Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Telefonos gondviselés

Minduntalan eszembe jut egy epizód az életemből, nem hagy nyugodni, ott motoszkál bennem, mint valami régen hallott, találó közmondás. Lefestem pár ecsetvonással a szituációt, amolyan impresszionista jelleggel.

Tél van, nagyon hideg, úgy 0 – mínusz 5 fok. Régi, felújításra váró ház, a várostól 15 km-re a semmi közepén. Sehol senki a közelben, ez üdülőövezet, itt csak nyaralóházak vannak. Teljesen egyedül vagyok. Egy hónapja költöztünk, férjem dolgozik, én látástól vakulásig próbálom lakhatóvá tenni az épületet. Délre várom az embert, aki hoz egy teherautónyi tűzifát. Közben tapétázom a lépcső melletti rézsútos falat, káromkodom, mert gyűlölöm az egészet. A tapéta minduntalan rám zuhan, tiszta tapétaragasztó vagyok. A Kaláka 25 albumról megzenésített verseket hallgatok:

“Ha nézem a világot
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe
amit ott látsz, az vagyok én.”

Ujjatlan atléta és egy szürke melegítőnadrág van rajtam, így is izzadok, mint a ló, mezítláb vagyok, mert a lépcső csúszik, és előző nap kétszer is lezuhantam rajta. Csöng a telefon. Picsába. Lerakom az ecsetet, beletörlöm a ragasztós kezemet a nadrágomba, megkeresem a telefont. Férjem az, kérdezi, megjött-e a tűzifa. Nem – felelem. Épp eközben kopog valaki az ajtón. Várjál – mondom a telefonba –, talán épp most jön az ember, visszahívlak. Kezemben a telefonnal kisietek a verandára, valóban a fa érkezett meg, lerakom a telefont az ablakpárkányra, kimegyek a bejáratig, megmutatom a fickónak, hová borítsa ki a fahasábokat. Kiönti, fizetek, elrobog. Mennék vissza a házba, hiszen nagyon hideg van, ám az ajtó nem nyílik. Próbálom, nem, ez nem nyílik. Nem tudtam, hogy ez automata zár, olyan, hogyha belül egy pöcköt felhúzol, elég becsukni az ajtót, magától bezáródik. Teljes pánik. Kizártam magam, sehol egy teremtett lélek, megfagyok. Most menjek ki az útra mezítláb, atlétatrikóban és várjam meg, míg erre jön egy autó? Néha órákig nem jön erre senki. És ha jön, mit mondok neki? Egyetlen telefonszámot se tudok fejből. Ahogy most kinézek, tuti nem invitál be a kocsijába. Na, ez a szívás, gondolom, ezt most megcsináltad magadnak, kisanyám. Dél van, a család 5-re ér haza. És akkor veszem észre a telefont a veranda párkányán. Huh, micsoda mázli, hogy a kezemben maradt! Visszahívom a férjem, és leadom szipogva az SOS jelzést. Negyed óra múlva tud itt lenni. Oké, addig kibírom valahogy. Rohadt hideg van, kezdek irgalmatlanul fázni az ujjatlan pólómban, mezítláb a hideg kövön. Szerencsére a verandára van hajítva egy hálózsák, kinyitom, beleburkolózom. Meg egy 45-ös gumicsizma is ott vár rám. Belebújok. Várok és töprengek dermedten: Istenem, de hisz velem volt a telefonom! Kihoztam. Épp akkor csörgött, amikor jött ez az ipse. Nem tudtam, hogy az ajtó ilyen hülye automata záras. Ha kizárom magam telefon nélkül, nekem annyi. Nyilván valahogy megoldottam volna, bár még belegondolni is rossz, hogyan. 15 km-re mindentől, mezítláb, mocskosan, egy szál pólóban, ráadásul egy tök ismeretlen helyen, ahová egy hónapja költöztünk, egy idegen országban, hiányos nyelvtudással – elég nagy szívás lett volna. De nálam volt a telefonom. Akaratlanul is a kezemben maradt, miközben kimentem a verandára és becsukódott mögöttem az ajtó. Egyszerűen ott volt velem, magam sem tudom, miért vittem ki magammal, hisz lerakhattam volna az emeleten, ahol kinyomtam a hívást. Mégsem így történt. Véletlenek totális összjátéka. Hisz ahogy ott volt velem a telefon, ugyanúgy lehetett volna a pöcök is az ajtón abban az állásban, amikor nem záródik be automatikusan. De becsukódott mögöttem, kizárt a mínusz fokokba, miközben a telefon velem volt. Ez volt a szebb, jobb és tanulságosabb szcenárió, hisz arra már nem is emlékeznék, ha nem záródik be az ajtó.

