A halottak nem halnak meg

„I’m quite confident of my ability to defend myself against the undead.”

Jim Jarmusch az én élő Hermészem. Nálam minden üzenete pontosan célba talál, mintha ugyanabban a gondolatbuborékban csücsülnénk, és amit én csak szavakkal tudok láthatóvá tenni, ő a filmjeivel vetíti elénk a hatalmas mozivászonra. Tegnap megnéztük a legújabb filmjét egy 19 férőhelyes, családi hangulatú moziteremben, és a vetítés végeztével pontosan úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban a karácsonyfa alatt boldogan bontogatva a csomagokat a csillagszóró fényében.

Ez a világ olyan, amilyen. Vannak perspektívák, ahonnan igazi csoda tárul az ember szeme elé, ha ezeken keresztül szemléli ezt az egészet (tudjátok, ez a mikroszkóp és a teleszkóp), ám vannak olyan emberléptékű távlatok is, melyeken át nézve ez a földi élet maga a pokol. Pontosan, mint Sartre színdarabjában, A Zárt szobában, ahol három ember, egy középkorú férfi, egy idősebb nő és egy fiatal lány várnak valamiféle ítéletre egy zárt szobában. Unalmukban beszélgetni kezdenek, és kiderül, mindhármuk lelkén egy-egy gyilkosság szárad. A férfi katona volt, és elárulta egy bajtársát; a középkorú nő leszbikus, és féltékenységből megölt egy másik nőt, a férfifaló fiatal lány miatt meg egy férfi lett öngyilkos. A várakozás egyre hosszabbra nyúlik, telik-múlik az idő, a társaság felenged, és szép lassan elkezdenek pontosan ugyanúgy működni, ahogy a szobán kívül. A középkorú nő megpróbálja elcsábítani a lányt. A lány meg a férfit. A férfi ott őrlődik köztük. Féltékenység, gyűlölet, veszekedés lesz úrrá a kis hármason, azaz elszabadul a pokol. A férfi egyszeriben csak megelégeli a helyzetet, elkezd dörömbölni az ajtón és torkaszakadtából üvölt:
– El akarok innen kerülni! Egy percig sem maradok itt. Szarok az ítéletre! Inkább legyek a pokolban, ennél az is csak jobb lehet!
Hirtelen kinyílik az ajtó. Feketébe öltözött, öreg pincérféle áll ott, és meghajol:
– Engedelmet uram! Ez a pokol!

A három ember ugyanis rég halott, és az ítéletre várnak a pokoli szobában. Ebben a műben hangzik el az a híres mondat, hogy „L’enfer, c’est les autres” azaz „A pokol a többi ember.”

Ámosz Oz is valami ilyesmiről mesél a Szeretetről, sötétségről című könyvében:

„De mi a pokol? Mi a paradicsom? Énszerintem mindez bennünk van. Az otthonunkban. Ha körülnéztek, minden szobában rálelhettek a pokolra meg a paradicsomra. Minden ajtó mögött. Minden duplára hajtott takaró alatt. Így van ez. Elég egy kis gonoszság, és ember az ember pokla lesz. És elég egy kis szánalom, némi nagylelkűség, és az ember a másikban találja meg a paradicsomot. Szánalmat említettem, szánalmat és nagylelkűséget, de nem szóltam a szeretetről: nem nagyon hiszek az egyetemes szeretetben. Hogy mindenki szeressen mindenkit? Bízzuk ezt talán Jézusra. A szeretet más anyagból van. Semmi köze sem a szánalomhoz, sem a lelki nemességhez. Ellenkezőleg. Ellentétek különös keveréke; határtalan önzés elegyedik benne a teljes odaadással. Ez bizony paradoxon a javából! Az emberek összevissza fecsegnek a szeretetről vagy éppen a szerelemről, a szó közszájon forog – de hát ezt az érzést senki sem választja szabadon! Úgy ragad ránk, mint egy betegség, úgy zúdul a fejünkre, mint egy katasztrófa. Egyáltalán: mi az, amit az ember maga választ? Mi az a két véglet, amely között a nap minden percében döntenie kell? Megmondom: a nagylelkűség vagy a hitványság. Tudja ezt minden kisgyerek, de a gonosz mégis örök életű. Nos – ezt mivel magyarázzátok? Nem lehet másként: az alma az oka, amelybe annak idején beleharaptunk. Mérgezett almát ettünk, úgy bizony.”

