A középpontból a végtelenbe

Ismét régi, 2012-es írás, ami válasz a Hat lépés az illúzió erdejéből c. cikkemre érkezett levélre. Azért teszem ide az archívumba, mert mindaz, amit a kis levélke megjelenít, az a porcica, melyet jó ha mindenki kisöpör még időben az ágya alól.

***

A legutóbbi írásom után azon morfondíroztam magamban, hogy milyen irgalmatlanul nehéz mindazt, ami bennem egy egységben felismerésként megjelenik, kibontanom a fogalmak szintjén, mennyire nehézkes szavakba önteni valamit, ami szavak nélkül olyan nyilvánvaló. Egy régebbi levélváltásom során írtam levelezőpartneremnek erre példaként – idézem –: „Van bennem egy tömör fémgolyó. Pontosan tudom, érzem a méretét, a súlyát, a hőmérsékletét, az anyagát, látom a színét: itt van egyben bennem az egész. Olyan nyilvánvalóan, és magától értetődően, hogy ennél konkrétabb már nem lehet. És erre képletesen veszek egy papírt és egy grafitceruzát, mondván: megpróbálom magamnak lerajzolni a síkban ezt a golyót a maga teljességében, hogy lássam itt kint is. Legyen teljesen élethű, lássam az anyagát, színét(!), méretét, tömörségét, hőmérsékletét – és én próbálom kiteríteni, a súlyát beszámozni, az anyagából valamit odapingálni, de színeim nincsenek, csak ez a tompa grafitom –, s magam is érzem, nehézkes a rajzom, nem adja át a golyó lényegét, tán még azt sem sikerül érzékeltetnem, ez egy golyó, azt meg, hogy egy meleg fém, hát még úgy sem. Tehát minden van a papíron, csak az a narancssárga, 36 fokos, tömör, fénylő, rücskös felületű, 10 kilós golyó nem.”

S épp azon töprengtem tegnap, hogy hogyan tudnám ezt a golyót valóban pár tömör mondattal ábrázolni, amikor is ma délután az alábbi levél várt a postafiókomban (a levelet javítás és mindenféle módosítás nélkül közlöm, sajnos a fűzöld betűszínt nem tudom visszaadni, csak szóban jelezni, hogy a betűk meglepően zöldek):

„Kedves végtelen!

Mély szeretettel olvastam soraidat már nagyon régóta. Bámulatos az elmének ez az eszement túl bonyolultsága. Nem tudom meddig lehet az őrület határáig elmenni. Nem hiszem nincs egy jel a rendszeren belül, hogy ez az egész katasztrófa úgy ahogy van.
Ebben a világban amelyben élsz vagy élteted magad nem hiszem hogy nem látod nem lehet benne se élni se létezni. Ez egy halott világ.
Az igazi világ végtelenül egyszerű: EGYSZERŰ!!!!!!!!!!! Könnyű és szabad.
A te világod csak kötésekből áll. Az igaz igaz világ pedig szabádságból minden irányban.
Nincsmár szükség ezekre a bonyoult agyoncsavart gondolatokra. Engedjük már meg végre az egyszerű könnyű gondolkodást magunknak.
Légyszives tedd fel a kérdést magadnak MIÉRT gondolkodom ilyen bonyolultan?
Hiszem, hogy a válasz ott van benned!

De ennek a világnak vége!!!!!!! Köszönjük neki létezését mert nélküle az az egy létező nem tudott volna önmagára ismerni, sokat köszönhetünk neki. Aki önmagára ismert az magával húzza az egész rendszert, hogy beolvadhasson egy újabb rendszerbe és megtapasztalja a létezés teljes örömét egészben.

Köszönet mindenért örökre!

