A sötét lovag és a felemelkedés

– avagy feltűnik a színen Mefisztó –

Minden valamirevaló történetben eljön az idő, amikor az eddig oly logikusnak tűnő történetvezetés egy éles kanyarral megfordul, ellenkezőjébe csap át, mi több, teljesen kiesik az eddigi menetéből. Mint mikor egy jól álcázott kétéltű jármű hirtelen az úttestről a levegőbe száll, s ezzel aztán minden – ha fogalmazhatok most így – a feje tetejére áll. Ez az a pont, amikor a hős általában kilép az eddigi történetéből, hogy egy másik szerepben folytassa azt már más módon – természetesen az író szándékai szerint, s továbbra is a kemény fedél közé szorított lapok fogságában, puszta karakterekbe zárt jelentésként, ideaként. Ám ez a lépés közvetlenül előrevetíti az íróval történő végső azonosulást, ami a hőst kiemeli a könyv világából oda, ahol az ő története született. No de ezt meg kell előznie a mefisztói csavarnak, ahogy én magamban nevezem ezt a dolgot.

Ez egy elkerülhetetlen pont, egy amolyan utolsó próbatétel a hős számára, aki nagyon hosszú ideje keresgéli azt az ajtót, ami kivezeti őt a fekete karakterek látszólag szabad börtönéből. A minap az a hasonlat jutott eszembe, mikor az emberekről és az eléjük vetített látszatszabadságról gondolkodtam, hogy az ember nem más ezen a világon, mint a közlekedésben a trolibusz. Látszólag nem egy kötött pályán mozog, mint a villamos, a metró vagy a HÉV, s mégis sokkal közelebb áll ezen járművek mozgási szabadságához, mint egy sima busz, autó, motor – a levegőben repülő járművekről nem is beszélve. S ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a trolibusznak is megvan a maga létjogosultsága a közlekedésben – sőt, számos egyedi előnnyel rendelkezik a sima buszhoz képest –, no de ha a troli azt hiszi magáról csak azért, mert a kerekei nem egy sínpáron futnak, hogy ő bizony szabad, mint az autóbusz, és eszerint kíván mozogni, állandóan azt fogja érezni, lekapcsolódik valamiről ott fenn, ami számára a mozgásához, azaz a létezéséhez szükséges éltetető energiát biztosítja. Az ember az ember, és mint olyan egyáltalán nem szabad: az ember egy felső vezetékre csatlakoztatott jármű, és addig nem is lesz más, míg nem jön rá, mi okozza a létében ezt a szabadsághiányt. Nézelődik ekkor az ember, alaposan körbenéz, majd homlokára csap: megvan! Nem kell mást tennie, mint az energiaforrását onnan kintről önmagába áthelyezni egy belső tank révén! Persze ekkor is szüksége lesz energiaforrásra, ez nem vitás, no de hatalmas különbség van a között, hogy egy áramszedővel kapcsolódik ehhez folyamatosan, vagy képes már bármelyik útjába eső benzinkútból saját magába energiát áramoltatni. S azt gondolja, első lépés a szabaduláshoz ez: a szabad közlekedés immár megállás, lefulladás nélkül. Azonban ehhez legelőször egy belső tankot kell létrehozni, a busz áramszedőit leszerelni és egy kis belső átalakítással igazi busszá varázsolni. Ez egy elég komoly átállítási munka, s mint minden ilyen folyamat végén, itt is, mielőtt kiengednék a buszt a forgalomba, meg kell győződni arról, valóban jól működik-e, azaz sikerült-e maradéktalanul az átalakítás. No és ennek a tesztfolyamatnak a végső állomásán jelenik meg a fő minőségellenőr, aki afféle stresszpróbát végez az átalakított járművön, hasonlatosan az autógyárak töréstesztjeihez. Csakhogy a dologban továbbra is van egy nagy csavar (ahogy fenti példámban is), ám egyelőre ezt a minőségellenőrön kívül senki sem tudja, hiszen épp ez a dolog lényege: a tudatlanság kontra tudás…

