A szeretet hulláma

– karácsonyi elmélkedés a szeretetről –

Amikor megkértek rá, hogy írjak a szeretetről, eleinte csak néztem magam elé, mint akit fejbe vágtak, és úgy éreztem, ennek a kérésnek én nem tudok eleget tenni. Mert mi is a szeretet? Úristen, de nehéz kérdés! Kezdjük inkább azzal, hogy mi nem az, úgy talán könnyebb. Hát semmi esetre sem az a ragacsos, csokis celofán, amit összegyűrve az emberek egymás képébe hajigálnak hol viccesen, hol könnyes szemmel, hol pedig dühtől remegő ajkakkal. Nem szeretet a ragaszkodás, amikor ahhoz, hogy szerethesselek, oda kell téged kötöznöm az ágyamhoz, nem szeretet az sem, amikor mindent tudni akarok rólad, amikor már levegőt sem tudsz anélkül venni, hogy annak módját az én kíváncsi és fürkész pillantásom ne tűzné hosszú csápjának hegyes végére. Nem szeretet a féltés, amikor nem bízom benned eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem fogsz ártani se magadnak, se másnak, és hogy képes vagy a dolgaidat egyedül megoldani. Nem szeretet, amikor folytonosan körülzsonglak, mint elől hagyott dinnyét a darazsak, amikor kéretlenül segítek, és úgy lökdöslek a tanácsaim hónod alá tolt szálkás mankóival, mint valami életképtelen torzót, aki nem tud a saját lábán egyedül megállni. Nem szeretlek, ha sajnállak, ha a gyengeségeidben támogatlak a pillanatnyi, múló örömeidért, ám akkor sem, ha a csiricsáré csörgős celofángalacsint hozzád vágva elvárom tőled, hogy a szeretet nevében te márpedig ilyen vagy olyan legyél, ezt és azt tedd – persze mindezt állítólag kizárólag a te érdekedben. Nem szeretet az, amikor veled kapcsolatban bármit követelek, akármilyen csinosan csomagolom is be a kegyetlen és önző elvárásaimat. Nem szeretet, ha nem érzem, amit te érzel, ha nem fáj nekem jobban a vérző sebed, mint neked. Nem szeretet, ami nem látja a távlataidat, azt, hogy mi lehetsz és hova tartasz, és nem adja meg neked az önálló felfedezés örömét, megengedve, hogy ezt az utat a magad módján bejárd. Nem szeretet, amikor rángatlak, amikor úgy cibállak kényem-kedvem szerint, ahogy vitorlát a tengeri vihar, mondván, „jóban-rosszban”. A szeretet nem egy számviteli főkönyv, a szeretetnek semmi köze a mérlegekhez, egyenlegekhez, havi és éves kimutatásokhoz, és a szeretetnek végképp semmi köze a korrektséghez, a becsülethez és a hűséghez, ezek csak a ragacsos galacsin csúf, absztrakt mintái. Nem szeretet a tulajdonlás, amikor úgy tekintek rád, mint a fotelomra vagy a karkötőmre. „Az apám, a feleségem, a kutyám, a lányom” – nos, ez a birtokos jelző minden, csak nem szeretet. Ők nem az enyémek, ők kizárólag önmaguké, és ettől csodálatosak, hogy szuverén, önálló lények a teremtés hatalmas színpadán. Nem szeretet az sem, amikor beleragadunk valami erjedt, sűrű, ragacsos mustba és nyálasan tapogatjuk egymás felszínét, mint légy a fagyis kelyhet. Amikor a másiknak azon részeit szeretjük, ami nem is ő: a stílusát, a haját, vagy azt az áldott jó természetét, netán mindazt, amit tőle kapunk. A szeretet ugyanis pontosan felismeri azt, akit szeret, és nem ráragasztja a maga elképzeléseit a szeretet tárgyára, ugyanis a szeretetnek nincsenek is tárgyai, csak alanyai. Nem szeretet a szirupos szentimentalizmus és az ostoba nosztalgia sem, amikor önmagam imádatát vetítem ki a világra, majd rossz primadonnaként elérzékenyülök a saját képemet nézegetve, ahogy a birtoklási vágytól feszülő romantikus szenvedély sem, amit kivont kardként tolok feléd. Nevetséges az az ember, aki a szeretetet összetéveszti ezekkel a gyerekjátékokkal, a rózsaszín lufival vagy a műanyag karddal.