Középpont”

Nos, először nem is fogtam fel a levél jelentését, már léptem volna is tovább, két perc múlva el is felejtve ezt az egész csacskaságot, amikor szöget ütött a fejembe, hogy hohó, nem úgy van az: hiszen több, mostanában a fejemben keringő gondolatra adott választ ez a levélzöld iromány. Úgyhogy nem csuktam le azonnal a gépet, hanem újra elolvastam a levelet. Majd újra és újra. És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy ez a zöldség egész egyszerűen zseniális! Lehetőséget ad ugyanis számomra, hogy ne csak a fémgolyót rajzolhassam le talán végre valóban kicsit élethűbben, hanem azt a hátteret is láttassam egyidejűleg, ami eddig számomra is csak valami zavaros massza volt, nem tudtam strukturálni. De most itt a korlát, amibe kapaszkodva – remélem egyszerűen – sikerül megmutatnom, hogy hogyan is kell azon a bizonyos lajtorján lépésenként felmászni. Aki ezt sem érti, annak nem tudok mást mondani, minthogy ha valaki síugrást akar élőben megtekinteni, nem mondhatja, de kérem, ez olyan gyors, nem lehetne kicsit lassabban? Akkor inkább nézzen mást, az ő műfaja valószínűleg inkább a sífutás lesz.

Szóval nézzük mondatonként a mi kis korlátunkat! Kezdjük a megszólításnál: „Kedves végtelen!”

Vagdalkozunk a szavakkal anélkül, hogy a valós jelentését megértve használnánk azokat. Mennyire modoros, negédes idiótaság valakit így megszólítani! Csak azért történhet meg ez a bugyuta kis lapszus, mert úgy dobálózunk a szavakkal, mint a kis totyogós gyerek a lakás felelőtlenül elől hagyott törékeny dísztárgyaival. „Szeretet, végtelen, örökké, középpont, mélység, minden, áldás, könnyedség, szabadság, igazság” – és még sorolhatnám; elcsépelt frázisokká silányulnak fontos szavaink a gondatlan használat során. A nyelv ugyanolyan eszköz, mint egy kés: a gondolkodás és a kifejezés eszköze. Aki képtelen a helyes gondolkodás során megélezni a kését, vágni sem tud szép egyenes szeleteket vele, ráadásul a nagy igyekezetben még saját magát is megsebesíti. Ez az egyik fő oka annak, hogy írom ezt a kis blogot: mert szentül hiszek abban, hogy amit nem tudok helyesen megfogalmazni, arról nem is gondolkodhatom világosan. Tehát a zöld levél első tanulsága: gondolkodjunk a szavak jelentésén, ne sajnáljuk az időt erre, s mielőtt használatba vennénk az egyes fogalmakat, vizsgáljuk meg: ugyan, mit is jelentenek valójában? Ez nem azért fontos, hogy ne váljunk nevetségessé a fenti esethez hasonlóan, hanem azért, mert ezzel élezzük a késünket, hiszen a nyelv és a gondolkodás együtt fejlődik, nemesedik, tökéletesedik. Ha valamit nem értek, addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom magamnak fogalmazni – eleinte valóban rém kacifántos módon –, hogy ez számomra akkor mit is jelent. És a megfogalmazás során jönnek az új és újabb felismerések. Tehát mi a végtelen, kedves ismeretlen levélíró? Egy élet kevés ahhoz, hogy megfejtsük az igazi természetét, de töprengeni rajta igen tanulságos móka.

No, lépjünk tovább a következő mondatra: „Mély szeretettel olvastam soraidat már nagyon régóta.”

