A répa, a törpe és a pálcikaember – Adamus irkafirkák

– Nos, drága, ma megint játszunk, és megint mesélőst, jó? Ma kissé humorosabban fogunk megszólalni annak érdekében, hogy valamit jobban megérts, és ezáltal megélni is jobban meg tudj. Az lesz a játékunk, hogy én elkezdek egy történetet, ami kicsit furcsa lesz, és neked az a dolgod, hogy a végén vagy még furcsábbá tedd, vagy épphogy megpróbáld az én történetemet rendbe hozni. Érted a feladatot?
– Hellyel-közzel.
– Jó, nekünk ez most épp elég. Elkezdjük a játékot, közben majd úgyis belejössz, és aztán a végén, ahogy már megszokhattad, mutatok valamit neked, kiscsillagom, jó?
– Jó.
– No, akkor kezdjük az első történetet, ami egy répáról szól, aki nagyon kövér volt, s ezért úgy határozott, lefarag a súlyából egy kicsit. Azt tervezte, hogy kitipeg a konyhába, és megkeresi a répahámozót; igen ám, de önmagát nem tudta volna meghámozni, és így a súlyából egy kicsit lefaragni, ezért megkérte az uborkát, hogy tartson vele. Nos, az uborka igencsak kiakadt ezen a kérésen, eleve mit akar már tőle ez a hülye répa, másrészt meg hogyan hámozza ő meg a répát, amikor nincs is keze? A répa azonban azt felelte az uborka aggályoskodására, nyugi, megoldjuk, csak gyere velem. No, el is hagyták az éléskamrát, bementek a konyhába (persze lábuk sem volt, de ettől az apró részlettől most eltekintünk a tanulság kedvéért), és nagy nehezen megtalálták, kiborogatva az összes fiókot, a hámozót. Jó, intézkedetett a répa, most feküdj le a pultra, én alád csúsztatom a hámozó nyelét, és párszor végighúzom magam rajta. Ne aggódj, ha netán azt látod, hogy vérzem, nekem nincs vérem, az csak répalé lesz, oké? Az uborka morcosan bólintott, jó, jó csak igyekezz, nincs nekem erre időm. No, le is feküdt, a répa félig alátolta a hámozót, és addig izgett-mozgott a hámozó kilógó vége felett, míg végre sikerült egy jó nagy darabot kikanyarítania magából. Kész is vagyunk, állt fel elégedetten, a most leginkább egy torz C-betűre hajazó répa. Látod, milyen slank lettem? Az uborka kicsit megnyomódva és ezért szottyosan szembefordult eltorzult társával. Hát ne is haragudj, de rémesen nézel ki. Igen? Azt mondod? – forgolódott kevélyen a répa a roggyant uborka előtt. Miért, azt hiszed, te jobban festesz? No, erre az uborka …
És innen te folytatod, kedvesem, fejezd be nekem a történetet!
– Jézus, Adamus, várjál. Erre az uborka bedühödött, fogta a hámozót, ledöntötte a nem létező lábáról a répát, majd szép akkurátusan felcsíkozta. Na, most aztán tökéletes vagy, el is tűntél, nevetett. Vajon melyik csík vagy? Netán ez? Vagy ez a kis kunkori? – kérdezte, és lelökött egy szelet répát a pultról. – Nem, inkább ez! És mindaddig így tett, míg az egész, valaha volt répa nem hevert a földön egy kis kupacban, mint a száraz avar.
