A szabadságról beszélgettünk

Új podcast beszélgetés született, mégpedig a szabadságról. Most ezt inkább nem ragoznám túl, teljesen nyilvánvalóan látható, lassan minden e köré a fogalom köré fog csoportosulni. Két dolog lesz az, ami ebben a most következő időszakban mindennél fontosabbá válik majd az emberek számára: a tudás (információ, fejlődés, technológia) és a szabadság (gazdasági, gondolati, szociális, fizikai). A régi vonat megállt. Köhögött, prüszkölt, rángatózott, még kicsit túl is futott, aztán hatalmas, csörömpölő csikorgással, füstfelhőbe borítva a tájat megtorpant. Soha többé nem szeli már vígan a lankákat, nem kattognak  fogaskerekei, és nem jön már a kalauz sem, hogy kilyukassza a kartonjegyed. Le kell szállni, ezt az utasok zöme még nem értette meg, de majd belátja, nem, ez a vonat már nem viszi el őt oda, ahová igyekszik. Páran már az új, lebegő mágnes vasút kényelmes, tágas foteljeiben ülnek, és várják az indulást. Számukra nagyon élvezetes lesz az új út, hisz maguk választhatták ki a helyüket. Még mindig nincs túl nagy zsúfoltság, aki akar, bőven találhat még magának nagyon klassz és kényelmes üléseket. Ám sokan fel sem fognak szállni a „csodavonatra” – ahogy ők hívják. Maradnak a régin, hogy aztán nagy lökdösődés közepette lesodródjanak a töltés köveire. Nagy lesz a tömeg, és az új vonat egy napon elindul. Halkan, kattogás és füst nélkül. Viszi az új utasokat. És mi lesz azokkal, akik a peronon maradtak, ne adj’ isten a ragacsos régi fülkékben? Láttatok már olyan filmtrükköt, ahol egy élő utca képe átalakul kis maketté, ahogy távolodik a kamera? Mi lett az írógéppel, a gőzhajóval, a lúdtollal, Ptolemaiosz világképével, Rousseau nézeteivel, Newton fizikájával és az inkvizícióval? Semmi, a miénk marad örökké, amíg csak világ a világ.

A beszélgetéshez adalékként beidézem a Párbeszédek ide illő fejezetét. Van egy idevágó fejezet a Hol volt, hol nem volt könyvben is, de ez az alapja annak. Olvassátok figyelmesen!

 ***

 Beszélgessünk a szabadságról

– Ma a szabadságról fogunk beszélgetni, mégpedig olyan módon, hogy elkezdelek ezzel a beszélgetéssel megtanítani arra, hogy hogyan tudsz valóban szabaddá válni, és azt is megmutatom, miért nem kell félned attól, hogy bárki korlátozza vagy elveszi a szabadságodat, jó lesz?
– Csodás, igazi ajándékot kapok ezzel tőled, azt gondolom.
– Jó, édes, azonban most ezt úgy fogjuk elkezdeni, hogy megvizsgálunk mindent az ellenkező oldalról, és arra kérlek, készülj fel, mert ma meglátogatunk egy börtönt, mégpedig egy olyan börtönt, ahol nagyon szigorú körülmények között vannak a fogvatartottak, nem lesz valami kellemes séta, de hasznos mindenképpen.
– Állok elébe.
– Arra kérlek, mielőtt elindulunk, gondold végig azt, hogy egy ilyen helyen mi lehet számodra a legriasztóbb dolog, s ezt fogalmazd meg nekem az által, hogy ha a szabadság ellentéte a rabság – most nevezzük így –, az miért borzalmas állapot számodra?
– Mert egyrészt elveszi a szabad mozgásteremet, azaz már egyáltalán nem mondhatom, hogy a magam ura vagyok, másodsorban minden rabság ellenkezik az ember eredendő szabadságvágyával, pontosabban az egyén azon álláspontjával, hogy őt ez a szabadság mindenképpen megilleti.
– Még akkor is, ha egy bizonyos pontból jogosnak tűnik az ő rabsága?
– Igen, mert akinek elveszik a szabadságát, az ezt sosem éli meg jogosnak, a büntetést talán igen, de a szabadság elvesztését nem, ezt a legnehezebb emberileg talán feldolgozni.
– No jó, látom már, hogy mi az a pont benned, amire figyelnünk kell majd e séta során, az a fajta félelem, hogy nehogy te is e börtön falai közt maradj, valami szörnyű tévedés folytán. S meglátod, meg fogom ma mutatni, hogy ez egész egyszerűen számodra lehetetlen, a szabadságod soha senki nem veheti el, még ha ma úgy is látod, amennyiben mások szabadságát el lehet csak úgy venni, te sem lehetsz biztonságban. Vegyünk fel ma valami egyszerű ruhát, azt javaslom, öltözz végtelenül egyszerűen és egy cseppet sem kihívóan, ez, meglátod, fontos dolog, amikor ilyen helyre látogatunk. S miközben kiválasztod a megfelelő ruhákat, tudnál arra válaszolni, hogy a szabadság az a te életedben most hogyan jelenik meg?
– Hogyan jelenik meg? Egyfajta korlátok közti szabadságként. Mondhatnám, szabad vagyok, de csak addig, amíg bizonyos korlátokat nem lépek át, azaz megmaradok a kerítésen belül, s akkor ott azt tehetek, amit e hely lehetővé tesz.
– Nocsak, s ez valós szabadság?
– Nem valós, ám mindenképpen megélhető szabadság, a szabadságnak egy olyan módja, ami addig jelent szabadságot számomra, amíg az én szabadságom mások szabadságát nem korlátozza.
– No, édesem, ez az a ruha, amit ma semmiképpen nem vethetsz fel, színes, csiricsáré, hivalkodó és rendkívül provokatív, csak bajt hozna a fejedre. Válasszunk valami mást, gyere, segítek! Azt mondod, a szabadságod addig szabadság, amíg azon a kerítésen belül éled meg, ami nem nyúlik át más udvarába, azaz a szabadság – ha egyáltalán nevezhetjük még ezek után annak – az egy relatív viszonyfogalom?
– Igen, mindenképpen, a szabadság mint eszme az nem feltétlenül az egyén korlátlan szabadságát jelenti, hanem a szabadság megtestesülését az egyéni szabadságok összehangolása által.
– Rémesek ezek a ruhák, édesem, annyira sok színből állnak, hogy képtelenség harmonikusnak látni, sok a fodor, a csipke, olyan az egész, mint valami nagyon vacak, vásári komédiás jelmez. S azt mondtam, segítek, és most előveszek neked a szekrényből egy egyszerű fehér nadrágot és egy bő, kényelmes pulcsit, a szabása teljesen átlagos, s a színe meg friss, de semmi esetre sem hivalkodó. S azért, hogy ne érezd magad ennyire vakítónak ebben a ruházatban, adok hozzá egy elegáns fekete kiskabátot, s meglátod, ez az öltözék tökéletes lesz a börtönbe, ahová ellátogatunk. S nézd meg a ruhád, ami azt mondja, vagy szabad vagy, vagy nem. A szabadság nem lehet relatív, mert az már nem szabadság, s nem lehet a szabadságod egy olyan állapot sem, ami bárkinek a szabadságát elveheti, mert az már megint nem valós szabadság. A te szabadságod akkor maradéktalan, ha nincs semmilyen korlátok közé szorítva, s mindeközben megteremti rajtad kívül mindazon létezők szabadságát is, akikkel együtt te a magad szabadságát megéled. Ha csak egy létező szabadságát is elveszi a te szabadságod, te sem lehetsz szabad, ezt tudnod kell. Nagyon csinos vagy, édes, ebben az egyszerű ruházatban.
