Vásárlással kapcsolatos kérdések: [email protected]

Nem boszorkányság

– Csapongó és felettébb személyes gondolatok Walpurgis-éjjelén –

 

 

Hosszú ideje figyelek egy jelenséget, nemcsak magamon, hanem szűkebb és tágabb környezetemen is, és ma már merem állítani, felfedeztem általa egy törvényszerűséget. Nagyon röviden úgy tudnám megfogalmazni, ahogy a gyerekeimnek szoktam mondogatni: mindig akkor történik a baj, amikor arra számítasz, hogy nem történik baj. Mert ez valóban így van, és idővel arra is rájöttem, milyen mélyebb, akár kvantumfizikainak is nevezhető okot rejt magában ez a felszínen így megmutatkozó szabályszerűség. Van egy másik kis itthoni mondásom erről, amit leginkább magamnak szoktam mondogatni, hogy az élet nem szereti, ha teljes testsúlyoddal rátámaszkodsz, inkább azt díjazza, ha magadra számítasz. Nem mintha megszemélyesíteném az életet ilyen módon, de ez a meglátásom is nagyon sokszor beigazolódott. Nem lehet az életet úgy élni, hogy akár félelemből, akár balgaságból, akár gőgből, vagy épp egy ideje tartó szériának a tanulságait levonva csak egy részét látjuk, ahogy a rulettben sem lehet mindig a pirosra tenni, mert elvileg bár lehet, sőt, nyerni is lehet így, de ha nagy távlatból vizsgáljuk a játékot, igazán nagyból, biztos jönnie kell a feketének. Ahogy az érmén sem tudsz csak fejet dobni – gondolkodtál már azon, miért van ez így? De máshogy is meg lehet közelíteni ezt az érdekes jelenséget, ha feldobsz egy pénzérmét, az 50% eséllyel lesz fej vagy írás – gondoljuk mi. Aztán leesik, és ez lesz az a 100%, ami azonban már befolyásolja a következő dobás százalékos esélyét, és minél többet dobunk, ez annál inkább így van. No de miért? Ha tízszer dobsz fel egy érmét, illetve tíz érmét dobsz fel, ugyanannyi lesz a fej? És mi a helyzet végtelen számú feldobás és érme esetén? Teljesen nyilvánvaló, bár nem értek hozzá, hogy a megoldásban a következő fogalmaknak van kulcsszerepe, végtelen, összeadódás, függvény, véletlen és valószínűség. És azon gondolkodtál már, hogy mi valójában a véletlen? És mi a valószínűség? Miért van az, hogy ami megtörténhet, egyszer meg is történik? Hogy miért nincs soha ebben az életben senkinek egy egész életre szóló sikerszériája? Mi az a bizonytalansági faktor az életünkben, ami a dolgokat esetlegessé és vagylagossá teszi? Hol vannak a láthatatlan, meg nem nyilvánult lehetőségek? Nem lehet, hogy az írás és a fej hosszú távú kiegyenlítődése, ahogy mondjuk a prímszámok látszólag esetleges sorozata is valami egyszerű, ám számunkra még feltáratlan titkot rejt? Például nemrégiben fedezte fel két matematikus, hogy a prímszámok utolsó számjegye sosem ismétlődik, azaz ha az egyik szám hármasra végződik, az őt követő szinte biztos nem lesz hármas végű. Ez már igenis mutatja, van itt felfedezendő törvényszerűség.