Centerville, egy békés kisváros temetővel, fiatalkorúak börtönével, halottas házzal, lepukkant motellel, ócska kis étkezdével, egy háromfős rendőrőrssel, és hát a különös lakókkal: itt lakik a skót akcentussal beszélő, Buddha kedvelő kendzsucu mester, aki a temetkezési vállalat új tulajdonosnője, a rasszista, Trump imádó Farmer Miller, a zombi- és képregény mániás, infantilis benzinkutas fiú, a Smarttal járó apatikus rendőr srác, a még apatikusabb seriff és a beszari kolléganője. Sőt van a városnak egy igazi remetéje, az oroszlán külsejű Hermit Bob, aki mókusra vadászik, és messzelátó távcsövével szemléli a városka életét annak határán túlról. S itt vannak a város halottai is, akik, miután a Föld egy napon kibillen tengelyéből, kikelnek a sírokból, és teszik, amit életükben is tettek: saját mániájukat monomániásan hajtogatva „Kávé, kávé”, „Édesség, édesség” „Fúró, gitár, bluethooth” vedelik a kávét, vagy wifit és Xanaxot hajkurásznak, édességet majszolnak, divatoznak, és természetesen felfalják az élőket, akik kis idő múltán maguk is ott bolyonganak élőhalottként az apokaliptikus hangulatú városkában, miközben a Hold lilán vibrál az égen: jelezvén, itt valami történt, valami végérvényes, a dolgok visszafordíthatatlanul kifordultak önmagukból. Tehát az élőhalottak pont azt teszik, amit életükben tettek, irányvesztetten támolyognak, hordákba verődve rombolnak, pusztítanak, gyilkolnak, harácsolnak. Élő hőseink a maguk sajátos módján veszik fel ellenük a küzdelmet, a fiatal rendőr – aki pontosan tudja amolyan kikacsintó önreflexióként, hogy egy zombi filmben szerepel, és aminek nagyon nem lesz jó a vége, hisz elmondása szerint olvasta az egész forgatókönyvet – úgy érzi, a legjobb, ha afféle műkedvelő buddhista technikával uralma alá gyűri a szituációt, a naiv és gyáva rendőrnő szeretné azt hinni, minden rendben lesz, hisz ez csak egy rémálom, és arra kéri társait, ebben a hitében erősítsék állandóan meg, a seriff tudja mit kéne tenni, csak sosem teszi végül, a városba látogató nagyvárosi gazdag hipszter srácok csak fennhéjázva röhögnek az egészen, a rasszista farmer megpróbálja lekaszabolni a betolakodókat, a képregény mániás boltos a jószívű szerelővel inkább elbarikádozza magát, csak megfeledkezik a hátsó ajtóról – és így tovább, sokféle reakció, ám egyetlen végkifejlet: mind a zombi apokalipszis áldozataivá válnak. Mert hiába minden, ők végig a városhoz tartoztak, s ezáltal részesévé váltak mindannak, ami történt. Csak az egész városon kívül élő magányos remete, a nem e világhoz tartozó szamuráj kardot forgató különös akcentussal beszélő nő, és pár, e világból kizárt fiatal számára van menekvés.

Egyet kell értenem Jarmusch-sal. Leírtam már ezerszer ezt is. Csak kintről lehet mindezt túlélni, és a kint az attól kint, hogy nincs bent. Ez ennyire egyszerű. Akkor vagyok kint a szobából, ha kintről befelé nézek a szobába, és nem abból ki a szobán túlra. Becsapja magát az, aki azt hiszi, hogy kint van az egészből, miközben nap mint nap benne tapicskol. Onnan tudod, hogy kint vagy belőle, hogy te magad nem igazán látszol benne, nem ér hozzád a berendezés, nem sért meg, és nem visel meg a benti klíma. Tudod, hogy bent 40 fok van, de nem izzadsz. Pontosan lehet látni, ki van kint, a bent lévők leginkább abból, hogy nem látják, nem értik, nem értékelik, és nem érik el a kint lévőket, a kint lévő meg onnan tudja, hogy nincs bent, hogy kint van. Ez az ő alapállapota. Nem érintkezik ezzel a világgal igazán sehol. Aztán jön a filmben az „UFO ex machina” is, kiemelni, aki tényleg nem ide való, valahogy úgy, ahogy én is leírtam a Deus ex machina c. cikkemben évekkel ezelőtt.

A zombikat csak úgy lehet megsemmisíteni, ha levágjuk a fejüket. Ezzel is egyetértek. „Ő egy halott ember” – gondolom azokról, akik úgy viselkednek, ami egyszerűen számomra már nem tolerálható. És ekképp is bánok velük, ezzel a gondolati kardsuhintással azonnal elporladnak a szemem elől. Minél jobban bánok a kardommal, annál kevesebb a kísértet körülöttem, de ha jönnek, az se zavar, egyszerűen csak – huss! – és hullik is a feje a porba. Elképesztő ez a világ, az emberek morális, szellemi, mentális állapota néha konkrétan zavarba ejt. Alig tudok kiigazodni ebben a meghülyült, elbugosodott földi életben, ahol az ego-buborékokban támolygó, állandó viszketegségben szenvedő, önimádó, gőgös és hatalom ittas, egymás előtt hajbókoló, vagy épp egymást vadállati módon mardosó lények úgy viselkednek, mint egy megkergült számítógép akadozó programjai. Rákattintasz a doksikra, megnyílik a zenelejátszó, oké, akkor le akarsz játszani egy dalt, erre megnyílik a Word és megjelenik a lapon egy oldalnyi kérdőjel, be akarod csukni, mire kikapcsol a gép, megnyomod a bekapcsoló gombot, elindul a nyomtató, és kinyomtat egy rakat értelmetlen krikszkrakszot, kimész a szobából, erre újraindul az egész, és elküldi neked ugyanazt az értelmetlen levelet hússzor egymás után, és így tovább, ez az egész így néha kezelhetetlennek tűnik. Az igen az talánt jelent, a mosoly mögött gyűlölet lapul, mindenki azonnal támad és védekezik, fenyegetőzik, zsarol és ígérget, nem ereszkedik le hozzád, jóllehet átlátsz a feje fölött, a kérdésébe követelést rejt, őszintesége csak közönséges, ízléstelen smink, amikor közelít, tolni akar téged, ha távolodik, arra vár, fuss utána, retteg, hogy túl nagy lesz az ökológiai lábnyoma, miközben azt észre sem veszi, hogy a hatalmasra fújt, harsogó énje mellett alig fér el másnak a nézőpontja, véleménye. Ő mindenen kívül van, csak azt nem fogja fel, egy fenét, ő okozza mindazt, ami miatt jajong.