– Az lehet, de amit mondasz, kivitelezhetetlen, ebben biztos vagyok, nem tudok úgy maradéktalanul és korlátlanul szabad lenni ennyi ember között, hogy ezzel valakinek a szabadságát, akár csak egy kicsit is, de ne korlátozzam.
– Dehogynem, ezt fogom megmutatni ma számodra, pontosabban első lépésben azt, hogy miért nem szabad félned soha a szabadságod elvesztésétől. Indulhatunk, felkészültél?
– Igen.
– Autóval megyünk, mert nagyon messze van ez a börtön, egy olyan kietlen helyen, ahová nagyon kacskaringós út vezet, hogy ne lehessen könnyen megtalálni, sok kereszteződés fogja tűzdelni az utunkat, és csak magunkra hagyatkozhatunk az úton, mert táblák nem mutatják e börtönhöz vezető út irányát. S amíg kanyargunk az autóval ezeken a kicsit baljósnak tűnő utakon, elbeszélgetünk arról, hogy amikor azt mondod, a szabadságod csak egy adott kereten belül megélhető szabadság, akkor mit mondhatunk arról, mi ez a keret? Azt kell most meghatároznod, mi az a kerítés, amin túl nem léphetsz a szabadságoddal.
– Ez az a társadalmi keret, amit a szokásjog, az illem, a törvények, a különféle jogszabályok határoznak meg számomra.
– Tehát ezt a kerítést nem te emelted önmagadnak, védvén mások szabadságát, hanem mások emelték neked?
– Persze, azt is mondhatnám, e kerítésen belülre születtem, és ez egy olyan körbekerített rész számomra, ami egyfajta eleve meglévő adottság.
– Vannak, akik megkérdőjelezik ezt az eleve odaépített kerítést és megpróbálnak átmászni rajta?
– Hajaj, nagyon is sokan, s ők azok, akikhez meglátásom szerint most igyekszünk.
– No, tehát arra válaszolj, amit kérdeztem, van olyan, aki megpróbál átmászni a kerítésen?
– Van.
– S hogyan teszi mindezt?
– Úgy, hogy fütyül az illemre, a szokásokra, a jogszabályokra, fütyül arra, hogy amit tesz, az másnak a kárára lehet.
– Tehát ezek a kerítést mászó emberek mind valami „rosszaságot” követnek el?
– A társadalom szempontjából, szerintem, igen.
– S van olyan kerítésre felmerészkedő, netán azt átmászó, aki a te meglátásod szerint mindezt valami „jó” érdekében teszi?
– Van, de ők máshogy másznak át a kerítésen, ők ezt nem önmagukért, hanem épp a közösségért teszik. Tehát az első csoport, meglátásom szerint, megpróbálja figyelmen kívül hagyni a kerítést és átmászik rajta, s ezzel megkárosítja a kerítésen belül élőket, míg a második csoport nem átmászik egyedül a kerítésen, hanem arrébb tolja azt, ledönti azt, és újat épít, s ezt azok érdekében teszi, akiknek így megnő a mozgásterük e kerítés falain belül.
– No, valóban nagyon kacskaringós úton jutottunk ide, de lám, meg is érkeztünk, s itt van előtted az a hatalmas kerítés, amiről beszéltünk, nem is nevezném kerítésnek, hisz ez egy kőfal, ami olyan magas, hogy nem is tudsz átlátni rajta. Kaput egyelőre nem látunk, ám a fal tetején szögesdrótot helyeztek el, amibe még áramot is vezettek, úgyhogy jobb, ha mostantól nem teszel semmit az én utasításom nélkül, jó?
– Rendben.
– S mielőtt bebocsátást kérnénk a szigorú őröktől, vizsgáljuk meg ezt a falat alaposabban, mert amíg kint vagyunk, csak addig tudunk olyan távolságba menni e faltól, hogy rálássunk egyben. Gyere, szállj ki az autóból, és ezen a nagyon poros és szürke úton menjünk kicsit messzebb a faltól és nézzük meg. Te hogy érzed, képes lennél most átmászni ezen a falon?
– Nem, semmi esetre sem.
– Meg tudnád nekem fogalmazni pontosan, hogy miért?
– Mert valóban ez egy hatalmas fal, ráadásul olyan fal, amit sokan védenek, tehát nemcsak a fal jelenti az akadályt, hanem azok az őrök és önkéntes védők is, akik az első ilyen mozdulatomra lecsapnának.
– Félsz tőlük?
– Igen, ha a falmászásra gondolok, félek. Akkor nincs félnivalóm, ha megmaradok a fal által nyújtott keretek között.
– Jó, azt mondd meg még nekem erről a falról, hogy miért nem látunk rajta kaput?
– Mert talán nincs is kapu?
– Ezzel azt mondod, nincs mozgás a falon belül és azon kívül? Aki bent van, sosem jöhet ki, és aki kint van, ide bizony be nem mehet – ezt mondod?
– Várjál, átgondolom. Ha a fal nem más, mint az a keret, amit számomra a mindenkori társadalom meghatároz mint a szabadságom mozgásterét, akkor azt kell mondanom, hogy de, van ki-be járkálás, de a kerítést nem lehet lerombolni, s aki kimegy innen, azt mindig visszatoloncolják, aki meg kintről jön be, bár ezen még gondolkodnom kellene, ez pontosan kire vonatkozóan történhet meg, az bent marad, kicsit nehezet kérdezel, nem tudok most jól válaszolni.
– Jó. Tehát azt látod, a kerítés, a fal hatalmas, nincs rajta láthatóan semmilyen kapu, és őrök, valamint a rabokból verbuvált őrszemek védik, így van?
– Igen, nagyjából.
– No, akkor mi most bemegyünk e falakon belülre, s ehhez először is megkeressük a kaput, ami csak azért nem látszik, mert teljesen belesimul a falba, de van egy pont, ahonnan tökéletesen látszik, s ahol nagyon könnyedén be tudunk lépni. Azt mondd meg, te most hogyan érzed, e falon belül vagy, vagy kívül?
– Belül, mindenképpen belül.
– S akkor hogyan lehet az, hogy mégis tisztán látod ezt a fallal elkerített területet, sőt, azt is tudod, van ezen a falon túl olyan terület, aminek nincsenek ilyen korlátai?
– Mert az ember idővel körbejárja ezt a falat, és pontosan tudja, meddig mehet el ezen belül.
– No de azt honnan tudja, van a falon túl is valami?
– Ez csak egy sejtés, az abból fakadó sejtés, hogy az ember szabadságra született, és ezt tudja magáról, s érzi, valóban nem teljes az a szabadság, amit e falakon belül megél, és emiatt gondolja azt, lennie kell ezen túl valaminek, ami azt az érzést, ami benne van a szabadságról, megélhetővé, megtapasztalhatóvá teszi.
– S ezt te bentről átlátod?
– Ennyiben, amennyiben ezt most vázoltam neked, azt tudom, kell lennie valami olyan létezési módnak, amire a bennem lévő szabadságvágy irányul.
– S ezt azért tudod így megfogalmazni, mert most nem ezen a módon élsz?
– Igen.
– Tehát akkor még egyszer, most a falakon belül vagy, vagy azokon kívül?
– Belül, kétségkívül belül.
– Nos, akkor megmutatom neked első körben, hogy ez mennyire nincs így, mégpedig úgy, hogy körbejárjuk ezt a falat most egészen közel menve hozzá, és neked kell majd felfedezned azt a kaput, amin be tudunk menni erre a lezárt területre. Gyere, nem kell megszeppenni, nagy a fal, hatalmas a por, s valóban nagyon lehangoló és elhagyatott helyen vagyunk, és azt is pontosan tudjuk, minden mozdulatunkat, minden lépésünket figyelik kiélesített fegyverrel az őrök, de ez minket nem zavar, mert itt kint nincs hatalmuk felettünk, ez csak arra szolgál, hogy távol tartson minket a lezárt területtől. Ám hidd el, könnyedén be fogunk lépni, s még ezek az őrök lesznek azok, akik a legjobban fognak nekünk örülni.
