A szív hangja

Sokan teszik fel a kérdést, hogy hogyan lehet itt, ebben az őrültekházában megtalálni a helyes utat, mi az a „trükk”, ami segíti az embert abban, hogy biztosan ne tévedjen el a szövevényes úthálózatot járván. Amikor majd képletesen vagy épp a valóságban ott állunk az ajtók előtt, honnan fogjuk tudni, melyiken kell belépni, melyik mögött van valami: bármi, amiért egyáltalán érdemes ajtókat keresgélni? S erre nyilvánvaló a válasz, hogy ezt majd az adott pillanatban megmutatja a „szívünk hangja” – no de mit jelent ez a gyakorlatban? Hiszen ha ez így lenne, soha senki ebben az útvesztőben nem tévedne el, ám azért, ha alaposan körülnézünk, láthatjuk: ez még sincs így. Akkor, akikről azt feltételezzük, eltévedtek, ők talán nem hallgatnak a szívük hangjára, vagy netán nekik nincs is ilyenjük? Netán előfordulhat az a paradoxon, hogy ahová a szívem hangja vezetne, az számomra nem egy kellemes, üdvös és beteljesítő irány, és ezért megyek inkább a fejem után? Megtörténhet, hogy a szív valós hangját követni nem tölti el jó érzéssel az embert? Mert csak ebben az esetben lehetséges, hogy vannak, akik nem követik ezt a hangot. Vagy mert a szív szép hangját összetévesztik a moralitásból fakadó lelkiismerettel, a hasznossági elvből fakadó erkölcsi normák betartásának kötelezettségeivel, és egyéb olyan dologgal, aminek a szívhez, annak iránytű-funkciójához vajmi kevés köze van. Ahhoz, hogy egy navigációs rendszert mi kellőképpen tudjunk hasznosítani az utunk során, meg kell ismerkedni annak működési elvével, valamint el kell sajátítani az alap felhasználói-ismereteket, mert e nélkül, bár nálunk van a legpontosabb műszer, ugyanúgy eltévedünk, mintha nem is lenne a birtokunkban ez a csodálatos örök iránytű. Az alábbiakban bemutatom, számomra mit jelent a szív hangja, beavatom az olvasót abba, én hogyan találtam meg ezt a hangot, pontosabban megmutatom a saját műszeremet működés közben, s ezáltal megpróbálom azt is feltárni, hogy ez az iránytű hogyan biztosítja számomra, hogy én tényleg azt érzem, nincs mitől félnem, sem akkor, ha bonyolult kereszteződéshez érek, sem ha netán haramiák állják el az utamat.

Az emberek nagy része azt gondolja az életről, hogy ez nem más, mint egy hatalmas piac, ahonnan össze lehet vásárolni ezt-azt, amit aztán a konyhába szállítva a maguk akarata szerint összeállíthatnak valamiféle étellé. Nos, nekem erről teljesen más elképzelésem van: egyáltalán nem hiszek abban ugyanis, hogy bármit ebben az életben én egy kész pultról csak úgy leemelhetek önmagam számára, valamint azt sem gondolom, hogy mindenféle elképzelést követve e meglévő összetevőkből kéne, hogy főzőcskézzek. Az én életfelfogásom leginkább egy olyan játékkal írható le, mint valami különleges Jenga-torony. Ugye ez az a játék, amikor felépítünk különböző faelemekből egy tornyot, és a játékosoknak egyesével úgy kell ebből a toronyból kiemelniük egy-egy ilyen építőelemet, hogy az építmény le ne dőljön. Csakhogy az én életfilozófiámat jelképező torony annyiban más, mint a hagyományos játék, hogy a felépített toronyban el van rejtve pár olyan építőelem, ami valamilyen módon különbözik a többitől – tegyük fel, más színűre van festve. S a játék célja azon túl, hogy egyesével emeljük le a darabokat a torony maradék részének megtartásával még az is, hogy a végére egy olyan építményünk maradjon, ami csak ezekből a színes darabkákból áll. Meglátásom szerint ebben az életben mi az égvilágon semmit nem építünk fel, ez csupán látszat: nem, mi egy eleve adott rendszert bontunk le önmagunk számára, s azért érezzük azt ennek ellenére, hogy építkezünk, mert a lebontott seszínű elemek alatt kirajzolódó színes formációra fókuszálunk, és azt látjuk: ott bent lassan, de biztosan a kezünk munkája során kialakul, körvonalazódik valami. Csakhogy ez a „valami” mindig is ott állt készen a nagy torony belsejében elrejtve, ám amíg mi a körülötte lévő fölösleges elemeket nem távolítjuk el, nem fogjuk azt megtalálni, s így a valódi formáját felfedezni. Magyarán mindebből talán már nyilvánvaló, hogy azt gondolom, amit a szív hangjának hívunk, mindenkiben a maga tökéletességében ott van a kezdetektől fogva érintetlenül, ám hozzáférni csak az tud, aki veszi a fáradtságot ahhoz, hogy a tornyot óvatosan elemről elemre lebontsa e szép és benne nyíló igazságról.

