, ahogy ezeket a kezedbe fogod. Lineárisan lebontunk most számodra valamit, ami egyidejűleg van jelen a valóságban, épp azért, hogy amikor megjelenik a vásznon kétdimenziós képkivetülésként, tudd, ez nem az, aminek látszik, mert az igazit már a kezedben tarthattad, és ezért pontosan tudod, milyen a valós térben az, amit most csak egy kétdimenziós filmvásznon látsz. És akkor nem a vetített kép hajójába akarsz majd beszállni, hanem felismered az igazit, aminek ki is nyílik az ajtaja, szemben a másikkal.

***

S itt álljunk meg: a változtatás az öngyilkosság egyik formája. Ez olyan, mint a már meglévő szöveg egy részének átírása, ezzel mindent átírsz a szövegben, s emiatt voltaképp az eredeti szöveget töröd szét és hozol létre egy teljesen kohéziómentes, folyamatosan javításra szoruló olyan szövegváltozatot, amit addig javítgatsz, módosítasz – csak amiatt, mert egyetlen szót meg akartál változtatni –, amíg nem jutsz vissza az eredeti szöveghez. Képzeld csak el a papírt, hogyan fog kinézni a művelet után! Tehát megváltoztatsz egy szót a kész szövegben, ám ehhez egy kicsit hozzá kell hangolni az ezt követő szó ragozását. Azonban ez már befolyásolja a következő mondat szórendjét – és hidd el, elindul egy olyan folyamat, ami a kötött pulóver lebomlásához, vagy a lefutó harisnyaszem esetéhez hasonlatos. S sehova nem tudsz eljutni ezen öngerjesztő javítgatás során, mint az eredeti szöveghez, csakhogy beleőszülsz, mire erre rájössz. S a papír olyan mocskos lesz, hogy te magad fogsz kényszert érezni arra, hogy egy újat vegyél elő, és ezt az egész áldatlan munkát most már letisztázd. Karma: csak a változtatás kényszerének játéka. Tehát ha te ott vagy a tapogatógépedben és meg akarod változtatni a tapéta mintáját, elindítasz egy folyamatot, ahol saját magad után kell egy kényszerpályán loholnod. És amikor kivetíted a szobaképet önmagad köré, akkor azt fogod épp az akarat miatt érezni, ez valós. Neked ezt állandóan mozgatnod, formálnod kell, s ezzel önmagadat szép lassan nem-létezővé minősíted e szobában. Hiszen a szoba ugyanúgy nem valóságos, mint az első esetben, valóságossá csak az teszi, hogy azt érzed, neked ezt állandóan formálni, alakítani kell. Képzelj el kétféle szimulációt! Az egyik során beülsz egy fülkébe, és a gép megmutatja neked, hogyan éli meg egy autóversenyző a pályát, milyen ezen végigmenni. A pálya egy program, ami adott a szimulátorban. És ekkor te ráteszed a kezed a kormányra, a lábad a pedálokra helyezed, hátradőlsz és megnyomod a gombot. És hagyod, hogy a program csak megmutasson valamit. A kormány forog a kezed alatt, te csak leköveted ennek mozgását, a pedál is megmutatja, hogyha ezt te nyomnád, hogyan tennéd – de te nem nyomsz semmit, csak együtt mozogsz a pedállal. És ekkor te megtapasztalod ott a magad valóságosságában a virtuális pályát, s csodás élményben lesz részed. A szándékod az volt, hogy végigmenj a pályán, és ez természetesen sikerült, hiszen egy nem valódi pályán az is illúzió csupán, hogy nem sikerül végigmenned. A másik esetben te azt akarod, hogy tökéletesen végigmenj a pályán. És kormányozol, nyomod a pedált. Milyen lesz a pálya? Valóságos, és te válsz a szimuláció keretein belül egy virtuális sofőrré. Ez csak egy szemléletbeli különbség, ám meghatározza a játék menetét. Ugyanis ekkor veszélybe kerülhetsz, kisodródhatsz a „pályáról”, jóllehet az első esethez hasonlóan tulajdonképp semmi mást nem tudsz végigjárni, mint ezt az egy pályát. Csak kétszer annyi idő alatt, a pálya egészét egyben nem is belátva és magadat megizzasztva. Mit fogsz érezni a játék végén? „Na még egyszer, hátha sikerül ezt tökéletesebben.” És csak a sokadik kör után jössz rá, a „tökéletes” vezetés ezen a pályán a nem-vezetés. Mert te ekkor leszel jelen tudatosan a kis kabinban, és ekkor látod át a pályát, s nem veszel el ennek illúziójában. Tehát vagy a pálya valóságos, vagy te.

