A bőség zavara a bőrpiacon

 

 

Elkészült egy újabb La(t)te Morning-beszélgetés, s ennek kapcsán már csak így magamban elgondolkodtam pár dolgon.

Min múlik az, hogy a világban ma ki elfogadott, ismert, sikeres és ki nem az?
Hogy van az, hogy egy adott dolog és az azzal szembemenők ugyanolyan népszerűségnek örvendenek?
Mit értékelnek igazán az emberek, mások értékelését, vagy magát az adott dolgot?
Ha valami elfogadott, népszerű, az már önmagában könnyebbé teszi annak befogadását?
Van olyan, hogy valami nagyon népszerű és mégsem jó: lehetséges ez?
És olyan, hogy valami tényleg jó, de a kutya sem tud róla? Akkor biztosan jó?
Vajon a Shakespeare-művek mögötti ember a saját kortársai szemében is az volt, akiként ma tiszteljük?
Mit jelent egy mai tizenévesnek Sophia Loren? És mit jelentett egy 60-as években élő tininek? Mit fog jelenteni egy mai sztár a hatvan év múlva élő kamasznak?
Hogy lesz valakiből mítosz vagy legenda, ez belőle, vagy a közönségből fakad?
Meg tudod mondani, mitől világhírű mű, mondjuk, az Anna Karenina? És a Harry Potter, netán az Amerikai Pszicho? Mi a közös bennük? És miért kevésbé ismert A harc a szalamandrákkal, vagy a Kazohinia?
Aki a Youtube-on többmilliós nézettséggel bír, az ma ugyanazt a sikert jelenti, mint anno Beatlesé?
Ebben a hihetetlen kulturális „árudömpingben” lehetséges a valódi érték felismerése, azaz képes az ember kiválogatni azt, ami valóban értékes, vagy csak találgatni tud, mint a lutriban?

 

 

A nyolcvanas években elmentünk Olaszországba, és utunk egy része valamelyik Toszkán városba vezetett, már sajnos nem emlékszem a nevére, tán Livorno lehetett, és ott volt egy hatalmas bőrpiac. Hallottuk előtte hírét, és már korábban elhatároztuk, a család minden tagjának veszünk egy bőrkabátot, mert akkoriban az nagyon nagy szám volt. Amikor megpillantottuk a piacot, szinte hátrahőköltünk: annyi töméntelen kabát, táska, cipő és öv volt, hogy belefájdult a fejünk, órákig bolyongtunk elveszve a sorok között, eleinte lelkesen próbálgatva a kabátokat. Legelőször apukám elégelte meg a dolgot, ő itt nem vesz kabátot, morogta, mert amint megvenne egyet, biztos benne, hogy a következő bódénál ezerszer jobbat találna feleannyiért. Úgyhogy vett gyorsan egy üdítőt, és leült meginni az árnyékba, határozottan kijelentve, hagyjuk őt békén mindenféle vacak bőrkabáttal. Aztán nem sokkal később az akkor még kisiskolás öcsém kapitulált, hisztizve követte apám példáját, nem kell kabát, kiabálta, fagyit kérek. Ám mi nők nem adtuk meg ilyen könnyen magunkat,  szenvedélyesen rohangáltunk a standok között, de a szemünk már káprázott a kabátok tömegétől. Egy óra múlva már csak én maradtam talpon a küzdelemben, s látván kornyadozó családomat a fa árnyékában, cukortól ragacsos szájjal, találomra és türelmetlenül ráböktem egy fekete kabátra, legyen ez. Biztos? – kérdezte gyanútlanul közelítve anyám, aztán amikor meglátta, milyen szikrákat vetnek megfáradt szemeim, azonnal és szó nélkül kifizette a kabátot. Amit azonban sosem szerettem igazán, nem is olyan volt, amilyet akartam, s ráadásul ott maradt rajta egy érzés, épp az, amit az apám fogalmazott meg az elején: ennél sokkal jobbak is voltak a piacon, csak már lusta voltam visszamenni értük, ráadásul meg sem találtam volna őket. Így vagyunk ezzel. Bemész a drogériába, és negyvenféle étrend kiegészítőt találsz. Az egyik a körömre jó, a másik a hajhullásra, ez az emésztésen segít, amaz meg a jó alvást támogatja. Tegyük fel, épp nagyon szerencsétlen periódusban vagy, hullik a hajad, törik a körmöd, nem alszol valami jól, és az emésztésed sem az igazi. No de az egész polcot csak nem veheted meg! Ezért jobb híján kiválasztod a legszükségesebbet, aztán otthon eszedbe jut, jaj, azt az agyserkentő teát még meg kellett volna vennem! Még az is előfordulhat, a kínálat felét nem is láttad, mert a legjobb szer az alsó polcon volt, vagy egy másik üzletben. És akkor ott van még a net is, na, ott is mennyi mindent árulnak hajhullásra! Érted ezt?

