A legkisebb egyben a legnagyobb

The Incredible Shrinking Man, 1957
A hihetetlenül zsugorodó ember
(Jack Arnold)
amerikai kalandfilm, sci-fi, thriller

Adva van egy menő üzletember, Scott Carey, akinek elég jól megy a sora. Mikor megismerjük, épp bájos feleségével ringatózik fizikai jólétének teljében egy hajón, miközben a legfőbb problémája, hogy fel kéne állnia egy sörért. Csakhogy történik valami, s míg az asszonyka bemegy a kabinba a sörért, jön egy különös felhő, áthalad a hajó felett, ezüstös port szórva a jóképű férfiúra.

Eltelik pár hónap a lehető leghétköznapibb módon. Csakhogy Carey lassan valami különös változást vesz észre magán: apránként kezd összemenni. Az átalakulás eleinte nem túl szembetűnő, tulajdonképpen csak hősünk veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A környezete nem is veszi komolyan a dolgot, ugyan, öregem, legalább lefogytál egy kicsit! Az orvos kijelenti, az 5 cm-es csökkenés lehet akár korábbi elmérés eredménye is, vagy egyéb hiba, mert olyan márpedig nincs, hogy valaki összemegy. Azonban Carey pontosan tudja, hogy valami történik vele, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd volt, ami beterítette őt a hajón. Telik-múlik tovább az idő, és Carey csak zsugorodik és zsugorodik. Már az orvosok is kénytelenek a tényt tudomásul venni. Nem tudom, hogy mi az oka, uram, de ön egyre jobban megy össze.

Elveszti a jól menő állását. A tekintélyét. A pénzét. A méltóságát. A családfői szerepét. Már nem férfi többé. Olcsó vásári szenzációvá válik, a média és a kíváncsi bámészkodók ott lebzselnek csámcsogva az ablaka alatt, amit ő már alig ér fel. Könyvet ír orvosi tanácsra a helyzetéről. Fél. Boldogtalan, kétségbeesett és dühös. Mi történik velem? Miért épp velem? Most mi tévő legyek így a világban a megszokott keretek és szerepek nélkül? A világ ugyanúgy itt van körülöttem, mint eddig, de én már nem tudom betölteni benne a megszokott helyem.

Egy este, úgy kb. 90 centis törpeként, kimerészkedik az utcára. Épp egy cirkuszi társulat parádézik a parkban. Hölgyeim és uraim, a világ legbizarrabb lényei! Húshegyek, törpék csak tessék-tessék! Főhősünk elborzad. Elmenekül a giccses, olcsó komédia helyszínéről. Beül egy kávéra a park menti kis bárba, mikor belép a cirkuszi törpelány. Akkora, mint Carey, csakhogy ő nem összement, ő nem nőtt soha nagyra. Nagy különbség! És vigasztalja az elveszett kisembert, ugyan, fogja fel úgy, ő maradt az, aki eddig is volt, és a világ nőtt nagyra, a világ változott meg! Viszonyrendszerek forradalma zajlik hősünk életében épp, aki lassan kezd belenyugodni helyzetébe és nagyon megörül, hogy sorstársra, talán igazi barátra lelt. Igen ám, azonban a csökkenés nem áll meg, a zsugorodás elkerülhetetlen, Carey nem egy született törpe, az ő útja másféle. Hamarosan kisebb lesz, mint a lány és ekkor belátja, a megszokott módon nincs tovább.

A régi, szép házban egy babaház áll. Benne lakik Carey. Bezáródott a világon belül egy saját, egyszemélyes valóságba, ahová már senki sem tudja őt követni. Magára maradt, hiába a továbbra is odaadó feleség, az aggódó testvér, és a jó szándékú orvosok. A külvilág már csak valami zajos, félelmetes, átláthatatlan, zavaró közeg lett számára, nem élettere tovább. És akkor jön az első ellenség: a házi cica. A bájos, dörgölődző jószág gyilkos erővé alakul ebben az új világban. Carey menekülni kényszerül. És a cicával harcolván lezuhan a pincébe. Már csak akkora, mint egy gyufás skatulya, ha nem kisebb. Soha senki nem fogja ott lent megtalálni, de még talán keresni sem. A világ számára ő már teljesen láthatatlanná lett, átlépnek rajta, hiába kapálózik, hogy észrevegyék. Mostanra már teljesen átfordultak a viszonyok. Abszolút mást jelent egy olló, egy gombostű, egy asztallapra ragadt deszka, egy ceruza, egy morzsa, mint eddig. Carey ösztöneire és intelligenciájára támaszkodva – amit a zsugorodás során nemhogy nem vesztett el, hanem mintha épp most nyert volna el teljesen valami különleges erővel ötvözve – próbál kiutat keresni szorult helyzetéből. Egyelőre egy szúnyogháló rácsai zárják el a külvilágtól a kis pinceablakon. És ekkor megjelenik az igazi ellenség is. Ketten maradtak csak a világban ő, és ez a randa, fekete, szőrös dög, aki az életére tör, mert élni akar, akárcsak hősünk.