***

A mai tárcsaelem lesz az egyik legbosszantóbb része annak a tárcsának, amit ezen a módon bemutatok neked, és azért, mert szembesít téged a legnagyobb hazugságoddal. Kucorogsz a barlang mélyén, nézed annak falát, amikor is én odamegyek, és azt mondom, ugye tudod, hogy a barlang falát látod? Mire te, hiszen már hallottad ezt sokszor, azt mondod: „hogyne, tisztában vagyok vele”. Nos – mondom –, akkor gyere, forduljunk meg, és most nézzük meg közösen, ami a barlangon túl található! És te készségesen megfordulsz, csakhogy, hopp, nem látsz semmit, a barlang falán ott volt az a sok érdekes és színes kép, ám már a barlang bejárata is alig-alig látszik, azon túl meg aztán végképp nincs semmi. S ekkor te azt mondod nekem: „de hisz nem látok ott semmit”. Mire én azt mondom, igazán felbosszantva téged, miből gondoltad, hogy amit mutatni szeretnék neked, az valami, és nem épp azt akarom megmutatni, hogy csak a semmi van – avagy ahogy te ezt igen találóan és bölcsen, egy igazi ősi tudásból eredeztetve megfogalmazod, csak a semmi nincs? És ekkor bosszankodsz-bosszankodsz, ám miután eleged van abból, hogy mozdulatlanul nézz egy barlangrajzot, mégiscsak elindulsz velem a semmi irányába – ahol tényleg semmi, még a barlang bejárata sem igazán látszik. És félsz, sírsz, mert azt gondolod, neked nem ezt ígérték, s továbbra is vágysz arra, hogy megláss valamit, amiről reméled, a semmin túl láthatóvá válik majd számodra. S én, miközben vezetlek téged finoman átkarolva, mint egy vakot a kijárat felé, azt mondom, hogy amíg látni akarsz, nem fogsz semmit látni, csak a szemed elé vetített képet. Ne akarj látni, ne akarj meglátni valamit, ami nincs – és ezt fogom ma megértetni veled e tárcsaelem révén, ami az igazság témáját járja körül.

Igazságot akarsz sok-sok hazugság legyőzésével, és mindig elveszel a csatákban, elesel az ütközetekben és végső soron, ha így folytatod, magát a háborút is elveszíted. Ne tedd. Az igazságot ne értelmezd úgy, ahogy ezt a barlang falán láttad, és akkor azonnal rájössz, az igazságot vagy birtokolod, vagy nem, s mindkettő valamit megmutat arról, ki vagy te, hogyan létezel. Nézzük azt az esetet, amikor azt mondod: nem birtoklod az igazságot, az nem tartozik a lényedhez. S ahhoz, hogy megnézhessük, ez mit is jelent, azt kell először is tisztáznunk, mi az igazság. Mert én most valami mást sugallok erről neked, mint amit megszoktál, s ez a „más” az, ami megérteti veled, hogy az igazsággal két dolgot tehetsz, birtokolhatod, vagy nem.