 

 

Nincs káosz, az csak nézőpont kérdése. Ahogy entrópia sincs, és vagylagosság sincs, meg nem nyilvánult lehetőség sincs, csak rossz nézőpont van. Kvantumfizikai kérdések ezek amúgy, és ahhoz a törvényszerűséghez vezetnek, amit a felszínen hosszú évek alatt kifigyeltem: ha nem számítasz egy lehetőségre, az valószínűleg előbb vagy utóbb bekövetkezik, ám ha számítasz rá, figyelembe veszed, akkor több az esélye, hogy megélned viszont már nem kell. S ha képes vagy fejben teljesen át is élni mindazt, amitől félsz, akkor a megélés esélye még jobban csökken. Pontosan, ahogy a fejben végzett hasizomgyakorlatok kimutathatóan növelik az izommennyiséget, vagy ahogy a fejben sikeresen leúszott táv segíti a valós győzelmet. Nincs különbség valóság és képzelet között, ha jó pontból nézel rá, ezért működik oda-vissza ez a trükk, magyarán, hogy előbb fejben átéled és elfogadod az összes lehetőséget, no és onnan lehet, ahol erre képes vagy, szabadon választani köztük, innen nem. Aki fejben erős, az a fizikai síkon legyőzhetetlen – és most itt a fejet átvitt értelemben használom. Az nyilvánvaló, hogy akkor zuhansz a szakadékba, ha nem is tudod, milyen mélység tátong alattad, hisz ilyenkor tud előfordulni, hogy oda lépsz, ahol már nincs palló, ám ha tisztában vagy a veszéllyel, és épp ennek tudatában lépkedsz a vékony deszkán, több esélyed van át is érni a másik oldalra. Sem a vakmerőség és elbizakodottság, sem pedig a gyávaság és a reszkető félelem nem segíti a tökéletes átkelést. Mégis a dolog több annál, mint amit a puszta óvatosság számlájára írhatnánk, s a jelenség ugyanolyan különös, mint az a tény, hogy az érménél egy fej-írás sorozat eléréséhez átlagosan négy pénzfeldobás kell, fej-fejhez meg hat. Hogy van ez? Mégis így van. Próbáld csak ki, mint ahogy azt is vizsgáld meg, hányszor fordult elő, hogy fel sem merült benned, hogy valami megtörténhet, és épp ezért megtörtént.

 

 

Volt az életemnek egy nagyon erőteljesen mágikus szakasza, amikor képes voltam szinte bármit megteremteni magamnak, és azt hiszem, ez kissé elbizakodottá tett, ráadásul ezek a, nevezzük úgy, teremtések, abszolút nem arra szolgáltak, hogy fölé emeljenek a fizikai létformának, hanem hogy abban kényelmesebben elhelyezzenek. Mindez attól függetlenül történt így, hogy amióta az eszemet tudom, a létet alapvetően a transzcendens oldaláról közelítem meg, no de ember vagyok én is, számlákat fizetek, van testem, ami enni-inni kér, szeretek utazni, és tárgyak közt élek. És az életem ezen aspektusát egy időben nagyjából úgy kezeltem, ahogy Neo bánt az ügynökökkel a filmben. Lakás, autó, állás, utazás, nem jelentett gondot, ha beteg voltam, az sem olyan betegség volt, ami levett volna a lábamról, fellángoló, gyors lefolyású, alapvetően gyulladásos betegségek támadtak nagy ritkán meg, egyik sem volt a szó klasszikus értelmében betegségnek mondható, inkább beavatásnak, vagy lelki tréningnek fogtam fel őket, mint engem ágyba döntő kórságnak. Azt is mondhatnám, volt az életemnek egy időszaka, amikor külső szemmel nézve és mai szóhasználattal élve igazán menőnek, sikeresnek számítottam, de ez csak a felszín volt, mert hiába volt meg mindenem, a létet továbbra is kizárólag transzcendens terepnek éltem meg, s annak fizikai vetülete inkább volt amolyan kísérleti laboratórium számomra, mintsem céltábla. Olyan voltam, mint Goethe bűvészinasa, nem véletlenül választottam ezt a kis álnevet a régi, kőkorszaki blogomhoz, mert már akkor éreztem, hogy amit abban a laboratóriumban megtanultam, vagy inkább alkalmaztam, végeztem, csak hókuszpókusz, s hiába működik a gyakorlatban, de egyszer meg is kell tudni állítani azt a fránya seprűt, nem elég csak beindítani. Rájöttem tehát, képes vagyok teremteni, lehetetlen helyzetekből előhúzni fehér nyúlként egy frappáns, mindenkit megdöbbentő megoldást, hipp-hopp, már itt is van, és még küzdenem se kell érte. Ám ahogy kisgyerekkoromban leomlott bennem a tökéletesség eszménye, úgy omlott le egy napon a bennem elő hatásvadász mágus is, mellesleg elég nagy füstfelhőt hagyva maga után, ahogy elhamvadt csalóka ereje, mint éjjeli lepke a gyertyalángban.

