A megengedés ereje

A szemfüles olvasók talán észrevették, hogy az utóbbi cikkek egyetlen témát jártak körül, valamit, ami az emberek számára az egyik legeslegnehezebb kihívás. És ez a léttel történő harmonikus áramlás, ami a megengedés és a tartással történő elengedés két deszkájából álló tutajon nyugszik a lét tengerén, a bölcsesség vitorláját nekifeszítve a sors szelének. S hogy miért nehéz így élni? Mert az ember nem érti meg, hogy semmin nem tud változtatni. Még önmagán se nagyon, vagy ha igen, az igazából nem is annyira változtatás, mintsem az önmaga lényegéhez történő közelebb kerülés, hogy ilyen randán fogalmazzak.

Az életem első felében elképesztően aktív voltam, erről más sok helyen írtam: mindenáron hatni akartam a világra, ahogy minden fiatal teszi ezt. Hatni akartam erővel, ésszel, fortéllyal s a szellemi erőm bevetésével. Mindegyik tökéletesen működött. Mindent elértem, amit akartam, ha nem azonnal, akkor tettem pár kisebb kanyart, de a céljaimat soha nem adtam fel. Rendíthetetlen és végtelenül szívós voltam (és teszem hozzá, a mai napig vagyok, még ha ma már máshogy is, mint anno), ha valami általam kitűzött célról volt szó. Ha ezerszer estem el, ezerszer álltam talpra, és nem a sebeimet nyalogattam, hanem még határozottabban törtem az elhatározásaim irányába. Veleszületett mély optimizmusomat soha semmi nem tudta azóta se letörni. Számomra akkoriban a világ egy olyan játékpálya volt, aminek a kreatív formálása során tudok előrejutni, nagyjából úgy, mint egy féreg a saját járatában, ha fúrja maga előtt a lyukat, van hová mennie, ha nem, nincs tovább számára út. És ha valami sehogy se akart összejönni, akkor sem adtam fel, akkor a célt formáltam, alakítottam át oly módon, hogy kecske is, káposzta is alapon mégiscsak megkaparintsam a vágyott érzést, élethelyzetet, feladatot, vagy amit épp el szerettem volna érni. Miután nagyon erős vagyok, határozott, intelligens és bátor, az ajtók szinte maguktól megnyíltak nekem, s ha mégis a kilincsekhez kellett nyúlnom, azokat olyan határozottsággal nyomtam le, hogy nem is éreztem ellenállását a tenyeremben. Persze néha engem is megállított egy-egy élethelyzet, no, ilyenkor vetettem be a mára már divatossá vált „teremtő képzeletemet”, hisz ha nem ment a hagyományos módon, akkor ment ezen az úton. Vettem így autót fillérekért, nyertem el álommunkát és az általam kiszemelt férfiú szívét.

Sokáig azt hittem, ez a sikeres élet, amit én élek: mindenem megvan, irigyeim is szép számmal, csinos vagyok, vagány vagyok, önálló vagyok, gazdag vagyok, szabad vagyok, szerelmes vagyok. Igen ám, csak egy dologgal nem számoltam, hogy ezt végig tartani kell. Erőnek erejével fenntartani. Nem lankadhatsz egy percre sem, mert dől is össze a szép építmény. Felültem a hintóra, kezembe fogtam a csodálatos telivéreim kantárját, megcsapkodtam a bőrszíjakkal feketén fénylő hátukat, és uccu neki, vágtattunk is árkon-bokron át. De a lovakat tartani kell. Nem mehetnek akárhová. Nem terelheti el a figyelmüket semmi. Néha etetni-itatni kell, ilyenkor nincs száguldás. És az ember fenekét is feltöri egy idő után a kemény ülés. Szóval már az életképből is látszik, ez nem épp egy ellazult, kellemes helyzet. Olyan, mint egy versenyautóban: isteni a sebesség, a magad alatt érzett lóerő, csodás a győzelem, no de egy életen át csak körözni a pályán ebben a szűk kabinban, az a lehetetlennel egyenlő. Mégis sokan ezt csinálják. És csodálkoznak, hogy az élet szar. Nem, nem az, de így élve egy idő után óhatatlanul azzá válik.

Amikor tudatosan felhagytam ezzel az életmóddal, csak utólag jöttem rá, milyen nehéz is volt így élni. Fenntartani a látszatot. Tartani az irányt. Megőrizni az erőt, ami mindig kifolyt az úton, mint lyukas kulacsból a víz, ezért sokkal gyakrabban kellett a forrásomhoz bandukolnom újratölteni. Szem előtt tartani és állandóan újratervezni a célt, de ami a legfárasztóbb volt az egészben: a valóság folyamatos, állandó manipulálására tett kísérletek sora. Az irányítás, a változtatás kényszere. A gyeplők kézben tartásának a görcse. Állandóan valamit akarni. Elérni. Harcolni. Hatni. Legyőzni. Uralni. Fenntartani. Megtartani. Megkaparintani. Megváltoztatni. És csak mostanában, amikor már legalább olyan régóta élek máshogy, mint amennyit éltem a fent leírt módon, jöttem rá, hogy mindez tök felesleges. Merthogy a valóságodra a valóságodból hatni nem tudsz, egyetlen egyszerű oknál fogva. S ez az ok nem egyéb, minthogy magadra magadból nem tudsz hatni. És a valóságod te magad vagy. A rajz nem képes magát rajzolni. A szem eszköz nélkül nem képes magát látni. Ugyanazzal a szóval nem lehet egy szót megmagyarázni. Ez egy törvény, amit a legakaratosabb és legöntudatosabb ember sem tud felülírni, mert ez a törvény hat rá, és se kicselezni, se kikerülni nem lehet. Minden sikerem én magam voltam, ám nem azzal értem el, hogy hatottam a valóságra, hanem csak megéltem azt, aki vagyok, akkor ilyen akaratos módon, és azt hittem, milyen ügyesen elértem a vágyott célokat. Nem, ezek az elért célok csak körberajzoltak engem magamnak. Ha nem tűzöm ki őket, és nem akarom elérni, akkor is minden így alakult volna, ugyanazokat a tetteket hajtottam volna végre, hisz ezek fakadtak belőlem, csak én magam belül más jelentést adtam volna nekik – és ettől, csakis ettől minden sokkal könnyebb lett volna. De nem lett, mert nem lehetett.