Koppenhágában sétáltam nemrégiben, s nagyon sokan voltak aznap a belvárosban, alig lehetett menni. Micsoda tömeg, gondoltam magamban, mikor ugyanebben a pillanatban elment mellettem egy nő és csak annyit mondott a társának angolul: „How crowded!” És akkor elnevettem magam, milyen fura, neki én vagyok a tömeg, nekem meg ő. Nem vonhatjuk ki magunkat abból, amiben benne vagyunk, még ha elszenvedjük az adott dolgot, akkor se. Az embereket konkrétan a beléjük ültetett gondolatimplantátumok vezérlik, amit abszolút sajátjukénak gondolnak, hisz a gondolat önteremtő mechanizmus – erről is többször írtam már –, s még aki azt hiszi, ő aztán nagyon autentikus, és a gondolatai csakis belőle származnak, az sem veszi észre, hogy ez is csak egy kapott gondolat, mármint hogy „te önállóan gondolkodsz”. Nem, mi nem kitaláljuk a gondolatokat, ilyen nincs, hanem csak utazunk a különböző gondolati hullámhosszokon, s ezek között váltani nagyon kevesen tudnak. Erről szólt többek között az Eredet c. film, illetve a fent idézett Sartre mű is, hogy hogyan képes ez a világ gondolatokat beültetni az emberbe. Aki ennek következtében lobotomizált élő halottá válik, és csak hajtogatja a magáét, változatlanul, mereven, megingathatatlanul: kávé, kávé, wifi, wifi, édesség, édesség, divat, divat, cukiság, cukiság, az én hitem, az én hitem. Másra nem is képes. Amikor a pokol tele van, a halottak a Földön sétálnak, és amikor a dolgok teljesen gajra mennek, az élők mindent megtesznek azért, hogy álomba ringassák magukat, s afféle alvajáró élőhalottként éljenek. A kör összeért. Jarmusch szerelmes vámpírfilmje, ami vegán-vámpír, művészi ihletettségű, humanista ikerlelkekről szólt, az Only Lovers Left Alive címet kapta. Ez a zombi, materialista kannibálokról szóló apokaliptikus zsánerfilm pedig The Dead Don’t Die címen fut.

Jarmusch mindent tud, ő egy igazi médium, egy ablak a magasabb rendű valóságra. Ő tökéletesen és konzekvensen megmutatja a vásznon, amiről a beavatottak írtak és írnak. Pontosan tudja azt is, hogy mi a különbség a között, hogy életben maradsz, vagy hogy nem halsz meg. És a hogyanokat is elmeséli, csak meg kell tudnunk látni, amit ügyesen elrejtve elénk tár. Én úgy tudom, hogy Magyarországon eddig nem mutatták be a mozik ezt a legújabb filmjét, de biztos valahol meg lehet azért nézni. Aki szereti ennek az élő zseninek a műveit, ezt se hagyja ki.

„The world is perfect. Appreciate the details.”

***

S hogy lássátok, miért érzem olyan közel magamhoz Jarmuscht, íme, egy ide illő, a filmjében szereplő gondolatra kísértetiesen rímelő részlet a 2012-ben íródott, Hol volt, hol nem volt című könyvünkből:

„A mese azzal kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon öreg király. Olyan öreg volt, hogy a szakálla már a földet súrolta, mit a földet! Jóformán uszályként húzta volna maga után ez az öreg király a szakállát, ha tudott volna járni. De már nem tudott, ezért ezt a nemes szakállt szépen összetekerve a karján viselte legfőbb éke gyanánt. S így ült-üldögélt a király a trónusán és uralkodott népén, csakhogy annyira öreg volt, hogy már a szeme sem látott többet homályos foltoknál, és be kell vallanunk, nagyon rosszul is hallott, úgy érezte, egy vízzel teli barlang mélyén ül a félhomályban, ahol néhanapján bugyborékoló hangok szüremkedtek felé. Ily módon trónolt a király gondolataiba mélyedve, amik mindig birodalma körül forogtak, reszketett az ellenséges hadaktól, a népfelkelésektől, aggódott a kincstár vagyona miatt, és vakargatta ősz üstökét újabb és újabb rendelkezéseket megfogalmazva magában. S akkor most, miután azt ígértem, közösen eljárunk egy mesés táncot, arra kérlek titeket, próbáljátok magatokat beleképzelni ennek a hatalmas uralkodónak a helyzetébe! Ültök rövidlátó szemetekkel, süket fületekkel a trónon, és aggódtok, jaj a birodalom így, ajaj a nép úgy, a kincstárban lévő aranyak meg amúgy, no és az a sok rendelkezés! Érezzétek ezt a sok-sok gondot, ami a király vállát nyomja, miközben tartsátok a karotokat magatok előtt, mert arra van feltekerve az uralkodás éveit szimbolizáló hatalmas ősz szakáll! És egy darabig csak üljetek így. S ahogy így üldögélünk hatalmas uralkodóként, egyszer csak meghallunk valamit, kis csörgés veri fel a mély, poshadt vízzel teli barlang bugyogó csendjét – ami most a mi királyi bensőnk. Kis köhintés, majd a vidám csörgés erősödik, s ezt követően, jaj, szinte ugrunk egyet, mert valaki megkocogtatja a vállunkat, nagyjából így:
– Gyermekem, tudod egyáltalán, ki vagy te valójában?
Valami ilyesmit sugall ez a kis vállkocogtatás. És a király hályogos tekintetén keresztül vidám, színes ruházatot pillant meg közvetlenül az orra előtt, egy csörgősipkás udvari bolondot. Én leszek, gyerekek, az udvari bolond, ti meg a király, jó? Érezzétek végig ezt a súlyos királyi létet, jaj, de komoly és gondterhelt a kicsiny lényetek, mennyi gond, mennyi szörnyen súlyos probléma, nemde? Hehe, jót kacagunk mi majd ezen nemsokára. Nos, megérkezik ebbe a szűkös, poshadt szagú verembe a bolond, megkocogtatja királyi vállatokat, és mélyen meghajolva azt mondja:
– Felséges uralkodóm, nagyra becsült, szeretett királyunk!
– Ó, csak te vagy az, bolond? Miért jöttél ide bohóckodni, hát nem látod, milyen hatalmas gondok nyomasztanak? Nem is tudom, mivé legyek itt ebben a nagy munkában, és akkor te idejössz feltartani engem fontos feladataim közepette?
No, a bolond, akit, mondtam, most én alakítok (tudod már, ki vagyok? ejnye-bejnye, micsoda oktondiság, gyermekem), azt mondja erre a bölcs uralkodónak – ennek a nemes királynak, aki, lám mennyi gonddal küszködik, mennyi nehézségbe ütközik, milyen súlyos teher nyomja a vállát (Érzed ugye, gyermekem, e királyi terheket? Érezd, jaj, de nehéz uralkodónak lenni, gondolj a kincstárra, és azonnal megjelenik benned ez az “ó, tényleg még a kincstár is” – rémes érzés!) –, no tehát azt mondja a bolond, nagyon figyelj:
– Bölcs király, tán rossz hírrel szolgálhatok, de az is lehet, mindez nagyszerű hír, igazán nagyszerű! – és erre vet egy cigánykereket, hisz a bolond attól udvari bolond, hogy nem átall bolondozni. Nem fél a mókától, hisz neki hivatalánál fogva kijelölt szerepe a bohóckodás, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne tudna néha komoly lenni a csörgősipkás. Most például nagyon is komoly, csak próbálja elhitetni a királlyal az elhihetetlent. No de folytassuk, és nézzük, mit mond a továbbiakban a bolond a királynak:
– Felséges királyom, te hatalmas és szent uralkodó, hírt hoztam! Birodalmad összeomlott, néped szétszéledt, kincstárad kifosztva, javaid szétszórva, egy szem lányod elrabolva, palotád leromboltatva. Nincs birodalom, felség, ezért nincs királyság sem. Úgyhogy add csak ide a koronádat, adok helyette csörgősipkát!
Hú, nagyot néz erre a király, ahogy süket fülein nagy nehezen átszűrődnek e szavak, lassan eljutva tudatáig:
– Hogy mit mondasz, gyermekem? Még hogy birodalmam feloszlott, javaim elhordatva, egyetlen leányom elrabolva, népem szétszéledve? No, azonnal lefejeztetlek, te oktondi alattvaló! Hát mit képzelsz te, idejössz, megzavarsz rendkívül jelentőségteljes dolgom közepette, és ilyen zagyvaságokat üvöltözöl fájós fülembe? Ráadásul koronámat követeled? Ez felségárulás, és azonnali büntetést érdemel! Őrség! Őőőrség!!! Lázadó a palotámban, azonnal elvitetni, és fejét vétetni!

Most érezzük ezt a királyi dühöt jó, gyerekek? Ti vagytok ez a bölcs és nemes uralkodó, én meg ez a semmirekellő udvari bolond. És azt mondom nektek, ó gyermekeim, mindaz, amin oly sok ideje fáradoztok, az egy hajítófát sem ér! Az egy hatalmas semmi, egy nagy kövér nulla! Látjátok magatok előtt ezt a nagy, kövér és üres nullát? Kit érdekel, bátor uralkodó, a te kicsinyke birodalmad? Ki tudja egyáltalán országod nevét? Nem lehet, hogy nincs is már réges-rég országod, és te egy trónjáról letaszított paprikajancsi vagy csupán? Gyermekem, gyermekem, hát nézz magadra: ugyan, ki vagy te? Milyen birodalom felett uralkodsz? Így van, lehet dühösen védekezni, az igazságról mormogni, a belső tűzről és fényről, no de milyen igazság, milyen tűz, milyen fény és hő az, amit a kutya sem lát? Homokvárra épített királyságod leromboltatott, s kiderült róla, ócska kis játszótér kutyapiszkos homokozójában eszkábáltad, és az első szél, lám, le is rombolta. No, érezzük már a királyi dühöt? Érezni kell, különben nem lesz teljes a mi a közös táncunk – jól megtáncoltatlak benneteket, mondtam, ma kifordulunk-befordulunk táncot járunk! Tehát látjuk a kövér nullát, és ez nem a játék része, nem, nem. Egy valódi nagy kövér nulla, hidd el nekem, gyermekem, ennyi csupán, senkit nem érdekel ez az egész, ez a birodalom tényleg elúszott, nincs – és ezért nincs senki, aki feléd fejét meghajtva azt üdvözölné. S miközben megéreztük a királyi dühöt, és szinte már mi magunk is az őrségért kiáltanánk, rájövünk, felháborodásunkat mélységes csend követi. Nem rohannak be védelmünkre felfegyverezett katonák, nem toloncolják ki a bolondot, hiszen az még mindig itt áll és mondja királyi felségünk siket fülébe mindazt, mit mondani hivatott.

