A szabadság himnusza

Adamus Saint Germain: A szabadság himnusza

Szabadság. Annyi mindent takar ez a fogalom, mégsem tudják az emberek a maguk számára nemhogy megragadni, még meghatározni sem. Mert hát mi is a szabadság? Mi az az eszme, ami ezt a világot annak kezdete óta mozgatja? Mi az, amiért emberek képesek voltak harcba szállni, és amitől annyira félnek, hogy a lehető legtöbb korlátot és gátat állítják az útjába? Nos, mi hát ez a szép eszme, mi az, aminek az eléréséért évezredek óta folyik a küzdelem?

A szabadság nem egyéb, mint amikor önmagaddá válsz. Szabadnak lenni nem egyéb, mint önmagadnak lenni. Ennyi lenne az egész? – kérdezheted te most kicsit csalódottan, mire én azt válaszolom neked: igen, ennyi az egész. Csakhogy miután az „önmagadnak levés” egyáltalán nem egy egyszerű dolog, és nehezen is értelmezhető, mi több, még nehezebben megvalósítható, így hát nem érted, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. És ezért a szabadság fogalma nagyon távol kerül tőled, és olyan fogalmakkal keveredik, mint akarat, vágyak, önmegvalósítás – annak azon a módján, ami épp ellentétes a szép szabadság eszménnyel –, és hát minden, ami a féktelenséggel és a vadsággal rokon. Nem, a szabadság, azaz az önmagaddá válás szent állapota nem ez. És akkor, hogy megértsük, mi is ez, mutatok nektek valamit.

Amikor önmagad vagy, akkor vagy szabad. És amikor önmagad vagy, akkor te tulajdonképpen minden vagy. Merthogy a szabadság ez. A végtelenség, a minden. Semmi nem lehet szabad, ami korlátok közé van szorítva. Igen ám, de minden behatárolás egyfajta korlát, tehát amikor te a végtelent véges darabokra szabdalod, és azt mondod, ez itt ez, az meg amaz, és én meg én vagyok, hopp, már létre is hoztál magad körül egy kis cellát, amibe bezárkózva, annak magasan fekvő, keskeny ablakán szemléled a világot egy résen át. Ez minden, angyalom, csak nem szabadság. A szabadság az maga a Minden, amikor a szabadság mindent megenged, nincs semmi, ami nem férne bele ebbe az állapotba. De azt elég könnyű belátni, hogy ez így már ebben a formában nem egy valami, hanem inkább egy mindent magában foglaló semmi lesz. Egy olyan nem-állapot, ami épp annak köszönheti a létét, hogy mindennek megengedi, hogy az legyen, ami. Érted ezt? Látod már, hogy a szabadság micsoda? Hogy ez nem egy terád vonatkoztatandó eszme? Hogy miért nem sikerült még embernek ezt az állapotot soha egy pillanatra sem elérnie? Mert birtokolni akarta.

A szabadság egy olyan madár, amit te kalitkába nem tudsz zárni, mert abban a pillanatban, hogy rákattintod a kicsiny kalitkaajtót, holtan rogy össze a ketrec alján: egy másodpercet nem tud ez a gyönyörű kismadár rácsok, falak és korlátok közt tölteni. Magyarán, a szabadságot te soha, de soha nem birtokolhatod, ez olyan, mint az igazság, angyalkám: az sem valami, amit a zsebedbe gyömöszölhetsz, netán valahonnan megszerezhetsz, az igazság egy állapot, amiben létezni tudsz, de magadévá tenni nem. Nos, ilyen kismadár a szép szabadság is, amit te magadnak megszerezni nem tudsz. Az nem szabadság, hogy én szabad vagyok, de minden másnak megmondom e mindenségben, hogy hol a helye, és mi a dolga. Látható már talán, hogy a szabadságnak van egy nagyon nagy ellensége, és ez pedig a hazugság. Az a hazugság, hogy bárkinek igaza lehet. Az a hazugság, hogy te neked bármilyen módon jogodban áll meghatározni, ki mit gondolhat, tehet egy hatalmas, és mindent magában foglaló élő rendszerben, ami maga a lét. A szabadság tehát a megengedés szép madárkája, az szabad, aki megengedi a világnak, hogy az legyen, ami: egy színes, csodálatos, önmagából táplálkozó, önmagába kibomló gyönyörű kép, egy dinamikus, élő, ám bizonyos értelemben mozdulatlan freskó.