Tehát még egyszer, hogy mi is az én alaptételem: nem tudsz a világra hatni, legalábbis azon a módon biztos nem, ahogy szeretnéd, vagy ahogy hiszed. Hogy az ember hat belülről arra, aminek a része, s ami az ő része is egyben. Ez lehetetlen. Ugyanis amikor „hatsz” a világra, csak teszed azt, ami belőled épp akkor fakad, s amire hatsz, az mint a valóságod része a maga módján reagál erre, ám amikor ez a reakció megtörtént, a ható és a hatott örökérvényűen összeolvad: te attól, amire „hatottál” magad soha többé elválasztani nem tudod. Ezért fikció önmagad és a valóságod különállása. S, persze, a világ a te létedtől látszólag különáll és ezért változik, alakul, mert, tegyük fel, felépítettél egy üres telken egy házat, nem mondhatjuk tehát azt, hogy nem tettél semmit: hisz ahol nem volt ház, most ott áll az otthonod. Igen ám, de van itt egy hatalmas félreértés – és ezt próbáltuk már a korábbiakban is így-úgy körbejárni –, mégpedig az, hogy te azt gondolod, a te hatásod nélkül nincs ott ez a ház. Azaz nélküled, a te léted nélkül létezik egy olyan opció, ahol nem áll ez a ház. Na, ez nincs így, hisz itt vagy, és nincs olyan, hogy „nélküled”. Ez csak a fejedben egy képzet, ami tönkreteszi az életed. Magyarán, a példánál maradva, te úgy véled, ha te nem vagy, akkor nincs most ott az a ház sem, ergo te csináltad a házat, ami azért egy hatás, mert akár dönthettél volna úgy is, hogy nem építed azt fel.

És annak ellenére, hogy ez a tény látszólag épp arra szolgál bizonyítékul, hogy te hatottál a világra, de ha alaposabban belegondolsz, és elkezded megélni azt a másfajta módot, amiről én nagyon régóta mesélek, rájössz: nem, ez a faktum épp azt bizonyítja, hogy te nem hatsz az égvilágon semmire azon a módon, ahogy hiszed. Mert itt van egy homályos, ködbe vesző út, ami a legingoványosabb terepére visz az emberi létnek. Ez a „lehetett volna” vagy „lehetne” – fikció. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz megérteni, és itt igazából nem is az elmélet, hanem a gyakorlat segít, egyszerűen meg kell élni az ellenkezőjét azáltal, hogy az ember a létét más alapokra helyezi, kiszáll a szűk versenyautóból, és elterül szabadon a réten. S ott rájön, nincs olyan, hogy „rajtam kívül”. És ezért nincs különbség tett és nem tett között. Csak szemantikai különbség, ám ami az életed teljesen más megéléséhez vezet. Megtapasztalod, hogy ez tényleg így működik: tenni vagy nem tenni, valójában csak egy megközelítésből fakadó különbség. Rájössz, hogy a világ megváltoztatására irányuló törekvés értelmetlen. Miközben megérted, akkor is hatsz a világra, ha nem akarod. Pont, mint egy lepke, vagy egy faág. Sőt, akkor is, ha meg sem mozdulsz. De miután most megéled a létnek ezt a formáját, ami ehhez a földi közeghez köt, amíg élsz, mozogni fogsz. És ennek a mozgásnak a módja és iránya attól függ, ki vagy te. Nem tudsz nem mozogni, ergo hatni. Csak egyáltalán nem úgy, ahogy eddig hitted. Csak ott és úgy tudsz hatni, ami belőled fakad. Ez egyetlen út és nem számos. És ennek végigjárása, megismerése, ha jól belegondolsz, nem a dolgok megváltoztatása, csak önmagad megélése. Itt nincs így is, és úgy is egyidejűleg, itt csak egy út van, ami belőled épp a pillanatban megtett lépések során kirajzolódik.

