A kobold üzenete – Adamus irkafirkák

(Itt is lehet annak, aki részt akar venni a játékban, a 2. oldallal kezdeni – kiírtam oda egyesével a szavakat, valamint a bevezető instrukciót –, és csak utána elolvasni a teljes beszélgetést a mesével együtt.)

***

– Folytatjuk a játékokat, és ma azt fogjuk játszani, hogy én mondok egy szót, aztán te erre rávágsz egy másikat. És amikor eljutottunk ebben a sorban úgy öt-hat szóhoz, akkor te ezek alapján alkotsz egy teljesen spontán mondatot, jó?
– Jó.
– Érted a feladatot?
– Nagyjából, tehát az elején ilyen szabad asszociációt játszunk, és az így kialakult szóláncból én, szintén szabad asszociációval, alkotok egy mondatot.
– Remek, kezdhetjük?
– Igen.
– Azt mondom neked, alma.
– Kinga.
– Most azt mondom, paplan.
– Kristály.
– Jó, most azt, hogy bukás.
– Hitler.
– Nagyszerű, megyünk tovább, a következő fogalmam a traktor.
– Szántóföld.
– Csodálatos, és akkor ennek a sorozatnak az utolsó tagja a fény.
– Nap.
– Jó, most olvasd át az összes fogalmat az enyémekkel együtt, és gondolkodás nélkül, ez nagyon fontos, alkoss egy mondatot! Gyerünk!
– A mindenség fényből van, és még a föld legalja is tartalmaz fényt.
– Remek, megyünk tovább, most nem értékelünk semmit, csak játsszuk ezt a játékot tovább. Jöhetnek a fogalmak?
– Igen.
– Jó, akkor kezdjük azzal, hogy alapos.
– Én.
– Most azt mondom neked, hogy végtelen.
– Te.
– Nagyszerű, most azt mondom, hogy elegendő.
– Levegő.
– Nem gondolkodunk, édes, jön a következő, ez pedig a macska.
– Égbolt.
– No és az utolsó fogalmam ebben a körben nem más, mint a labda.
– Játék.
– Rendben, most jöhet a kész mondat, gyerünk!
– Mindent rendbe kell tenni ahhoz, hogy az ember kiléphessen valahonnan, és beléphessen valahová.
– Pompás, jön a következő kör, most már kicsit gyorsabban, jó?
– Jó.
– Azt mondom, hó.
– Fehér.
– Kerek.
– Gomb.
– Lendület.
– Zuhanás.
– Mocsár.
– Fekete.
– Televízió.
– Beszippant.
– Jó, és az utolsó meg a kanál.
– Neo.
– És akkor most jöhet a mondatod, nehéz játék, mert a te buksidon keresztül zajlik az egész, de nagyon tanulságos lesz, meglásd, gyerünk!
– Az anyag szabadon alakítható, és csak illúzió az, hogy hat ránk.
– Ó, nagyon ügyes vagy, és akkor most jön az utolsó kör, aztán mutatok neked valami érdekeset, jó?
– Oké.
– Fárasztó ez a játék?
– Nagyon.
– Csodás, akkor jön a következő fogalom: hajókötél.
– Kikötő.
– Remek. Hab.
– Hullám.
– Csodálatos, most jön az a fogalom, hogy tű.
– Körző.
– Nagyszerű, azt mondom, mandarin.
– Édes.
– Jó, és az utolsó fogalmunk ebben a körben a szappanbuborék.
– Szabadság.
– Jó, jöhet a mondat!
– Hamarosan elengedek mindent, és ez épp annyira lesz fájdalmas és félelmetes, mint amennyire felszabadító és kerek egész.
– Hát nagyon ügyes voltál, és akkor most hátradőlhetsz, mesélek neked valamit. Egyszer volt egy ember, aki úgy érezte, hogy az élete zsákutcába futott. Bármerre nézett és bármit tett, mindig teljesen ugyanoda jutott, az élete csupán unalmas, és sokszor kellemetlen ismétlődések sorává vált. És egy nap ez az ember azt mondta, jó, akkor legyen így. Nem próbálok ezen változtatni, elengedem az irányítást, ez az élet már úgyis a kukába való. Minden csak ugyanaz újra meg újra, semmilyen problémámból nincs kiút, nem tudok zöldágra vergődni, és hiába oldok meg egy gondot, a másik oldalról már jön is azonnal a helyébe egy új.