Nos, honnan tudhatja az ember, hogy ezen a ponton áll a személyes fejlődésének, átalakulásának a végső állomásaként? Onnan, hogy épp azokat a részeit teszi próbára ez az úgynevezett „teszt”, amit e hosszú átalakító munka során, a szabad közlekedés reményében magából előhívott. Magyarán e próbamenet alatt nem a karosszériát vagy a motort, s nem is a kerekeket fogják megpróbálni a szakemberek, hanem épp azt a funkciót, amire az átalakítás irányult: a közlekedés szabadságát. „Mire használom fel a szellemi átalakulásom gyümölcseként leszüretelt igazságot és szabadságot a magam életében?” Ez a kérdés segít megválaszolni azt, hogy hol számíthatunk Mefisztó, Lucifer színre lépésére az életünkben. S ez a színre lépés pontosan úgy fog történni, ahogy ezt annyi, de annyi művészeti utalásban láthattuk már: a tesztet végző minőségellenőr beül az átalakított troliba és „helyzetbe” hozza azt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy alkut köt, szövetséget ajánl mondván: nos, nézzük, valóban képes vagy-e szabadon közlekedni? Ha igen, kimehetsz a forgalomba, ám ha nem, mész vissza a műhelybe! Már eleve a kérdés csalóka, de hát Mefisztó csavaros figura, kizár minden csalást, mégpedig azzal, hogy mindent a visszájára forgat, hogy valóban kiugrassza a nyulat a bokorból. Ugyanis neki úgyszólván az a célja, hogy megmutassa neked, erre egyáltalán nem vagy képes, éppen azzal, hogy abbéli hitedben erősít meg téged, hogy mi sem természetesebb annál, mint hogy képes vagy rá. Hiszen te már busz vagy, s nem troli! S mindent meg is fog tenni annak érdekében, hogy kényelmesen belehelyezkedhess az új busztudatod vezetőülésébe. Ezen a próbán épp azért nem tudod kicselezni a képzeletbeli hazugságvizsgáló-gépet, mert a választ valóban igaznak érzed, csakhogy épp azzal buksz le, hogy nem leng ki a mutató egy nyilvánvaló hazugság esetében, mint szegény, mit sem sejtő Kevinnek az Az ördög ügyvédje című örökbecsű filmben. Az ő igazi próbatétele pont akkor történt, amikor már azt hitte, sikeresen kiállta a próbát – s lényegében ezzel bukott végleg el. Nem hiába mondogatjuk egyre többen, hogy vigyázz, mert semmi sem az, aminek látszik; vigyázz, mert ott vagy a leggyengébb, ahol a legerősebbnek hiszed magad – hisz az igazi próbatétel épp attól nagyon komoly dolog, mert egyáltalán nem tűnik próbának. Az a csapda, amiről tudni lehet, kelepce, nem is igazi. Az a kísértés, amit neked csak le kell győznöd, csupán a leggyengébbek, legbutábbak számára minősül valódi szirénhangnak. Ám ez az utolsó csapda, ez a valódi kísértés épp attól veszélyes, hogy azt a látszatot kelti, ennek révén kerülöd ki a kelepcét és állsz ellen a „Gonosznak”. S aki ennek a trükknek bedől, épphogy belelép abba, amit elkerülni vágyott.