No de mit jelent, hogy nem hatsz a világra, amikor a ház példa épp az ellenkezőjét mutatja? Azt, hogy a hatás valaminek a megváltoztatását jelenti. Hisz ha nem változik semmi, nem beszélhetünk hatásról. És ha megváltoztatásról beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy egy adott dolognak lett volna egy eredeti iránya, állapota, helyzete, módja, amit az, aki hat rá, átalakít. És ezen a ponton tudjuk elkapni a nyuszi fülét, mert az én személyes tapasztalataim és valahogy erre az egészre történő rálátásom nekem azt mutatta meg, hogy itt nincs egy adott, valós állapot, csak a fejünkben. Tehát ha én lehajítok egy bögrét a földre, annak a bögrének nincs már egyben lévő „eredeti” állapota ezen a valóságsíkon – csak a képzeletemben. És az emberek itt kutyulnak valamit nagyon össze, mondván: az egyben lévő bögre továbbra is egy lehetőség maradt. Igen, de nem itt, ezen a földi síkon, a linearitás vájatába szorulva. Ez a lehetőség az eltörés pillanatában örökre (és ez a kulcs) megsemmisült. Az egymásra épülésnek van ugyanis egy különös átalakító ereje: amikor valami vagy ez, vagy az, vagy erre, vagy arra megy, vagy egyben van, vagy el van törve, akkor a másik, meg nem valósult esemény, állapot, eredmény azonnal megszűnik. Ezzel szemben mit mond az emberi nézőpont? Hogy létezik egyben ez a bögre, ez az ő eredendő és jövőbe mutató állapota, és én szabad akaratomból kifolyólag hatok erre a bögrére azzal, hogy a földhöz vágom, ami miatt a bögre darabokra hullik. Igen ám, csakhogy a már darabokra hullott bögrének nincs a jövőben egyben lévő állapota, s ez a tény feltételezi a mozdulatot, ami darabokra törte, s ezzel annyi is a szabad akaratnak, ha ezt az egész filmsort a legvégéről a legelejéig visszavezeted, mindig csak egyet lépve hátrafelé, a múlt felé. És ha innen, a jövőből nézzük, szembe fordulva a múlttal, akkor a kettő elválaszthatatlan egymástól: a dobó mozdulat és a most a földön lévő széthullott végeredmény. Ez már ebből a pontból nézve csak elméletben visszakövetkeztetve lehetett volna máshogy is, mert a bögre már megszületése pillanatában törött volt, csak időbe telt, míg a linearitás során ebbe az állapotába eljutott, miközben az egyben maradt bögre-állapot átkerült a lehetetlenségek mezejébe, s most, hogy a törés megtörtént, az én erre irányuló mozdulatom is e megváltoztathatatlan, mozdulatlan, megbonthatatlan rendszer részévé vált, onnan örökre kiszedhetetlenül. És nyilván ezt a tettet is megelőzte valami, ami annak összes többi előzményével így már végleg belekötött ebbe a törött bögre sztoriba, mint légy a borostyánba.

No és akkor most nézzük meg ezt a híres-neves szabad akaratot! Amikor eltöröd a bögrét, nem tudod nem eltörni, erről írtam nemrégiben. Hiába hiszed azt, ez nem igaz, mert igenis ott volt benned végig erősen, hogy nem töröd el, mert jó fiú leszel, igen ám, de eltörted. Ez győzött benned, és a jófiúság vesztett. Régebben apuval sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan van ez: a jellemed formálja a sorsod, vagy a sorsod a jellemed. Nem igazán jutottunk dűlőre, mert vagy ez, vagy az alapon tárgyaltuk ki a témát. Ma azonban már tudom, a kettő nem szétválasztható. Te az vagy, aki vagy, és pont olyan vagy, amilyen, és csak és kizárólag azt teszed, amire ez a valamilyenség téged a pillanatban determinál. Nincs itt semmi esetlegesség: a jellemed alakítja a tetteidet, a tetteid alakítják a sorsod, és a sorsod formálja a jellemed. Ez a pelevini Szivárványáradat lényege. A dolog, ami önmagát feltételezi. A sorsod határozza meg, hogy ki vagy, és te vagy az, aki meghatározod ezt a sorsot azzal, hogy önmagad vagy, és ezt az önmagadat megéled a sorsodon keresztül. Minden tetted önmagad milyenségéből fakad, és minden tetted beleágyazódik abba a valóságba, ami körülfogja, s ezzel meghatározza ezt a milyenséget, majd ez a valóság visszahat rád és meghatározza a tetteidet, amelyekkel meghatározod azt, aki vagy, ezáltal azt a sorsot, ami a valóságodként visszahat rád.