No kérem szépen. Itt meg érzésekkel dobálózunk, mint hülyegyerek a lekváros kenyérrel. Bevallom, fogalmam sincs, ki írta a levelet, tehát a mély szeretetét sajnos nem tudom viszonozni, de ha tudnám, sem akarnám ezen a módon. Hogyan lehet valakinek a sorait „mély szeretettel” olvasni? Micsoda modorosság ez már megint, milyen ocsmány hazugság! Egyáltalán nem vagyok szeretetreméltó a szó közhelyes értelmében. (Azon túl azonban nagyon is az vagyok, sőt még annál is több.) No de az biztos, hogy a soraim sok mindent kiválthatnak (egyetértést, ellenérzést, kis szatirikus mosolyt, netán dühöt, új gondolatok megszületését, a lefektetett gondolatok tagadását), de „mély szeretetet” semmiképp. Ez egész egyszerűen, merem bizton állítani, egy üres, szépelgő póz, ami ennek a mai világunknak mellesleg egyik halálos rákfenéje. Miért nem lehet azt mondani, ami van, ami igaz? Miért kell kificamítani a legcsodásabb érzést: elcsépelni, kifilézni, agyonhasználni? Megtapasztaltam, hogy milyen az a szeretet, ami után ez a sok szentimentális édeskedés egyszerűen csak azt bizonyítja, hogy itt valami hiányzik. Hiszen aki ezt az íztelen süteményt majszolja nagy elégedettséggel, csak azért nyaldossa ilyen boldogan a száját, mert még soha nem harapott bele egy isteni, igazi, édes, mennyei csemegébe. Én beleharaptam, és éppen ezért tudom, hogy a „mély szeretet” nem ilyen. Még az íze sem hasonlít. Amit én megkóstolhattam, s ami bearanyozza az életemet, az nem „Édeske” cukorpótló tabletta, hanem méz. Persze ezt sem kell nekem elhinni, de ez a lényegen mit sem változtat: szeretek és szeretve vagyok valami emberileg fel sem fogható módon. S a tanulság a korlátnak ennél a pontjánál számomra az, hogy jobban járunk, ha nem mondunk olyat, ami nincs, mert ha ezt tesszük, még a lehetőségét is kizárjuk annak, hogy egy dolog lényegét, úgy is mondhatnám, valós természetét megismerjük. Gondoljunk csak arra, hogy a régi cipőben sem tudjuk az újat felpróbálni, ám ha félünk attól a pár perces mezítlábas állapottól, ami a csere óhatatlan velejárója, megfosztjuk magunkat valamitől, ami igaz, s amit ha megkóstolunk, már semmiért nem adnánk oda.

S jön a létra egy újabb foka, imígyen: „Bámulatos az elmének ez az eszement túl bonyolultsága.”

Egy szövegben, ha visszautalunk, akkor, ha nem a szöveg előző részére, hanem valami azon túlira vonatkozik az utalás, érdemes megnevezni ezt a dolgot, mert így olybá tűnik, hogy a levélíró a saját előző mondatára reflektált, fokozván a levélke rejtett komikumát. De miután nem vagyok hülye, értem én, hogy ez az én gondolkodásomra vonatkozik (bár itt azért az sem egyértelmű a szörnyen pongyola megfogalmazás miatt, hogy mit is akart ez a mondat kifejezni: „ez az eszemen túli bonyolultsága”, vagy „ez az eszement túlbonyolítottsága” ugyanis a kettő nem ugyanazt fejezi ki). De olvassunk a sorok mögött és lássuk meg azt az ezoterikus lózungot, miszerint az elme kikapcsolása az út a megvilágosodás felé. Most lehetnék végtelenül cinikus, és mondhatnám: hát hogyne, nézzük csak meg ennek alátámasztására az elme használatát valóban szinte teljesen nélkülöző fent idézett zöldike irományt! – de nem akarok az lenni, mert távol áll tőlem minden efféle alantas személyeskedés; kivéve persze, ha erre kifejezetten felszólítanak a kis jelmezes vitézek, csámpás támadóállásban, apró pikáikat lóbálva az orrom előtt, ilyenkor megsuhintom kedvükért a kardom. Ám színpadi vívás helyett most inkább vizsgáljuk meg azt, ami számunkra ismét fontos tanulságul szolgál, s amit már sokszor szintén kifejtettem: ha nem tudom tudatosítani az elmém által mindazt, amit megélek, nem leszek képes a tapasztalataimat legyökereztetni, és az így zamatos gyümölcsöt sem terem. Számtalan embert ismerek, akik csodás felismerésekre tesznek szert, de képtelenek a hétköznapok, a mindennapi fizikai élet keretei közé ezeket a megismeréseket harmonikusan beilleszteni. Családtagokkal, a saját gondolkodásukkal, munkájukkal kerülnek emiatt napi szinten látens belső, vagy már pregnánsan megjelenő konfliktusba. Nem a meglévő fiókokba kell betuszkolni az oda betuszkolhatatlant, de a szobában rend kell hogy legyen. Ha meg akarom ismerni a számok valós természetét, nem állhatok meg az 1+1 egyszerű képleténél, hanem bizony bonyolult elméleteket, törvényeket, képleteket kell alkalmaznom. Nekem a saját gondolataim értelemszerűen nem bonyolultak, azt belátom, sokszor nehézkesek talán, de hát a másodfokú egyenlet megoldó képlete is az lehet egy adott pontból nézve. Mindenesetre számomra a tanulság e létrafoknál az, hogy az elmém nélkül, a gyakorlatias, rendszerező, s emellett igen asszociatív agyam nélkül most csak a zavarosban halászgatnék, s az, hogy ez nincs így, épp annak köszönhető, hogy nem voltam rest mélyebbre merülni, ahova már bizony sokszor a bonyolult búvárfelszerelés nélkül nem is tudtam volna.