Ezt úgy is lehetne érzékeltetni egy teljesen más típusú hasonlattal, hogy amíg az ember nem fedezi fel önmagában azt a lényegiséget, amit aztán atom biztos iránytűként használhat az útja során, olyan a lelke, mint egy kongó barlang, mint egy hatalmas nyílás a sziklafalban, ami visszhangként mindent visszaver, ami felé áramlik, ám saját, önálló hangja nincs. S amikor a bátor felfedező fogja a csákányát és nekiáll lebontani a falakat, épp azokat a falakat, amik folyamatosan visszhangozták az erdő hangjait, egy kis aranycsengettyűt talál a szikla egyik mélyedésében. És amikor ezt megmozdítja, egy olyan hanggal telik meg a táj, ami aztán minden eddigi visszavert erdei zajt felülír, s onnantól kezdve nem lehet elvéteni, mi hallatszik az erdőből a barlangban, és melyik az a hang, amelyiknek forrása már magában az üregben keresendő. A bennünk lévő igazság egy olyan kis vasgolyó, ami semmit nem ér addig, amíg nem hántjuk le róla a rozsdás réteget, és nem mágnesezzük be oly módon, hogy e pillanattól kezdve nekünk már tényleg nincs más dolgunk, mint engedni ennek az erőteljes mágnesnek, hogy egész egyszerűen odarántson minket, ahonnan a rá irányuló, s egyre leküzdhetetlenebb elementáris vonzerő hat rá.

Tehát első körben mindebből levonva egy számomra többszörösen megerősítést nyert tanulságot, elmondhatjuk: a szív hangja mindenkiben ott van, ez a műszer mindenki számára adott, de előhívni, azaz ezt a navigációs rendszert bekapcsolni csak nagyon kevesen tudják, mert ahelyett, hogy lebontanának róla valami felesleget, épphogy egyre több építőelemet raknak köré, eltévesztvén, félreértvén a játék valódi lényegét.

S hogyan történhet meg az, hogy valaki nem érti meg a játék lényegét? És most ennél a pontnál meg kell mutatnom egy igen bosszantó és zavarba ejtő paradoxont. Mégpedig azt, hogy épp azért értik félre sokan e rendhagyó Jenga játék lényegét, mert nem találták még meg a színes építőelemekből álló alapot, azt az öt kis kockából álló kvintesszenciát, ami megmutatja, hogy mi is e játék lényege. No de ha ahhoz, hogy megtaláljak egy térképet, magára a térképre van szükségem, akkor hogyan lehetséges egyáltalán véghez vinni ezt az elsőre teljesen lehetetlennek tűnő vállalkozást? Nagyon egyszerűen, hiszen minden paradoxonnak van feloldása, csak ehhez ki kell tudnunk lépni abból a zárt rendszerből, ami magát a paradoxont fenntartja. Azaz azt kell megérteni, hogy ez a térkép, ami megmutatja az utat a keresendő térképhez, egyidejűleg van itt is és ott is. Ahogy haladsz az úton, te magad rajzolod a kezedben lévő papírra a térképet, ami elvezet ahhoz a ponthoz, ahol ezt a térképet egyben megtekintheted. Úgy is meg lehetne ezt fogalmazni, hogy mindig az aktuális térképrajzolási fázis azon pontján állsz, amit az épp kezedben lévő térkép megmutat, s ott a lábad alatt elásva csak azt a térképet találhatod meg kis ládikába zárva, ami pontosan azt az állapotot tükrözi, ahol ebben a folyamatban tartasz.