Tehát ha belém az van kódolva, hogy én egy kitartó, rendíthetetlen ember vagyok, s ha én valamit a fejembe veszek, akkor száz tankkal sem lehet az utamról letéríteni, akkor, ha valaki ki akar billenteni, engem ez a kibillentő szándék csak még erősebben a célom felé lök. Ám egy másik embert, aki bizonytalan, befolyásolható, csélcsap természetű, lelök a saját útjáról ugyanaz az eltérítő szándék. Mert ha a tömörgumi labdát vágod a földre, az nem eltörni fog, mint a bögre, hanem energiát nyerve visszapattanni onnan. Pedig a mozdulat ugyanaz. Erre írtam a korábbiakban azt, te önmagadat járod körbe ezen élet során, és a valóságod csak ennek a körbejárásnak az inverze, vagy mondjuk úgy, eredménye. Nem vagyok asztrológus, és túlságosan nem is érdekel az asztrológia, de ha foglalkoznék képletekkel, én pont fordítva csinálnám, mint a többség: a képletet én nem az egyén felől elemezném, hanem azt vizsgálnám meg, milyen az a valóság, ami ezt az adott képletű egyént körbefogja, hajszálpontosan kirajzolja, mint egy háttér. S ez sokkal hívebben, érdekesebben, színesebben és őt jobban segítve jellemezné a képletet, mintha mindezt a személy felől akarjuk meghatározni. Summa summarum, te csak azt tudod tenni, amit teszel, még ha azt is hiszed, nem, mert tehettél volna mást is – akkor is. Hisz nem tettél mást, ergo nem tehettél, mert akkor azt tetted volna. Kettőt egyszerre nem dönthetsz, és mindig azt döntöd, aki épp akkor te vagy. Itt vagy így, vagy úgy cselekedhetsz, és amelyik nyer, az voltál akkor te igazán magad. Nem tehettél volna mást, mert belőled ez a más akkor nem fakadt, csak egy olyan mellékútként, ami csupán elhiteti veled, lehetett volna így is. Ez a gondolat tesz boldogtalanná, ugye, tudod? A lehetne ez máshogy is téveszméje. Ha tudnád, biztosan tudnád, hogy ez bizony nem lehet máshogy, csak ahogy van, és mint ahogy majd a legvégére lett, mindennek csak a jó oldalát látnád, mert rájönnél: nem lehet rossz oldala rád nézve. A szabad akaratba, a döntés, a ráhatás és mozgás illúziójába vetett hit minden baj és szenvedés forrása.

Gondolj bele még egyszer alaposan: a bögre eltört. És, miután már törötten hever a földön, a te mozdulatodat, amivel a földhöz vágtad, nem tudod a törött bögrétől soha többé elválasztani. Determinálja tehát ezt a mozdulatot maga ez a törött bögre állapot. Nincs értelme itt már sorrendről beszélni, ugyanis a törött cserepek feltételeznek egy törést. A törött bögre nélkül értelmetlenné válna az a mozdulat, ami eltörte, ergo a cserepek feltételezik azt. Így van ez mindennel, s mire életed végéhez érsz, az egész életed belemerevedik egy mozdulatlan egymásra hatásba, te onnan már semmit szabadon kiemelni nem tudsz. És az biztos, hogy ez a pillanat számodra eljön, ennek az életfilmnek egyszer vége lesz. És ott már nem lesz értelme azon filózni, hogy mi lett volna, ha – mert nem lett úgy. Azért nem lett, mert nem lehetett, a linearitás és az abban történő mozgásod törvénye ez. Ha te ki tudnál lépni önmagadból, és fölé helyezkedni annak, aki eldobja a bögrét, és kikerülni ezáltal az ő téridő kontinuumából, akkor lenne értelme szabad akaratról beszélni, mert akkor egyszerre meglátnád kibomlani a két lehetőséget: a földhöz vágott és eltört, valamint az egyben maradt bögrét annak egész, a végtelenbe futó történetével. És csak eldöntöd, melyiket nézed most meg, míg a másik mellette ugyanolyan jogon megmarad egy valós elágazásként, ahová bármikor átugorhatsz. Mint amikor a Google mapon, egyszerre tudsz két utat látni: aha, ez rövidebb, de kacskaringósabb, az meg hosszú, de gyorsabban lehet rajta menni. Ez nem találgatás egy térképet nézve, hanem a két lehetőség egyenrangú egymásmellettisége. Nos, ezt  nem tudja ez a harmadik dimenzió. Igen ám, de ha jól belegondolsz, ennek a rálátásnak és egymásmellettiségnek is kell egy határ, mert e nélkül minden előzmény minden lehetősége is láthatóvá és megélhetővé válna, azok minden lehetségességével egyetemben, és ha minden lehetőség egyidejűleg megjelenik előre-hátra, minden, de minden elágazás és eshetőség, akkor vége is a világnak, számodra megszűnne a mozgás. Remélem, ez érthető, miért. A létezők mozgásának az illúzióját a lehetségesség korlátai adják, mert ha minden egyidejűleg jelen van megnyilvánulva teljesen egyenrangúan, és minden a valóságod részét képezi, te már azon a módon, ahogy most, nem tudsz mozogni, mert a mozgás valaminek az elhagyása egy adott irányba, s amit elhagysz, az megszűnik létezni számodra, mint ahogy az is, amerre nem mész.

Erre mondtuk azt, a minden tudás az maga a nemlét. Ez olyan, mint a „tökéletes” horoszkóp vagy aura: az első esetben egyik bolygó sincs jegyekben, a másik esetben az aura hófehér. Mindkettő azt jelzi, nem létezik az illető. Aki minden, az semmi egyben, ment nincs mihez képest legyen. A valamit a semmitől az őt jellemző, relatív tulajdonsághalmaz választja el. A minden lehetségesség jelenléte tehát maga a mozdulatlanság, a tulajdonképpeni nemlét. Ez az abszolút isteni létállapot, amit azért nem lehet a maga totális teljességében elérni, mert te mindig valamiben leszel, nem tudsz kívül kerülni magán a léten, ergo mindig lesz egy olyan létmeghatározásod, ami a totális abszolútumhoz képest relatív lét lesz. Hisz a Minden Létező magában hozott létre egy világot és nem önmagán kívül, ezért neked mindig lesz egy „nem én vagyok” valóságod. Tudod, kb. mint a zénoni Akhilleusz és teknős paradoxonjában: mindig lesz valami, ami kívül esik rajtad, és te mindig e felé fogsz mozogni. Így tágul a világmindenség. Csak nagyon nem mindegy, ezt milyen koordináták mentén éled meg, milyen létmeghatározás alapjáról, milyen dimenzióban, mekkora és milyen a képhatár: egy sík, 2 cm oldalhosszúságú négyzet, vagy egy hatalmas lakópark. Mész hangyaként a kis utcán, vagy ránézel egyben a 3D-s térképre. Mert a valóság és annak törvényei a te létmeghatározásodból fakadnak, és nem azt határozzák meg kívülről. Ez komoly szemléletbeli különbség.