És ha jól belegondolok, így volt ez mindig. Sokszor „kizártam magam”, ám mindig „nálam volt a telefonom” – ha élhetek most ezzel az allegóriával. Amikor eltűnt a számlámról az összes félretett, az életkezdéshez összespórolt kis vagyonom, amikor éjjel 2-kor két csecsemővel a hátsó ülésen teljesen gallyra ment az autónk motorja a szerb autópályán, amikor kiléptünk a mókuskerékből a semmibe, amikor a mandulatályogom már az életemet veszélyeztette, amikor ellopták az autóm, vagy épp totálkárra törtem egy balesetben, amikor vettem egy házrészt, és a szerződésben foglalt határidő utolsó napja előtt a régi lakásom még nem volt eladva, de én tudtam kezemben a telefonommal, hogy  épp időben jön a vevő és kifizeti azt árat, ami miatt mindenki idealizmussal vádolt. És akkor is, amikor teljesen egyedül maradtam a világon, mint a kisujjam, mert meghaltak, akik szerettek, és nem tudtam, most mi lesz velem. Ilyenkor mindig velem volt a telefonom. Minden esetben ott volt a párkányra készítve. Én vittem ki a kezemben, hogy használhassam, hogy megtapasztalhassam, nem vagyok egyedül és nincs mitől félnem. Ezt sosem lenne szabad elfelejteni, mert csak ez számít.

Végtelen bölcsesség lakozik bennünk, s ha használjuk, ez a világ nem képes ártani nekünk, csak tanít, leckéket ad, hogy felfedezhessük magunkat ott a vonal túlsó végén, emlékeztetve álomittasan botorkáló, kizárt énünket arra, hol és kikkel is vagyunk valójában, azaz kik vagyunk mi valójában.

Szóval ha úgy érzi az ember, kizáródott, érdemes körülnézni, hátha van egy előre otthagyott telefon a közelben.

(Illusztráció: Bán Sarolta)

5 hozzászólás “Telefonos gondviselés

  • Kedves Dóra,

    ne haragudj, hogy nem a témával kapcsolatban fűzök hozzászólást, akár emailt is írhatnék, de most így láttam jobbnak, hogy itt teszem fel a kérdésem. Egyszer azt írtad a szabad akarat nem a tetteinkre irányul, hanem arra, milyen jelentéssel ruházzuk fel mindazt, amit átélünk. Ez a kijelentés annyira tetszett, hogy fel is írtam magamnak, de akárhányszor felidézem magamban mindig kérdéseket vett fel bennem. Mert, ha valamilyen jelentéssel felruházok egy eseményt, én ezt most úgy képzelem el, hogy negatívan, pozitívan vagy semlegesen élem azt meg, az érzelmeim is ebbe az irányba fognak tartani, az érzelmeim meg kifognak hatni a cselekedeteimre, tehát a döntéseim is mások lesznek. Viszont, ha így nézem, akkor kell lennie szabad akaratnak, vagy ha még sincs, akkor az sem az én döntésem, hogy milyen jelentéssel ruházok fel egy-egy adott történést. Vagy te , hogy képzeled ezt?

  • Szia :)

    Én ezt csak úgy tudom neked elmagyarázni, hogy van egy film, amit megnézel. A rendező szándéka szerint ez horror film, de te végigröhögöd. Ebben áll a szabad akaratod, legalábbis az én érzelmezésem szerint, ám a film sztoriján nem tudsz módosítani. A linearitás a megélés egy módja, nem egy valóságkeret. A világmindenség egyidejű, és egy egyidejű mindenségben nincs kauzalitás, ott a látszólagos ok és okozat egymást feltételezve vannak jelen, tudod, mint Pelevinnél a Szivárvány Áradatos példa: a csúcsmetamor az, aki belép a Szivárvány Áradatba, a Szivárvány Áradat pedig az, ahová belép a csúcsmetamor.