– Őrség! – üvölt torkaszakadtából a király, már amennyire elöregedett, rekedt hangja ezt engedi. – Árulás, szabotázs, zendülés, felségsértés, azonnali halál a lázadóra!
Néma csend. A legnémább, néma csend. A király magára maradt, de ezt nagyon nehezen érti meg, a király ugyanis nagyon megszokta a trónt, ezért nehezen fogja felismerni popója alatt a sámlit. No, sebaj, azért van a bolond, hogy minderre ráébressze, ennek okáért azt mondja a királynak:
– Felséges uram, szeretett királyom! Nem is érdekli felségedet, miként történt, hogyan esett meg e szégyenletes trónfosztás?
– Milyen trónfosztásról beszélsz, te, te, gazember! Bár ne lennék ennyire öreg, erőtlen, és mozgásképtelen, kitekerném a nyakad, ó, csak elkaphatnálak, te lelketlen áruló! Én voltam, aki magam mellett tartottalak, tanácsaidat megfogadtam, és most így ellenem fordulsz? Lefokoztatlak! Lefejeztetlek! Egy senki vagy, nem vagy többé udvari mókamesterem! Egy nímand vagy, egy nulla, te magad vagy az üres nulla, te szégyentelen, hazug!!! De nem vagy többé nemes udvarom díszes lakója, földönfutóvá teszlek, eridj, ne is lássalak többé! – itt már a király torka szakadtából üvöltött, nyála fröccsent szerteszét, szakálláról is megfeledkezve két kis göcsörtös karjával hadonászott, miközben girbegurba, elgémberedett lábaival dobbantott. Mi is hadonásszunk, gyerekek, ahogy király, jó? Kiabáljunk bátran, hát mit képzel itt ez a bolond, vicces köntösbe tálalva lesenkiz minket? No de ezt már nem tűrjük! Nem érdekel minket ez a bolond, sem a buta beszéde, visszavonulunk kisebb dührohamunk után királyi fenségünk nemes és felelősségteljes magányába! Oda be a poshadt barlangba, ahol királyi gondjaink felett ücsöröghetünk! Helyes, helyes, nagyon ügyesek vagytok, így is kell ezt, egy kis toporzékolás és makacs kiáltozás sosem árt. No de a bolond sem volt rest, megvárta, míg a királyi méreg kicsit lecsillapodik, az uralkodó végre levegőhöz jut, és egy újabb cigánykerék után megint odaült a király mellé, egészen közel füléhez hajolt és azt mondta:
– No hát, azért csak elmesélem, uram-királyom, mi történt! Merthogy ez nem olyan trónfosztás, amire felséged gondol, ez annál sokkal mélyebb történet!
– Mélyebb történet?! Mit zagyválsz össze, bolond? Különben is, mondtam már, lefokoztattalak, nem beszélhetsz királyi füleimbe, nem szólhatsz hozzám, nem vagy, meghaltál csörgősipkás árnyék!
– Hogyne, uram, hogyne. Csakhogy halálom szent királyi fenséged halálát is okozná, ugyanis – és most jön az a mélyebb dolog, amiről beszéltem. Képzelje, felség, mi történt! Felséged kiöregedett, és hatalma fényében elhalálozott. Éppen birodalmi lakomája kellős közepén! Rémes zűrzavar támadt erre, hisz felségednek nem volt méltó örököse. És bizony, felséged birodalma kegyed halálát követően összedőlt. A nép szétszéledt, a kincstár széthordatott, és a királylány is elraboltatott. Mindez azért, mert kegyelmességed elhalálozott azon a borús és emlékezetes lakomán.
– Mit hordasz itt nekem összevissza, te, te szégyentelen! Hát micsoda esztelen beszéd ez, még hogy én elhaláloztam? Hát ezen kacagnom kell, ezt a szamárságot, te tényleg bolond vagy, valódi, kegyvesztett bolond! – és itt a király szavai valóban kínos nevetésbe fulladtak. Érezzük most mi is ezt az abszurd nevetőgörcsöt, jó? Milyen képtelenség ez az egész! Egy árnyék, egy csörgősipkás, többszörösen kegyvesztett (igaz, gyermekem?) bolond beszél arról neked, neked, a nagy uralkodónak, birodalmad legfőbb urának, hogy meghaltál? Ez abszurd, eleve hogy halhat meg az, aki él, nemde? Él, hiszen csak élő mondhatja magáról, ő meghalt! No de mi a halál, gyermekem? Haltál már meg? Tudod, milyen meghalni? Mi van akkor, ha semmilyen? Mi van akkor, ha valóban halott vagy, eltűntél egy világból, ahol megsirattak, eltemettek, de neked annyira kellett a világod, hogy magadban vitted magaddal tovább? Honnan tudod, főként, ha nem is látod, hogy nem létezik egy sík, ahol te már réges-rég halottnak vagy nyilvánítva? Azt mondod, élek, élek, minden idegszálam azt üvölti röhögve, hogy élek, miközben én csak azt mondom csörgősipkás bolondként: biztos, felség? Olyan nagyon biztos, hogy még ugyanabban a szobában van, ahol uralkodása fényében volt? Nézzünk körül, jó, felség? Csak tekintsünk körbe, ez ugyanaz a szépen tapétázott, vidám kis szoba, ami valaha volt? Nem lehet, hogy e nyirkos barlang maga a halál? Mert mi a halál, kérdem én továbbra is, az, amit erről látunk, vagy amit megélünk? Mert mit látunk itt, kérem szépen, pontosabban mit látunk ott, ahonnan elhalálozott fenséges kegyességed? Nos, azt látjuk, vannak emberek, állatok, növények, ott van az élet, ami egyszer csak valami szörnyűséges végzet során elmúlik! No de hová lesz? Katonáid, felség, leesnek a lóról, de azt látja-e felséges szemed, hová tűnnek másnapra? Ha azt látja, felség, kilép valaki az ajtón, látja ugyanakkor a szobából, ahonnan a távozás megtörtént, a belépést is? Látta valaha is a halottat belépni egy szobába? Vagy ő „csak úgy” eltűnik, megszűnik, netán láthatatlan birodalmakba vándorol? No de melyik szoba melyik, felség? Ki tudja eldönteni, ez most a halál szobája, és onnan tekintünk láthatatlan világként az élők birodalmára, vagy épp fordítva? Ki írja a mesét, felséged vagy annak udvari bolondja? Érti a dilemmát, kegyességed? Nem? Akkor megvilágítom, várjon csak!