Úgy is elmondhatnám, hogy van egy pont. Ez vagy a halálod pillanatában. Ott, akkor már nulla esélyed van bármire. Egyetlen tetted maradt: venni egy utolsó lélegzetet. És van egy nagyon hosszú, függőleges egyenes, ami jó messze áll szemben ezzel a ponttal, ez a születés-egyenes. És ebből a hosszú egyenesből, annak minden pontjáról vonalakat húzunk ebbe az egyetlen halálpontba. Ahogy sűrűsödnek, s ezáltal összeolvadnak és csökkennek a vonalak, úgy „csökken” idővel az esélyeid száma – mondja a balga. De nem, ezt ne így nézd, hanem úgy, ahogy csökken a pontoddal szemben lévő aktuális létegyenes hossza, úgy kristályosodsz ki egyre inkább azzá, aki ezt a földet majd pontként elhagyja. Ő mindenképpen érettebb, bölcsebb, több lesz a mai énednél. Ezért körülményei is ezt az ént fogják számára egyre határozottabban kirajzolni. És ha abból indulunk ki, hogy a lineáris idő csak illúzió, tudnod kell, ez a pont már ott van. Megtörtént. Te már meghaltál, hisz ez az élet véges. Tudod, mérges-gázos cső! És most minden, amit átélsz, csak ehhez a ponthoz vezet el téged. Beléd van kódolva az utad. Minden, amit teszel, azt önmagadból teszed, abból, aki ott, azon a végső ponton majd leszel, mert ez lesz a te életed egyben, ez a pont. És ráadásul mindig minden esetben az előzményekre adott reakciók során cselekszel. Ez egy ugyanúgy önmagától lebomló dolog, mint egy dominóépítmény. Amilyenre építetted, olyanra fog bomlani. Meglököd a születésed pillanatában a halálodkor felépült képződmény első kis dominóelemét, és a sor már le is futott. Az, hogy neked ezt időbe telik megnézned, ne zavarjon össze: vedd úgy, ez a ledöntés videóra lett véve, és te most a tízperces videó hatodik percénél jársz. Semmin nem tudsz módosítani, de hogy megakad-e a sor, végigfut-e rendesen, illetve, milyen színű a kockák hátoldala, mit rajzol ki pontosan, majd később tudod meg. De szabad akaratod, döntési helyzeted, sajnos, nincs. Azon a módon nincs, hogy lehetne így vagy úgy. Nem, pontosan úgy lesz, ami belőled fakad, az építményedből. És ez egyetlen utat rajzol majd ki, mert te te vagy, és belőled ez az út fog fakadni, amit a halálodig húzol abba az egy pontba befuttatva minden vonalat, ami a végén egy vastag vonallá válva magát ezt az utat képezi. Pontosabban ez nem sajnos, mert ez a legfelszabadítóbb gondolat: az az életed, aki vagy. A valóságod az a háttér, ami kirajzol téged önmagadnak. Ne zavarjon meg a látszat, hogy olyan nagyon nagynak tűnik, és azt érzed, elemeiben tovább rétegződik, mert ez nem feltétlenül van így. De még ha így is lenne, mit számít: a te valóságod csak az, ami hozzád ér. Ami majd örökre belekövül abba a borostyán pont-pillanatba. Minden más csak annak mitológiai háttere, hogy legyen mélysége a történetnek, és ne lógjon a levegőben. Olyan ez a belső mélység, mint egy sorozat esetében az egyes hősök háttér sztorijai, csakhogy azok már nem alkotnak önálló sorozatokat a Netflixen.

Ha nem választod mesterségesen el magad a valóságodtól, rájössz, semmi nem lehet másként, mint ahogy van. Egy film története meghatározza a szereplők minden tettét, gondolatát, azaz egységesen hat rájuk, amiben ők egymásra hatnak, s ebből az egységes egymásra hatásból alakul ki az a cselekmény, mely során kibontakozik magának a filmnek a története, ami meghatározza az abban szereplők minden mozdulatát. És be is zárult a kör. És ez miért felszabadító, és miért nem tesz passzívvá téged? Mert rájössz, nincs más dolgod, mint szem előtt tartani azt az egyetlen pontot, ahová beérkezel. Van egy kedves ismerősöm, aki most egy hónapon belül költözni kényszerül, mert a csodálatosan berendezett óceánparti stúdiólakását a főbérlő eladta. És ő mondta, hiába rövid a határidő, és egyelőre nincs hová mennie, nem stresszel, csak áramlik a flow-val. Eddig minden költözéssel jobb helyre került, minden lépéssel közelebb ahhoz, aki ő a legmerészebb álmaiban. És tudja, most is így lesz, nem kell ezt akarni. Nyilván összepakol, keres albérletet, elgondolkodik rajta, hogy Floridába vagy Texasba költözzön, tesz az életéért, tudatosan, okosan, aktívan, előrelátóan él, de nem azon a görcsbe rándult módon, ahogy az emberek tenni akarják a dolgaikat. Áramlik a léttel, közben van tartása, azaz nem sodródik, de nem is úszik az árral szemben. Bölcs asszony, és biztos vagyok benne, minden úgy alakul számára, ahogy az ő csodálatos belső világa diktálja.