 

 

A bennem élő tökéletesség eszményére mellesleg egy mókás és bugyuta helyzet hívta fel a figyelmem. 9 éves voltam, amikor lett egy kiskutyánk, Zsozsó, a fekete-fehér cocker spániel. Gyönyörű kutyus volt, fekete fülek, hófehér pofi, izmos, arányos test, selymes szőr. Telt múlt az idő, Zsozsó már pár éves lehetett, és én egy tavaszi nap sétálgattam vele a parkban, mikor arra figyeltem fel, Zsozsó dagibb, mint volt. Elengedtem, nézegettem minden oldalról, és bár messze nem volt a kutyuska kövérnek mondható, de a gyönyörű testfelépítése kicsit meggömbölyödött. Tipikus spániel alkat lett, de most nem is ez a lényeg, hanem az érzés, amit akkor éreztem. Kövér. Tökéletlen. Az én kutyám. És határozottan emlékszem, ahogy lehuppantam a járdaszigetre a döbbenettől: atyaég, van olyan, hogy valami, ami hozzám tartozik, nem tökéletes? És az igazi felismerés csak ez után ért, amikor később, már nagyobb lányként visszagondoltam erre a gyermekkori irgalmatlan döbbenetemre, hogy hogyan tudtam majdnem 12 évet leélni anélkül, hogy a világ tökéletlenségével szembesültem volna? Pedig így volt, jóllehet se gazdagok nem voltunk, se nem kényeztettek el a szüleim, nem, egyszerűen bennem a világ valami tökéletességként élt, betegség, kövérség, veszteség számomra ismeretlen fogalmak voltak, persze láttam ezeket ott kint a távolban, de a bennem élő tökéletesség eszményt nem tudták összetörni. De Zsozsó, aki nem úgy nézett ki, mint ahogy az én fejemben élt, ráébresztett, ez a világ nem az, aminek hinni akarom, mert ővele azonosítani tudtam magam. Talán nem sikerült ezt most érzékelhetően leírni, de higgyétek el, amikor megláttam a kiskutyámban a tökéletlent, azt éltem meg, mintha konkrétan a betonra hajítottak volna tíz emelet magasságból. Azóta is sokszor eszembe jut ez a pillanat, mert számomra egy megélt bizonyosság arra vonatkozóan, hogy igenis van fogalmam, emlékem arról, milyen az a világ, ami nem az emberi, töredezett, poros és karcos tudatból származó képzeteket tükrözi vissza.

 

 