– Nem hiszek neked, hogy ez lehetséges, valamint azt sem hiszem el, hogy én kint vagyok, nem bent, ez régi vita köztünk.
– Jó, gyere, fogd a kezem, s nézd a falat! Mondd meg, hogyha te korlátlanul szabadon élnél, mivel vennéd el mások szabadságát?
– Én? Valószínűleg sok mindennel. Ha korlátlanul szabadon élnék, akkor nem törődnék mások érdekével, mondjuk, otthon hangosan hallgatnám a zenét, ami zavarhat másokat, nem venném figyelembe a közlekedési szabályokat, nem fogadnék el számomra sok fölösleges szabályt, nem tudom, az egész annyira értelmetlen, hogy elgondolkodni sem tudok rajta, mert így nem lehet élni.
– Ne félj, a szép fehér nadrágod nem lesz koszos, a port majd leporolod róla, ne azt nézd, hanem a falat! Azt mondd meg, hogy mi lenne akkor az a legelső dolog, amin változtatnál az életedben, ha mostantól korlátlan szabadsággal rendelkeznél?
– Jaj nagyon nehezet kérdezel. Nem vennék tudomást semmilyen rám vonatkozó szabályról. Csak azt tenném meg, amit jónak tartok, és csak úgy, ahogy én tartom jónak.
– Mondj erre egy példát!
– Például bizonyos dolgokért nem fizetnék ki irreális összegeket, nem tartanék be olyan szabályokat, aminek semmi, de semmi értelmét nem látom – nagyon nehezet kérdezel, nem tudok most erre válaszolni.
– Nekirohansz ennek a falnak képletesen, hogy hol lehet a kapu, hátha valahol megmozdul a fal, ez nem ilyen kapu, de menjünk tovább, még nem jártuk körbe teljesen. Tehát azt mondod, a korlátlan szabadságodat most a társadalmi szabályok kötik meg?
– Igen, most ezt érzem, minden olyan dolgot, ami nem belőlem fakad, ám a szabadságom útjában áll, ilyen falnak érzek.
– Ilyen mondjuk az időjárás is?
– Nem, mert az egy olyan erő – nevezzük most így –, amit elismerek önmagamon felüli erőnek. Ha esik az eső, és ezért nem tudok elmenni kirándulni, valóban, ez is korlátoz a szabadságomban, de ezt egyáltalán nem élem meg korlátnak.
– No, most jó helyen állunk, nem is megyünk tovább és megindokold, hogy mindez miért van így.
– Mert mondtam, az időjárást elismerem egy olyan tényezőnek, ami tőlem független, ezzel úgy élek együtt, hogy én mint a világ része, elfogadom a világ törvényszerűségeit, és nem érzem korlátnak. Ám az emberek által szabott korlátokat azért érzem egy falnak, ami a szabadságom útjába áll, mert sokszor azt érzem, ez nem szolgál mást, mint azt, hogy mások szabadok lehessenek az én káromra.
– Tehát az eső az nem azért esik, hogy valaminek, valakinek a javára szolgáljon?
– De persze, jót tesz a növényeknek és szükség is van rá mindenképpen, mégsem érzem a szabadságom útjába rakott akadálynak, nem is tudom most megfogalmazni, miért.
– No. Látod már az ajtót, a kaput, a bejáratot ezen a falon?
– Nem, egyáltalán nem.
– Azt mondod, ha az a szabály, nem hallgathatod a zenét hangosan este tíz után, hogy a másik pihenéshez való jogát ne vedd el, az számodra egy valós korlát, míg az, hogy nem mehetsz kirándulni, mert esik az eső, ami a természet élethez való jogát biztosítja, meg nem zavar?
– Egyrészt zavar az eső, de ez az én életemnek egy olyan része, amit tudomásul veszek, ez nem egy korlát, mint ahogy az sem korlát számomra a szabadságom útjában, hogy levegőt kell vennem és innom kell azért, hogy életben maradjak, pedig akár nevezhetném mindezt korlátnak is, de nem az. Ám az, hogy én csak azért nem hallgathatok meg hangosabban egy zenét, most a példánál maradva, hogy a szomszéd jól aludhasson, na, ez már korlát.
– Miért?
– Erre nem tudok válaszolni, talán azért, mert nekem ugyanannyi jogom van zenét hallgatni, mint neki aludni, ez csak egy mesterséges meghatározás, hogy neki több joga van aludni, mint nekem zenét hallgatni.
– Nos, tehát hol a bejárat?
– Hogy ez a korlát mesterséges?
– Ez nem bejárat, hanem ebből fakad az, hogy meglásd a bejáratot.
– Nem értelek, tényleg nem.
– Milyen ez a fal, mit mondhatunk róla?
– Ez a fal magas, masszív és emberek által alkotott.
– Régi ez a fal?
– Igen, mondhatni nagyon régi, az emberiséggel tán egyidős.
– És egyre magasabb?
– Nem, látszólag mintha egyre alacsonyabb lenne talán, de a valóságban meg épphogy magasabb – annyira nehezeket kérdezel, nem látom ám ezt teljességében át.
– Tehát nem látsz át e falakon?
– Nem, az biztos, hogy nem.
– Amikor elfogadod a közlekedési szabályokat, az udvariassági szabályokat, s minden egyéb olyan szabályt, ami most a valós szabadságod útjában áll, azt önként teszed?
– Egy részét igen, mert belátom az értelmét, ám tetemes részét egyáltalán nem.
– S akkor miért élsz mégis e szabályok szerint?
– Istenem, Adamus, mert máshogy nem lehet. Ha nem lennének ezek a szabályok, mindenki azt tenne, amit akar, és ennek totális káosz lenne a vége.
– Ebben biztos vagy?
– Sokszor merült már fel köztünk ez a kérdés, és mindig azt mondom, igen, mert az emberek nagy része nem elég érett arra, hogy szabályok nélkül létezzen.
– Nocsak, magad találtad meg az ajtót egyedül. Tehát azt mondhatjuk, a szabályok arra valók, hogy a társadalom, ahogy te fogalmaztál bájosan, éretlenebb részét kordában tartsák?
– Mondhatjuk ezt így is.
– Jó, most még egyszer kérdezem, ha nem lennének szabályok, nem lennének korlátok, mennyiben vennéd el mások szabadságát a saját, korlátlan szabadságod megélése által?
– Jó, felfogtam, semennyiben. Ugyanúgy kifizetném a dolgok árát, mert eszembe sem jutna bármit is ingyen elfogadni, mert ahogy te mondod, a köszönet mindenért jár. Nem hallgatnám hangosan a zenét, mert utálok másokat zavarni, sokszor engem jobban zavar, ha bárkit zavarok a létezésemmel, mint amennyire ez azt valóban zavarhatja, akiről én ezt feltételezem. S lehet, nem költenék sok-sok pénzt mindenféle értelmetlenségért, de minden olyan termékért, szolgáltatásért, amit másoktól igénybe veszek, bizony önként fizetnék, csak a mód lenne más, ezt magamtól tenném a magam módján, és emiatt igazságosabbnak érezném, mint most. Nem okoznék közlekedési balesetet, talán előzékenyebb is lennék, mint máskor, pontosan érezném, mikor mennyivel tudok, mondjuk, az autómmal biztonságosan közlekedni, de nem állnék fölöslegesen percekig egy kereszteződésben, ha nem jön arra épp senki.
– Kint vagy a kerítésen, vagy belül?
– Belül, Adamus, mert semmit nem a magam belátásából teszek most, pontosabban nagyjából ugyanazt teszem, mint amit tennék, de most nem magamtól.