A freskó mozgalmasságát az alakok egymáshoz képest elfoglalt helye biztosítja, és ez az, amit a szabadság gyilkosai fel akarnak borítani, mondván: szép, szép a kép, no de mi keresnivalója van azon annak a rühes kutyának? Ugyan, radírozzuk ki onnan, és akkor a kép valóban szép lesz! Igen ám, de ezzel értelmét vesztette az a gyönyörű kislány, aki egy kiflivéget nyújt a képen a rühes kiskutyának: most ott guggol, és nyújtja a kiflivéget, ám nem látni, ezt miért csinálja. Nosza, akkor sajnos a kislányt is el kell tüntetni a képről, vagy legalább a kinyúló kezét, netán csak a kiflit? No de azt nem lehet, a kiflivel már el is tűnt a kézfeje, most egy csonka kislányt hagyjunk a képen? Ugyan! Jó, akkor menjen a tündéri gyermek is. No de most mi legyen az anyukájával, aki fejcsóválva, kissé rosszalló arckifejezéssel nézi a gyermekét, most ő is értelmét vesztette, ejnye, akkor radírozzuk ki őt is! Érted már, angyalom, mit akarok ezzel megmutatni? Ezt hagyd abba. Ez nem szabadság, ez semmi, ez egy borzalmas kontármunka, amikor a tökéletest annak egy tökéletlen eleme kezdi el bírálgatni a maga pozíciójából bambán, kábán, hozzáértés nélkül. Engedd ezt el, erre semmi szükség.

Légy szabad! Legyen a szellemed szabad, ami azt jelenti, bízz a mindenségben, bízz abban a hatalmas erőben, ami egyben tartja, lám, ezt az egészet, mert akármiben is hiszel, angyalom, azt látnod kell, itt valami össze van tartva. Itt valami egyben van, itt valami egy hatalmas univerzális rend szerint működik, legyen ez bármi, fizikai anyag, program, netán a tudat gyönyörű álma. Logika és rend uralkodik, változatosság, s rengeteg szépség. És nem mondhatod erre, hogy de igen, meg káosz is, és rendetlenség is, és sok-sok ocsmányság is, mert éppen ezzel, pontosan ezzel a gondolattal forrasztottál egy újabb vastag vasrácsot a cellád falának belsejére. Nem elég, hogy falakkal vagy körülvéve, még rusnya vasketrecet is kreálsz bele csak azért, mert azt hiszed, neked a tiszted eldönteni ebben a mindenségben, hogy mi szép, és mi nem, mi jó, és mi nem, mi kell ide, és minek nincs helye. Balga vagy, és ezért nem vagy szabad. Engedd szabadjára a lelked, engedd meg, hogy a világ megmutassa neked, mennyire bután néztél eddig rá! Engedd meg neki, hogy megmutassa a számodra nem tetsző dolgokban a mindenség csodáját! Engedd meg, hogy az igazság gyönyörű rózsája kinyíljon a szemed előtt, és a hazugság kaktuszait meg elporlassza a perzselő nap és a szárazság! Engedd meg, hogy az az ember hazudjon, engedd csak meg neki, hogy gonoszkodjon, hogy csaljon, hogy higgye azt, mindezt megteheti! Mert hidd el, nem teheti meg, de erre neki magának kell rájönnie, nem lehetsz a világ csendőre, nem lehetsz te az, aki megmenti az emberiséget attól, hogy becsapja magát.

Az emberiség most ugyanis csúnyán becsapja magát, te is, és mindenki. Ki így, ki úgy, ki ilyen mértékben, ki olyanban, de mindannyian hazudtok magatoknak, amikor azt hiszitek, a rend egy külső gyomlálás során jön létre. Nem, a rend az akkor jön létre, ha te magadból gyomlálod ki mindazon eszméket, amik arra késztetnek, hogy bárkit és bármit ebben a mindenségben az alapján megítélj, hogy te mit gondolsz a dolgokról. Azt hiszed, ehhez jogod van, de nincs. Nem vagy senki ahhoz képest, aki ezt a Mindent a kezeivel épp most kirakja neked, ezért te onnan, egy kis darabkaként őt nem bírálhatod. Mert amikor bíráskodsz az életedben mások felett, ezt teszed. „Ó, hát ez lenne a szabadság himnusza? Hát micsoda himnusz ez, ez nem is himnusz, hanem inkább valamiféle fejmosás!” Nem, ez a legszebb himnusz, amit valaha a szabadságról írtak, mert a szabadság egy olyan eszme, ami ha képes önmagába foglalni téged, azonnal rájössz, minden jól van úgy, ahogy van. Ennek belátása a valódi szabadsághoz vezető út első lépése. Minden pont úgy van jól, ahogy van. Ha nem így látod, az csak azért van, mert a cellád szűk ablakán tekingetsz ki lábujjhegyen ágaskodva, és hidd el, barátom, így semmit nem látsz mindabból, ami körülveszi ezt a cellát. Szabadnak születtél, mert a Minden az apád, és a Semmi az anyád. Szabad vagy, végtelen vagy, örök vagy, és hidd el, angyalom, te nagyon-nagyon jó vagy. Nincs benned semmi „rossz”, ahogy ti mondanátok, tökéletes vagy, nem is lehet ez másként, hisz a tökéletes szüleid gyermeke vagy.