No és ugyanígy volt a nekem minden sikerül bűvészinasoskodással is. Egy nap nem ment tovább. Hiába forgattam a varázspálcámat a kalap fölött, sajnos, nem jött elő a megoldás, hipp-hopp. És dőlt vele a többi dolog is, ami addig a mindennapjaim részét képezte. Nem működött tovább a meditáció sem, ezen az úton onnantól kezdve már nem jutottam közelebb önmagamhoz, pedig előtte hihetetlen dolgokat éltem át általa. Nem segített az imagináció, az asztrológia, s lassan egyre kevésbé érdekelt már a népszerű ezotéria, spiritualizmus és okkultizmus is, pedig előtte csak úgy faltam az ilyen témájú könyveket, de elvesztettem az érdeklődésemet ezek iránt a mágikus-misztikus, „oldd meg a problémáid csiribí-csiribá”- dolgok iránt. Kicsit úgy voltam ezzel, mint ma a családdal, vallással és hazaszeretettel. Számomra a család mindig a legelső volt, és ma is az (persze csak ott, ahol egyben a barátaim is a családtagjaim), de egy nap ráébredtem, a világban lévő családmodell közel sem tökéletes, sokszor nem a valódi egység, összetartozás tágas, napsütötte, virágos mezeje, hanem inkább az elvárások, a ragacsos, tapadós, a másik intim szféráját, egyéniségét, saját életútját semmibe vevő, állandóan irányítani, befolyásolni akaró, vájkáló érzelmi csatározások, a befolyásolás, a hatalmi harcok dróthálóval lekerített rögbi pályája. Vannak olyan kultúrák, ahol a nagycsalád egyfajta kiemelt szentség, amiért másokat akár megölni is képesek a tagok. Ennél lehúzóbb erőt én elképzelni sem tudok. Ugyanezt látom a vallások esetében is. Keresztény családba születtem, ám a transzcendencia iránti olthatatlan szomjamtól vezérelve minden érdekelt, ami filozófia, vallás, szellemtudomány. Ezek szépen megfértek és a mai napig is megférnek bennem egymással, de úgy láttam, ott kint már nem olyan rózsás a viszonyuk. Én nem igazán ismerem az ellentmondás fogalmát, mert szerintem a világban nincsenek ellentmondások, csak az agyérgörcsös kobakokban, mégis azt láttam, a vallások nem képesek egymással dűlőre jutni, jóllehet, ha valakiknek, hát nekik igazán nem ártana. És ez nagyon szomorú dolog. S valahogy szép lassan maga a vallás fogalma üresedett ki számomra, mert beláttam, jelenlegi formájában túlontúl emberi, antropomorf mindegyik az én szabadon szárnyaló lelkemnek. Kopogó kitinváz számomra önmagában a legtöbb, talán a keleti vallások nem annyira, de onnantól, hogy társadalmi struktúrával rendelkeznek, azok is sajnos emberi csatározások színterei sokszor, gyönyörű, színpompás, a természet tökéletességét hirdető kagylók, ám a sok, belőlük jóllakó, gyarló ember ezek egy részéből is kikaparta az élő, lüktető részt. Bocsánat, de én így látom, és persze van kivétel, azt is látom, és arrafelé mindig fejet hajtok. Manapság a vallások zöme nem felemel, hanem leszögez a padlóra, miközben papírszárnyakat ragaszt a lapockádra.

 

 