– Tehát ez a fal mire szolgál valójában?
– Hogy azokat tartsa kordában, akik e falak nélkül nem lennének képesek a szabadságukkal nem rombolni?
– Szörnyen fogalmazol. Elhiszem, hogy tele a szemed porral, mert a szél is felkerekedett, de amíg nem találod meg a kaput, nem tudunk bemenni.
– Jó, sejtem, mire akarsz kilyukadni: arra, ezek a kerítések alapvetően nem nekem vannak felállítva, hanem azoknak, akik e nélkül nem tudnának mit kezdeni a szabadságukkal.
– Mert mi a valós szabadság, édesem?
– A valós szabadság számomra a függetlenséget jelenti, azt, hogy én önmagamban élhetek úgy, ahogy szeretnék, lehetek az, aki vagyok maradéktalanul megélve ezt, és ez bizony felelősséggel jár.
– A valós szabadság az egy tudás, egy olyan tudás, amikor tudod e korlátok nélkül is, hogy ki vagy te, meddig terjed az én, és hol kezdődik a te. Tehát hol a bejárat?
– A bejárat az én és te szétválasztásánál?
– Pontosabban?
– Pontosabban az a bejárat, hogy ha én azt mondom, vagyok én, és én szabad akarok lenni, de ezzel elveszem a te szabadságodat, akkor ezzel egy időben azt is mondom, hogy én szemben állok veled, az én jólétem számodra nem jólét, mi csak egymás ellenében lehetünk szabadok.
– No, akkor már láthatod is a következőket – segítek édes, mert már csak a szemed dörzsölöd a porban és a szád is telement vele, de bent már nincs por, ott minden betonból van. Azt mondod, itt ez a nagy fal, amit az emberek húznak köréd, hogy számukra megfelelő legyen a te létezésed, azaz e falak nem szolgálnak más célt, mint a közösséget megvédeni az egyéntől, a közösségi szabadságot fenntartani az egyéni szabadsággal szemben. Azt mondja e fal a bennrekedteknek: „E falakon belül azt teheted, amit akarsz, de jaj neked, ha megpróbálsz akár csak a fal közelébe menni! E falak arra szolgálnak, hogy szabad légy, épp azt teremtik meg számodra, hogy élni tudj a szabadságoddal, mert az nagyon veszélyes dolog, a szabadság egy olyan állapot, ami téged a többiekkel csak bajba tud sodorni, ezért építettünk erős falakat, nagyokat és áthatolhatatlannak tűnőket, hogy mindig tudd, a szabadság veszélyes dolog, azzal vissza lehet élni. S hogy ez mennyire így van, ezt meg is mutatjuk neked, mert, lám, e falakon belül is építettünk kisebb falakat, s oda zártunk olyan embereket, akik, amikor átmásszák e falakat, látod, neked ártanak, mert rád esnek, téged lökdösnek. S ezzel azt mutatjuk meg, a szabadság veszélyes, mert íme, ezek a lökdösődők nem is tudnak vele élni anélkül, hogy ez számodra ne járna bosszúsággal, veszteséggel, netán tragédiával. Fogadd el tehát e falak létjogosultságát, mert téged védenek!” No de egyet nem mondanak ezek az őrök, egyetlen egy dologra nem hívják fel a figyelmedet, hogy azok, akiken keresztül nap mint nap azt mutatják meg számodra, hogy a falakon belül megmaradni jó, és lám-lám, mit tesz az, ha valaki átmássza, netán ledönti e falakat, ezek a „rongálók” épp azért lehetnek e falakon belül, e kisebb kerítéseken belül, mert te nem vagy szabad. Azaz maga ez a falrendszer hozza létre azt az állapotot, hogy a szabadságot ezek a csoportok nem tudják megélni, nem képesek felelősséggel kezelni, mert mesterségesen el vannak választva azoktól, akik a nagy falakon belül élnek, és akik tudnák vállalni a felelősséget a szabadságukért. S a kapu nem egyéb ezen a falon, mint a felelősség: azaz ez egy olyan fal, ami belülről zárt, ám kívülről, ahonnan mi közelítünk felé, ím, semmilyen fal nincs ezen a ponton, mert innen látszik, ez csak egy vetített fal. Ez egy csodálatos illúzió, ami belülről tökéletes falnak látszik, s miután mindenki tudja, a fal magas, áthatolhatatlan és áram védi, senkinek eszébe sem jut, hogy van ennek a falnak egy része, amin könnyedén át lehet menni. De innen kívülről jól látszik, hogy mindez illúzió, mert mi nem látunk ezen a ponton mást, mint egy olyan falhiányt, ami a valós fal inverzét láttatja, hiszen a lényeg, hogy belülről legyen hiteles a kép. S most belépünk, és amíg áthatolunk az ellenőrző pontokon a követezőt kell neked alaposan átgondolnod: miért mondtam, te kívül vagy a falon, s miért mondtam azt, az a csoport, amelyik azt mutatja meg, a szabadság az nagyon veszélyes lehet, egy mesterségesen fenntartott csoport, s mi az a kisebb kerítés, amit folyamatosan átmászva demonstrálják ennek az állításnak a látszólagos igazságát. Valamint arra is választ adsz nekem, hogy miért a „felelősség” a bejárat neve és miért látszik kívülről, míg belülről nem – s akkor, ha mindezt megválaszoltad, megmutatom, miért nem kell félned, és mi az első lépés számodra a valós szabadságod felé.
– Rendben.

– Nos, drága, itt állunk az első ellenőrző ponton, s válaszolnod kell, miért vagy te alapvetően kívül e kerítésen, s miért nem belül?
– Nem tudok erre válaszolni, talán azért, mert kezdem azt érezni, zavar már, tényleg zavar ez az engem körbevevő fal?
– Nem. Válaszolj, édes, rendesen, nézd, milyen szigorúan néz minket ez az őr, nem lehet itt mellébeszélni, különben nem engednek be. Azt kérdezi tőled, ki vagy te, mi a neved, erre felelj meg!
– Szabad szeretnék lenni, de nem vagyok az.
– Miért vagy kívül e falon, bár ez az, amit nem tudsz még felfogni?
– Mert tudom, a szabadság nem az, amire most azt mondják.
– Tehát te látsz valamit, ami e falakon kívül van?
– Igen, csak megélni nem tudom.
– Látod, s ezt csak kívülről láthatod. Jó, átengedtek, édes, de ezek nagyon szigorú őrök, nem lehet ilyen szedett-vedetten velük beszélni, a hányaveti stílust nem sokra értékelik. Nos, itt a második pont. Válaszolj: miért mesterséges az a mód, amivel megmutatják neked, hogy a szabadság veszélyes dolog, és mi alkotja az ehhez szükséges kerítéseket?
– Azért mesterséges a mód, mert meggyőződésem, a valós szabadság nem rendetlenséget, hanem rendet eredményez, s a kerítés meg abból fakad, hogy a valós szabadságban mindenki egyenlő, azaz a társadalmi egyenlőtlenség alkotja a kerítést.
– Jó, most ez a szigorú őr az irataidat nézi át, s eközben te azt mondod, a valós szabadság az rend. Miért lehetsz ebben száz százalékig biztos?
– Mert ha valós a szabadság, azaz tényleg mindenki szabad, az ebből kifolyólag azt kell hogy jelentse, hogy senki nem áll más szabadságának az útjában, azaz rend van. Csakhogy ez lehetetlen.
– Igen, édes, az igazolványok nagyon nevetséges dolgok, teljesen lehetetlen dolog, hogy egy olyan létező, mint te, egy lapocska által lesz azzá, aki. No de sebaj, válaszolsz az őr másik kérdésére is, s mehetünk is tovább, miért a társadalmi egyenlőtlenség okozza azt a kerítést, ami a szabadság veszélyes voltára kívánja felhívni a figyelmedet? Ezzel azt mondod, valójában mindenki egyenlő?