Így hát ez az ember képletesen ekkor hátradőlt, és behunyta a szemét. Nem volt ebben semmi bölcsesség vagy tudatosság, pusztán a fáradtság vezette idáig, pont úgy, mint egy vándort, aki sehogy sem tud kikeveredni az erdőből, ezért leül egy szikla tövében és feladja. Van ebben valami nagyon mély lemondás és fájdalom, amikor az ember így lemond a saját életéről, ez olyan, mintha követ kötne a bokájára, és beugrana a sebes vizű, mély folyóba. Nos, így tett ez a mi emberünk is. És ebben a pillanatban pokoli zuhanás vette kezdetét, az ember élete egy pillanat alatt összeroskadt. Mindaz, amit ő a két kezével, derekával, nyakával egyben tartott, ebben a pillanatban összeomlott, és a porba hullt. Az ember sejtette, hogy ez lesz, hisz amikor elengedett mindent, épp azért tette, mert már nem bírta tartani azt, amiről pontosan tudta, e nélkül az összetartás nélkül leomlik. Nos tehát, ott ült az ember csukott szemmel a romok alatt, és valahol felette is, hiszen a romok nem stabil képződmények, jut belőlük mindig az ember alá és fölé is, s ahogy így üldögélt, teljesen belesüllyedve a tompa bánatba, fájdalomba, apátiába és a teljes önfeladásba, egyszer csak valaki megérintette a vállát. Felnézett mérgesen, ugyan, ki az, aki megzavar engem ebben a hatalmas, mély önsajnálatban? (Mert azt tudnunk kell, egy egyre mélyülő elkeseredés vezette el őt idáig, s ezért maga az összeomlás már nem is keseríthette jobban el, mint ahogy szegény előtte el volt. A fásultság a legmélyebb keserűség mocsara, amikor a bánat tavát felszívta a föld, és ott pang, bűzlik ez a valaha még élő szomorúság.)
Nos tehát felnézett az ember, és meglátta, hogy egy nagyon kedves alak áll mellette, egy amolyan kobold féle, akinek a fejét hetyke kis sapka fedte, és huncut szemekkel vizsgálta ezt a poros, összeroskadt embert.
– Hahó – szólította meg a kobold –, hát te meg mit csinálsz itt?
– Én? – kérdezte mérgesen az ember. – Hát nem látod? Mindenem elveszett, semmim nem maradt, már az életem is csak egy hajszálon lóg. Nem csinálok hát semmit, csak várom, hogy elszakadjon végre ez a szál.
– Aha, értelek – nézett körül a romokon kobold. – Hm, nehéz dolgod lehet. És azt tudod, mitől omlott össze az életed?
– Igen, tudom, attól, hogy semminek nincs semmi értelme, attól. Eleve nem volt soha egyben, csak én hittem, hogy így van.
– Igen, ez is érthető – felelte elgondolkodva ismét a kobold. – Akarod, hogy mutassak neked valamit?
– Ugyan, mit tudnál te nekem mutatni? Annyi mindent megéltem már, te nekem semmi újat nem tudsz mutatni.
– Dehogynem, de ehhez fel kell tápászkodnod, és kicsit velem tartanod.
– Jaj, megint mennem kell? Nem, ez nem fog menni, mondtam, már csak egy vékony szál fűz ehhez az élethez.
– No, akkor kapaszkodj ebbe a vékonyka szálba, és gyere velem, nem fogod megbánni!
Az ember nagy káromkodások között feltápászkodott, és meglepődve tapasztalta, hogy valahogy több az életereje, mint hitte.
– Hova megyünk? – kérdezte gyanakodva a nála sokkal kisebb lénytől.
– Nem messze, csak gyere! – intett neki vidáman a parányi kobold, és elindultak. Elől a fürge, aprócska manó, utána a görnyedt, mérges, fáradt ember. Valóban nem mentek sokat, amikor is kiértek egy kis tisztásra, ahol nem állt az égvilágon semmi, csak egy hatalmas tölgy, körös-körül finom, selymes pázsit, és pár mezei virág. Tökéletes táborhely, és már a romok sem látszottak innen.
– Jó, és? – kérdezte csípőre tett kézzel körülnézve az ember. – És most én ezzel mit kezdjek?
– Ülj le ide mellém a fa tövébe, és nézz körül! – rikkantott vidáman a kobold, és letelepedett a fa alá egy kis pikniktakaróra, ami meglepő módon, ahogy odaértek, ott termett a friss füvön. Az ember nagy nyögdécselve leült a kobold mellé, lábait keményen magához húzva, összegubózódva, mint valami nagyobb toboz.
– Jó, és?
– Nézz körül! – ismételte meg a kobold.
Az ember körülnézett, és láss csodát, mit tapasztalt! A táj folyamatosan változott, hol ilyen virágok nyíltak, hol olyanok, a fű hol sötétzöld volt, hol aranyló sárga, az égen két nap mosolyogott rájuk, és a felhők konkrét formákká alakultak, színesek lettek, és itt-ott felbukkant egy-egy olyan különös növény, amiről az ember még csak elképzelni sem tudta, hogy létezhet. Ekkor állatkák jelentek meg, de nem szokványos mezei nyulak, vagy foltos őzikék, netán sárgarigók, hanem hihetetlenül színes, és valahogy állandóan alakot változtató csodalények. Az ember szája tátva maradt az ámulattól.
– Hát ez meg mi, álmodom?