    A jelenben mindig csak egy ajtón léphetsz be, s csak utólag vagy előre tűnik úgy, számtalan ajtó közül választhattál volna, vagy választhatsz. De ez csak teória, a valóság az, hogy mindig csak azon az ajtón lépsz be, amin épp belépsz, és ezért semmi bizonyítékod nincs arra nézvést, hogy a többi valódi ajtó volt. “Dönthettem volna máshogy is” – no de nem döntöttél, a szabad akaratod csak elméletben létezik, gyakorlatban akkor létezne, ha egyik döntésed nem zárná ki a másikat. A film kész, le van forgatva, az interaktív film már nem film, hanem videójáték – talán érthető, mit mondok ezzel a példával, és én hogy látom mindezt, bele lehet nyilván kötni, de az is csak teória lesz, mert a gyakorlat az, hogy ahová most eljutottál, az egy olyan út, amit a mostani éned determinált – és nem fordítva.

    Adamus ezt úgy fogalmazta meg, hogy azért nincs semmilyen szabad akaratod, mert egy labirintusrendszerben te mindig azon a kapun mész tovább, amin épp akkor átférsz, amiről úgy gondolod, ez vezet abba a terembe, ahol végre meglátod azt, aki vagy.

    Amúgy ő nálam ezerszer jobban elmagyarázta ezt az egészet, én is általa értettem meg, az Általános tanításokban és a Speciális kurzusokban is van egy teljes rész ennek szentelve, no meg a Párbeszédekben is van két teljes beszélgetés, ami ezt járja iszonyat alapossággal körül. Most csak három rövid random idézet (plusz itt is beleolvashatsz a könyv alatti idézeteknél épp ebbe a beszélgetésbe – http://www.rewoland.com/parbeszedek-tartalom-idezetek/ ):

    “A szabad akaratod abban áll, hogy te ebben a valóságban eldöntsd, hogy a valóságot milyennek kívánod látni. Azt mondod, én vagyok a saját valóságomban az az egyetlen – még egyszer mondom –, egyetlen egy elem, aki meghatározhatja, milyen ez a valóság, s ezáltal azt a tükörképet is állíthatod, amiben így megnézheted magad minden oldaladról, amíg rá nem jössz, a tükör sosem mutat meg téged, csak a tükörképedet. S ezt úgy teszed meg, hogy azt mondod, a valóságom ilyen vagy olyan és ezen belül én meg amolyan vagyok. S ez a valós szabad akarat, hogy te mint eleve meghatározott, azaz determinált létező megszabd azt, hogyan kívánod önmagadat ebben a tükörrendszerben meglátni.

    (…)

    Tehát összefoglalva, te szabad akarattal rendelkezel a tekintetben, hogy a valóságot mint egy tükröt hogyan forgatod, de az, aki a tükör előtt áll, az van, azon te egy hajszálat nem változtathatsz a tükörképeken keresztül. Te egy olyan létező vagy, aki létrehozott egy valóságot azért, hogy ebben szabadon megvizsgálja magát, de ez egy olyan folyamat, amikor te egy kész dolgot elemről-elemre megvizsgálsz. S a tét nagy, ennek az egész földi sátorozásnak az a tétje, sikerül-e meghatároznod úgy ezt a tükörrendszert akképp beállítván, hogy meglásd magad egyben benne annak, aki vagy, mert akkor fogod azt mondani, „most ránézek önmagamra, végignézek magán ezen a testen, tükrök nélkül”. A fejed, amivel nézel, így nem látod, míg a tükörben az volt a képzeted, látod a saját szemed, de csak a tükörképed szemét láttad, a sajátodat nem. S ha erre is rájössz és lesz már egy olyan kép önmagadról, aminek a tudatában végig tudsz nézni magadon tükrök nélkül, hogy felismered, jé, ez az én lábam, karom, törzsem, itt vannak az ujjaim, milyen élő, milyen valós a tükörképhez képest, akkor kiszabadítottad magad a szabad akarat illúziójának fogságából.