– Nem, nem mindenki egyenlő, de ennek az elkülönítésnek csak akkor van értelme, ha mindent egy azonos mércével mérünk – s az emberiség önmagára nézve ezt teszi. Azt mondja, egyik ember ugyanolyan, mint a másik, és nem ismeri el, hogy ez nincs így. Tehát szerintem az egyenlőség az épp azt jelenti, hogy jogunk van másoknak lenni, pontosan, mint a természetben, minden állat más, és épp e jogának a megélése által válik a földön egyenlővé.
– Kacifántos válasz, nézd, ez a komor őr még el is mosolyodott, de a lényeg, továbbmehetünk, aztán bent lesz időnk mindent tisztázni. Jön a harmadik kapu, ez a legnehezebb pont, ezen átjutni csak keveseknek sikerül, mert itt meztelenre kell vetkőznöd, édes, és akárhogy is nem tetszik, megmotoznak, a ruháidat kiforgatják. Válaszolj, miért felelősség a kapu neve, és hogyan lehet, hogy kívülről látszik, ez csak egy vetítés, míg belülről olyan valóságosnak tűnik, hogy senkinek sem jut eszébe áthatolni rajta?
– Mert a szabadság az felelősséggel jár. Ha valóban szabad vagyok, akkor ez nem azt jelenti, hogy ez egy olyan állapot, ahol a szabadságommal együtt jár a szabadosság, a szabadság, azt mondtad, a tudásból fakad, abból a tudásból, hogy felfogom, megértem ennek a felelősségét.
– Ne légy szégyenlős, ők nem rád kíváncsiak, csak arra, nem akarsz-e valami veszélyes dolgot becsempészni. Válaszolj nyíltan, a kerítéseken belül tudsz felelősséget vállalni önmagadért?
– A kerítések által körbehatárolt területen belül, igen.
– Azt kérte az őr, fordulj meg, édes, ne félj, csak válaszolj! Felelős vagy most önmagadért?
– Nem, mert nem tudom megtapasztalni, milyen életet élnék, ha ezt teljes felelősséggel élhetném.
– Miért?
– Mert ennek a felelősségnek egy részét elveszik épp e falak.
– Tehát felelős vagy önmagadért a falakon belül?
– Nem, itt másokért vagyok felelős, azaz az én felelősségem abban rejlik, hogy mások szabadságára vigyázzak? Nem tudok erre válaszolni.
– Miért felelősség volt a bejárat neve?
– Nem tudom, ne haragudj, tényleg nem.
– Belülről látszik a bejárat neve?
– Nem, mert onnan nem is látszik, hogy ez egy kapu.
– Tehát?
– A valós felelősség abban áll, hogy felfogom, nincs olyan kerítés, fal, ami kívülről engem összetart, ezt magamnak kell önmagam számára elvégeznem?
– No, édes, felöltözhetsz, pár dolgot elvettek tőled, majd kifele menet visszakapod.
– Egy szót sem értek.
– A lényeg, hogy bent vagyunk, nehezen, de bejutottunk. Most körbejárjuk először az udvart, nézd, a rabok épp kint vannak páran, levegőznek. Nem túl vidámak, így van?
– Nem is túl szomorúak.
– No mindjárt megnézzük ezt közelebbről. Azt mondod, hogy ezek a falak azt hivatottak szolgálni, hogy rend legyen?
– Igen, egyértelműen.
– S mi ez a rend, amit itt látsz?
– Az, hogy ezek az emberek ne bántsák egymást, együtt tudjanak működni, ne legyen verekedés, rombolás.
– Tehát a rend, amit itt látsz, ennek az intézménynek a működését hivatott fenntartani?
– Ennek a működéséhez elengedhetetlenül szükséges a rend.
– S hogyan hozzák létre ezek között az emberek között ezt a rendet?
– Szabályokkal, ha valaki rendetlen, azt megbüntetik.
– Mit jelent az, hogy rendetlen?
– Nem fogadja el az intézmény házirendjét, rendszabályát és olyat tesz, amivel rendetlenséget idéz elő.
– Ez a rend min alapul?
– Ezeken a szabályokon.
– Van lánc a rabokon, azaz e falakon belül szabadon lehet mozogni e rendszabályok betartásával?
– Igen, szabadon lehet mozogni, nincsenek láncok.
– Nézd csak! Ott egy férfi, nagyon mogorva, mondhatni, félelmetes külsővel rendelkezik. Bilincs van a kezén, és úgy ül a padon – vajon miért?
– Biztos verekedett, szökni próbált – ilyesmi.
– Azaz?
– Azaz nem felelt meg a házirendnek.
– Ami azt mondja, verekedni tilos?
– Igen.
– S miért mondja ezt, mit okozhat a verekedés?
– Káoszt, a rend felbomlását – ez olyan nyilvánvaló.
– Miért alakulhat ki egy ilyen helyen a rabok közt verekedés?
– A saját belső ügyeik miatt, rivalizálás, nem tudom igazából.
– Elfogadják a rabok a házirendet?
– Kénytelenek.
– Szabadok ők e falakon belül, tehát?
– Ha betartják a házirendet, e falakon belül annyiban szabadok, amennyi szabadságot nekik a házirend megenged. De a kinti világhoz képest egyáltalán nem szabadok, valamint a „házirend nélküliséghez” képest is rabok.
– A börtönőrökre is vonatkozik a házirend?
– Rájuk másféle szabályzat vonatkozik.
– Tehát ők szabadabbak, mint a rabok?
– Igen, mert ők innen kimehetnek.
– S e falakon belül?
– E falakon belül őket is szabályok kötik, ők sem szabadok.
– Jó, most bemegyünk, s megnézzük mi a helyzet a cellákkal. Látod, ez egy sötét, lehangoló folyosó és nagyon kicsi cellákat látunk, némelyikben valamelyik rab egyedül ül, de sok cellában többen vannak. Azt mondd meg nekem, hogyha ez a fal arra hivatott, hogy rendet teremtsen, akkor ez azt jelenti, hogy e falakon belül is lehet a rendetlenséget szankcionálni?
– Nem értem a kérdést, hogyne lehetne?
– Tehát idehozzák a rabokat, hogy kint ne rendetlenkedjenek, így van?
– Igen.
– S ha itt bent is rendetlenkednek, további büntetést kapnak?
– Igen.
– S ennek hol a vége, édes?
– A sötétzárkánál.
– Azaz a fő rendetlenkedők végül, mondhatni azt, ezen épületen belül úgy el vannak zárva, hogy már önmagukat sem látják?
– Hát mondhatjuk ezt, furcsa egy megfogalmazás.
– Jó, és végezetül elmegyünk a könyvtárhelyiségbe, a raboknak ugyanis lehetőségük van olvasni, tájékozódni, művelődni. Nos, itt milyen a hangulat, mit tapasztalsz?
– Barátságosabb.
– Amikor a falakon belül határozod meg magad, az azt jelenti, minden tudásod e falakon belül marad?
– Nem értem a kérdést.
– Csak arról tudhatsz, ami e falakon belül történik?
– Nem, biztos nem. Onnan tudok a falak létezéséről, hogy tudom, lennie kell ezen túl valaminek.
– S hogyan tudsz erről, honnan szerzel erről tudomást?
– Talán onnan, hogy ez egy falrendszer, és ebből arra következtetek, mindig van az általam belátott területnél nagyobb terület.
– Nem. Közvetlenül meg tudod tapasztalni mindazt, ami e falakon kívül lehet?
– Nem.