Én körülbelül húsz éve leraktam a kemény, ifjúkori akaratomat. Igazán elszánt, kemény, harcos ember voltam, szóval nem volt könnyű ezt az energiát áttranszformálni egy másfajta irányba. Merthogy nem is ezeket a nagyon hasznos vonásaimat kellett kihajítanom, hisz ezek megmaradtak, sőt, mára még acélosabb lettem, hanem azt, ahogy mindezt megélem. Úgy tettem le a konok emberi akaratot, hogy közben a célomat megőriztem, csak a szívósságomat másfelé irányítottam. Befelé. Pontosabban megértettem, mi a valódi célom, hova akarok végső soron eljutni, aztán felfogtam, de hisz ez a pont már megvan, csak még nem éltem meg, és így könnyedén minden mást ki tudtam törölni a látóteremből. És miután a célom én magam vagyok, hisz az a lényem legmélyéből fakad, nem parázok azon, hogy miként érem el. Nem tudom nem elérni, én erre jöttem rá. Elérem, hisz már tulajdonképpen el is értem, csak még el kell odáig jutnom, hogy megélhessem, s nekem ennyi elég. Megtanultam várni. Elfogadni, hogy sok minden máshogy alakul, mint ahogy én innen a saját résztvevői nézőpontomból látni akarnám. Fáradhatatlanul dolgoztam akkor is, ha nem járt érte fizetség. Megtanultam elengedni a saját elképzeléseimet. Megtanultam tartani az irányt, bármennyire is lökdösnek az úton, sőt, minél többet taszigálnak, én annál stabilabban állok, ez a sok rángatás az egyensúlyérzékemnek kifejezetten jót tett. Mert ez a lényeg: tök mindegy, a világ mit csinál, minden belőled fakad. Ha te gumilabda vagy, akkor, ha a földhöz vágnak, abból te csak plusz energiát nyersz és felrepülsz az égbe. Ám ha bögre vagy, eltörsz, és a földön maradsz darabokban.

Aki mindent egy lapra tesz fel, mint én, azt minden e lap felé tolja, még az is, ami látszólag onnan eltolni igyekszik. Mert értsd meg, ez tényleg csak rajtad áll. A te beérkezési pontod lesz ebben az életben a legutolsó tudásod önmagadról, és abba fog besűrűsödni ez az egész addigra mozdíthatatlan élet. És minden ebbe a pontba tart. Nincs más dolgod, mint az ujjaddal lekövetni a papíron ennek az ívét, mint egy labirintusban. Éld visszafelé az életed, és vége a szenvedésnek. Nézz vissza a mostra onnan, abból a beteljesült, gyönyörűséges jövőpontból. Néha nehéz, mert úgy érzed, csak távolodsz a céltól, vagy hogy mindenki utadat állja. Semmi más dolgod nincs a nehéz pillanatokban, mint a végpontra gondolni: ott fogok állni a célban. És minden csak ehhez vezet engem, az akadályok csak segítenek a haladásban, mert kanyarítanak a célom felé. Ahol állok. Mert ez már megtörtént, különben nem élhetnék: vég nélkül nincs itteni élet, minden film véget kell hogy érjen, épp azért, mert film. Ez, ha hű maradsz magadhoz, száz százalék, hogy ez egy beteljesítő, csodás pont lesz. Ha nem, akkor is számodra a legtöbb, ami most elérhető volt, de akkor lehet, te magad leszel elégedetlen ezzel a ponttal, és újra a rajtmezőre állsz. Ám azt kell megértened, hogy ha elengeded a feszítést (ahogy Natthiko mondta, ha emlékezetül egy gesztussal az ökölbe szorított kezed kiengeded, és az ujjaidat lazán kitárod), akkor elkezdődik a tánc. Tánc az élettel. A film sztorijával. Te vagy a főhős, és a film szándéka szabja meg a szereped, s ezt a szándékot a te szereped manifesztálja azáltal, hogy belőled és a társszereplőidből épül fel. Igen ám, de ez a te filmed: te írtad, te vagy a rendező, ezért nyilván a szereplő pont azt teszi, amit megkövetel tőle a mű.