Aztán itt van a hazaszeretet. Ma már alig tudom ezt a fogalmat értelmezni, ez is annyira emberi, az ego egy kiterjesztett vetülete. Hisz a hazám lehet maga az egész Föld, vagy az egész Naprendszer, istenem, hogy lehet ilyen módon magunkat szálkás szilánkokra széthasogatni? Írtam már, a nevezzük úgy, nemzettudatomat a magyar nyelvben és a gondolkodásmódom bizonyos sajátosságaiban hordozom. De nem mondanám magamra melldöngetve, hogy magyar vagyok, persze az vagyok, ahogy sok egyéb más is, szőke, meg anyuka és tanár is, meg kutyatulajdonos. De ettől még van macskám is, írok könyveket a tanítás mellett, és vannak ősz hajszálaim is a szőke közt. Persze léteznek csodás nemzeti hagyományok, szokások, egyes népekre jellemző sajátosságok, ahogy a nadrágomon is van türkizkék minta a rózsaszín mellett, de sosem ellene, és nem tudnám azt mondani, a türkiz levél az enyém a nadrágon, hisz rajtam van az egész egyben. És így egyben szép. A magyar tehetséges, szellemi irányultságú, nyelvéből fakadóan nagyon-nagyon sajátosan gondolkodó nép. A svéd meg elképesztően békés, konfliktuskerülő, rendes, szabálytisztelő, modern, kedves és türelmes. Egy élmény velük élni. A minta attól minta, hogy sokféle, hogy a türkiz levelet körbeveszi a rózsaszín szirom és a fekete absztrakt minta, meg a fehér kis félkörök. Zászlók, himnuszok, csapatok, kormányok és nemzeti előítéletek, nem hinném, hogy magas rendű dolgok. Isten által kiválasztott népek, akik egymás torkának esnek, elhazudott és igaz történelmek, koronák és ereklyék – csak én vagyok ilyen balga, hogy az égvilágon semmiféle valódi szentséget nem tudok bennük felfedezni? Gondolkodtatok már például valaha a koronán, hogy az mi? Milyen jelkép? Vajon honnan jöhet ez a különös, antennás bukósisakra emlékeztető tárgy, mi lehet az eredete ennek a palástos, jogaros, országalmás, koronás furcsaságnak a meséken túl, amiről, csak ha egyet lép hátra az ember, már rögtön látja is, jóval több, mint aminek hisszük, miközben jóval kevesebb, mint aminek most látni véljük? Gondoljunk csak a dogonokra! Most Húsvét után töprengtem el azon, atyaég, mivé lettek az emberi ünnepek: zabálás, ivászat, költekezés, giccses díszek tömkelege, üres fecsegéssel járó hangos összejövetelek, ősrégi, elavult, néha kifejezetten barbár, mások méltóságát sértő szokások, sokszor valós tartalom, meghittség, áhítat és csend nélkül. Egyáltalán mivé váltak közösségeink, mivé lett ennek a 21. századi embernek a lelki élete? Üresen zörög minden tagja. Mivé lett a transzcendencia, mivé váltak a szellem dolgai? Mint egy kivilágított kirakatokkal teli utca, ahol a boltok már csak csiricsáré, hivalkodó ablakok csupán, mert bent se polc, se áru, se eladó, semmi nincs többé, soknak már bejárata sincs.

 

 