– Jaj de ügyes voltál, megyünk is tovább. A következő mese a gonosz törpéről szól, aki egy gomba alatt lakik, és abban leli örömét, hogy minden kirándulónak a bokájába kis, mérgezett nyilat lő. A meglőtt vándor lába estére bedagad, és nagyon sokszor a seb elfertőződik, begyullad, sőt, volt olyan kiránduló is, akinek amputálni kellett a lábát nem sokkal a támadás után. Sajnos a törpike nem tud ezekről az utóhatásokról, ennek híre már nem jut el hozzá, de azzal teljesen tisztában van, hogy a nyila felettébb mérgező, és iszonyatos kínokat okoz, mi több, ő úgy tudja, a lövése akár halálos is lehet (ebben azonban téved, de ezt mi nem áruljuk el neki, hadd higgye csak, hogy ő erősebb, mint amilyen valójában). Nos, és ez a törpike épp ott kuksol a gombája alatt, amikor meghallja, újabb áldozat érkezik. Remek, dörzsöli ocsmány kis kezeit, és már készíti elő a mérgezett nyilát. Jön is a kiránduló: egy óriási bakancs közelít a gomba felé. Ajaj, ez nem lesz jó, vakargatja fejét a gonosz kis törpe, mert látja ám, a bakancs egészen a kiránduló lábszáráig érő, vastag, bőr holmi. Sebaj, akkor majd kap nyilat a térdébe! Igen ám, csakhogy ehhez a törpének ki kell jönnie a gomba alól. Nem baj, mindent a cél érdekében, gondolja harciasan, és kissé kibújik a gomba védőernyője mögül. Épp akkor ér oda a túrázó, aki meglepő módon nem egy hatalmas, jól megtermett, negyvenéves férfi, hanem egy nagyon tündéri kislány. Nincs is nagy lába, csak a törpének ugye minden emberi láb gigantikusnak tűnik. A kislány azonnal észreveszi a törpét, hiszen jó szeme van az ilyesmihez. Elnézi egy darabig a mit sem sejtő kis szörnyet, majd hirtelen odalép a gombához, és leguggol a torz szerzet elé. Na, a törpe ettől úgy megrémül, hisz közelharchoz ő nagyon nem szokott, hogy azon nyomban kieseik a kis íj a kezéből. Hát te meg miféle rút szerzet vagy, nevet a kislány, hogy lehet valaki ennyire kicsi, göcsörtös és ápolatlan? Ember vagy, vagy netán valami kis állat? A törpe teljesen felbőszül a lány szavain, na, ezt megkeserülöd, gondolja, és elkezd kapkodva tapogatózni a falevelek között a leesett íj után, amikor a kislány hirtelen megfogja, felkapja a riadt szerzetet, majd a feláll a törpével együtt, és jó mélyen a szemébe néz.
Te jössz, kedvesem.
– Atyavilág, ez így nagyon nehéz, hallod. De oké. Jól megnézi magának a kislány a törpikét, még meg is forgatja, mint valami árucikket, aztán az arcába nevet. Mit csinálsz itt, kispajtás? Miért bujkálsz, miben mesterkedsz? Tudod, mit? Arra gondoltam, láss egy kis világot! – s erre fogja a törpikét, és a nadrágtartójánál fogva felakasztja egy magasabb faágra. Hékás, kalimpál a törpike, azonnal tegyél le, nem hagyhatsz itt, ám a kislány már el is indult, fütyörészve folytatta az útját. Már hogyne hagyhatnálak itt, hisz, lám, itt hagylak! És hogy miért csinálta ezt, amikor ő nem tudhatta, hogy a törpe gonosz? Azért, mert bár nem tudta, de érezte. És neki ez bőven elég volt, aztán mikor elindult, meg is lelte a parányi íjat a földön, felszedte, a zsebébe tömte, aztán este megmutatta a nagyapjának, aki véletlenül épp gyógyszerész volt. Kitudódott a gonoszság, a lány visszament a törpéért, berakta egy nagy, fekete zsákba, felvitte egy nagyon magas hegyre, és lerakta zsákostul egy fa alá. A zsák száját annyira épp kinyitotta, hogy a törpe nagy nehezen ki tudjon majd belőle kászálódni, de arról kezeskedett, hogy ez a rút szerzet többé kirándulókkal ne találkozhasson. Te, se füle, se farka ezeknek a sztoriknak.
– Így van, és most jön a harmadik, aztán mutatok valamit. Volt egyszer egy ceruzarajz, aki azonban nagyon pórul járt, mert a rajzoló nem fejezte be őt. Egy füle volt, másfél lába, és az egyik kezén két faág nőtt ujjak gyanánt, míg a másik keze valami tévedés folytán két alkarban végződött, ráadásul négy és hat ujjal mindkét végén. A fején három szál haj meredt az égnek, és a szeme is csálé volt, az ajka csak az arca bal felén volt megkezdve, és sajnálatos módon orra egyáltalán nem volt. Hát sejtheted mennyire ki volt borulva ez az alak, egész nap csak morgott, rázta az öklét a teremtője felé, azaz valahová oda, a fehér papír belsejébe, és csak sírt, panaszkodott, káromkodott, ahogy épp kedve hozta. No, egy nap szörnyű dolog történt, megjelent a lapon, amin ő lakott, egy hatalmas radír. Most azt tudni kell erről a krikszkraksz figuráról, hogy neki sejtelme sem volt arról, hogy van olyan, hogy papír. Ráadásul a rajzoló nagyon gonoszan bánt vele e téren is, mert nem hagyta üresen körülötte a