„Nem tudom meddig lehet az őrület határáig elmenni. Nem hiszem nincs egy jel a rendszeren belül, hogy ez az egész katasztrófa úgy ahogy van.”

Most már tovasiklom a stilisztikai és helyesírási problémákon, és jó tolmács módjára „lejelelem” ezt a rémséget: a szerző itt feltehetően arra utal, hogy nem érti, hogy az én úgynevezett őrületemnek (gondolom, a fent említett bonyolultságra utalván ezzel) hol a határa, és hogyhogy nincs a magam alkotta világban egy jel, ami arra figyelmeztetne engem, hogy tévúton járok. Viccnek veszem ezt a sületlenséget, tényleg annak. Ugyanis az engem ismerők (és olvasóim között igencsak szép számban van ilyen) tudhatják, ha valami távol áll tőlem, az az őrület. Még annak jópofa, társasági formája is. Fegyelmezett, rendszerető, kifejezetten józan ember vagyok, persze mókára, játékra bármikor kapható, de merem remélni, mindig pontosan tudom, hol a határ – az életem legalábbis eddig ezt bizonyította. Őrületnek én a kontroll hiányát tartom. Azt, amikor épp a fenti elmemunka hiányából fakadóan a realitásérzék nem kiszélesedik, hanem meginog. Amikor a határok nem szépen elmosódnak, hanem egymásra vetülve valami rémesen kusza szövevényt hoznak létre. Bolyongás, tudattalan vergődés az ilyen állapot következménye, s ilyenkor van szükség „jelekre”. Mert a belső iránytű megbolondult. Negyvenegy éves leszek idén március végén. Tizenhat éves korom óta megyek egy úton. Ha visszatekintek erre a huszonöt évre, akkor a néha elő-előtörő kétségeim ellenére mindig megnyugszom. Ott van egyben valami, ami épp most kezd el értelmet nyerni számomra: kezdem megérteni magam, azt, hogy mit és miért úgy tettem, ahogy akkor épp tenni tudtam. A tanulság tehát, hogy azt, hogy az életünk, a gondolkodásunk helyes-e vagy netán egy katasztrófa, a saját bejárt utunk alapján tudjuk meghatározni, mint amikor egy regény bizonyos pontján – ha a regény jól van megírva – az eddig talán értelmetlennek tűnő események is hirtelen értelmet nyernek. Volt, hogy én magam is katasztrófának éltem meg az életem, ezen mindenki átesik, aki azt állítja, nem, az hazudik. S épp akkor nyugodtam meg mindig, amikor képes voltam ezt az egész kalandos életet minden élményével, tapasztalatával, felismerésével egybegyúrni és meglátni ott magamban azt a fénylő golyót. Ez a győzelemmel felérő érzést hozta el számomra mindig: azt, hogy „igen, azért csak sikerült”. Ha valaki zöldsalátával körítve ezt katasztrófaként tálalja elém, azon már tényleg csak mosolyogni tudok: és az igazi győzelem számomra épp ez, hogy végre tényleg tudok rajta mosolyogni ahelyett, hogy elbizonytalanodva tántorognék, „jelek” vagy „vészfékek” után kutatva.