Ám nem kell félni, mert ez a teszt csak egy tükör, egy olyan tükör, ami megmutatja az embert önmagának hátulról is. Ám ehhez két tükör szükségeltetik: egy, amiben nézed a másiknak a tükörképét. Látod magad szemből is és hátulról is. És látszólag azt kell eldöntened, melyik az igazi éned. S nézed-nézed a tükörképek tükörképét, mígnem teljesen elveszel benne, mint egy végtelen folyosón álló alak. Miközben áll Mefisztó mosolyogva mögötted, kezében a tükre és azt kérdezi: nos, hol van az igazság? Melyik az álszakáll, s melyik az valódi? S amikor azt hiszed, megtaláltad a végső választ, hirtelen majd eléd áll és azt mondja, nos rángasd meg az én szakállamat is! S az az első mozdulatra leesik. Megtaláltad az igazságot azzal, hogy letermeltél róla egy hatalmas hazugságkupacot? Az igazi szabadság az áramszedő-mentesség és a teli tank? Aki így gondolkodik, az tulajdonképp azt mondja: áhá, ennek az igazságnak a pontjából látom már, hogy mi is a hazugság. Az igazi szakállt markolom és mondom a többire, hogy álszakáll. Csakhogy ez azért kelepce, mert így csak annyit állapítottál meg az egytükrös rendszerben nézve a tükörképedet, hogy amit nem látsz magadból, az a te hátad. S úgy tudod csak elkülöníteni a hasadtól, hogy azt mondod rá: a hát a has látványának hiánya. Csakhogy a dolog egy kettős tükörrendszerben teljesen másképp válik láthatóvá. Ott a dolog úgy fest, hogy meglátod, az igazság önmagában nem létezik, hisz az csak a felfedezett hazugságok mellékterméke. A hazugságszemétdomb körvonala, a tér azon része, ami körbeöleli ezt a szemétdombot. Minél több dologra tudod azt mondani magad körül, ugyan, hisz ez hazugság, annál nagyobbra nő benned az igazság. S minden, ami azt akarja elhitetni veled, hogy ő maga egy feletted álló igazság, csapdába csal, mert azt mondja, a fény önmagában létezik sötétség nélkül. „Amott a sötétség, de itt a fény!” S nem azt mondja, hogy ez itt egyetlen érme a maga két oldalával együtt, egyetlen korong, melynek egyik fele fekete, a másik fehér, hanem meri azt állítani, létezik önmagában egy fehér korong és egy fekete, s a kettőt el lehet egymástól választani. Hogy a világ egy olyan érme, aminek csak egy oldala van. Egy szemétdomb, aminek a térből kihasított térhiánya valóságosabb, mint maga a domb. Teljes paradoxon, amit a tudatlanság szül.

Van egy hatalmas kivetítő, ami az Igazság Táblája. Millió ledpontocskából áll, hogy kiírja az aktuális igazságot a nézőknek. Most egyre több kis pont jelenik meg a fekete táblán fehér fényként, lassan kirajzolva azt az igazságot, amit az emberek együttesen önmaguk számára láthatóvá tesznek ily módon. Már talán az élesebb szeműek ki is tudják olvasni, mi van a kivetítőn: Te magad vagy az igazság, hisz az önmagában nem létezik, s sosem létezett. Nem hiszed? „Ez az, Kevin, gyerünk, mutasd meg, mire vagy képes áramszedők nélkül! Teletöltöttem a tankod, indulás, Kevin, bizonyítsd be, milyen szabad vagy! Csodás autóbusz vagy Kevin, rajta, mutasd csak meg nekik!” S Kevin valóban nekilódul, és megmutatja. Csakhogy minden tankolásnál meg kell állnia, s a saját zsebéből fizetnie a benzinért. Troliként erre semmi szüksége nem volt, nem az ő dolga volt törődni mindezzel. Egy feladata volt, vigyázni arra, hogy az áramszedő le ne akadjon, mert akkor a jármű azonnal megáll. A troli pályája nem véletlenül ott vezet, ahová építették, ugyanis attól, hogy elhagyta a felső vezetéket s tankra cseréli, még az utasokat ugyanezen az útvonalon kell szállítania, mégpedig a menetrendben meghatározott ideig.