lapot, hanem mindenféle irkafirkákat helyezett azon el, véletlenszerű szavakat, furcsa írásjeleket, pár számjegyet, és rengeteg értelmetlen vonalat, amilyen mellesleg ő maga, mármint a vonalemberke is volt. No és ezen a lapon megjelent egy hatalmas, narancssárga radír. A vonalember ebből semmi mást nem érzékelt, minthogy valami van az ő világában, ami egyáltalán nem illik oda. Jaj, panaszkodott, hát mi ez? Nem elég, hogy ilyen tökéletlen vagyok (bár azt tudni kell, arról fogalma sem volt, milyen a tökéletes, de azt nagyon jó érzékkel megérezte, hogy ő bizony nem az), és a világom is olyan zűrzavaros, s akkor most még itt van ez a nem is tudom mi! Félek tőle, utálom, ajaj, kezdeni kéne vele valamit. Igen ám, de a pálcikaember nem tudott mozogni sem térben, sem időben, ő csak volt, és azt hitte, létezik, mert néha megmozdult vele együtt maga a papír, hiszen alkotója ide-oda rakosgatta, miközben ezt-azt csinált az íróasztalon, amin a lap hánykolódott. Szóval ez a figura semmit sem tudott kezdeni a radírral. Ám egy nap ( azaz sok-sok idő múlva, mert azt is tudni kell, ami az íróasztalon egy másodperc volt, a papíron tíz év) a radír mozgásba lendült, és elkezdte átalakítani az ő szép kis világát, amit ez a fura szerzet már úgy megszokott. Eltűnt pár irka, és lassan valami furcsa, koszos és meghatározhatatlan minőséggel rendelkező entitások terítették be a lapot (a vonalembernek fogalma sem volt arról, hogy milyen az, ha valami a térben van). Jaj, mi ez, itt van a világ vége, sápítozott a torz figura, ám egyszer csak azt érezte, hozzáér a lábához ez az egyre terjedő, lassan már mindent behálózó, narancssárga valami. Segítség, visított a vonalrajz, merthogy a narancssárga entitás elkezdte kikezdeni a lábát. Jaj, a lábam, kapott volna eltűnő fél lábához szerencsétlen, ha lett volna módja mozogni a lapon, de hát nem volt. A narancssárga szörny egyre nagyobb részét falta be, mikor is elért a fejéig, és ott egy pillanatra megállt.
Te jössz, édesem.
– A vonalrajz teljesen megrémült, szentég, eltűnök! És behunyta volna csálé szemeit, ha képes lett volna rá. Ám hiába várta remegve, hogy most jön a megsemmisülés, nem történt semmi ilyen, ehelyett hirtelen eltűnt a sárga rém, és valami borzalmas erő, mint a vihar végigszántotta a világát, és eltüntette az összes apró, értelmezhetetlen, narancssárga jelenséget. És ő ott maradt egy üres világban egy csálé, üres fejként. Ezután valami még pokolibb dolog történt: a világa a fejével együtt összenyomódott, aztán még kisebbre összeroskadt, és valahogy önmagába belezuhant, egy gyűrött csomóvá vált, és a rajzember már nem valami végtelenséget látott felemás szemeivel maga körül, hanem az összegyűrt világának ráncai egyenesen belenyomódtak az arcába. Aztán repülni kezdett, majd zuhant, és végül megérkezett egy feneketlen mély sötétségbe, majd utolsó tudatfoszlányával még érzékelte, ahogy egy óriási fémtető hangosan rácsapódik. A kukásautó másnap jött, és pálcikaemberünk sorsát mi innentől már nem követjük nyomon.
– Remek, édes, és akkor most jön a játék lényege. Mindhárom mese rólad szólt, arról, aki vagy, és aki leszel. Az lesz a feladatod, hogy először is adj magadnak egy-egy nevet a három mese alapján, tehát három megnevezést várok arra, aki vagy. Olvasd el a meséket, és alkosd meg a neveket. És most jön az igazi játék: nevezd el magad ismét háromszor úgy, hogy a három név teljes ellentétét vonatkoztatod magadra. Tehát ha az egyik mese után azt a nevet tudod adni magadnak, hogy a gyáva, akkor most elnevezed magad bátornak, érthető?
– Tulajdonságokat adjak?
– Teljesen mindegy, nevet, bármit, ami mint név funkcionál.
– Oké.
–És amikor megvan a három név, az lesz a feladatod, hogy a következő alkalomig minden nap tegyél valamit a három új, azaz átalakított név nevében, valamit, ami méltó ahhoz, akit így hívnak.
– És ha valamelyik új név negatív lesz?
– Nem lesz, de ha az lesz, akkor tégy aszerint.
– Jó.
– És ha megvolt ez az egyhetes kis játék, egy lapra írj le egy mondatot magadról, amit a játék során megtapasztaltál. És ismét értékes felismerés birtokába jutsz. Akármilyen élethelyzetben vagy, ne hagyj ki egy napot sem, három aprócska tett a nap során. Érted a feladatot?
– Igen.
– Csináld meg, és megbeszéljük. A múltkori mesével kapcsolatban meg annyi a további feladat, hogy azt a minőséget, amit megéreztél magadból a játék során, ne engedd el, és tudd, az márpedig igaz. Jó?
– Jó.
– Köszönöm, angyalom.
– Én köszönöm.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)