Tehát mi az igazság? Ezen most úgy gondolkodunk el, hogy megnézzük, milyen módon kerested ezt az igazságot egész életedben, és ez mit mutatott meg neked erről a minőségről. Úgy kerested az igazságot, hogy te voltál az, aki meg akartad ezt keresni. Tehát még egyszer nézzük csak ezt meg, mert látszólag ezzel nem mondtam neked semmi újat, ám mégis valami olyan újat mondtam, amin soha nem gondolkodtál még el ebben a formában. Kerested az igazságot te, aki e keresés során azt határoztad el, majd eldöntöd, számodra mi lesz ez az igazság, amit így megtalálsz. Mint egy boltban, ahol van számos pulóver, és te megkeresed a neked tetszőt, vagy úgy, hogy felpróbálsz sok kinyúlt, nagy vagy épp szűk, csiricsáré, netán nagyon unalmas mintájú pulóvert, hogy rátalálj a leginkább tetszőre, vagy úgy, hogy magadból, a saját alkatodból, ízlésedből kiindulva ráböksz egy pulóverre, mondván: „ez az enyém, ez a nekem leginkább tetsző darab”. Csakhogy az igazság nem pulóver, angyalom, az igazság nem egy csereberélhető s próbára alkalmas ruhadarab. Az igazság ugyanis te magad vagy. Ha meg akarod keresni az igazságot, s azt mondod magadban: „körülnézek a világban, és majd én a magam bölcsessége által megállapítom, mi az igazság”, pulóverré silányítod önmagad, és nem veszed észre, csak magadat ráncigálod, mintha a bőrödet le tudnád venni. És persze hogy fáj, hiszen valamit, ami a részed, ami hozzád van nőve, azt akarod cserélgetni a próbafülkében, és csipkeded a bőrödet, sőt van, hogy meg is sérted, mert annyira azt hiszed, az igazságot egy mérettáblázat alapján magadra szabhatod. De ez nincs így, mert nincs tőled független igazság, az igazság te magad vagy. Az igazság nem egy tudás, az igazság nem egy tőled független erkölcsi szabály vagy mérce, az igazság az, hogy ki vagy te, mit élsz meg ebből, és ezáltal mivé teremted a világodat. Ha az igazság rajtad kívül állna, akkor ez azt jelentené, hogy nem is tudnád ezt soha megtapasztalni, mint ahogy például sohasem részesülhetsz a jóindulatból – mert ezek azok a tévképzetek, amik elhitetik veled, az igazság keresésére indultál el ezen az úton. Sem jóindulatot, sem rosszindulatot, sem irigységet, sem féltékenységet, sem részvétet, sem belátást – és sorolhatnám még a példákat – nem tudsz megélni, mert ezek a dolgok nem a részeid, ezek voltaképp csak sálak, sapkák, amiket magadra veszel, a nyakad köré tekersz, ideig-óráig hordod, aztán úgyis leveted, többet nem is gondolva rá. S ahhoz, hogy biztosan megértsd, ezzel mit mondok, próbálj meg azon elgondolkodni, mi a különbség az igazság és – tegyük fel a példák közül – a jóindulat közt! Mi a különbség, amikor a szívedben megjelenik az igazság, és amikor te jóindulattal viseltetsz? És a válasz egy nagyon egyszerű módon található meg, mégpedig ott, hogy ki vagy te. A jóindulat az megmutat téged ilyennek-olyannak, a féltékenység is, és a hála is. Ettől te nem leszel ez, vagy az, ettől te csak ilyen, vagy olyan leszel. No de az igazság, ha az valóban a részed, azaz, ahogy fogalmaztam, rendelkezel azzal, nem mutat meg téged senkinek. S azt mondtam, két eset lehetséges, vagy rendelkezel az igazsággal, vagy nem, azaz vagy nem vagy, vagy vagy – és akkor ilyen vagy olyan vagy, óhatatlanul magadra aggatva ezt a sok színes ruhadarabot, amit persze szaporán cserélgetni is fogsz.

S miért mutat meg ez valami nagyon fontosat arról, hogy mi van a barlangon túl? Mert ott van az igazság, amit te a barlangban hiába keresel, mert ott csak ruhaneműket, magadra aggatható göncöket találsz, az igazság épp ott van, ahol most nem látod. Az igazság a barlang bejáratán túl van, csakhogy, mint azt a bevezetőmben megmutattam, egyáltalán nem látható. Mondtam, ma kicsit felbosszantalak, mert szeretnél hinni valamit, annyira kapaszkodsz még abba a figurába, aki nincs, hogy mindig felbőszülsz, ha arra figyelmeztetlek, ne valamit keress, mert csak a semmit fogod majd meg. Tehát az igazság a barlangon túl van. S ez mit jelent? Hogy az igazság csak akkor lehet részed, csak akkor részesülhetsz az igazság megváltásában, ha meglátod a barlangon túl. De ehhez két dolog szükséges: egyrészt te ne a barlangból tekints kifelé, mert így semmit nem fogsz látni – ezt már megtapasztalhattad –, másrészt ne hidd azt, majd ott kint valamit találni fogsz, bármit, amire most azt gondolod, ez az igazság. Nem, a barlangon túli igazság az, hogy nincs igazság. És ez nem egyfajta, az igazság többarcú, újabb szép kabátkáját hordozó kijelentés: nem, az az igazság, hogy igazság valóban nem létezik.