Nos, a hétköznapi spiritualitással is ez a helyzet. Egy ponton túl nem működik, van a beavatásnak egy ilyen szakasza, ami épp arról szól, hogy miről nem szól a valódi misztika. És amikor eljutottam erre a pontra, nem is nyílt ez a spirituális ajtó sehova, ami, lám, csak addig volt valós, amíg haladtam felé, és csak láttam, s nem tapogattam meg festett kilincsét. Pánikba estem. Valamit elrontottam! Elvesztettem mágikus képességemet! Nem működik a varázslat többé. És már a világ sem volt tovább az a vágyaimnak könnyedén engedelmeskedő színes vidámpark, mint régen. Ajaj, gondoltam, valami nagyon nem jó, és elkezdtem figyelni magamat, a gondolataimat és az életemet. Aztán idővel rájöttem, igen, jogos. Mert az élet nem ez. Nem kérd és megadatik mesebolt. Az élet egy élő, rugalmas, interaktív terep, ahol megtapasztalhatjuk, kik vagyunk, azáltal, hogy rájövünk, kik nem vagyunk. Akkor nem működött tovább a varázslat, amikor elkezdtem számítani rá. Eddig mindig fej volt, no, akkor csak dobáljuk azt az érmét bátran! Mint a baráti körömben a húszas éveim közepén, mindig mindenkit mindenre nagyvonalúan meghívtam, mert viszonylag sokat kerestem, és miért is ne, ha megtehetem, nekem mindegy, ki fizet, nekik meg nem, ám egy alkalommal az egyik lány már elő se vette – még a látszat kedvéért sem – a pénztárcáját, amikor beültünk kettesben valahová. Most te fizetsz, mondtam neki határozottan, s akkor derült ki, nem is volt nála elég pénz. Onnantól kezdve nem hívtam meg semmire. No így működik a misztika is. Azzal visszaélni nem lehet. Mert nem arra való, hogy parkolóhelyet, állást, házat vagy pasit varázsoljak magamnak. Ideig-óráig működik, hogy tudjam, igenis, képes vagyok rá, de erre alapozni az életet nem lehet. Nem ezért vagyunk itt. Nem az a játék lényege, találd meg a legkellemesebb ösvényt, hanem hogy lásd meg az egész tájat és azon magadat. Tök mindegy, melyik úton mész, ha ezt a célt eléred, mert nincs jó vagy rossz ösvény, hisz cél sincs, ahová vezetne, ott a sík terepasztalon legalábbis biztosan nem. Mert a törvény nem az, hogy kérj és megadatik, hogy tégy csak, amit akarsz, neked minden jár, és egy dolgod van, megszerezni, amit csak akarsz. A törvény az, hogy ismerd meg magad, pontosabban, légy, aki lenni tudsz, határozd meg, ki vagy te. Amikor nekem nem működtek tovább a régi módszereim, az nem visszalépés volt, ahogy akkoriban hittem, hanem épphogy egy hatalmas lépés önmagam felé. Eleinte, a nagy tökéletesség korszakában, még arra is képtelen voltam, hogy felismerjem, tökéletlenség nélkül nincs tökéletesedés – és tökéletesedni mindig lehet tovább és tovább. Aztán mikor felismertem, a világ tökéletlenséggel, és ebből fakadóan szenvedéssel teli, elővettem mágikus tudásom, és meg akartam változtatni általuk a dolgokat. Képzeletem hatalmával kiegészítettem a hiányzó részeket, mint egy mesefilmben. Eszembe se jutott a dolgokat a fizikai síkon mozgatni, tehát amikor én mondjuk eladtam könnyedén egy lakást a vételár négyszereséért, nem a lakással bíbelődtem, sem az ingatlanpiac mutatóival, csak a fejemben lévő varázspálcát mozgattam, ám mégiscsak az anyagra hatottam. És egy napon azt mondta az élet, amikor látta, nem veszem már elő a pénztárcámat, hogy kifizessem a szendvicsem árát, hogy elég volt. Felnőttél, most jön a harmadik fázis. Ez volt a legkeményebb: megérteni, hogy nem én kormányozom a kereket, és soha nem is kormányoztam, csak olyan ügyes varázsló voltam, hogy még ezt is elhitettem magammal.

 

 