No de folytassuk a salátázást. „Ebben a világban amelyben élsz vagy élteted magad nem hiszem hogy nem látod nem lehet benne se élni se létezni. Ez egy halott világ.”

Ismét egyetemes tanulság: ne ítélj, hogy ne ítéltess – mondá az írás, és lőn, igazat szóla. Élek egy életet, ami olyan, amilyen – most ne menjünk bele, hogy ez élhető vagy sem, én mindenesetre egész vidáman, teljes békében és tartalmasan elélek benne –, s írok egy kis blogot egy olyan világban, ahol ez a lehetőség mindenkinek megadatik. (S most ne menjünk bele abba sem, hogy ez jó dolog vagy nem: ez van, s miután én most itt élek a jelenben, abból eszem, ami a veteményesben terem.) S van valaki, aki vagy maga is ír hasonlót (reméljük, ha így van, azért ezt nem ilyen kócosan teszi, mint ahogy a levélkéjével elém állt), vagy nem. Ám valamiért ő azt gondolja, hogy csak azért, mert én a gondolataimat közszemlére teszem, már fel is jogosítottam mindenkit arra, hogy ítélkezzen az életem felett. Sok közismert, mondjuk úgy, híres embert ismerek a munkám miatt személyesen. S jó pár van köztük, aki hozzám hasonlóan azt gondolja, az, hogy ő elszaval egy verset egy színpadon, még senkit sem jogosít fel arra, hogy az életében turkáljon. Természetesen most itt nem a megélhetési magamutogatókról beszélek. Tehát van egy ember, aki úgy érzi, az én gondolataim neki nem szimpatikusak, mert egy olyan világot tárnak elé, ami neki nem tetsző. És nem odébbáll elegánsan, és keres egy neki tetszőt, hanem régóta olvassa mély szeretetben a halott világ krónikáit. Laár Andrással szólva, hát nooormális?! Azt, hogy én az életemről mit látok és mit nem, az az én dolgom. Hogy én az életemben, amiben valamiért a kedves szerző szerint „éltetem magam” mint valami lejárt kelesztő, hogyan érzem magam, csak én tudom. De nem, nincs igazam, hiszen ő ezt jobban tudja. S miért? Mert másként látja mindezt, mint én. Bölcs hozzáállás mindenesetre és eredményes is: fogd a világot, less be minden kulcslyukon és hidd azt, az ott lakók lelkébe nyertél bepillantást. Ugyanazt tudom elmondani itt is, mint amit a szeretetről megfogalmaztam az elején: aki valóban megéli az életét, és tudja, mit jelent az a szó, hogy „élni”, s nem csak éldegél, soha ilyen kijelentést egy másik ember életéről nem tesz. Mert pontosan tudja, az élet olyan mélyen rétegezett, érzésekből, tettekből, gondolatokból, vágyakból, tapasztalatokból, mindennapos mozdulatokból és sokszor óriási belső drámákból és katarzisokból összegyúrt „valami”, amit még sokszor az sem lát át, aki megéli, nemhogy az, aki még csak nem is látja. Az itteni gondolataim az életem egy részéről szólnak, azokról, amikről azt gondolom, tanulságosak, fontosak, számomra is komoly felismerések és legfőképp: amelyek előre mutatnak egy olyan irányba, ahol a mezsgye van, s amin túlra nekem alkalmam volt átlesni a kerítésen – s nem az „életemről”. Egy sétának a lépéseit mutatom meg, ami azzal jár, hogy az út egyes pontjaitól eltoljuk magunkat és otthagyván ezeket haladunk. Én nem azt mutatom meg, hogy hogyan kell eszünket vesztve mély szeretetben álldogálni ott, ami nem is tetszik, csak azért, hogy elmondhassuk, hű de bölcsek lettünk, hanem megmutatom, milyen módon toltam el magam attól az ingoványtól, amibe, lám, ilyen szédült módon bele lehet ragadni. De a levélírónak igaza van: ez egy halott világ, élhetetlen, hazug, rovarléptékű kitinpáncélos világ, ahol mindent, ami más, mint ő, addig pofoz az ember, míg már maga sem tudja, kit és miért ütlegel. De a pofon végtére is a tenyéren tovább fáj, mint az orcán, főleg, ha még célt is tévesztett.