– Nem – felelte a kobold –, dehogy álmodsz, különben sincs sok értelme állandóan erről az álomról beszélni, hiszen nincs olyan, hogy álom, ez egy butaság. Élet van, és ez az élet rétegzett: ami innen álom, onnan valóság, ezért ennek a szétválasztásnak egy harmadik pontból nézve nincs semmi értelme. Azt mondtad, összeomlott az életed, amihez már csak egy hajszál köt. Meg tudnád nekem mondani, mit értettél pontosan ezen?
– Azt, hogy bármit próbáltam, sosem sikerült, vagy ha sikerült is, nem tudtam egy megelégedett nyugvópontra jutni, mert újabb és újabb harcokba rángatott az élet.
– Értelek – felelte a kobold –, akkor most tekints végig magadon!
Az ember elengedte a szorosan összefont karját a térdei előtt, és végignézett a testén, ám láss csodát, nem volt a helyén senki! Bár érezte magát, de ott, ahol ő ült, nem látott senkit. Ijedten rápillantott a koboldra, de eddigre már az is eltűnt. Jaj, segítség, nézett körül riadtan, mi ez, de immár a táj is ködbe veszett, s az ember nem észlelt semmi mást, csak a mindent, ami épp ezért nem volt semmi. Nem volt érzékelhető, de mint ilyen, a nem érzékelhetőség érzékeléseként mégis létezett, mint egy feneketlen, mély, sötét, végtelen kút. Az ember elszédült.
– Jaj, gonosz manó, mit tettél velem!
Ám ekkor meghallott egy hangot valahonnan a semmiből:
– Nézd csak! Nézz fel az égre!
Az ember felnézett, és megpillantotta magát fölülről, ahogy ott gubbaszt a romokon, csakhogy most ő ezen alak fölött volt, és ezért csak a feje búbját látta. S akkor ott, abban a pillanatban megértett mindent. Ugyanis innen, erről a varázsrétről meglátta, hogy a romok nem egyebek, mint visszatükröződések. Ő, aki maga a nagy büdös semmi, ezt a semmiséget próbálja körbetapogatni, és ennek következménye az a sok kacat, ami ott hevert a mereven gubbasztó alak körül. És maga a gubbasztó alak sem volt egyéb, mint egy semmi-szilánk. Hogy lehet a semmi valami, gondolkodott az ember, és ekkor ezt is megértette, hogy a semmi nem lesz valamivé, hanem az a helyzet, hogy a semmi tudja, hogy nincs, és ez a tudás hozza létre azt a vanást, ami aztán kacatként az ölébe hullt. No de miért kell ennek ilyen romosnak, és rendetlennek lenni? Miért a káosz a válasz a mindenségre? S ekkor kitisztult teljesen a kép. Meglátta ugyanis a koboldot, ahogy odamegy a gubbasztó alakhoz, és megkocogtatja a vállát.
– Én vagyok a rend – mondta a vidám kis fickó –, és megmutatom neked, hogy mi van az érem másik oldalán, s hogy mit kell tenned annak érdekében, hogy ezt meglásd, és átköltözhess oda. Oda, ahol a semmi nem káoszt szül, hanem rendet, ahol a semmi mindenné válik, a hiány többletté, s a sosem elég, a sosincs, a nem lehet és a véges átalakul az elegendőség, a szabadság és a végtelenség világává.

És hogy pontosan mit mutatott a kis kobold az összeroskadt emberkének, azt a játékunk tárja fel számodra. Ez ugyanis egy személyes üzenet, tehát fogod a magad alkotta mondatokat, és elolvasod egyben. És ott lesz a manó válasza egy olyan konkrét útmutató formájában, amit akár ki is tűzhetsz a falra, és hidd el, ha követed a lépéseit, hamarosan ott leszel abban a világban, ami annak a másiknak, ami kezd teljesen kezelhetetlenné válni számodra, pontosan az ellenkezője. Gondold végig a kis mesémet alaposan, és nézd meg csak a mondatokat, amiket alkottál – a szavakkal most már ne törődj, azt nem szabad elemezgetni, nem arra való. De a mondatokat jegyezd meg, tanuld meg, írd ki, és mától – nem holnaptól, hanem mától – élj ezen elvek szerint. És akkor ott elszel a réten, és soha többé nem kell buta kérdéseket feltenned az életről. Értetted, amit megmutattam neked?
– Igen, talán. Érzem, értem, csak még nagyon távolinak gondolom.
– Így van ez mindennel, amíg nem érsz oda: minél régebb óta gyalogolsz, annál távolabbinak tűnik a tőled egy méterre fekvő pad. Ne add fel, még két lépés, és mondd, mi ez ahhoz a százezerhez képest, amit már megtettél? Olvasd el a mondatokat, tanuld meg, és élj eszerint.
– Rendben, köszönöm.
– Én köszönöm angyalkám, folytatjuk a közös játékot, jó?
– Jó.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)