A király fészkelődik sámliján, összegabalyodott szakállát rendezgeti zavartan a karján. Mert hát ez a bolond mit össze nem zagyvál az ő fáradt és beteg füleibe! Mily esztelenségekkel tartja fel felséges gondolatait! Aj, és ráadásul milyen hűvös lett hirtelen, milyen nyirkos itt a levegő, mintha kripta mélyén ülne az ember! Ej, de nehéz uralkodónak lenni, amikor ilyen bolond alattvalók nehezítik az uralkodás amúgy is súlyos pillanatait! No de a bolond folytatja, nem hagyja abba, mert a trónfosztást a királynak meg kell értenie: nem üldögélhet örökké a konyha sámliján egy fakanállal a kezében s egy tésztaszűrővel a fején azt gondolva magáról a nagypapa, hogy ő a király – ugye, gyerekek? Ennek véget kell vetnünk, szegény nagyapó! Tehát folytatja a bolond:
– Felséges úr! Gondoljon a következő csalafinta történetre! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy meseíró. Ez a meseíró írt egy mesét egy meseíróról, aki mesét írt a meseíróról. Nos, melyik az igazi meseíró? Ki az élő, s ki a holt? Ha felséged tudná, mi az a film, tán jobban el tudnám kegyelmességednek mindezt magyarázni, de sajnos, kegyelmed idejében a mozgókép még csak merő fantazmagória, csörgősipkás bolondság, semmi több.
– Miről zagyválsz, te, te bolond? Átkozott legyen a perc, mikor palotámba engedtelek! Beszélj nekem érthetően, különben kidobatlak! – a király, látjátok, megint felmérgesedett. Csakhogy a bolond nem ijedt meg a kidobatás fenyegető veszélyétől, hanem egy kérdést tett fel a királynak:
– Uram-királyom, felséged tehát biztos abban, hogy él?
– Bolond, lecsukatlak, lefejeztetlek, kidobatlak! Őrség!
– Tehát biztos benne, felség. És mire alapozza ezt a bizonyosságát?
– Te, pojáca, no, most már elég legyen! Hogy mire alapozom? Magamra, te féleszű, önmagamra alapozom, erre, ni, erre! – és ekkor elkapta a bolond kezét a király (elsőre sajnos nem sikerült neki, mert mint mondtuk, alig látott), és megbökdöste az udvari bolond kezével a mellkasát, kezét arcához szorította, majd ismét a mellét verte a bolond kézfejével.
– Hogy mire alapozom, te félkegyelmű, erre, erre, itt vagyok, ez vagyok én, az urad, akit meggyaláztál, ez vagyok én, ez az életem bizonyítéka!
Miután a király így kiőrjöngte magát, keze fáradtan ölébe hanyatlott, s szeméből egy könnycsepp gördült ki. A bolond visszahúzta megszorongatott kezét és kicsit megdörzsölve csak ennyit mondott:
– Szegényes érv, uram-királyom, engem legalábbis nem győztél meg vele.
A király fáradtan legyintett a bolond felé, már szóra sem méltatta a csörgősipkást, aki erre vidáman újabb cigánykereket hányt. Érezzük ezt a fáradtságot, gyerekek? Tudjátok, most ti vagytok a király! Tényleg, minek már erről többet beszélni? Itt vagyok-ragyogok, a létemre magam vagyok a bizonyíték, puszta üres szofisztika, beteges gúny mindaz, ami ezt a nyilvánvalóságot megkérdőjelezi. Élek, vagyok, élek és vagyok, van egy világom, vannak körülöttem emberek, akik igenis bizonyítják a létem – és punktum.
A bolond megvakarta sipkás fejét és csak halkan (persze épp annyira halkan, hogy azért a süket király is meghallja) azt mondta:
– Az ám, de mindez mennyiben bizonyítja, hogy ez a szoba az a szoba? Felséged meghalt, de ezt nem akarta elhinni, ezért berendezett magának egy újabb szobát! Ugyan, mit bizonyít ez az én? Ez az „én, én, én”, amit kegyelmességed ilyen erőteljesen megbökdösött? Ki látja, ki érzi, ki tud róla? Én? De hisz nemrégiben mondtad, felség, hogy nem is létezem, egy kegyvesztett senki vagyok! Vagy netán felséged udvartartása? No de hol vannak ők, hol? Látja felséged ezeket az alakokat valahol, ott kint? Mert hát mi a kint, ugyebár, felség? Mi is a birodalom? Az maga az élet kellene hogy legyen, egy nyüzsgő, színes, lélegző birodalom! Ám ez csak egy barlang, fenség. Ez az udvartartás, nem lehetséges, hogy felséged halott szellemének magányos fogócskája csupán? Mert hát milyen az élő birodalom, felség? Az élő birodalom olyan, ahol minden csak a király, az uralkodó szolgálatában áll? Az élő birodalomban nem épp fordítva van mindez? Hogy az uralkodó szolgálja népét? Felség, sajnos továbbra is ki kell tartanom a lesújtó hír mellett: felséged elhalálozott, birodalma széthányatott, kincstára elhordatott, leánya elraboltatott, népe szétszéledt.
– Bizonyítsd, bolond, bizonyítsd!!! – csapott térdére a király. – Szavaid olyanok, mint a színes kavics, látszólag szépek, de aztán, amikor közelebb hajol hozzá az ember, rájön, kár felvenni, mert semmire sem jók. Parancsolom, bizonyítsd állításodat, különben hívom az őrséget, és azonnal fejedet veszem!
– Jaj, kegyelmezz, királyom, csak azt ne!