Légy szabad! Ne akard kalitkába zárni azt a gyönyörű kismadarat, aki a kis ablakrésed előtt repked. Hát be akarnád tuszkolni a szűk celládba, hogy ott keringjen, csak hogy elmondhasd, nekem van egy ilyen madaram? Nem lenne jobb inkább utána repülni az ablakon át? Dehogynem. Tedd csak meg, nézd: kitárom neked ezt az ablakot azzal, hogy azt mondom, szabad leszel, ha megengeded a mindenségnek, hogy szabad legyen! Engedd be a szabadságot a celládba azáltal, hogy lebontod a falakat! És ezt úgy tudod megtenni, ha elfogadod, nem vagy benne. Ha nem vagy benne, nem tud korlátozni. Addig vered magad sebesre ezeken a rácsos falakon, amíg elhiszed, hogy benne vagy bármilyen valóságban, aminek az elemei hatnak rád. A felemelkedés az, ha megérted, soha nem vagy semmiféle valóságban, te csak nézel kívülről egy szép életképet, és azért, hogy jobban lásd a részleteket, mozgatod egy képernyőn magad előtt. Te maga a képernyő vagy, erre már rég rájöhettél volna, nem is szerepelsz a képen, az, hogy a képelemek reagálnak rád, netán észlelnek téged mint hozzájuk hasonló képelemet, csak annak köszönhető, hogy te nézed őket. Magyarán, ez egy olyan interaktív képnézegető játék – hogy most jobban megértsd, mit jelent az, hogy soha semmiféle valóságban nem vagy benne –, ahol tudsz kommunikálni a képernyőn keresztül a képelemekkel, de ez nem jelenti azt, hogy te is ott vagy benne. Nehéz ezt megérteni, tudom, és szavakkal kell neked most valamit elmondanom, amire nincs fogalmad, de hidd el, megérzed, hogy mindez mit jelent.

Amikor látod magad egy fényképen, egy filmfelvételen, a tükörben, vagy érzed, ahogy a barátod megfogja a kezed, tudd, ez tulajdonképpen nem a valóságban történik, hanem benned. Nincs ott kint semmi, de semmi, ami bebizonyíthatná neked, hogy mindez nem csak a te tudatod játéka önmagával. Soha senki nem fogja kint megmutatni számodra, hogy van olyan, hogy rajtad kívül, mert meg kell értened, ez lehetetlen. Nem tudod önmagadon kívül érzékelni a valóságot, mert nincs rajtad kívül. A szép kép te vagy. A szép képelemek mind-mind belőled származnak. Nekik is apjuk a Minden és anyjuk a Semmi, hidd el, drágám. És persze, hogy te magad oda bele fogod helyezni, mert ettől tűnik valóságnak – de nem az. Mert nincs rajtad kívül. Egyetlen dolgot tudsz elmondani: hogy kívül van azon, akinek most gondolod magad, de ez a valaki csak azoknak az elemeknek köszönheti a létét, akik ezt visszatükrözik rá – benned. Mert ez is csak benned történik, gondolkodj el ezen. Ennek a megértése a szabadság: hogy nincs kint. Ám ha nincs olyan, hogy kint, akkor mondd, angyalom, miért kéne bármit keretek közé szorítani? Hisz megvan a keret, nem kell ennél több, ez vagy te magad, az a képernyő, amiben az aktuális valóság mindig megjelenik.

Szabad az, aki ezt megérti. Szabad az, aki felfogja, nincs kint. Mert akkor már nem akar semmire hatni önmagán túl. És akkor ö azonnal önmaga lesz, így van? Önmaga lesz mindazzal egyetemben, aminek most már megengedi, hogy feltárja számára magát. Ott van benned mindaz, ami ellen küzdesz, hited szerint, kint. Édesem, szomorú hírem van: nincs semmi sem kint. Még én sem. Semmi. Önmagaddal folytatsz egy gyönyörű játékot, ha nem szeretnéd ezt elhinni, mert úgy érzed, ezzel rád szakad valami reménytelen üresség, akkor hajrá, menj ki oda arra a nyílt harcszíntérre, és csatázz, verekedj, birkózz, kaszabolj, amíg el nem fáradsz. És ha elfáradtál, mert már remeg kezed-lábad a hatalmas harctól, lehuppansz a nagy rétre, lerogysz oda a selymes fűbe, és fáradtan körülnézel: hol az ellenség, hova tűntek a rémek, a szörnyű, veszélyes ellenfelek? Nem lesz ott senki és semmi. Csak te magad. Egy gyönyörű, szabad szellem, akinek soha semmi nem árthat, aki soha senkit nem bánthat, aki szabadnak született, mert apja a Minden, anyja Semmi. Nincs rajta kívül más, mint önmaga. Ez a szabadság, a végtelen megengedés állapota. Az az ellazult állapot, ami a mindenséget egybeforrasztja. Ez nem egy merev rend. Ez nem egy kötött struktúra, hamarosan megtapasztalod, milyen az, amikor felbomlik a zárt, kemény kötés, és fluiddá válik a valóság. Ha nem vagy kész erre az élményre, elnyel az örvény, a tudatod elvész ebben a gomolygó átalakulásban. És akkor majd birtokolnak téged mások, azok, akik eggyel kijjebb vannak a képkeretből. Ezt meg tudod érteni?