Egyszóval s maradván a fenti példáknál, ebben az életben neked egyáltalán nem kell valamit létrehoznod a semmiből, hanem épphogy le kell hántanod sok-sok „semmit”, amíg aztán alatta megtalálod a „valamit”. Voltaképp tehát nem térképet rajzolsz, hanem egy nagyon kusza, vonalakkal, ábrákkal teli papírról folyamatosan radírozod le a felesleget, és így bukkan elő számodra egy egyre letisztultabb térképdarab. Ha meg akarod önmagadat találni, akkor ehhez először fel kell fedezni mindazt, ami nem vagy, de ez azért csalóka kaland, mert önmagadból kiindulva mindig az fog téged körülvenni, ami nem te vagy, s ami előhív belőled egy új hangot, ami te vagy, amit megélve az újabb nem vagyok-ként kerül majd köréd, benned egy új vagyok-ot teremtve. És ennek addig nem lesz ebben a formában számodra vége, míg meg nem érted, nincs kint és bent; meg nem éled, hogy ami ott van kint, az pontosan ugyanaz, amit nemrég kitermeltél magadból, és épp ezért, ami most született meg látszólag ott bent, hamarosan ugyanerre a sorsra jut. A lelkiismeret és a szív hangja épp ezért abban különbözik, hogy míg a lelkiismeretedet a kint határozza meg, ezért azt mutatja meg mindig, ki nem vagy; addig a szíved hangja mindezt egy belső pontból eredezteti számodra, és azt mutatja meg minden pillanatban, ki is vagy te valójában. Cselekedj önmagadból, és ugyanoda fogsz jutni, mintha a „lelkiismereted hangját” követnéd, csak az egész nélkülözni fogja a harcot, az ütközést és legfőképp az akaratlagosságot. Megtalálni a bent-et nem más, mint elengedni azt a képzetet, hogy ezt a hangot én hozom létre, s látszólag eltévedni az útvesztőben meg azt jelenti, hogy fenntartod azt a képzetet, hogy van egy olyan dallam, ami máshogy zeng bent, mint kint.

S hogy hol is van az énemnek az a része, aki biztosan tudja, hogy nekem merre vezet az utam, hol találom meg a lelkem azon stabil pontját, amihez visszatérve már nem kell különböző ajtók előtt toporognom arra várván, hogy valahonnan megkapjam a helyes választ ezen furcsa kvíz játék során, arról egy rövidebb beszélgetést folytattam Adamussal, amit most nektek is megmutatok:

„– Ennél nincs is könnyebb, csak a jó kérdést kell feltenni.
– De hiszen épp most tettem fel! Mit kérdezhetnék még azon kívül, mint amit az imént megfogalmaztam?
– Kiindulópontnak jó lesz ez, s akkor nézzük meg, mi az a helyes kérdés, ami téged önmagad legszentebb részével összefűz, mi lehet az a kérdés, amit helyesen feltéve a válasz, ami mindig a kérdésből fakad, azonnal a megfelelő irányba fordít? „Mit kérdezzek?” – kérdezed, és a válasz nagyon egyszerű lesz: kérdezd meg azt, ami a legfontosabb kérdés az összes közül; tedd fel azt a kérdést, aminek a megválaszolása, úgy érzed, hatalmas erővel lendítene téged előre most, ebben a pillanatban! Gyerünk, nem kell ezen gondolkodni: mi benned a most megjelenő, legfontosabb kérdés?
– Számomra most csak az, hogy hogyan tudok minél hamarabb – nevezzük úgy – „hazajutni”.
– Rendben, most vizsgáld meg ezt a kérdést azon a módon, amit te magad mutattál be a torony-játék példáddal: szedd le róla a fölösleges rétegeket, és próbáld meg úgy feltenni, hogy a lényege még szembetűnőbben bukkanjon elő! Segítek: azt vizsgáld meg, hogy miért akarod azt, amit a kérdésedben megfogalmaztál? Tehát?
– Hogy miért akarok minél hamarabb hazamenni? Azért, mert most már egyre égetőbben hiányzik valami, ami nélkül, azt érzem, lassan már képtelen vagyok létezni.
– Nos, akkor fogalmazd át a kérdésedet!
– Jó, akkor azt kérdezem: hol találom meg minél hamarabb azt, ami nélkül már nem szeretnék élni?
– No, ez már jobb lesz, de azért nem állunk meg itt, mert még mindig nem látszik az a színes rész a tornyocskádból, ami aztán magában hordozza a választ is. Nézzük akkor meg, hogy az, amire most azt mondod, hiányzik számodra ahhoz, hogy az életedet teljesnek érezd, lényegében miért hiányzik ehhez – és akkor most ennek fényében tedd fel immár tisztábban a kérdést!
– Azért hiányzik, mert e nélkül nem lehetek teljesen teljes, azért hiányzik, mert úgy érzem, a lényem egy darabja nincs velem, és egy ideig elvoltam ezzel a felemás állapottal, de most már eljött számomra az idő, hogy birtokoljam önmagam teljességét. Tehát akkor a kérdést úgy tudom átfogalmazni, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy teljesen önmagam legyek. De így már ez nem azt fejezi ki, mint a legelső kérdés, mert ez valahogy számomra most kevesebbnek tűnik, mint amikor azt fogalmaztam meg, hogy hiányzik az otthon.
– Nem, nem kevesebb, csak a lényegénél ragadja meg a dolgokat: az a jó kérdés, ami megtalálja az ajtón a kilincset, és nem az ajtó egész felületét simogatja kitárt tenyérrel. Tehát a kérdésed arra irányul most már, hogy mi kell ahhoz, hogy teljes légy végre, s ezt a teljességet aztán az életedben is megélhesd?
– Igen.
– Nos, mi a baj ezzel a kérdéssel: miért nem látod még mindig a kérdésben meg a téged előrelendítő választ?
– Talán azért, mert ez csak egy állapotot ír le, azaz azt, hogy nem vagyok teljes, de ez így nagyon statikus; szó, ami szó, ez a kérdés így tényleg nem visz el engem egy adott válaszhoz.
– Nagyszerű, tedd dinamikussá a kérdést, mutasd meg, hogy hogyan lehet valamit, ami téged egy helyben tart, átalakítani olyan motorrá, ami hátulról – és ez nagyon fontos – előre lök! Tehát hogyan hangzik most már a mozgásba lendítő kérdés?
– Hát akkor ezt valahogy úgy kell feltennem, hogy a jelen állapotomat, azaz azt, hogy megélek egy nagyon erőteljes hiányt, a múltba csúsztatom, és az idővel játszva átalakítom a kérdést valahogy úgy, hogy azt mondom: milyen úton jutottam el önmagam teljességéhez?
– Nagyszerű, már csak egyetlen lépés, egy kis felesleges faszínű kocka eltávolítása szükséges, és meglátod a csodás aranyló építményt a tornyodon belül: mit kell változtatnod ahhoz a kérdéseden, hogy az meg is mutassa azt az állapotot, amit elérni vágysz? Hogy tudod egy térképen megtalálni azt a kilátót, ahová aztán már e térképet nézve biztosan eljutsz?
– Meg kell találnom a térkép többi eleme közt amolyan kiemelt tartalomként.
– Azaz?
– Azaz ezt a pontot ki kell jelölnöm mint vonatkozási pontot.
– No de hogyan találod meg ezt a pontot egy térképen?
– Úgy, hogy tudatosan ezt keresem.
– Amit miért tudsz megtenni?
– Azért, mert pontosan tudom, mit keresek.
– Azaz tudod: „én azt a csillagkilátót keresem”. S ennek a tudásnak az ismeretével pásztázod a térképet keresvén azon azt a kis csillagjelet, ami aztán biztosan kijelöli számodra a vonatkozási pontodat. Nos, akkor lássuk e tudás fényében a kérdés legutolsó verzióját!
– Hogyan ébredt magára az a lényem, aki most már otthon van teljességben, szerelemben s újabb kalandok előszobájában?
– Ez gyönyörű, édesem, no de valahogy ezt fogalmazzuk át egy nagyon egyszerű, a zsebedbe tehető kis kavics-kérdéssé e helyett az ormótlan kőtömb helyett, azaz?
– Hej, nem könnyű, akkor csak egy módon tudom feltenni a kérdést: hol vagyok jelen pillanatban? Ami magában foglalja azt is, hogy hogyan jutottam ide és merre megyek tovább.
– Remek, tehát egészítsd ki a kérdést azzal, ami kifejezi ezt a mozgást, mert így megint statikussá váltál, és nem jutsz el a válaszhoz: tehát nem hol vagyok, hanem?
– Honnan hová haladok jelen pillanatban?
– Csodás. Most gondolkodj el egy kicsit azon, hogy az eredeti kérdésed és ez milyen módon ad más-más választ, illetve próbáld meg azt megválaszolni, hogy ez utóbbi kérdés miért repít téged egyenesen a kilátótoronyba! Mi is volt az első, eredeti kérdésed?
– Hát az, hogy hogyan tudnék minél hamarabb hazajutni.
– S mi lett ebből a kérdésből a szép, gondos munkád során?
– Valami egészen más: az, hogy honnan hová haladok jelen pillanatban.
– No, akkor nézzük meg ezt tüzetesebben! Az első kérdésedre csak egy olyan válasz születhet, ami valami ilyesmit mond: menj balra, aztán fordulj jobbra, majd mászd meg azt a sziklafalat, és akkor eléred azon túl a tisztást, így van?
– Igen.
– Ez az az előre gyártott instant válasz, ami csak megterheli a gyomrod, ám valójában nem lát el értékes tápanyagokkal. Most nézzük a kikristályosított, első ránézésre az előzőhöz képest olyan semmitmondó kérdést! „Honnan hová haladok jelen pillanatban?” Milyen választ vár a kérdező erre a kérdésre?
– Tulajdonképpen valami olyasmit például, hogy „a városból indulva az erdőn át, a sziklafalon keresztül haladsz a tisztás felé”.
– Amennyiben te egy eltéved kiránduló vagy, melyik válasz segít rajtad jobban?
– Az első.
– Miért?
– Mert megmondja, merre kell mennem.
– S a második nem ezt teszi?
– Nem, azt nem mondja meg, merre találom a tisztást, csak azt, hogy arrafelé tartok.
– No de ezzel már meg is mutatta, merre van, nem?
– Nem, miért mutatta volna meg?
– Azért, mert azzal, hogy kijelöli a kezdőpontot és a végpontot, létrehoz számodra egy olyan egyenest, vektort, amit ha a térképre rávetítesz, azonnal betájol téged az egész úton, míg az első kérdés ezt nem teszi meg, hanem a mostani állapotodat tekinti kezdőpontnak, és onnan ad meg egy útirányt, s neked kell a térképen ezt az irányt végigkövetve megtalálni a kilátót.
– Elég erőltetett ez így.
– Dehogy, csak nem érted. Figyelj nagyon! Azt mondom neked, van tojásod, liszted, cukrod, tejed, s keverd ezeket össze, merőkanállal merd egy forró serpenyőbe, forgasd meg és borítsd tálra. Míg a másik estben azt mondom, édességet szeretnél készíteni, ehhez elővettél tojást, lisztet, cukrot, tejet, vizet és ebből palacsintát készítesz. Ebben a második esetben a hogyant maga a folyamat határozza meg, ám sokkal konkrétabban, mint az első esetben, holott látszólag ez pont fordítva van. Amikor azt mondom, a kezdőpont egy édesség iránti vágy, valamint a tojás, liszt, cukor, víz, s a végpont a palacsinta, te biztosabban el fogsz jutni a tökéletes palacsintához, mintha mindig csak az aktuális rész-teendőkkel ismertetlek meg, annak végeredménye nélkül. Hogyan foglalja magában a palacsinta képzete annak elkészítési módját?
– Szerintem sehogy. Recept nélkül, aki nem tudja, hogyan készül a palacsinta, nem tudja azt elkészíteni.
– Dehogynem, ha ott van előtted az összes összetevő, a kiindulási pont, hogy „palacsinta”, és pár elkészült példány, biztosan magadtól pár kísérlet után el tudod készíteni az ételt. Ám ha nem tudod, milyen végeredményre számíts, és egy cím nélküli recept alapján, mindig csak a pillanatnyi tevékenységi sorra koncentrálva készíted el a palacsintát, lehet, hogy az eredmény ugyanaz lesz, de nem fogod azt érezni, te magad megtaláltál valamit, s az így sosem lesz a tiéd, az mindig a recepté marad. És akkor én most innen ebből a pontból megmutatok neked valamit a szív hangjáról, és nagyon figyelj, hogy megértsd!