    (…)

    A valós szabadságod abban áll, hogy te és a valóságod egy olyan rendszert alkottok, ami nem szétválasztható, tehát te a valóságodban nem vagy szabad, ennek így nem sok értelme van. A te valós szabadságod tulajdonképpen az, hogy ezt a valóságot annak láthatod, aminek csak akarod, s ezzel nem teszel mást, mint önmagadat meghatározod, és ez az énmeghatározás fogja számodra mindig aktuálisan meghatározni, hogy mit hogyan élsz meg a valóságban mint egy, e valóság által meghatározott tudat.”

    Remélem, valamelyest választ tudtam adni a kérdésedre, ha nem, beszélgethetünk róla tovább, könnyebb ezt megérezni, mint szavakkal elmagyarázni, de vallom, amit nem tud az ember szavakkal elmondani, azt nem is érti igazán.

  • Őszintén szólva nem értettem meg semmit, csak további kérdések merültek fel bennem, de értelmetlennek tartom őket feltenni. Ha már Pelevin, ő írta: “a ’mi az igazság?’ kérdésre az egyetlen helyes válasz a hallgatás, az pedig, aki beszélni kezd, nem tud semmit”.
    De igyekszem megérteni, köszönöm! :)

    • Hát igen, a mi az igazság kérdésre semmilyen válasz nincs, mert magának a kérdésnek sincs túl sok értelme. Minden választ a kérdés határoz meg.

      Amúgy gondolkodtam a dolgon tovább, és ez is olyan, mint minden, a mitokondriumok kapcsán már beszélgettem valakivel erről: nézőpont kérdése. Ha bentről nézed, minden pillanatban hozol egy döntést. És ott ez maximálisan így is van. A filmben a hős döntéseket hoz, és ezek következménye a végkifejlet. Miért halt meg Mr Brown? Mert Miss Butcher megmérgezte, mégpedig azért, mert úgy döntött, elolvassa Brown titkos naplóját stb. stb. De igazából egy magasabb szintű válasz az, hogy azért, mert a rendező így akarta. És még e fölött is van egy válasz, hogy azért akarta így, mert egy barátja mesélte neki ezt a jó sztorit, vagy mert a Brownt játszó színész szerződést bontott a stúdióval és ki kellett írni a filmből.

      Minden máshogy fest, ha elfogadjuk, a valóság természete nem egyenlő a mi érzékelési korlátainkkal. Tehát attól, hogy mi egy lineáris idősíkot élünk most meg, még egyáltalán nem biztos, hogy ez az idő valós természete, mármint hogy „megy”. Az idő ugyanis önmagában nem megy sehová. Ám ha van az időnek másféle értelmezése, megélése, akkor bizony a kauzalitás, ami a lineáris időértelmezésből fakadó absztrakció sem alapadottság, és ahol nincs kauzalitás, ott nehéz szabad akaratról beszélni, mert a kettő nyilvánvalóan feltételezi egymást.

      Én ezt egy napon megértettem, ettől még úgy élem meg az életem, hogy döntéseket hozok, csak közben most azt gondolom erről, ez kintről nézve illúzió, mégis komolyan veszem, mert szeretném magam maximálisan megtapasztalni, és ezt csak tudatosan, éretten és komolyan lehet, idétlenkedve, vagy sodródva nem. A kettős nézőpont, azaz az egyetemes és az egyéni viszonylag könnyen kibékíthető számomra, mert ragaszkodom egyik kizárólagosságához sem. Mr Brown ezért is meg amazért is meghalt egyidejűleg, s minden magyarázat érvényes valahonnan nézve, és semelyik sem végérvényes igazság. Amúgy meg Mr Brown nem is létezett, ahogy a nagybetűs igazság sem. :)

  • Szia. Hát, én is megtapasztaltam, hogy mindig “van egy előre otthagyott telefon a közelben”. Hogy mindig lesz egy kéz, amit csak meg kell fogni, el kell fogadni. És segít. Visszahúz a szakadék széléről. Sajnos sokszor érzem azt, hogy nem is érdemlem meg. De mindegy mit érzek vagy gondolok. Úgy látszik mindig megvédi a bolond fejemet. Még annyit szeretnék mondani, hogy nagyon kedvelem Adamust. A te írásaid, meg a bíbor körös közvetítések nekem kincset érnek.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..