Azt mondja az embernek Mefisztó: ugyan, nem vagy te troli, te busz vagy! Csakhogy amikor kiürül a tank, magára hagyja. S igaza van, hisz csak így tud téged megmutatni önmagadnak hátulról. Az Algopyrin nem szőlőcukor, ezért is dobja vissza minden gyerek fintorogva, ha ráakad a cukros zacskóban. Egyszer azonban minden gyerek bekapja, hisz e keserű pirula éppen az az orvosság, ami a sok szőlőcukor okozta fogfájást hivatott enyhíteni. A valós szabadság nem az, hogy te buszként a városban oda mész, ahová csak akarsz, s a valós igazság sem valami, amit te egy szemétdombon meglelhetsz. Ez az a csapda, amibe ha belegyalogol az ember, mehet is vissza fájó lábbal a műhelybe mondván: rendben, beláttam, nem ez a megoldás. Akkor kérek inkább napelemet a buszom tetejére. S e ponton ér véget a film, ahogy a napelemet felajánló szerelő alak kikacsint a képből, luciferi mosollyal jelezvén a nézőknek: a főhős ismét elbukott, s bizony kell neki még egy jókora kört futnia ahhoz, hogy rájöjjön, hol volt a hiba és mi is a megoldás.

„Az árnyék éppen annyira gonosz létezés, mint amennyire mi, emberek jók vagyunk. Minél inkább erőfeszítéseket teszünk, hogy jó, kiemelkedő, tökéletes emberek legyünk, annál egyértelműbbé válik az árnyék sötét, gonosz, romboló irányba ható törekvése. Amikor az ember önmagát meghaladva próbál teljessé válni, az árnyék pokolra száll és Gonosz lesz belőle. Mégpedig azért, mert ha az ember önmagát meghaladó lénnyé válik, az a természeti világban éppolyan nagy bűn, mint ha önmaga alatti lénnyé válna.”
(Carl Jung)

Hogyan tudunk mégis önmagunk fölé emelkedni? Gondolom a fentiekből az már kiderült, hogy semmi esetre sem úgy, hogy az áramszedőket benzintankra, vagy napelemre cseréljük. Hogy emberként a hátunkra szárnyakat ragasztunk. Hanem az, hogy felfedezzük, a „vagyok” nem más, mint a „nem vagyok” körvonala, amit aztán így már tényleg szabadon meg tudunk élni. Amikor már nem kell minket kívülről körbevevő jármű ahhoz, hogy utazzunk, mert szét tudjuk törni annak kereteit, hiszen az „igazságkereső én” magává az igazsággá alakult. Mi a különbség tehát a Mefisztó által mutatott tükörkép és miközöttünk? Ha se nem troli, se nem busz, de még napelemes csodajárgány sem, hát akkor mik vagyunk ebben a Nagy Csúcsforgalomban? Mi az a valóban magasabb rendű közlekedési mód, amely az igazi szabadsággal ajándékoz meg anélkül, hogy annak súlyosan meg kellene kutanként fizetni az árát? Mi a különbség a között, ha az a kiindulópontom, hogy semmi nincs (ahol a semmi tagadása megteremti a valamit), és a között, ha azt mondom, valami van? Ha az a létem alapja, hogy nem vagyok, mint mikor az, hogy én vagyok? Mi a különbség a vándorló madárraj és az országúton haladó, tömött távolsági busz között? Érdemes elgondolkodni ezen, majd ezután magabiztosan várni Mefisztó trükkös tükrös megjelenését az életünkben; bátran megnézni magunkat elölről-hátulról, majd egy erőteljes mozdulattal összetörni mindkét tükröt, végleg megszüntetve ezzel a zárt folyosók, házak közé szorított utak „(rá)fizetős” rendszerét önmagunk körül.

***

(Ui.: Mit találok két héttel a fenti bejegyzésem után? Egy komoly, ám mégis hihetetlenül abszurd hírt, miszerint sorozatosan előfordul, hogy az utasoknak kell tolniuk az áramhiányban szenvedő trolit. Nem tudom kihagyni, hogy most ezt ne szúrjam ide be, annyira jól szemlélteti mindazt, amit e blogon megpróbáltam már sokféleképpen megfogalmazni, és az, hogy ráadásul pont arra a cikkemre rímel e zseniális példa, amiben a nagy tükörtartóról, Mefisztóról írok, még különösebbé teszi a párhuzamot…)

LD