– Jó, édes, most elmegyünk az ebédlőbe, és mi is ebédelünk a rabokkal együtt, megkóstoljuk, milyen a börtönkoszt. Ez mind fontos ahhoz, hogy lásd, milyen butaságot követsz el, amikor nem hiszed el, te már kisétáltál innen, és most csak látogatóban vagy itt, és miután ismered a kijáratot, bármikor elhagyhatod e börtönt.
– Mégis hármas ellenőrző rendszeren kellett bejönni, akkor kifelé sem olyan könnyű az út.
– Bizony, de aki már egyszer tudatosan bejött és kilépett, annak a nevét felírják és innentől kezdve szabad ki- bejárása lesz, erről szeretnék veled beszélgetni, hogy végre megnyugodj és tudd, téged e világon semmi olyan „baj” nem érhet, amire azt mondod, ez baj.
– Diplomatikus megfogalmazás, Adamus, tudod ám csűrni-csavarni a dolgokat, nem vitás.
– Gyere, kincsem, fogd ezt a pléhtálcát, azt a kanalat és hozd azt a fém csajkát! Itt nincs több fogás, ma főzeléket kapunk, káposztafőzelék az ebéd, ha jól látom.
– Ajaj.
– Nos, amíg sorban állunk, azt mondd meg nekem, miközben nézed a rabok arcát, te most egy olyan világban élsz, amelyik megmondja neked, hogy mit szabad és mit nem, mi a jó és mi nem az, így van?
– Nagyjából.
– S egy olyan világban élsz, ami megmondja neked, van olyan, hogy tél, van vihar és éjszaka, s ezt te elfogadod?
– Igen.
– Elfogadod azt, hogy a szabadságod korlátok közé van szorítva, és megtanultál ehhez alkalmazkodni?
– Mint minden létező e földön.
– S azt mondod, szabad vagyok, de nem teljesen szabad. A szabadságom nem korlátlan?
– Igen.
– Tehát ezzel azt mondod, nem vagy szabad.
– A te felfogásodban igen, ezt mondom.
– Mert mi lenne a teljes szabadság számodra, a korlátlan, megalkuvásmentes szabadság?
– Ha soha semmi nem korlátozna, ha mindig én magam választanám meg, hogy mit teszek.
– Ó, meg is kaptuk a porciónkat, még kenyeret is adtak, ez igazán pompás. A rabok közé üljünk, vagy ahhoz a különálló asztalhoz, az őrök mellé?
– Az őrök mellé.
– Félsz a raboktól, nem az őröktől kellene?
– Nekem nem, azoktól annak kell félnie, aki itt rab.
– Csodás, nos, megesszük ezt az ebédet, és akkor meg is értettél lassan mindent, s elhagyhatjuk ezt a börtönt, a nevedet már örökre beírva abba könyvbe, ahová a szabadon ki- bejárók nevét rögzítik. Jó, csücsülj le, és miközben kanalazod a káposztafőzeléket, azt mondd meg nekem, a te felfogásod szerint a szabadság a szabad választást jelenti?
– Valami olyasmit, azaz azt, hogy sose legyen olyan, hogy nem választhatok, illetve azt is, hogy pontosan láthassam, mit választhatok, s ezt ne más mondja meg nekem.
– Te mit választanál, ha korlátlan szabadsággal rendelkeznél, ki lennél te?
– Valaki, aki mindenkivel egyenlő. Aki fölött és alatt sincs senki, aki a létével soha senkit nem korlátoz, és akit szintén nem korlátozhat senki. Nem lennék senki, csak úgy lennék, talán, ha most azt kell megfogalmaznom, én tényleg mire vágyom, azt mondhatnám, egy olyan életre, ahol úgy élhetek szabadon, hogy mások számára szinten láthatatlanná válok – nem tudom jobban megfogalmazni.
– Miért szeretnél láthatatlanná válni, édes?
– Hogy senki ne piszkáljon soha többé, és lehetőleg én se zavarjak soha többé senkit semmivel.
– Azaz?
– Azaz arra vágyom, hogy én is szabad legyek, de úgy, hogy azt lássam, más is ugyanazt éli meg, mint én.
– S ez neked miért fontos?
– Hogy más is szabad legyen? Mert ez így megnyugtató, így igazságos és így tudok én magam is szabadon élni.
– Tehát más szabadságának a hiánya korlátozná a te szabadságodat is?
– Feltétlenül, mert ha ő nem szabad, én sem lehetek az.
– Miért?
– Azért, mert ha ő miattam nem szabad, akkor az én szabadságom nem szabadság, hisz az ő szabadsághiánya megköt engem, a börtönőr attól nem szabad, hogy le sem veheti a szemét a fogvatartottról, amíg őrzi. Ha meg nem miattam nem szabad a másik, akkor aki, vagy ami elveszi a szabadságát, az rám is veszélyt jelenthet, az én szabadságomat is átmenetivé, viszonylagossá teszi.
– Tehát azt mondod, a korlátlan szabadságod csak és kizárólag mások korlátlan szabadságának a megtermésével érhető el?
– Igen, ezt én így látom, hisz ekkor tudnánk igazán szabadon élni együtt.
– S a valós szabadság során mindenki egyforma, egyenlő lenne?
– Nem, egyáltalán nem, épp ez jelenti a szabadságot.
– Tehát az egyik aludni szeretne, míg a másik hangosan zenét hallgatni?
– Igen.
– S akkor hogyan nem lenne ebből gubanc?
– Úgy, hogy a korlátlan szabadság mindenre kiterjed, azaz abban is korlátlanul szabadon választhatnék, hol és kik mellett kívánok élni. S így a zenélők idővel egymás mellé kerülnének, míg a korán ágyba bújók is.
– Természetesen rendeződnének úgy a létezők, hogy kialakuljon egy nagyobb rend?
– Igen.
– S ennek most útját állják ezek a falak?
– Igen, mert ehhez a természetes rendeződéshez tér kell, nagyobb tér.
– Tudás.
– Most nem értelek.
– A teret fogalmazd át tudásra – miért mondom ezt?
– Nem tudom, talán mert ahhoz, hogy azt mondhassam, szabadon választhatok magamnak otthont, tudnom kell, ez hogyan lehetséges?
– Most miért nem tudod?
– Mert egyrészt fizikai korlátokba ütközöm, másrészt nem látok egyben minden tényezőt, ami egy jó választáshoz szükséges.
– Ízlik a káposztafőzelék?
– Nem nagyon.
– Jó, azt mondd meg még nekem – miközben arra kérlek, edd meg mind, mert utána még sétálni szeretnék veled a környéken és nem szeretném, ha ezt éhesen tennéd meg –, ha a valós szabadság hosszútávon olyasféle rendet eredményezne, ahol minden megtalálná a helyét, azt mi kell, hogy megelőzze?
– A mesterséges rend felbomlása.
– S ez hogyan történhet meg, van arra tipped, hogyan tudnának ezek a rabok innen kiszabadulni?
– Arról most fogalmam sincs.
– Ott vannak az állandó rendbontók a magán- és sötétzárkában, s onnan kiszabadulva megint verekednek, hogy a rabok elrettenjenek, és azt mondják, de jó, hogy itt ez a sok zárka, no és a nagy fal! Mi az első lépés a természetes rend és a szabadság létrejöttében e falakon belül?
– Hogy a rendbontókat ne különítsék mesterségesen el?
– Nem. Abból állandó verekedés lenne és a nem rendbontók is azzá válnának, hanem?
– Nem tudom.
– Milyenek ezek a rendbontók a többi rabhoz képest?
– Nem fogadják el a házirendet.
– Csodás, hogyan lehetne velük valóban elfogadtatni?
– Nem tudom.
– Miért nem fogadják el?
– Mert nem képesek betartani, magyarán nem képesek felelősen még e szabályok közt sem viselkedni.