Millió példát láthatunk arra, hogy hogyan törnek látszólag a semmiből az emberre katasztrófák, balesetek, betegségek, drámák, miként tudják egy perc alatt lenullázni az addig szépen sorban felrakosgatott építményt. Amikor felismertem azt a törvényszerűséget, amire a cikk elején utaltam, akkor elkezdtem tudatosan figyelni, mi a hasonló ezekben az esetekben. S rájöttem, az, hogy egy végtelen mezőn csak egy ösvényt lát. Ez a pozitív gondolkodás rákfenéje, hogy kitakarja a többi utat. Nem számol vele, azt hiszi, a varázslat úgy működik, takard ki, amit nem kívánsz, és akkor csak az lesz előtted, amit látni szeretnél. És nem igaz az a tétel, hogy amire gondolsz, azt vonzod be, ezért csak a szépre és jóra gondolj, a tétel helyesen úgy hangzik, a félelem vonzza annak tárgyát, és ez ugyanabból a mélyebb törvényszerűségből következik, amiről itt írok. A félelem nem akarja azt a kimenetelt, a félelem tehát nem tudatosan számba vesz egy lehetőséget, hanem azt akarja, ne így legyen. Ezért van az, ha valamire rágörcsöl az ember, az nem jön össze, ám ha elengedi a dolgot, megvalósul. Mert végre elfogadta a B-tervet, és számol vele. Ez valahol ugyanaz, mint az elbizakodott vagy a vakmerő viselkedés, mindkét hozzáállás csak egyetlen lehetőséget tart elfogadhatónak vagy valószínűnek. És erre utaltam a kis „akaratos” cikkemben is, hogy egy darabig ez tényleg működik, csak hogy közben az az ösvény is fut tovább előre, amit kitakarsz, és miután elnyomod, elhazudod, mert nem tudod kezelni és félsz tőle, látni sem akarod, egy napon rád tör onnan, ahonnan nem is számítasz rá. Hogy hogy történt, nem tudod, de pont azon állsz, amit épp elkerülni igyekeztél. Na, bumm, ezt jól megcsináltad. De ez törvény, máshogy nem is lehetett volna. Mert az a még nagyobb törvény szunnyad a mélyén, hogy minden van. Minden. Egyidejűleg. És egy pontból nézve nincs különbség a között, hogy elképzelem, vagy megélem. Hiány vagy többlet. Igen vagy nem. Jobbra vagy balra. Akkor is csorog a nyálam, ha csak rágondolok a citromra, nem kell beleharapnom hozzá. Ha fejben ezerféleképp le tudom úszni a távot, akkor tudom ott kiválasztani, melyiket kívánom valóban leúszni, és így nyerek.

 

 

És így van ez minden tudati tartalommal is, az, hogy melyik útra lépünk, csak pillanatnyi és látszólagos kizárólagosság, valójában mindegyik úton megyünk egy időben, és a bölcs már ezt tudja, és ezért nem akar nyulakat elővarázsolni a kalapjából. Mert az sem valóságosabb, mint az üresen hagyott kalap. Nem valóságosabb, amit megélünk annál, mint amit csak feltételezünk. Mondok egy butuska példát, de talán érthető lesz, mire gondolok. Egyszer volt egy kisebb világnézeti vitánk itthon, mert elmentünk autóval Toszkánába, ám az autópályán hajnali kettőkor az autónk feladta a küzdelmet, és kis rángatózás, majd vékonyka, szürke komor motorfüst kíséretében kilehelte lelkét a szlovén autópálya leállósávjában. Szuper, két egyéves gyerekkel, isteni volt. Még szerencse, hogy kötöttem biztosítást, jött is pár óra múlva a tréler, aztán másnap kis családi rásegítéssel a cserautó, aztán folytathattuk is tovább az utat, de utána sokáig téma volt még otthon az eset, mert én akkor már sejtettem, a dolog miért történt, és ebben akkoriban nem értettünk egyet. Amikor elindulok az autóval, benne van a pakliban, hogy lerobban. Mi több, benne van minden egyéb más lehetőség is minden pillanatban. És ezt tudom, ezért számolok vele. Nem félelemből teszem, hanem mert tudom, az, hogy megyek tovább vígan az autópályán, vagy ott állok a nyitott motorháztető mellett, ugyanaz: mind a kettő ugyanolyan valóság. És nekem mindegyikből látnom kell tovább az utat, és azokon is túl a többi, lassan végtelen számú elágazó úthálózatot, egyre messzebb és messzebb, mígnem mind egy pontba újra összeér – és ez vagyok én. És az élet ezt hivatott megmutatni, s ezért nem engedi, hogy az egyik oldalt kitakard, letagadd, ne számolj vele eshetőségként.

