Prológusra Epilógus

Irodalmi válasz Karinthy Frigyes: Prológus egy cirkusz-filmhez című versére

Epilógus egy cirkusz-filmhez

Kakofón, fülsiketítő zaj.

A hatalmas, modern, széles vásznon film pereg, rajta a Bohóc, amint áll egy lepedővászon előtt és épp egy nagy selyemszívet rángat elő a blúzából, miközben monologizál képzelt közönségének.

„Itt hagyom a darab leghitványabb darabját!
Vetítő, oltsa el a nagy reflektorívet,
Dobjunk koncot nekik, – frissen kitépett szívet!

Az én rongy életem ugyan mit is jelent?
Egy órás mulatságot, vagy tán a Végtelent?
Tán eleven valóság, – tán sok, talán kevés?
Talán csak egy ravasz trükk, – jó reklámhirdetés…?”

Szétszórja a nagy szív tartalmát, a papír-szíveket.

Ekkor a kép kimerevedik: a Bohóc nem mozdul a képen az üres lepedő előtt. Fény világítja meg a szélesvászon előtti színpadot, ahol ott áll a Tényleg Igazi Bohóc, épp olyan ruhában, mint a filmen. Az eddig „eleven bohóc” a lepedő előtt a szélesvásznon mozdulatlan marad, míg a Tényleg Igazi Bohóc hármat tapsol.

Hé! Fényt ide! Itt, itt, egy kicsit lejjebb! Vége van a vetítésnek!

Hátrafordul, a megmerevedett vászonbohóc felé biccent, majd vissza a közönséghez.

Csendet! Rendet! Fegyelmet! Csak egy percnyi kegyelmet!

A zaj lassan, de elül.

Nagyérdemű és tisztelt közönség!
(Nem mondom, hogy csőcselék.)
Péter, Zoltán, Tamás, Gábor!
Véget ér a mozi-mámor!
S honnan e hang, mely önhöz gagyog?
Nem enyém – én nem is vagyok –:
nem innen szól és nem onnan,
hanem ’hol van a „sehonnan”.
(Ne nézz már ily bambán körül,
segítek: a vászon mögül!)
És honnan a kép: e lángszínű orr?
Tarkód mögül, a kis lyukból.
Fekete lyuk, fehér vászon – ez a mágia, barátom!

Nézzük tehát, mit is látunk éppen:
képben képet, mely ott van a képen,
káprázatot, olcsón könnyű álmot,
mely igazzá tesz egy vetített világot;
cirkuszi porondon kopott bűvésztrükköt,
mi teremtett lábadra jókora nagy bütyköt.
Fogjad, tapintsd, ott egészen lent,
igen félve tisztelt nézősereg;
fáj és viszket? – nagyon furcsa kórság
a zoknidba rejtett „igazi” valóság!
Párás tükrön körberajzolt másod,
bonszájléted: csepp-cserépbe zárod.
Melyben hinni épp te magad akartál,
hogy igazán érezhesd, van, amit vakartál –
s elmondhasd magadról: „márpedig én vagyok”,
és nem csak leszel s voltál, mint a dicső nagyok.

(Álmod a lap, rajta való:
kádban ringó papírhajó;
zuhanyrózsa, csempe, tükör,
csillárégbolt, csak hogy örülj,
s megcsodálhasd szép „valódat”:
a vízkőfolt teliholdat.)

Érted már, mit makog bugyuta rímem?
Hogy épp amit kaparsz, az biztosan nincsen!
Nem látod, nem hiszed: szemedet takarod,
miközben ballábad bütykét, lám, véresre szétmarod.
„Levágni, azonnal!” – tudod már, mit csinálsz?
Testedet metélve fabábut fabrikálsz,
hisz így protézis lesz a dicső „én”: magad,
szárnyas csöpp rovar, ki hálóba ragad.
Hétfejű sárkány, nyolclábú rém üldöz,
míg féllábon ugrálva könyörögsz az „Űrhöz”,
ami nem más, mint a mögöttem álló,
szálból szőtt vászon, e csalóka háló
csillámló ködének csalfa árnyacskája:
süteményformácskád tálban kelt masszája.

Filmbohóc lényemre legyints csak, barátom,
nevethetsz, gúnyolhatsz, csak bátran, én nem bánom.
Ablakod tükrén át egy legelőre nézel,
tehenek közt őzet szép szemed nem észlel,
mert marhát vár a csalfa, s azt látja, mit remél:
„Ott az én mesterem!” Reklám milkatehén.
Ha sötétkamrádra az ajtót kitárod,
fényt kap a negatív – s már hiába bánod,
nem lesz szép képed és kezdheted elölről,
őzet képre csalni trükkös legelőről.

Nem hiszed, nem érted, nem bánod, nem látod?
Szeretnéd igaznak e vetített világot?
Fesd bátran mintásra a legelő-palánkot!
Kérőddzél, böfögjél, s zárd be jól ablakod,
húzd csak át ősrégi, térképes pamlagod,
ha igaz csak az lehet, mit marhaszem felfogott:
lilafoltot, ködöt, útra kifolyt tejet ;
higgy benne – és hajtsd „Szép új” pamlagodra
zsivajtól kongó, üres kókuszfejed.

(Hisz feltörni úgysem mered.)

Tapsot, füttyöt, gyerünk, bátran! Veregesd csak meg a vállam!
Vagy fújogj, netán pityeregj, ez már, hidd el, egyre megy.
Mert én lassan lelépek, hogy gépészként eszméljek
kis fülkémben – nézd, ott hátul –, elég volt ez álvilágból.
A film kifut, a gép leáll. Bohóc helyén fénysugár
– látod már, hogy nincs, ami van? –,
így tüntetem el „én”-magam.

Az eddig valóságosnak tűnő „tényleg igazi bohóc” a vászon előtt mókásan meghajol, majd lassan halványodva eltűnik – ekkor derül ki, hogy csak hologram volt: egy fénykör marad a helyén. S ebben a pillanatban mögötte a vásznon újra peregni kezd a megállított film, és a lepedővászon előtt álló „eleven bohóc” – az Eredeti Filmbohóc élő másolata, pontosabban a filmmásolat eredetije – folytatja a monológot ott, ahol abbahagyta:

„Mitől okul közönség s bedőlnek a mozik:
Kapd el, – fogd meg, – gyerünk! Alló! Mehet! Muzik!”

2012

– L.D. –