És az élet hitelessé válik, ha így élsz. A mű tökéletes lesz. Senki és semmi nem tud téged megállítani, mert ez a mindenki és minden csupán a te karaktered hiánya: képzelj el egy színes képet, ahol a központi elemet a körülötte lévő alakok rajzolják ki a saját formájukkal. Ahol benyomják önmaguk hajlataival ezt a formát, ezen, általuk alkotott keret által rajzolódik ki annak saját alakzata. Az összetört bögre és te, aki elhajítottad, szétválaszthatatlan egységet alkottok. A hiteles élet az nem hibátlan élet. Nem standard élet. Nem valami kiállító terembe való díszfreskó, hanem a hiteles élet az a megengedő élet. A felelősséget vállaló élet, ami azonban nem akarja a sorsát kontrollálni. Csak megfelelni neki, ahogy a felelősség szóból is fakad ez a jelentés. Az erős ember vállalja az élettel járó bizonytalanságot, elviseli, hogy nem irányít, tudja, bizonytalannak csak a célig vezető út tűnik, ami a beérkezés pontjából visszatekintve kizárólag beteljesítő lehet. A hiteles élet a bátor ember élete, aki képes elengedni az irányítás kényszerét. Legyen, ahogy lennie kell. És ő ezzel a lennie kell-lel mozog együtt, mint tutaj a hatalmas tengerrel. A bölcs ember élete, aki már tudja, a világnak arrafelé nincs kiterjedése, amerre eddig hitte, ám arrafelé hihetetlen mélységei vannak, amerre sokáig nem is nézett. A bölcs nem passzív, de nem is akar semmit vicsorogva. Nem sodródik, nem úszik, hanem áramlik. Szándékai vannak, amik a lényének a természetes megnyilvánulásai, ahogy a szénsav megnyilvánulása a felszínre úszó buborék a vízben. Ha egy ajtó nem nyílik előtte, nem rángatja a kilincset és nem hív egy tolvajkulcsos szakit, hanem lazán, rugalmasan elkanyarodik előle. Ez ma nem divatos eszme, tudom. Ma az a divat, hogy menj neki még a festett ajtóknak is, és törd át a falakat. És látszólag ezek az emberek el is érik a céljukat: megmentik a halálosan beteg gyerekeiket, kéz nélkül zongoráznak, és felküzdik magukat a putriból a Wall Streetre, miközben folyamatosan fityiszt mutatnak a sorsnak: nesze, sors, velem te nem babrálsz ki, nem adtál kezet-lábat, de én akkor is szaltózok! Igen ám, de ha alaposan megfigyeled, ezek a jóemberek csak egy hatalmas és nehéz kört írnak le mindezzel, és egy nap önmagukban pont ugyanoda jutnak vissza, ahonnan elindultak. És jól van ez így, mert számukra akkor ez volt a tökéletes út és mód, hisz ez a kanyar, ez a sok belerakott energia, erő és akarat rengeteg mindenre megtanította őket.

De a sorsot nem lehet kicselezni, hisz az te magad vagy, és önmagaddal kergetőzni eléggé fárasztó egy idő után. Ezért nem működik hosszú távon a pozitív gondolkodás, vagy az általam fiatal koromban nagy sikerrel alkalmazott „rendelj az univerzumtól”- trükk, mert egyetlen dolgot nélkülöz: a megengedés hatalmas teremtőerejét. Attól kér segítséget úgymond, aki ellen lázadni próbál, és ez egy pontig működik is, ahogy a kisgyereknek is működik, ha apucitól kér vacsorát, ám egy szinten túl teljesen hatástalanná válik. A rendelj az univerzumtól a görcsös emberi akarat bűvészládikója. Játéknak, tapasztalatnak nagyon hasznos. De életstratégiaként nem működik, a bűvészkedés nem igazi mágia. És még egyszer kihangsúlyozom, ez nem arról szól, hogy ejtsük le lemondón a karjainkat magunk mellé, mondván, úgyse tehetek semmit, akkor hagyom az egészet a csudába, vagy pingvinezzünk vele tanácstalanul sóhajtozva, nincs mit tenni, minden mindegy, én úgyis csak a sorsom áldozata vagyok, dehogy. Én, aki fogtam magam, és mindent felégetve magam mögött két kilencévessel nekiindultam az ismeretlennek csak azért, mert békésebb, nyugodtabb életre vágytam, ilyet sose mondanék. Vagy én, aki egy magasabb erő hívó szavára konkrétan letettem a régi életem, és ezen elhívás szolgálatába álltam több mint egy évtizede, napi tíz órákat dolgozva minden világi haszon nélkül, sosem mondanám, ne cselekedj. Én épp azt mondom, tégy magadért! Csak ne a sorsod ellen, mert az egy teljesen más megélést eredményez. Fogadd el, amit az élet eléd tár, és táncolj vele együtt, és ne rángasd szegény táncpartneredet, mint kisgyerek anyukát a játékboltban. Számomra sokkal megengedőbb magatartás volt azt mondani, miután beláttam, én ezzel a békétlen, ökölrázó, pletykálkodó, a másik intim szféráját állandóan megsértő népséggel jelen pillanatban nem tudok tovább együtt élni, hogy engedek a bennem felbukkanó rossz érzések nyomásának, és elindulok békésebb helyet keresni magunknak. A konok akarat, a sorssal történő szembemenés számomra épp az lett volna, ha csak azért is maradok, mondván, nehogy már én menjek el onnan, ahová születtem. Nem, én ehelyett hagytam magam „elűzni” onnan, és nagyon jól tettem, az életem jobbra fordult ezzel a lépéssel, mert én itt sokkal inkább önmagam lehetek.

Tehát tégy magadért, légy aktív, cselekvő ember, ez nem mond ellent annak, amiről beszélek, csak el kell egy ponton túl engedni azt a támasztékot, amit az ellenállás mankója pakol a hónod alá. Az ezoterikusok nagy része hazudik, mert lehazudja az igazságot a valóság vásznáról, és egy szép, ám fals képet mázol rá, ezért is határolódtam el tőlük már a legelején az utamnak. Mert nem éreztem bennük azt a hihetetlen erőt, ami a megengedésből fakad. Ők emberként varázsolni akarnak az ego örömére, és nem megérteni a létük legmélyebb lényegét. Ideig-óráig sikerülhet nekik a bűvésztrükk, de aztán egy nap az egész hazugságparaván a nyakukba zuhan, és nem értik, most akkor ez mi volt. Semmi, csak egy tanulságos kanyar, ami visszavezetett a kiindulópontra.