 

 

Hogyan fogalmaz Blavatsky (akit mellesleg illene már korunk szellemi elitjének felmenteni a középkori, nevetséges vádak stigmája alól): „Ha nem önmagad leszel az ösvény, nem járhatsz az ösvényen.” Írtam már, a választás illúzió egy egyidejű mindenségben, ahogy illúzió a jobbra és balra tartó ösvény is. Ezért történik meg a baj, amikor egyáltalán nem is számítunk rá, mert a bal oldal is ott van, miközben mindig csak jobbra fordulunk, és miután ez az elválasztás csak viszonylagos, illuzórikus, idővel a bal oldalán találjuk magunkat az útvesztőnek. Ám ha végig szem előtt tarjuk mindkét oldalt, ez a nézőpont óhatatlanul fölé emel a labirintusnak, no és akkor történik meg, hogy épp arra tekerjük mindig a kormányt, amerre a kis szimulátor halad, ráadásul, nem oktondi bűvészinasként, hanem az egészre rálátó hatalmas mágusként. Nincs ellenállás, nincs törés, nincs balszerencse és nincs több varázslás. Ez érthető? Amikor a tér nem különül jobb és bal oldalra, az események jóra és rosszra, amikor az idő nem lineáris történések sorát hordozza, hanem magában a cselekedeteinkben nyilvánul meg, akkor már mindegy lesz, most lerobban az autó vagy nem, mert a vége úgyis az a pont, ahonnan az egészet nézed. És ha látod az odavezető végtelen úthálózatot, nos, akkor tényleg szabadon dönthetsz, épp melyiken vezeted végig a tekinteted, és már nem kell kitakarnod ehhez a többit se. Nem irányítasz, de nem sodródsz. Nem akarsz cselekedni, miközben nem vagy passzív sem. Úgy cselekszel, hogy csak áramolsz azokkal a történésekkel, amik nem rajtad kívül állnak, hanem ami mind te magad vagy.

 

 

A kitinvázasnál jóval minőségibb létezési forma a gerinces. Amikor az állványzat bent van és nem kint. Amikor a család nem egy kerítéssel körbezárt, kizáró érdekközösség, amikor a vallás nem az emberi logika terméke, amikor a haza valódi gyökereket jelent, eredetet, gondolkodásmódot, ami nem eltávolít másoktól, hanem kötelez valamire. Amikor a közösség autentikus, önálló, már magukat megszabadító létezők olyan egysége, mint amilyen egy rendezett ruhatár, ízléses, minőségi, összeillő, ám különálló darabok szépen rendben, kivasalva, illatosan. Amikor az én nem egy ilyen-olyan személyiség már, hanem maga a tudat. Amikor a térben a dolgok nem itt vagy ott vannak, hanem itt is és ott is, lásd pénzérme, valószínűség és véletlen kérdése! Amikor az idő nem telik, meg rohan és hordozza az eseményeket, hanem a tudat módja az önmegtapasztalásra a cselekvés által. Amikor nincs csoda és mágia, varázslat és ezotéria, hanem tudás van, ami ugye a minden nem tudás hatalmas csarnokába vezet. Minden, ami most szétválik, egy ponton egyben van, és amikor megtapasztaljuk a kettősséget, ugyanaz történik, mint amikor a könyv lapjaira rajzolt fázisrajzokat a lapok gyors pörgetésével mozgásra bírjuk. A rajzfigura nem mozog, sosem mozgott, a lap mozog, s a látszólag folyamatos mozgás is csak a fejedben az. És ugyanez fordítva is: az élet nem különálló, nem vagylagos, nem erre vagy arra, ezt akarom, azt meg nem akarom dolgok halmaza, hanem egyben lévő, és még csak nem is egy lehet így, de lehet úgy, lehetett volna így vagy úgy, ez fej lett, de lehetett volna írás is esetleges rulettjáték. Nem, az fej és írás együtt, egy időben, az, hogy te most épp a fejet látod az asztal lapján felfelé, még nem jelenti azt, ezzel egy időben nincs ott fejjel lefelé is. Egyszerűen elég ezt eleinte csak elfogadnunk lehetőségként. És amikor már mindezt meg is tudjuk látni, na, akkor kezdődnek csak az igazi csodák és varázslatok.

LD

(Illusztráció: Saját fotóim)

Itt tudsz hozzászólni

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..