Hogyan definiálod most az igazságot? Valami, ami igaz módon megmutatja, ki vagy, és mi mindaz, ami téged körülvesz, mi a rend alapja – azaz az igazság azt mutatja meg a te mostani elképzelésedben, hogy van rend. De nincs. Mert a rend csak valamihez képest nevezhető rendnek, s ha ezt megint innen akarod megnézni, ugyanabba a zsákutcába kanyarodsz, mint mikor azt mondod: „meg akarom tapasztalni a semmit valamiként”. Ez az a csapda, amiből kilépni szeretnél, nemde? Nem lenne jobb inkább a valamit megtapasztalni végre semmiként, hogy felébredj ebből a barlangbéli álomból? Mi lenne, ha azt mondanám neked, hagyj fel az igazság keresésével és fogadd el, nincs olyasmi, amit keresel, nincs igazság, ami nem azt jelenti, hogy van hazugság. Nem, az sincs. Mert nincs egy olyan pont, ahonnan bármit igazságnak vagy hazugságnak nevezhetnél. Azt hitted eddig, te magad vagy ez a pont és sokáig el is játszottál ezzel a gondolattal. És a barlangon belül ez így is van, a barlangon belül nincs más vonatkozási pontod, csak te magad, és ehhez igazodva már fel tudod mérni a barlangban a távolságokat és irányokat. Magadra mutatsz, majd onnan elindítasz egy egyenest, és azt mondod, „ott”. Azt mondod, „arra”. Azt mondod, „te”. De ez nem igazság, ez csak sok-sok immár kinyúlt és hordásra alkalmatlan ruhadarab rajtad. Le kell vetkőzni, mégpedig teljesen csupaszra, és kilépni a barlangból. De ott nincs „én”, akire rámutatva azt mondhatnád: „én vagyok ez és ez, és itt vagy te, ott van az a dolog, és arra megyek”. Nem, a barlangon túl az az igazság, hogy nincs semmi, amivel azonosítani tudnád magad. Ezért nincs igazság sem. Mert az csak egy azonosulás révén lesz a te igazságoddá, de itt nincs semmiféle tarisznyád, amibe ezt az igazsággyöngyöt beletömhetnéd. No de akkor miért mondom azt, hogy rendelkezhetsz az igazsággal, vagy ellenkezőleg, épp nem rendelkezhetsz vele? Azért, mert az az „én”, amit most olyan bőszen védesz, hogy szinte már kaparod a megtartása érdekében a göcsörtös barlang falát, a barlangon túl nem „én”, hanem maga az igazság. A bőrödet lecseréled, magadat feloldod és egy teljesen más létforma születik a bábból. Nem mondja már magára, hogy „én”, hanem ő maga az igazság. Ez most így számodra megfoghatatlan hókuszpókusz, így van? Pedig nem az, ha belegondolsz: nézz körül a barlangban és válassz ki egy képelemet! És nézd meg, mi az igazság. Kinek van igaza ebben a konfliktusban, helyzetben, eseményláncolatban? Csak alaposan vizsgáld meg! És ha azt látod: „jaj-jaj, nem is tudom, mert itt is van egy kis igazság és ott is, nem lehet ezt így egy az egyben eldönteni” – nagyon nagy lépést tettél a barlang kijárata felé. De még a barlangban vagy, tudod miért? Mert a barlangon túl maga a kérdés sem merül fel. Kinek van igaza? Ez a kérdés pusztítja el a világodat, ugye tudod? Nem a válaszok, amik a kérdésre érkeznek, maga a kérdés. Kinek van igaza? Bumm! – elporlad az a világ, ahol ez a kérdés felmerül. Mert mi van a barlang bejáratán túl? Az igazságmentes igazság. No, ez mit jelent? Mit jelent, amikor az ősi, bölcs nyelven kimondod, nincs semmi? Miért nem azt mondod, van a semmi? Mert tudsz valamit, tudod, hogy valaminek a hiányát tagadni nem más, mint létrehozni azt a többletet, ami a hiánnyal összeadódva létrehozza azt, amire azt tudod mondani, zérus, origó. Az igazságmentes igazság állapota az, amikor soha nem látod azt, bárkinek „igaza” lehetne. Amikor te magad vagy az igazság – s most megmutatom, ez mit jelent, de úgy, hogy meg is értsd, azaz most onnan a barlangból, ahol nem te magad vagy az igazság, ahol nem rendelkezel még az igazság állapotával.”