Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Transzmutáció

Annyiféle jelmez létezik és persze a hozzátartozó álarc. Jópofáskodás, magamutogatás, rangkórság, tudálékosság, szívélyeskedés, makacsság, düh, túlzás, szépelgés, állazaság, okoskodás, gúnyolódás, cinizmus, önsajnáltatás, jótékonykodás, csoportokba szerveződés, civakodás, címkézés, egopufferelés. Annyira hozzánk nőttek már ezek a jelmezek, hogy ha valakin nincs ilyen, hajlamosak vagyunk jelentéktelennek hinni, nem meglátni, észre sem venni. Vagy, ami a legrosszabb a jelmeznélküliséget hinni jelmeznek, vagy ami még ennél is rosszabb, ennek mintájára varrni magunknak egy nemjelmez-jelmezt. Csalafinta dolgok ezek, de azért nem feltétlenül kell belelépnünk a csapdáikba. Ennek az egész jelmezbálnak a létét a köré vetített falak, korlátok, határok adják. Tök mindegy, miben hiszel és kinek gondolod magad, csak e falakon belül tedd. Olyan nincs, hogy a falakon túl, mert még azt is bevarázsolja a cseles hipnózis a saját falain belülre. Mindent lehet, de túllépni a vetített falakon nem. Ezért van a Facebook és az összes többi, térben a tér terelőkísérlet. Jó dolgok ezek, amíg az ember tudja, körbekerített valóság a falakkal körbevett valóságon belül. Nem kívül, belül. Ez olyan, mint az űrutazás, érdemes ezt nagyon alaposan végiggondolni: hol van a világűr, a mi valóságunkon túl, vagy épp abba belevetítve egy absztrakt kint-ként? Álom az álomban. És ha az ezen kívüli világot akarod megmutatni az embereknek, nyilván úgy fogják érezni, te nem is mutatsz meg semmit, hisz ott nincs semmi. Az olyan semmilyen, mint ahogy te is az vagy a jelmezek nélkül.

Egyszer írtam, úgy érzem, egy bevehetetlen fal előtt állok, se előre, se hátra, se jobbra, se balra, csak körözni tudnék tovább ismételgetve ugyanazokat az állomásokat. A fal felfelé és oldalt is végtelen – el tudod ezt képzelni? Te is ott állsz előtte, csak lehet, háttal, vagy azt hiszed, ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott ez a fal. Ez valami olyasmi, mint a kétdimenziós számítógépes figurának egy, a képhatárig nyúló vonal, szegény Super Mario nem tud továbbmenni, pedig ha három dimenzióban létezne, ki tudná kerülni oldalról a falat. A mi kiutunk ebből a három dimenzióból az egyidejűség megtapasztalásán keresztül a negyedik dimenziós térben történhet meg. Se jobbra, se balra, se fel, se le, hanem belépve onnan, ahová kilépünk. A negyedik dimenzióban nem kell sem körbejárnod, sem forgatnod a kockát ahhoz, hogy lásd térbeli kiterjedését. És az emberi problémák megoldása is csak ennyi: nem kell forgatni, körbejárni, hanem új szemlélettel kell tekinteni rá, az egyidejűség és a mindenhol levőség talajáról. A falak a fejünkben vannak, nem kint. A korlátok belénk vannak szuggerálva, önmagukban nem léteznek. A hipnózis egy, ez a titok. Nem sokféle elemből álló valóság, hanem egy olyan egynemű minőség, mint az árnyék. Amint ezt megérti az ember, azt is megérti, sosem találhatja meg a megoldást a részletekben, csak az egész fölé emelkedve, egyben tekintve rá. És ott lehet megtalálni az igazi babaházat, aminek a kis bútorait már el tudod mozdítani egymáshoz képest. Amíg az árnyék széket húzgáltad, persze, hogy nem sikerült megmozdítanod.

Jelmez nélkülinek lenni tehát nem más, mint elengedni az illúziót, hogy benne vagyunk. Kint minden máshogy működik, oda azért nem lehet jelmezbe belépni, mert nincs mire felaggatni a maskarát. Ezt az egész tömeghipnózist ugyanis egy önmagunkról alkotott fals hit táplálja: az árnyék figura azt hiszi, be tudja nyomni az árnyék ajtót, azaz ő valami önállóan elmozdítható eleme az árnyjátéknak. Onnan, az árnyékból nem, biztos nem, ez a gondolkodás csak szenvedéshez, kudarchoz és újabb hipnózisréteg megteremtéséhez vezet. És a sok jelmez mind ezt a tehetetlenséget hivatott elfedni, ezt az örök emberi rádöbbenést: nincs hatalmam a saját létem felett. Erről a rádöbbenésről Rubén Darío Végzet c. verse tudósít igen plasztikusan:

Boldog a fa, mely nem érez, miként mi,
s még boldogabb a kő, mely nem kutat,
mert nincs nagyobb átok, mint élni, élni,
s a legnagyobb kín itt az öntudat.

Létezni s mit se sejteni, iszonnyal
remegni attól, hogy voltunk, leszünk
és hogy holnapra meghalunk bizonnyal,
az életet viselni, mit eszünk

alighogy ösmer, a halált, cudar búnk,
a testünk, fájó, eleven övünk,
a sírt, amely úgy néz ránk, mint a partunk
és nem tudni, hogy hova tartunk
és hogy honnan jövünk…!

Nos, mindez igaz az árnyékban, csakhogy onnan ki lehet lépni. Azok a táblák mutatnak igazi kiutat, amelyek nem hirdetik azt, valahová vezetnek, hisz épp ez az a csapda, amit el kéne kerülni. Jelmez nélküli senkik mutatják meg a semmit. És ezzel az alkímiai csellel születik meg számunkra valami.

Egy válasz erre: “Transzmutáció

  • “-Magának elment az esze. Tudja?
    – Egy élet munkája fekszik benne.”
    (Dan Millman: Békés harcos útja)

    A nagyobbik lányom a minap sajnálkozva közölte, hogy “egy senki vagyok az osztályban, sosem figyelnek rám”.
    Nem tudom hallottam-e ennél jobb hírt vele kapcsolatban… :)
    Most már csak azt kell, hogy ő is megértse miért nagyszerű ez.

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..