„Az igazi világ végtelenül egyszerű: EGYSZERŰ!!!!!!!!!!! Könnyű és szabad.”

Ugye, mindenki érzi a súlytalan szavak lebegő vásári luificsokrának gyerekszemet gyönyörködtető játékát? Varázslatos ez a zsinórón lóbált életigazság. Ez a bámulatosan felszínes közhelyparádé, a maga gátlástalan vásári tukmálásával egyetemben. Kevés szülő van, aki ilyenkor nem nyúl mosolyogva a tárcája után. „Igazi világ” – egy szép rózsaszín lufi. „EGYSZERŰ” – harsány lila, ráadásul még bohócformájú is! „Könnyű és szabad” – egy kék és zöld kukaclufi. „Luftballont tessék, olcsó a lufi!” Nem, köszönöm nem kérek belőle. Ugyanis az a világ, amiről a vásári árus kiabál, ebben a formában nem létezik, ezek a lufik sokszor a haza utat sem élik túl, könnyen pukkadnak. Pont azért, mert tényleg van egy olyan világ, ami valóban egyszerű, könnyű és szabad, ami ehhez a mostanihoz képest igaznak is minősíthető, s ahol a szabadság egy kétoldalú fogalom, s nem azt fejezi, ki, hogy az legyen szabad, ami nekem kellemes. Nem arról szól, mint a mai liberalizmus, ahol a szabadság azt jelenti, hogy az én devianciám engedtessék meg azáltal, hogy mások nem lehetnek épp abban deviánsak, hogy nem nézik el az enyémet. Ha én megtapasztaltam az egyszerű, könnyű és szabad életet, én egyszerű, könnyű és szabad vagyok. S ekkor csak mosolygok, s hagyok mindenkit annak lenni, aki: mert a szabad, könnyű és egyszerű világomban tudom, neki is helye van. Ezt is számtalanszor kifejtettem itt a blogon azoknak, akik valóban odafigyelnek a szavaimra, és nem homályosítja el látásukat az irántam érzett mély szeretetük. A kedves szerző engem sajnos nem győzött meg a saját könnyű, szabad és egyszerű életéről, mert minden sora épp ennek mond ellent. Már önmagában az az aktus is arról árulkodik, itt valami nem stimmel, hogy zöld betűkbe rendszerezve, engem, akit régóta olvas – magyarán egy ideje kvázi a szellemi energiámból táplálkozik – egyszerűen kioktat, valami meg nem mászott szellemi magaslatról csak azért, mert szerinte az én életem nem az övéhez hasonlóan könnyű és szabad. No, hagyjuk is ott a lufiárusokat és menjünk tovább, a tanulságot így is látjuk: az életünkről nem feltétlenül a szavainkkal, hanem a tetteinkkel adunk számot. Mert azok mindig elárulnak minket, érdemes tehát az igazságkeresést a saját cselekedeteink környékén kezdeni, mert amikor valamit teszünk, vagy épp nem teszünk, azok vagyunk mi: a legapróbb mozdulataink rejtik az igazi igazságunkat.