„A börtönöm. Ameddig csak elláttam, szürke, barátságtalan hely és idő. Elhatároztam, ahogy az emberiség uralta a nap világát, én úgy fogom uralni a magam világát. Miközben élelemre vadásztam, én lettem az űzött vad. Ezúttal túléltem. De többé nem voltam egyedül a birodalmamban. Volt egy ellenségem. A legborzalmasabb, amit emberi szem valaha is látott.”

Hősünk talán már nem is számít embernek, egy gyufásdoboz az otthona, és egy gombostű a fegyvere a rátámadó rém ellen, amit le kell győznie. Belátja, ha ez sikerül, győzedelmeskedik önmaga és a különös állapota felett. Fáradt, éhes és egyedül van, akárcsak Robinson, jóllehet egy egész zajos, idegesen vibráló, a saját korlátolt törvényei alapján ketyegő világ veszi körül. Carey felfogja, soha többé nem tud már ennek a világnak a részese lenni. De talán már nem is akar. Feladta? Valamit biztosan.

„Mégis, valahol legbelül új erőforrást éreztem. Hatalmas erőt, mely a halálos viadalra ösztönzött. Ellenségem halhatatlannak tűnt. A világ összes rémségét rejtette, valamennyi félelem egy titokzatos éjsötét rémületben egyesült.”

Elmegy a rácsig. Kint meglát egy madárkát, ami nagyobb, mint ő. Ez van. Elenged mindent. Hagyja megtörténni a dolgokat. A zsugorodás nem áll meg. Ez teszi szabaddá végül, és nagyobbá mindenkinél. Ez a hihetetlenül zsugorodó férfi bemutatja, hogyan kell kilépni egy világból úgy, hogy közben végig benne maradunk. Csak a viszonyokat, a relációkat kell megváltoztatni. Aztán, hogy végül is az őt körbevevő világ változott meg, vagy maga a hős, ez már tényleg csak nézőpont kérdése. Az egyetlen, ami számít, hogy Scott Carey győzedelmeskedett és valami hatalmas egység része lett a zárt, szürke és korlátolt valósága helyett.

A rendező, Jack Arnold a filmet Richard Matheson regénye alapján készítette, akinek olyan további, később mozgóképbe ültetett irományok fűződnek a nevéhez, mint például A párbaj (Steven Spielberg) vagy a Legenda vagyok (Francis Lawrence). Nyilván vannak ennek a közel 60 éves filmnek mai szem számára apróbb technikai bakijai, de talán ettől még inkább izgalmas az egész, akár egy régi gramofon hangja, a dallam igazán egyedivé válik általa. Ez a társadalomkritikai sci-fi a végére igazán szép metafizikai élményt nyújthat annak, aki vevő az ilyesmire. A – nevezzük úgy – prológus, amit a rendező iktatott utólag a műbe, többletjelentést ad az egész sztorinak és igazán elgondolkodtató. Beidézem, mert olyan szép, de érdemes az elolvasása előtt megnézni a filmet, online könnyen hozzáférhető magyarul is.

„Minden mozdulat, minden gondolat valami nagy irányító erőhöz igazodott. Továbbzsugorodtam, és valamivé átváltoztam. De mivé? Végtelenül apróvá? Mi voltam? Még mindig emberi lény? Vagy a jövő embere? Ha lennének más sugárkitörések is, más felhők, melyek tengereken és kontinenseken száguldanak át, követnének más lények ebbe a hatalmas új világba?

Oly közeli a legapróbb és a végtelen. Hirtelen rájöttem, hogy ez csupán egyazon fogalom két vége. A hihetetlenül apró és a hihetetlenül óriási végül találkozott, egy gigantikus kört bezárva. Felnéztem, mintha valahogy felfogtam volna a mennyországot, az univerzumot, a számtalan világot. Isten ezüstös tapétáját, mely az éjben feszült. Abban a pillanatban tudtam a választ a végtelen rejtélyére. Korábban az ember korlátolt dimenzióiban gondolkodtam. A természetre építettem. A lét az ember fogalmaiban kezdődik és zárul, nem a természetében. Éreztem, ahogy a testem sorvad, olvad, semmivé válik. Félelmem is semmivé vált és helyét elfogadás vette át. A teremtés fenségessége jelentéssel kellett bírjon. Akkor én is jelentettem valamit. Igen, kisebb a legkisebbnél, mégis jelentéssel bírtam.

Isten számára nincs nulla.

Még mindig létezem.”