– Nos, akkor halljam válaszodat, te agyalágyult félnótás!
– Igenis, uram-királyom, csak a fejem le ne vétesd! Úgy áll tehát a dolog, felség – köszörülte meg torkát a bolond –, hogy mindaz, amit dicső birodalmadnak tartasz, csak képzeletedben létezik, a valóságban sehol sincs, uram! S bizonyítékokat vár felséged, hát megadom, de előbb ígérje meg, nem hívatja kegyelmed az őrséget, és nem fejeztet le!
– Ej, te bolond, ne bolondozz már, inkább bökd ki a lényeget!
– Nos, felség, most a következőkre kérem uraságodat, gondolkodjon nemességed csak egy kicsit az én fejemmel!
– A te fejeddel, bolond? No, ennyire azért nem ment még el az én eszem sem!
– Azért csak próbálja meg, felség! Azt mondom, kegyelmességed halott, és ezt tudom is bizonyítani. Mivel tudnád, te felség, azt bizonyítani, hogy élsz?
– Ügyefogyott logika, bolond! Sosem azt kell bizonyítani, ami van, hanem épp annak a tagadását!
– Biztos ebben, felség? A semmit kell bizonyítani, azt hogy valami nincs, avagy épp azt, hogy valami van?
– Ej, mit csűröd-csavarod itt a szavakat, egy szót sem értek abból, amit te itt nekem összezagyválsz!
– Ezért kértem felségedet, próbáljon meg egy kicsit az én fejemmel gondolkodni!
– Rendben, megteszem, csak hogy szabaduljak tőled, hisz még annyi dolgom van, sosem érek a végére, ha így feltartasz. Nyögd ki végre, mit akarsz!
– Én csak azt mondom, felség, bizonyítom halálodat, ha te is bizonyítod létedet!
– De hisz bizonyítottam, létem bizonyítéka én magam vagyok, és mindenki más, ki birodalmamban királyaként észlel, és ezért engedelmeskedik nekem!
– Hogyan bizonyítja mindez felséged létét, ezt meg tudná nagyságod nekem mondani? Mi a különbség élők és holtak között? Ha – tegyük fel, mert felséged most csak az én fejemmel okoskodik egy pillanatra – a holtak nem tudják magukról, hogy holtak, mi a különbség köztük és az élők között?
– Mi-mi, hát mi, te, átkozott bolond? Hát az, hogy az élők köztünk vannak, míg a holtak nem!
– Mi az a köztünk, felség? Mely birodalomra mutat göcsörtös ujjaival, az élőkére vagy holtakéra?
– Hát persze hogy az élőkére, a holtak birodalma láthatatlan, az nem lehet az élet termében jelen!
– De ha ez így van, felség – már megbocsáss, hogy egy kicsit akadékosnak tűnök, de hát tudja kegyelmed, a bolondok együgyű lények –, akkor ez a holtak termére is igaz kell hogy legyen. A holtak termében ott vannak az élők?
– Már hogy lennének ott, te átkozott pojáca, ők azért élnek, mert nem holtak!
– Ámde, felség, ha a holtak nem veszik észre, hogy meghaltak, és így benépesítik a termet, honnan tudnák, ez nem az élők, hanem épphogy a holtak terme?
– Onnan, hogy ők maguk az élők, mert az ő világuk valós! Ez a legkézenfekvőbb válasz, bolond. Érzik a testüket, érzik egymást, és egy teljes, igazi világban élnek.
– Ez, felség, a holtak birodalma.
– Árulás, felségsértés, szabotázs! Őrség!!!
– Kegyelmes uram, nézzen csak körül! Hol vannak a színek? Hol vannak az ízek? Hol vannak az igazi, mély érzések? Felség, hová tűnnek a dallamok, hol a melódia? Nézze meg uraságod, penészes, szürke, abszurd ámokfutás ez a terem! Nincs itt élet egy szál se! Nézz a gyermekek szemébe – na, ők még élnek. Csakhogy ők nincsenek is e teremben, csupán az ablakon kukucskálnak kíváncsian befelé.
– Most lebuktál, bolond! Zavaros beszéded most dőlt saját dugájába, igen, a gyerekek! Itt vannak köztünk, itt vannak az élet termében velünk, látnak minket, éreznek minket! No és a halottaink! Ők meg akkor ugyan hová távoznak, ha szerinted ez maga a halál terme?
– Megmagyarázhatom felségednek?
– Épp erre várok, te félnótás, mert mondtam, feltartasz üres fecsegéseddel, hiszen még át kell gondolnom a rendeleteket, és a kincstári vagyon összeszámlálásában is megzavartál! – nagyapa hevesen megigazítja fején a tésztaszűrőt. A bolond így folytatja:
– A gyerekek és halottak. Ez zavarja meg felségedet? Az állatok, növények, maga az élet? Az csak egy vetített kép a cella falán, elmagyarázom, kegyelmes uram, csak továbbra is használja az én csörgősipkába bújtatott fejemet a saját koronás ékessége helyett egy pillanatra! A gyerekek? Az ártatlanságuk, a tiszta tekintetük? Csak egy emlék. Menjen, felség, közel egy gyermekhez, és meglátja, ó, milyen vén! Ó, milyen fáradt! Milyen öreg, milyen bölcs! Nem gyerek az, felség, csak ablak. De jó, látom, ez nem győzi meg kegyelmességedet, akkor mutatok mást, az élet! A növények, állatok, ételek, italok, a levegő, az anyagcsere! No de ez mit bizonyít? Van egy tollam, felség, amivel vígan szántom a papírost. Ám a toll egy nap épp a mondat közepén kifogy, nem hagy többé nyomot a papíron. Igen ám, csakhogy én nem akarom