„A te világod csak kötésekből áll. Az igaz igaz világ pedig szabádságból minden irányban.”

Most csak ismételni tudnám magam, tényleg mint valami katatón kötőnő, de nem teszem, inkább felteszek egy költői kérdést: mit mondtam arról, hogyan kell megszabadulni a minket szép lassan mozgásképtelenné tevő pókháló fogságából? Mi az ehhez vezető első lépés? Ez a levél azért van itt, hogy megmutasson a kusza zöld kódjaival nekünk valamit: „Én versus te”. És kész is a pókháló.

És most jön az igazi gyöngyszem, amiért imádom ezt a levelet: a spirituális ego tiszta megnyilvánulása. Elképesztő, nem találok rá szavakat! Nézzük csak, hogyan hangzik ez oly régóta, a sok kis szív alakú szájacskából: „Nincsmár szükség ezekre a bonyoult agyoncsavart gondolatokra. Engedjük már meg végre az egyszerű könnyű gondolkodást magunknak.
Légyszives tedd fel a kérdést magadnak MIÉRT gondolkodom ilyen bonyolultan?
Hiszem, hogy a válasz ott van benned!”

Nézzük meg tehát, milyen összetevőkből áll a felfújt és ezért gázos spirituális ego, mert itt van az orrunk előtt! 1. expressis verbis megmondja, neked mire van szükséged és mire nem. (Sosem arról beszél, neki mire van szüksége, hanem a gázosan feszülő ego azt is tudja, mire van szüksége az egész világnak! Figyeld meg, sosem a saját élményeiről mesél, hanem rólad papol.) 2. Előveszi a színes és súlytalan lufijait és meglóbálja előtted, mintha azokban nem levegő lenne, hanem valami az átlagember számára soha meg nem ismerhető különleges minőség (mert tőle ugyan soha meg nem tudod, mit jelent az a fogalom a mindennapi gyakorlatban, hogy „könnyedén”), és mindeközben felsőbbrendűen úgy néz rád, mint jaguártulajdonos brókernyikhaj tekint le a skodával közlekedő irodalomprofesszorra. Közhelyeket, jelmondatokat, üres szólamokat ereget a gázos püffedtségéből, ami mögött szinte érezni az ezeket a súlytalan frázisokat betanító „mester” legutóbbi agymosó előadásának túlzó hangsúlyait. „Az légy, aki vagy! Dobd el az elméd, hiszen Te Már Az Vagy, Aki Vagy! Neked nincs már szükséged Rajtam Kívül semmire! A Felemelkedés elkezdődött, s Te biztosan Velem emelkedsz, mert Te már nem tévedhetsz el az Utamon, mert Ez A Járható Út. Az Egyetlen Igazság! Oly sokáig kerested Az Igazságot, de lám, megtaláltad, Te, Aki már Ott Vagy, mert Te az én tanítványom lettél, és ezért nagyszerű Vagy, és taníts, hirdesd az Igémet azok ellenében, akik még nem látnak Engem, mert alszanak!” Én a vásári kikiáltókra már rá sem nézek, mert elég egy pillanatnyi szemkontaktus, és már kezemben is a belenyomott lufi. Két kislányom van, voltunk egy-két vásárban, tudom, mit beszélek. 3. És most jön az örökzöld módszer, a „nézz magadba!” Mert ő csak egy tükör, s ha azt mondja, márpedig te éjjelente kecskével hálsz, ne tiltakozz, hanem nézz magadba, miért vonzottad őt ide, aki ezt mondja neked! Cseles, ugye? De nagyon könnyű kivédeni, hogy ne minden jöttment lufiárus utasítására nézzünk magunkba, hanem magunktól tegyük ezt meg szabadon: a lufiárusoknak ugyanis nem a gondolata a tükör, hanem a lénye. Akkor látjuk őket ilyen tisztán, ha mi már elengedtük a lufikat. Úgyhogy köszönjük meg nekik, hogy segítenek magunkba nézni, hogy megvizsgálhassuk: utasítgatunk-e még másokat arra, hogy magukat vizsgálgassák, vagy elfoglaltuk végre magunkat a nemesebb önvizsgálattal, ahol a világ egésze segít odavilágítani a kút mélyére. 4. És a végén a mindent elsöprő csodafegyver: „Hiszem, hogy a válasz ott van benned!”. Mert ő bízik benned, szegény eltévelyedettben, akinek, lám, csak az ő elmés figyelmeztetésére volt szüksége, hogy feltegye magának élete kulcskérdését. Bízik abban, hogy kikeveredsz a slamasztikából, mert megtalálod a választ, hisz az „ott van benned.” Forog az ember gyomra ettől a selyempapírba csomagolt híg kakától. Amikor úgy nyomnak maguk alá, hogy közben simizgetik a buksid. Egyszer mindenki bedől ennek a woody alleni analitikus módszernek, mert valóban hatásos. Aztán felegyenesedik, és megfogadja magában, nem akar azáltal magasra nőni, hogy másokat leguggoltat. Majd fütyörészve megy is tovább, s nem szagolgatja virágként a felpuffadtságból előtörő, kellemetlen szagú gázokat.