A szeretet nem akar semmit, ebben igaza van Pál apostolnak. Tényleg semmit, egyszerűen csak szeret. Mindent odaad, és semmit sem vesz el. A szeretet szárnyakat ad a másik lelkének, és nem szorosra húzott merev kábelkötegező annak sebes csuklóján. A szeretet eltűri azt is, ha pillanatnyilag nem kölcsönös, tűri a hallgatást, tűri a távolságot, tűri a csendet. A szeretet egy állapot, amiben én és a szeretett lény együtt osztozunk, abban létezünk, s nem egy kapocs, ami minket kockás füzetlapokként a mintás keménykötés alá szorít. A szeretetem önmagad fölé emel, és nem alám tol. Távlatot nyújt, és nem korlátokat emel. A szeretet az, amikor azt mondom, legyen neked úgy jó, ahogy az neked jó. Szeretlek akkor is, ha elfutsz, akkor is, ha rám se nézel, de ezzel a szeretettel nem hosszú lasszóként, mint a lovat foglak körbe, hogy aztán kis időre látszólag szabadon engedjelek, a szeretet az a gesztus, amikor leszerelem az ajtót a lényem faláról, és hagyom, hogy szabadon ki- és belépj rajta anélkül, hogy könnyes szemmel integetnék, vagy félhangosan sóhajtoznék, netán szemrehányó pillantással fogadnálak. Menj, légy boldog, találd meg az utad, és ha úgy esik jól, soha többé ne is gondolj rám. Ettől én még szeretni foglak, sőt, szeretlek akkor is, ha undok vagy, ha bántasz, vagy ha épp nem értelek. Nem számít. Tudok pillanatnyi fájdalmat okozni számodra azért, hogy később sokkal jobb legyen neked. Képes vagyok lemondani a saját vágyaimról, elképzeléseimről, kényelmemről, büszkeségemről, jólétemről a te érdekedért. Rám mindenben mindig számíthatsz, a neked adott szavam szent, nem hazudok neked, nem is tudnék, az olyan lenne, mintha magamat árulnám el. Nincs ugyanis számomra különbség a te és az én között, azt teszem veled, amit magammal is, pont úgy, és pont azt. Néha kemény vagyok magammal, ha ez visz előre, néha megengedő. Szeretlek, mert látlak, mert ismerlek, mint a tenyeremet, mert a részem vagy, pontosabban mi együtt vagyunk valami hatalmas egység összefonódó, egymásban testet öltött elemei. Ezért van az, hogy a te érzéseid az enyémek, a te örömöd bennem jelenik meg örömként. Látom az utat, amin jársz, és felismerem, ez nekünk közös utunk, még ha néha nem is épp egyszerre megyünk rajta. Nem látom azonban magam az irántad érzett szeretet nélkül: mindennek, ami vagyok, voltam és leszek csak és kizárólag ez a szeretet ad értelmet. Látom benned a Napot, a fényt, látom, hogy milyen nagyszerű és nemes vagy, hogy mennyire méltó arra, hogy ilyen nagyon szeresselek. Tisztellek, felnézek rád, és büszkeséggel tölt el a tudat, hogy szerethetlek, boldoggá tesz, hogy a puszta léted megajándékozott engem ezzel a csodálatos érzéssel.

A valódi szeretet a megengedés maga. S ahogy a valódi bátorság sem az, amikor nem ismerjük a félelmet, hanem amikor felismerjük magunkban és legyőzzük, az igazi szeretet sem az a sprőd spárga, amivel magunkat félelmünkben egymáshoz csomózzuk, a szeretet egy olyan mágneses erőtér, aminek mi mindannyian a részei vagyunk, ez tart össze minket, s nem mi markoljuk egymást. Nagyon szeretlek, jobban, mint azt elképzelni tudod, és pont annak szeretlek, aki vagy. Nem piszkállak, nem kutakodom utánad, nem haragszom rád, még ha feldühítesz néha, akkor sem, s nem őrzök a szívemben semmi fájó emléket rólad, és már nem félek attól, hogy elveszíthetlek, hisz tudom, ez lehetetlen, a szívemben élő, ezer próbának kitett, ám kiolthatatlan láng erre a biztosíték. Hálás vagyok a létedért, hálás vagyok érte, hogy láthattalak, hogy hallhattalak, hogy olvashattalak, hogy szólhattam hozzád, hogy a téridő egy-egy pontján néha egymás szemébe nézhettünk, hogy egy adott mindenség örök részei vagyunk. Hálás vagyok a szeretetedért, amit felém sugárzol, s amibe mindig bátran belekapaszkodhatok, mert az nem e mostani, omladozó világom falából kiálló, rozoga fogantyú. Ha épp hiányzol, akkor is pontosan tudom, nincs olyan, hogy „nélküled”, s ha egy darabig nem látlak, nem érlek el, nem számít, a Nap sem tűnik el, amikor felhő takarja az eget. A szeretet az a híd, ami az egyet összeköti a sokasággal, a mindent az énnel, a mindenséget önmagával. A szeretet, amit irántad érzek, már rég túlnyúlt rajtam, nem bennem él, én élek benne, mint tenger mélyén a hatalmas cet: abban a végtelen, tiszta, kék és hűs vízben, amiben te is ott úszkálsz a magad jogán, szabadon. Ezer arcból tekintettél rám, és én mindben felismertelek kortól, nemtől függetlenül, s hiába ezer arcból tekintettem a világra, téged mindig megleltelek. A félelmeim feloldódtak az irántad érzett leírhatatlan szeretetemben, ami olyanná vált így számomra, mint egy gigantikus, puha matrac a légtornász alatt. Nincs vesztenivalója annak, aki igazán szeret, egyszerűen önmagában a szeretet egy óriási védőháló, ami amint kifeszül az ember köré, megérti, bátran elengedheti a szorítást, a görcsöt, behunyhatja végre a szemét, és átadhatja magát a végtelen létnek szabadon. Ez tehát a szeretet: ez a boldog elengedés, azaz maga a szabadság, amit mindannyian meg fogunk élni a minket összekötő tenger mélyén – hisz hamarosan a szeretet hulláma eléri a partokat.

(LD)