abbahagyni az írást, nem-nem, makacs fejem csak azért is írni akar. Mit teszek hát? Indigót teszek két papír közé, és lám, kifogyott tollammal így is tudok írni. Azám, csak most már lesz két papírom, egy, amin látszik az írás, ez lesz alul, és egy másik, amit az indigóra helyezve láthatatlanul továbbírok. A tinta az élet, fenség, a papíros a szoba, a terem. Amikor az élet termében van, a toll közvetlenül, vígan szántja a papírt. Ha a holtak termében ténfereg hitehagyottan a többi halott között, üres papírra ír nyom nélkül, és az írás csak egy áttéten keresztül, az indigó alatt jelenik meg, ott, ahol kegyelmed szabad szemmel ezt nem láthatja. Az élet termében az anyagcsere közvetlen, az élet maga a lét. Ott nem válik el az élet attól, aki megéli. Amikor az életet keresi fenséged, lám-lám, kinyúl magából oda és megkeresi, kitapogatja az indigó alatti teleírt papírost mondván, itt van az élet, ez az élet. De ez nem az az élet, amit most fenségességed megél! Felséged most nem erre a teleírt papírra írja gondolatait, hanem arra az üresre, ezt vegye már észre!
– Nem veszem észre, vagy beszélsz nekem egyértelműen, vagy fejedet vétetem!
– Rendben. Felséged a holtak termében van, felségedhez hasonló, birodalmát vesztett uralkodók közt. Ez nem az élet terme, felség, ez a holtak csarnoka. Ott bolyonganak, nem tudván magukról azt, rég halottak, miközben éltetik az életet, érti ezt kegyelmed? Micsoda borzalom, éltetni az életet! Csak azért, mert tudják, a bőrük alatt érzik, rég halottak. Az életet úgy éltetik, hogy a valaha élő részük igazi életének emlékeit közösen előhívják, és elhelyezik ezek kellékeit a halál csarnokában maguk körül. Ez egy közös hipnózis, felség. Ezért mondtam, nézzen hát a gyermek szemébe, kacsintani fog és megüzeni, itt vagyok, én ott vagyok, ahol az élet közvetlenül létezik, és nem kell éltetni! És ott az élők birodalmában én nem vagyok ám gyermek! Gyermeki énem tudósít egy másik világról, bár tinta van a papíron, de most te nem arra a lapra írsz! Ezt hívjuk ablaknak. A holtak, az eltávozottak is üzennek, van egy papír, amire közvetlenül lehet írni. Akit halottnak gondolunk, csupán az élet birodalmának itt megidézett lakója, lám, itt nem is lehet jelen, hisz nem lehet valaki egyszerre halott és élő. Létrehozzák a halottak a halál illúzióját, hogy élőnek higgyék magukat, odaképzelik az élőket és lefejeztetik őket azért, hogy éltessék az életet. Felség, ön halott. Világa a holtak csarnoka, nincs abban élet egy szál se. A levegő, az élelem, a fájdalom, a test, mind-mind a kollektív hipnózis terméke. Egymást támogatják a halottak, hogy földre ne zuhanjanak. De lesz pár élőhalott a birodalomban, aki felkiált, ez nem élet! Ez nem élet, ez maga a kriptaszagú halál! És akkor, felség, kinyílnak a kapuk, kikelnek a holtak koporsóikból és feltámadnak. Nem a temetőben kell keresni a feltámadást, nem ott történik meg a csoda, hanem itt, felséged szent birodalmában, a holtak csarnokában. Meghalt felség, higgye el nekem, birodalma lakói csak halott elméjének délibábjai, hiszen elméje is csak a halottnak van, ez maga az indigólap, felség, csakhogy lassan arról is lekopik a tinta. És akkor se toll, se indigó, üresen marad a papír? Álljon fel kegyelmed, nincs se birodalom, se korona, se kincstár, se törvénykezés. A trón csak egy hokedli. A jogar egy fakanál. A korona a tésztaszűrő, az országalma, amit szorongat, meg a tízórai zsemléje, hosszú szakálla a fürdőköpenyének az öve, felség. Én pedig most visszaültetem felségedet a kerekesszékbe, és visszatolom a szobájába, mert én meg a nővérke vagyok. De higgye el, felség, hamarosan megszabadul ettől a rémes álomtól, kikerül ennek az intézménynek a zárt falai közül, és meglátja kegyelmed, ott kint van az igazi élet! Sok, felségedhez hasonlót átsegítettem már ezen a nagy rácsos kapun, sőt, én magam is onnan túlról jövök, és higgyen nekem: ott várja az élet – míg ez itt a holtak birodalma. Az ott a színek, a dallamok, az ízek, és a valódi, közvetlenül megélhető, szabad vitalitás otthona. Várjuk, felség, szeretettel!

Nos, gyerekek, ki lehet rázni a lábacskákat a tánc után, ez volt a mi mókás haláltáncunk. Talán pár gyermek a székét is megfordította, s már nem csak a csupasz falakat nézi. És most álljatok fel, tapogassátok meg az intézmény falait! Nézzétek meg a színeket, szimatoljatok a levegőbe – vizsgáljátok meg alaposan magatokat a tükörben, hát ilyen az élet, gyerekek? Így néz ki, aki él? Nem, nem – de megígértük, feltámadtok, és ez így is lesz. Mégpedig hamarosan. Minden jót, gyerekek.

(Adamus saint Germain és barátai: Hol volt, hol nem volt…)