S végezetül ráadásként kapunk egy csodás képet arról is, amiről az előző írásom végén ejtettem szót: az enciklopédia paradoxonjáról! Hogyan is néz ki a példa? Van egy enciklopédia, ami az egész világot magában hordozza, aminek ő is része, ezért saját magát is meg kell említenie egy szócikkben, amivel visszautal önmagára. Lássuk csak: „De ennek a világnak vége!!!!!!! Köszönjük neki létezését mert nélküle az az egy létező nem tudott volna önmagára ismerni, sokat köszönhetünk neki. Aki önmagára ismert az magával húzza az egész rendszert, hogy beolvadhasson egy újabb rendszerbe és megtapasztalja a létezés teljes örömét egészben.”

Az ismeretlen szerző itt arra utal – a saját gondolataimat felhasználva úgyszólván önmaga alátámasztására –, hogy az én haszontalanul életképtelen, halott és túlbonyolított világszemléletem segítette őt, vagy a hozzá hasonlókat (ez ugye itt nem derül ki) abban, hogy magára ismervén, egyetlen ébredőként kihúzza magával a világot a mátrix uralma alól azzal, hogy ő velem ellentétben viszont boldogan él a földi paradicsomban. Ergo a szócikk, ami utal az enciklopédiára, azt hiszi, magában foglalja azt az enciklopédiát, amiben benne van. Paradoxon. Ezért nem lehet sajnos a kedves zöldségárus a helyes megfejtő, mert nem értette meg önmaga létének abszurditását, és azt hiszi, neki egy másik szócikk ellenében kell a „győztes” szócikké válnia. Nem, nem: az egész enciklopédiát kell egy nagyon részletezett szócikkben magában foglalnia ahhoz, hogy egyszer csak – hipp-hopp – egy internetes oldalon találja magát önálló elektronikus enciklopédiaként, amiben már ellentmondásmentesen ott lehet akár az egész nyomtatott lexikon összes szócikke is. Magyarán a „zöldségek” öndefinícióval rendelkező címszó biztos nem az a létező, aki Neoként kiemeli a világát az illúzióból, mert Neo csak az lehet, aki pontosan tudja, mi fut a kusza zöld kód mögött, és épp ezért képes a kezével megállítani a repülő golyókat.

S mit is mondhatnék mást a végén, minthogy: Köszönet mindenért! Ennek a világnak tényleg vége van számomra. Örökre. Pont.

(LD, 2012)