A szív hangja az egy benned folyamatosan jelenlévő dallam, egy olyan kész dallam, aminek dallamfoszlányait hallod itt-ott magad körül, és ezeket a foszlányokat magadba emelve hozod létre aztán a kész dallamot, úgy is fogalmazhatnék: ott van benned a kotta, és körülötted számos olyan dallam, amit erre a kottára a helyes sorrendben és a helyes választásaid következtében ráfektetve képes leszel megszólaltatni az egész gyönyörűséges muzsikát. S ahogy haladsz ezzel a zeneszerzéssel úgymond, úgy jutsz egyre közelebb ahhoz az állapothoz, mint mikor a fejedben ugyanilyen egységesen ott zengett a dallam, aminek következményeként képes voltál a kottát papírra vetni. Tehát a szíved hangja kint is és bent is jelen van, de neked egy belső kotta alapján felismerve ott kint, abban a látszólagos hangversenyteremben, ahol meg tudod ezt szólaltatni, rendbe kell tenned, és így önmagad dallamává rendezned. Amikor elbizonytalanodsz az életedben, hogy melyik a jó irány, merre menj, most melyik útra lépj, tudd: nem a magad dallamát játszod, nem a kottából kiindulva találod meg az épp soron következő dallamdarabot, hanem a kinti zajból próbálsz valami számodra értelmezhető melódiát kihalászni. Csakhogy ez nem fog menni, mert a kinti dallamdarabok mind a te kottád adott részei, csakhogy neked mindig csak egyetlen egy darabot lehet a kottádra ráhelyezni: azt, ahol éppen a te kottaolvasásod tart. Remélem, ez így érthető: azaz az, hogy eddig mekkora zenedarab fedi le a benned lévő kottát határozza meg a következő darabkát, aminek a hosszát meg maga a kotta teremti meg. Tegyük fel, azt érzed, a kottád háromnegyede már tökéletesen le van fedve a valós zenével, s maradt egy negyednyi üres rész; nos, akkor neked egy egynegyednyi dallamot kell megtalálnod, amit majd az üres kottarészre ráfektetsz.