Onnan tudom mindezt, hogy az én nyakamba is belezuhant ez a nagy, műanyag molinó, és magam is leírtam a saját izgalmas, fárasztó, ám tanulságos kanyarjaimat. Csak egy nap beláttam, hülyeség akaratosnak lenni, mert épp azt értettem meg, úgyis minden úgy lesz, ahogy lesz, ha akarom, ha nem, és meg lehet gyógyítani azt a gyereket akkor is, ha elfogadjuk az állapotát és mindazt, ami ezzel jár. Sőt, így könnyebb segíteni neki. Nem kell semmit így vagy úgy akarni, ragaszkodni a magam elképzeléseihez, nekem egyet kell tennem, azt az egy pontot, ahonnan már ezen az életen visszafelé semmit sem tudok módosítani, azt a pontot a legtökéletesebbre csiszolni magamban, és minden pillanatomban a szívem közepéből lépni felé egyet. A többi meg jön magától. Tök mindegy ugyanis, hogy a háttérből vágok ki egy Dóra alakú foltot, vagy egy Dóra alakú fehér alakot rakok a színes háttérre, a lényeg ugyanaz lesz, egy Dóra-hiány a valóságom által körülrajzolva, hogy lássam: ez vagyok én. Nekem egyszerűbb megoldásnak tűnt magamat nagyon alaposan és szépen körülrajzolnom egy vékony, hófehér lapra, könnyedén kivágnom ezt a formát, és csak ráhelyezni a kemény háttérre. Mert ezt még így tologatni is tudom rajta szabadon, netán kicsit formálni, és ennek köszönhetően néha képes vagyok megtapasztalni már e háromdimenziós létezés során is, hogy a bögre egyidejűleg eltört és nem, én elhajítottam, miközben nem, és így az az egy végpont tulajdonképpen számomra ugyanaz a hosszú egyenes lesz pont helyett, minden kezdeti lehetőséggel, ahonnan elindultam. Nem érzem, hogy szűkülnének az idő múlásával a lehetőségeim, sőt, én inkább úgy érzem, mint egy torpedójátékban: ahogy fogynak az üres mezők, úgy rajzolódik ki egyre szebben a hajóflottám a táblán. Nekem ez jóval több szabadságot ad, mintha az üres játékmező előtt ülnék még mindig. Magamnak lenni számomra a legfelszabadítóbb kaland, haladni önmagam felé egyszerűen észbontóan klassz élmény, és minél élesebben, határozottabban, összezártabban rajzol ki engem a valóságom, nekem annál teljesebb és ezáltal szabadabb a létem. De ehhez a megéléshez kellett ez a kicsit magányos meló a fehér, üres papírral. Mások a színes, ujjnyi vastag laminált kartont vagdossák egy életen át a kis bőrvágó ollójukkal maguk körül, vagy épp a nagy szabászollóval, aztán csodálkoznak, ha a kirajzolódó énjük cakkos, torz, nem is rájuk hasonlító, míg a világuk meg disszonáns, egyenetlen, érdes és szakadozott lesz.

Nos, ennyit kívántam elmondani, remélem, lesz, aki hasznát veszi az okfejtésemnek. Én mindenesetre minden perccel egyre közelebb kerülök önmagamhoz, és ahhoz az egyetlen egy célomhoz, ami igazán számít. Nekem csak az számít, semmi más. Minden más csak egy lépcső a hozzá vezető úton. És ezt a célomat már elértem, nekem kivételes mázlim van, mert erről már most kaptam bizonyosságot, de tán épp ez a tapasztalat jogosít fel arra, hogy téged is arra biztassalak: tudd, minden abba a pontba vezet, amiért ezt az egészet csinálod. Már megtörtént, az a pont már ott van, nem is tudod magad elől eltüntetni, most csak megnézed a filmet: nos, vajon hogy jutott el a hős arra a dicsőséges végpontra. Ami, ha ügyes vagy, nem is egy pont lesz, hanem maga a minden lehetőséget magában foglaló kezdő egyenes, a szépen kirajzolódott flottád a játékmezőn, csak már azzal a háttérrel, tudással, hogy annak pontjai miből fakadnak. Elengedés, megengedés, erő, tartás, keménység, rugalmasság, együttérzés és hála, kb. ezek a kulcsfogalmak ezen az önmagad felé vezető úton. Ami maga a jövőd. A múltba, a hagyományokba az kapaszkodik görcsösen, vasmarokkal, akinek nincs valós, megélt jövője. Kamaszkoromban volt egy idézet az íróasztalomon, talán Victor Hugótól, ami így hangzott: „Mitől félhetnénk mi, akiknek van hitünk?” Ma már átfogalmaznám ezt oly módon, hogy ugyan, mitől félhetne az, akinek biztos a jövője? Az ilyen ember megtörhetetlen, legyőzhetetlen, szabad és hatalmas. A jövő embere.

(LD, Illusztráció: Eiko Ojala)