 

 

Aki ma nem érzi azt, hogy dolgokból kimarad, termékekről lemarad, valamiről nem tud, valamit nem ismer, amit márpedig jó lenne, netán nem hallgatott meg mindent, ami egy általa fontosnak tartott témában érdekes lehet, az – ahogy a gyerekeim szoktak fogalmazni – valószínűleg egy kő alatt éli az életét. Már egy sima könyvesbolt is zavarba ejti az embert, én eléggé ki vagyok magyar nyelvű könyvekre éhezve, az az igazság, és amikor két éve bementünk az egyik Alexandra áruházba, hogy vegyünk pár könyvet, csak topogtam ott, mint újdonsült apuka a szülőszobában, és mikor beraktam a kosaramba azt a két darab könyvet, amit egy fél délután alatt sikerült végre kiválasztanom, a másik huszonhárom úgy visított utánam a polcról, hogy még másnap is hallottam szirénhangjait a fejemben. Ez most egy ilyen világ. Nagyon sokat gondolkodtam azon, jó-e ebben részt venni, vagy annyira inkább nem. Örömmel jár-e számomra most egy könyvnek lenni a sok között a polcon, egy kabátnak lenni a vállfán, netán egy vitaminbogyónak az online egészségboltban, vagy nem. E téren még ingadozom, de valamiért, magam sem tudom, miért, én ettől ösztönösen hátrahúzódom. Nem azért, mert ilyen gőgös sznob vagyok, vagy mert derogál ez a nagy árukínálat, inkább mert ilyen a természetem: valahogy sosem érdekeltek azok az irányok, amerre a nagy tömegek vonulnak, hisz elég hamar megtanultam a magam kárán, hogy nem feltétlenül van érzékük a valóban pazar helyek kiszimatolásához. Sokszor a függetlenség, a „különutas” megoldások nem a leghálásabb dolgok, mert ott nincsenek luxusszállodák, sem sokcsillagos éttermek, nincs kényelem és fényűzés, és abban is van igazság, általában azért özönlik a nép egy helyre, mert az valóban csodálatos. Amíg a nép oda nem özönlik, mert onnantól már minden báját elveszti, és inkább menekülne onnan az ember. A lakatlan sziget varázsát épp az adja, ami egyben a kényelmetlenségét is okozza. Ezek kézen fogva járó dolgok, mint ahogy a tömeggel együtt jár ez a most látható démonikus összevisszaság, ám a gazdagság, a pompa és a fény is.

Bár meglátásom szerint ez nem lesz mindig így. Ez a végtelenséget sugalló, de nagyon is véges árubőség egy hatalmas csapda és illúzió. Van is, de közben az egyén számára egyben sosem elérhető. Ott ez a leírhatatlan készlet mindenből, legyen az fizikai, vagy szellemi termék, mégis az egész valamiért éppen ettől lesz számodra szegényes és korlátolt. Mint a livornói piacon: pont a sok kabát okozta azt, hogy egyikünk sem tudott magának örömmel választani egyet. Ez biztos a mi hibánk is volt, hisz egy szegény kis szocialista országból csöppentünk a nyolcvanas évek közepén erre a piacra, és nem volt rutinunk a választásban, szüleim megszokták, hogy létezik a drapp ballonkabát, netán annak valamilyen bőr változata, és kész. Lehet, a mai fiatalok számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenből minimum százféle van, és nem jönnek zavarba a bőrpiacon sem, hanem magabiztosan leemelik azt az egyet, ami nekik kell. Csakhogy én nem ezt látom. Én inkább azt látom, egy emberként mennek egy irányba, és hiába van ezerféle kabát a vállfákon, mindenki azt a pár fazont keresi, amit a szomszédján látott. Aztán ha elkopik, kidobja, és megveszi az újabb, még divatosabb darabot. A többi kabátnak meg néha-néha akad gazdája, és ezt a  keresletbeli különbséget nem lehet feltétlenül a minőség számlájára írni.

Mit csinálna ma Dosztojevszkij, mi lenne a Bűn és bűnhődés sorsa egy ma megjelenő, mondjuk kicsit modernebb köntösbe bújtatott regényként? Tudnánk róla 100 év múlva is? Egyáltalán lesznek még lexikonok, amik számot adnak arról, mik voltak e kor legjelentősebb alkotásai? Elfér egy kötetben ez a temérdek „Mű”? Ez kicsit olyan, mint a fénykép: annyi kép készül manapság, hogy épp ez a hatalmas mennyiség tünteti el örökre a nagyját a világ színéről. Gondoljatok bele, mit kell majd feldolgozni 500 év múlva a történészeknek amikor előcsalogatják ósdi merevlemezeinkről ezt a kép-cunamit. Már a felvetés is megmosolyogtató, nem? Túl azon, hogy ez nyilván nem így működik majd. Addigra minden átalakul, és megérti az emberiség, minek az előszobája volt ez a bőségillúzió a sűrűre tömött polcokkal és szerverekkel. Nekünk meg nincs más dolgunk, mint abban reménykedni, megleljük az alsó polcra rakott, kevésbé feltűnő csomagolású, igazán jó minőségű terméket is – anélkül, hogy hagynánk magunkat elkápráztatni a kézműves egyszerűségnek, vagy épp a világszínvonalú csúcsminőségnek csak a látszatát keltő, méregdrága, adalékanyagokkal teli, és lelki egészségünkre nézve kifejezetten káros árucikkekkel. Egy azonban biztos: ma már egészen nyugodt kézzel ki tudnám választani azt az egyetlen kabátot a hatalmas bőrpiacon, amit igazán a magaménak érzek, s boldogan hordanám, miközben nem vágyakoznék másikra. Ha másért nem, hát ezért mégiscsak jó volt megélni egy kicsit a bőség zavarát.