S akkor, ha ez így van, hogyan lehetséges, hogy mindig azt érzed, hiányos a kotta, azaz olyan sosincs, hogy kész a dallam, és te elégedetten hátradőlhetsz abbahagyván a keresgélést? Hát úgy, hogy ez egy érdekes kis kotta benned – ugye, azt mondtam, ezt egy benned valaha élő dallam vetette papírra. Csakhogy a benned élő dallam a kotta és a ráhelyezett valós zenemű egy állandóan fejlődő, mozgó, dinamikus rendszert alkot, s nem statikus, mint ahogy te ezt hiszed. Magyarán, amikor megszületik benned egy kis dalocska, akkor annak kottája már ott is van a lényedben egy fehér lapon apró fekete pontokkal leképezve. Ám ebben a pillanatban már ott is a zene, látszólag rajtad kívül zengve ebben a hangversenyteremben, amit azonnal megragadsz és ráhelyezel a kottára, ám ez a zene ekkor benned megint megszólal, ám most már fejlődve, egy még nagyobb, még teljesebb dallam formájában. S ekkor megszületik ennek kompozíciója a régi, már zengő dallamra vetülve, s azonnal felcsendül a teremben, és te ráfekteted a kottára. S ekkor új, még részletezettebb dallam születik benned új kottával, új zeneművel; s már láthatod is ebből, a hiány, az üres rész tulajdonképpen nem lineárisan, nem horizontálisan van jelen a te kottádon, hanem rétegzetten, mint a könyv lapjai: egyik a másikon, fölül mindig üres kottarészlettel, alatta a partitúra már zengő darabjaival. Ez pont olyan, mint amikor én azt mondom neked, alma. S azzal, hogy ezt kimondtam, benned egyidejűleg egy teljes világ jelent meg ennek az almának a kapcsán, amit te fogalmilag egyesével a végtelenségig tudsz bontani, pontosabban addig, amíg vissza nem jutsz a sok-sok mondatot magában foglaló egyetlen egy fogalomig.