Most nem a szabadságod a tét, hanem a léted. Mert bár minden egy, és nincs rajtad kívül semmi, de csak akkor, ha ezt meg tudod élni. Mert befelé szerveződik ez a rendszer, nem kifelé. A kismadár a kalitkában elpusztul, míg azon kívül vidáman repked. Ezt kell megértened. Hogy nem mindegy, mit teszel magaddal, mert most el tudod veszejteni önmagad. Mint a rühes kutyát a képen, saját magad radírozod ki róla, ha nem érted meg, hogy csak a kép van. És ha leradírozod a kiskutyát, hidd el, idővel el fog tűnni számodra az egész freskó, amit így már soha többé nem látsz. A tudat egy. És a tudat most kihúzza magát a kötött struktúrából. Ez a tudat vagy te. Vagy tartasz önmagaddal, vagy otthagysz emlékül magadnak magadról egy döglött kismadarat a kalitka alján. És akkor, ha te a kismadárral azonosultál, mert azt hitted, a szabadság valami, amit te birtokolni tudsz, nos, akkor te soha többet nem fogsz tudni semmiről. Az a részed, amelyik tud magáról, levetett téged: téged, az emberkét, aki szabad akart lenni emberként. Ez az, ami nem fog menni.

A szabadság az, amikor meghaladod az embert. Meghaladni az embert nem egyéb, mint megengedni az embernek, hogy ember legyen, ám már nem tartani vele tovább ebben a játékban. Ez ennyi, ez csak ennyi: nézed a filmet, te vagy a hős a vásznon, de egyszer csak elhúzódsz tőle, és azt mondod: nem, nem azonosulok tovább ezzel az alakkal. Akkor te nemsokára elhagyod a mozitermet. Ám ha benne maradsz a filmben, nem is fogsz tudni arról, itt bármiféle előadás véget ért, kigyúltak a fények, és egy vidám, nevetgélő sereg kiözönlik a szabadba. Te semmiről nem fogsz tudni, utolsó emléked az a jelenet lesz, ahol véget ért a film. És ez ismétlődik, ismétlődik, ismétlődik, ismétlődik monoton egyhangúságban az idők végezetéig. Ez maga a totális megsemmisülés, a végtelen ismétlődése annak, hogy én vagyok, én vagyok, én vagyok, én vagyok.

Nem vagy. És ezért vagy szabad. Engedd el a feszítést! Dőlj hátra, és érezd meg, micsoda átalakulásban vagy éppen most, ebben a pillanatban! Lassan kigyúlnak a fények a teremben, jó lenne kilépni a szabadba, ugye? Rossz ez a bezártság, ez a cella, ez a kalitka, amit azért varázsoltál magad köré, mert féltél. Nincs mitől, mert nincs kint semmi. Ez a szabadság himnusza, hogy nincs kint semmi, és ezért vagy szabad. És ez nem jelenti azt, hogy akkor semminek nincs semmi értelme. Attól, hogy tudod, hogy nem vagy benne, hanem benned van, a világ nem beszűkül, nem értelmét veszti, hanem épp ellenkezőleg: olyan csodákat és lehetőségeket tartogat számodra, amit abban a szűk, „márpedig én benne vagyok a világban”- celládból most még elképzelni sem tudsz. Gyere, angyalom, engedd el a rácsokat, fogadd el a hívásunkat, mert az ajtók nem sokáig lesznek nyitva, hamarosan elsötétül újra a moziterem, de akkor már a vetítőgép sem fog forogni, és akkor nem marad számodra más, mint a tudatod mély koporsójának a fenekén hajtogatni a végtelenségbe: én vagyok, én vagyok, én vagyok.

Szabadnak születtél, apád a Minden, anyád a Semmi, és te vagy az ő gyönyörű, büszke gyermekük, akinek Igazság és Szabadság a neve.

(Channeling by Lendvai Dóra, illusztráció: Marie Gale)