– Tehát mire van szükségük?
– Egy szigorúbb házirendre.
– Azaz?
– Azaz egy olyan szabályozásra, ami őket máshogyan kezeli, mint a békésebb rabokat?
– Mitől mesterséges most az ő helyzetük e falakon belül?
– Hogy ugyanazzal a mércével mérik őket, mint a békés rabokat?
– Azaz?
– Azaz azt várják el tőlük, legyenek ők is békés rabok, holott nem azok.
– S a magánzárka nem egy másik házirend számukra?
– De az, végtére is az.
– Ám azt mondtuk, mesterséges, nos, össze tudod ezt foglalni, miközben megisszuk a pohár vizünket, és akkor mehetünk is?
– Nekik így már nincs mozgásterük, tehát esélyük sincs még a szabadság látszatát sem megélni.
– Ha őket egy helyre zárnák, az mit eredményezne?
– Agyonvernék egymást.
– Ha elkülönítik egyesével őket, az mit eredményez?
– Hogy vagy ezt az állapotot fenntartják a teljes rabság idejére – vagy nem is tudom, mire akarsz mindezzel kilyukadni.
– Jó, gyere, töröld meg a szád, mehetünk. Ne is köszönj, édes, felesleges, nem törődnek velünk, a maguk kis világa fontosabb most számukra, mint az olyan ismeretlen látogatók, mint mi. Elmegyünk a kapuig, beírod magadat a könyvbe, és elegánsan kisétálunk, jó? Tehát a helyzet a következő – és segítek neked összegezni a látottakat, mert tudom, ezt most belülről szinte képtelen vagy átlátni, ezért is szerettem volna, ha megteszed velem ezt a sétát, mert ha kikerülsz, már két oldalról látsz valamit. A következőket tudtuk megállapítani a mai kalandunk során. Van egy fal, egy hatalmas fal, ami azt mondja neked, szabad vagy, míg e falakon belül maradsz. S te ezt meg is teszed, mert azt mondják neked, áram van a falakba vezetve, s amúgy is, teljesen felesleges próbálkozni e falak megmászásával, mert azok magasak, áthatolhatatlanok és őrszemek védik, no meg a rabok is feljelentenének, ha szökni próbálnál, sok rab ezt nem nézné jó szemmel. S hogy ezt el is hidd, van ennek a börtönnek egy olyan része, ahol a rendetlenkedők vannak. S ők bizony átmásszák a nekik elkerített falat, ami pontos mása a nagy falénak, de mégsem az, mert amíg azt látod, ők azon átmásznak, te magad e falaknak sosem ütközöl neki, s nem gondolsz abba bele, hogy hogyan lehet, hogy én nem ütközöm olyan falakba, amit, lám, mások meg minduntalan át akarnak mászni. S azt hiszed, mindez azért van, mert te elismered e falak létét, míg ők nem. Csak az a helyzet, édes, hogy ez nincs így, mert ha nagyon alaposan belegondolsz, akkor mit látsz? Hogy azok, akik falakat bontanak, randalíroznak, verekednek, és minduntalan megsértik a házirendet, valamit akadálynak élnek meg – ezért hágják ezt át újra és újra –, ami számodra nem akadály. Tehát ebből biztos lehetsz benne, te ezen a kis körbekerített részen kívül kell hogy legyél, mert ezeket a falakat te nem érzed falaknak. Idáig értesz engem?
– Igen.
– Jó, és itt állsz, nézvén ezt a randalírozást, fegyelmezést, azaz a börtönélet velejáróit, és azt gondolod szomorúan, ők nem szabadok, lám, milyen borzalmak történnek velük, magánzárka, sötétzárka, ajaj, veszélyes hely ez, itt minden szabályt be kell tartani.
– Igen, ez így van.
– S azt mondod magadban, erre azért van szükség, hogy rend legyen e falakon belül, azaz a piros lámpánál még akkor is meg kell állnom, ha nem jön senki, mert van, aki akkor sem áll meg, ha jönnek, s ezért van ez a sok lámpa.
– Valahogy így.
– Tehát te azért vagy falak közé szorítva, mert a randalírozók randalíroznak, s a falak ahhoz kellenek, hogy neked eszedbe se jusson hasonló?
– Igen, bár nagyon faramuci vagy.
– Mindjárt elérünk a fal vetített részéhez, figyelj! Tehát azt mondod, itt van ez a hatalmas fal, ami ha nem lenne, akkor nagy baj történne?
– Most ezt nem tudom, mert ezzel a két fallal kicsit összezavartál.
– A kis fal egy olyan kerítés, amivel te csak úgy találkozol, hogy azt látod, mások ezt lebontják, átlépik. Képes lennél megölni egy embert?
– Nem, biztos nem.
– Számodra kerítés a ne ölj parancs?
– Nem, mert amúgy sem tenném meg, nem azért, mert ezért büntetés jár, hanem azért, mert képtelen lennék rá.
– Tehát benned ott van egy kerítés, ami másoknak kívül egy fal?
– Hát valahogy így.
– Ám neked is van olyan falad, amibe meg te ütközöl bele kívül?
– Igen.
– Amikor arra kérdeztem rá, hogy mi ez, akkor azt mondtad, pusztán maga a fal jelenti számodra a korlátot, ám amit ez a fal tilt, az számodra önmagában nem olyan dolog, amire e falak nélkül vágynál.
– Valahogy így, mondom, mennyiségi és módbeli különbségek lennének.
– Tehát kevesebb piros lámpánál állnál meg talán, de jobban is figyelnél a forgalomra?
– Biztos, ha rajtam áll, hogy mikor állok meg és mikor nem, s ezt nem egy tábla és lámparendszer szabályozza, akkor én biztos figyelnék, jobban, mint most.
– Tehát a téged korlátozó falak valójában nem azért vannak ott, hogy tőled védjék a világot?
– Nem, tőlem, remélem, a világot egyáltalán nem kell védeni.
– Ha egy boltban nem lenne pénztár csak becsületpersely, mindig fizetnél?
– Mindig.
– Mennyit?
– Amennyit számomra megért az adott dolog, se többet, de semmivel sem kevesebbet, ez a valós szabadság.
– Miért fizetnél, ha ezt senki sem szabályozza?
– Mert nem tudnék nem fizetni, tolvajnak érezném magam.
– Akkor is, ha nincs ilyen, mert mindenki azt tesz, amit akar?
– Akkor is, mert azt a kenyeret, amivel én jóllakom, valaki megsütötte, s ezért igenis cserébe valami jár, ha nem pénz, akkor más, de ez ingyen, csere nélkül nekem nem jár, ezt tényleg így gondolom.
– Honnan tudod biztosan, így cselekednél?
– Onnan, mert akkor is így érzek, amikor nem kötelező így érezni. Ha kapok valamit, és nem tudom a megfelelő arányban viszonozni, attól nagyon tudok szenvedni, az nekem rosszabb sokszor, mintha nem is kaptam volna semmit.
– Tehát mit tudsz biztosan?
– Azt, hogy én nem okoznék rendetlenséget, minél szabadabb vagyok, én pontosan tudom, annál fegyelmezettebb is vagyok.
– No, be is írtad a neved a könyvbe. S most átmegyünk a falon, és a rabok tátott szájjal néznek majd, mondván, csoda történt, ez lehetetlen, de ők, hidd el, meg sem próbálják azt, amit mi, mert képtelenségnek látszik. A felelősség, amit vállalsz, amikor azt mondod, te bizony betennéd a perselybe a kenyér árát, még akkor is, ha senki sem lát, mi iránt érzett felelősség?
– Önmagam iránt érzett.
– Miért?
– Mert nem tudom nem megtenni.
– Ez mit jelent, ki a te börtönőröd?
– Én magam.
– S hogyan őrködik feletted ez az őr?
– Belülről.
– Mi az a fal, amit magadnak mint őr magad elé emelsz?
– Hogy mit tehetek meg és miért?
– És mit tehetsz meg és miért? Meddig terjed a te valós szabadságod?
– Jaj de nehezet kérdezel, ameddig ezzel senkinek nem ártok.
– Ez neked valóban fontos?
– Valóban, tényleg az.
– Azaz, ki iránt érzel valós felelősséget?
– Mindenki iránt, akihez közöm van?
– No, drágám, ne rám nézz, sétálj ki bátran a falon, az csak olyan, mintha fal lenne, de ezen jöttél be, tudnod kell, nem az! Csak elegánsan átsétálsz. Ki az, aki iránt nem éreznéd ezt a felelősséget, ha tudnád, a te szabadságoddal az ő szabadságát is védened kell?
– Nem értelek.
– Ha azt tudnád, most te korlátlanul szabad vagy és minden tetted, lépésed kihat a világ minden egyes létezőjének a szabadságára, hogyan léteznél?
– Mint Gulliver a lilliputiak városában, nagyon óvatosan lépkednék, nehogy bárkit eltapossak.
– S honnan tudod, hogy ez biztos így lenne?
– Istenem, ugyanazt kérdezed huszadszor, mert ismerem magam, tudom, hogy ilyen vagyok.
– Hopp, kint is vagy, édes, lám, észre sem vetted, hisz nem falon mentél át, csak egy képzeten, a fal képzetén. Na gyere, még sétálunk egy kicsit, s aztán visszaülünk az autóba és hazamegyünk. Nem érted még ugyanis, mit kívántam megmutatni azzal, ahogy behatoltunk e falak közé, s ezt egy kicsit összeszedjük, hogy aztán kívülről lásd, miért ilyen nehéz elsőre bemenni e börtönbe. Az volt az első kérdés, hogy miért tudod, hogy kívül vagy a kerítésen, s erre az a válasz, hogy azért, mert számodra semmi értelme nincs e falaknak, te lényegében e falak nélkül létezel már egy jó ideje, csak miután azt látod, másokat körülvesznek e falak, ezt észre sem vetted. Semmi szükséged sem közlekedési lámpákra, sem szabályokra, a lényedben ott van ez a szabályrendszer jobban összetartva téged, mint ahogy ez kívülről lehetséges. A második kérdés az volt, hogy miért mesterséges, úgy is mondhatnám, hogy nem természetes az a csoport, akiken azt látod, minduntalan megpróbálják lebontani ezt a kerítést, s pontosan mi is ez a kerítés. S te erre azt mondtad, ezek azok a különbségek, amik arra késztetik ezeket a csoportokat – miután egyenlők akarnak lenni –, hogy kitörjenek a kerítés mögül, s a többi rab közt legyenek. S ezt nem tudtuk még megnyugtatóan tisztázni, csak szerettem volna, ha magad gondolkozol el egy kicsit egyedül mindezen. Ez a csoport lényegében semmiben sem különbözik azoktól a békés raboktól, akik az udvaron szabadon sétálhatnak. Őket épp az a kerítés bőszíti fel, amivel tőlük mesterségesen a csoportjukat elválasztják, s amit átmászva épp azokra a békés rabokra támadnak, akikhez ők alapvetően a maguk természetességében tartoznának, de miután el vannak választva tőlük, rájuk dühösek, mert azt látják, őnekik szabad számos dolgot, amit nekik nem. Ám ha megnézed mindezt közelebbről, mindez valójában miért történik? Épp ezért, mert a békés rabok csak ehhez a csoporthoz képest szabadok – a szabadság illúziójának az ára ez a csoport. Hiszen ha őket innen kiengednék, azonnal a nagy falra vetnék a tekintetüket ahelyett, hogy ezt az elzárt csoportot tartanák a kerítés mögött, több-kevesebb sikerrel. S amikor azt kérdeztem, mi lehet az első lépés a valódi, természetes rend kialakításában, az épp ezeknek a kerítéseknek a teljes lerombolása és a házirend olyan irányú megváltoztatása, hogy a rendetlenkedőket azoknak kell megbüntetni, akikkel szemben rendetlenkednek.
– Önbíráskodás? Nem hangzik túl jól.
– Nem önbíráskodás, ez csak egy olyan tetszetős és elrettentő fogalom, amivel a szabadság ellenségei operálnak, hogy még jobban félj, jaj, a szabadság bizony veszélyes dolog. Nem önbíráskodás, hanem önvédelem – ugye, jobban hangzik. S ha neked kell magadat megvédeni, akkor képes leszel kerítés nélkül is, békés rabtömegként a randalírozókat féken tartani, s ők meg rájönnek, nincs kerítés, amit át lehet mászni, mert a kerítés számukra egy élő kerítés, azon rabok gyülekezete, akik rendet akarnak már végre e falakon belül. S a következő lépés az lesz, hogy miután megtapasztalták, hoppá, kerítés nélkül is lehet rend, elkezdik megnézni az őket körülvevő kerítést. Tehát ez a kis kerítés nem egyéb, mint az a képzet, hogy szükség van kerítésre – majd ezen gondolkozol még eleget. S a harmadik kérdés az volt, miért felelősség a kapu neve, és miért csak kívülről látszik, s amit nagyjából meg is válaszoltunk: azért, mert csak akkor fogod fel, mit jelent a valós szabadság, ha már élni tudsz vele, de ez óhatatlanul azt jelenti, te e falon kívül kerültél, mert ezt, hidd el nekem, csak onnan láthatod. És itt kint nincs már börtönőr, kicsikém, ez csak addig kellett neked, amíg a belső börtönőreidet fel nem nevelted magadban, hogy szabad lehess. Azok a puskacsövek, amik a falakon belülről néznek rád, téged nem tudnak eltalálni, mert a hatótávolságuk csak a falakon belül érvényes. Minden olyan pont, ahol azt érzed, bizony, kell még a fal, olyan pont, ahol téged puskák fenyegetnek, s ahol már erős vagy, ott nem is érzel fenyegetettséget. Gyorsan neveld fel a magad börtönőreit ott ezeken a még gyenge pontokon, és eltűnnek a puskacsövek, amik most csak figyelmeztetnek, még a saját őreid kiskorúak, de már ott vannak, ami azt jelenti, szabad vagy. Gyere, üljünk be az autóba, hazamegyünk, és lám, a csajkát is kihozhattad emlékbe a falakon túlra, hogy különbséget tudj tenni ebéd és ebéd között. Köszönöm, édesem, a fegyelmezettségedet, amivel ezen a sétán részt vettél velem, gondold át, s tudd, akkor vagy valóban korlátlanul szabad, ha az összes külső korlátot behúzod magadba, pontosabban kiterjeszted önmagadat e korláton túlra, s így a te szabadságod kívül már nem ütközik soha többé akadályba. Folytatjuk ezt a témát, édesem, nagyon sok lépés választ még el attól, hogy a szabadságod kiterjeszd az egész világra, azaz ne csak önmagad, hanem minden létező szabadságát is meg tudd élni, a magad szabadságának feltételeként.
– Köszönöm én is, Adamus, nem állítom, hogy minden tiszta, de talán megértettem valamit, amiért valóban hálás vagyok, csak még meg kell tanulnom megélni.
– Az, édesem, jön magától, ha eljött az ideje, minden kisbaba feláll és elkezd járni, ezt természetes folyamat, sem sürgetni, sem „visszatartani” nem tudja ezt az a bájos a kisgyerek. S az első lépéseket mindig követi a többi, itt vagyok és fogom a kezed, épp azért, mert ez is a világ rendje: kapaszkodó nélkül nem lehet megtanulni önállóan járni.

(Párbeszédek, 2010)