Most csak képzeld el, hogy ha azt mondod, alma, mennyi azonnali kérdés irányul csak erre a fogalomra, amelyek megválaszolása újabb és újabb kérdéseket vet fel mindaddig, míg e valóban végtelen folyamat vissza nem zuhan önmagába azzal az egyszerű kérdéssel, hogy mi ez? Egyszóval a szív hangja csak akkor tud számodra iránytűként funkcionálni, ha elfelejted a linearitást, ha kiszeded e rendszerből az idő lineáris értelmezését, és azt mondod: ez a hang az időn túlról szól hozzám. Ez a hang nem elvezet engem innen oda, mert ez teljességgel lehetetlen, hanem ez a hang megmutatja nekem e rétegezett rendszerben a rendet, megmutatja azt a struktúrát, azt az algoritmust, ami alapján a dallamot bonyolítom. Ez egy nagyon egyszerű kód, ami aztán minden más kérdésedre is választ ad, akárhonnan is közelíted meg az adott dolgot. Ugyanis ha a „mi ez?” kérdésre azt mondom, hogy alma, ezzel lényegében az ezzel kapcsolatos összes kérdést is megválaszoltam, hiszen ha azt kérdezed: „no de milyen alma, starking netán jonatán?” – rá fogsz jönni, nincs jó vagy rossz válasz, csak az alapfogalmat részletező, árnyaló válasz létezik.

Hogyan kövesd a szív hangját, hogy ne tévedj el? Először is keresd meg magadban az épp aktuálisan már zengő dallamot! Vizsgáld meg azt, hogy eddig milyen utat tettél meg! Határozd meg az irányodat csak azzal, hogy egyben meglátod a folyamatot, ami a mostani pontodba vezetett! Ahogy a szépen letisztult kérdésben ezt sikerült is feltárnod: honnan tartasz éppen és hová; rajzold meg magadnak ezt az utat, hisz ha valamit, hát ezt tisztán kell látnod. Kezdd a keresgélést a benned megszületett dallam lejátszásával! Oly sok időt töltöttél azzal, hogy csak pakoltad egymásra a dallamfoszlányokat, most ülj le, adj időt magadnak, és zengesd meg ezt egyben: halld meg, miről dalol a szíved! Az út, amit bejártál, csak ennek a hangját fogja megmutatni, mást nem is tud! S ha ezzel megvagy, jöjj rá, mitől egységes ez a dallam! Mi hozza létre az egyes rétegek közti harmóniát, mi a szervezőereje a te gyönyörű muzsikádnak? Keresd meg a vezérmotívumot, ezt olyan könnyű lesz az egész dallam ismeretében megtalálni, hogy mondhatnám úgy is, ez azonnal adni fogja magát. Kreálj ebből egy rövid mondatot vagy egy szót: határozd meg, mi az, amivel dolgozol: alma, narancs, citrom netán eper? S ha ezzel is megvagy, dőlj hátra és nézz körül: meg fog jelenni körülötted a folytatás, mert minden, ami most körbevesz, csak egyetlen valós irányba mutat. A szíved hangja az nem egy olyan zenemű, amit most komponálsz, hanem az egy csodás muzsika, amit meghallgatsz, amiben gyönyörködsz. A szellemed a komponista, a tested a hangszer, és a lényed, a lelked, ha nevezhetjük így, a közönség. Engedd át magad a melódiának, annak a csodának, ahogy önmagát részletezi; s hidd el, ebben a hármas rendszerben egy időben születik a zenemű elképzelése, a partitúra és maga a megvalósult dallam.

A szíved hangját akkor követed a leghívebben, ha nem akarod azt meghatározni, ha lehántod róla azt az elképzelést, hogy ebben neked mint hallgatóságnak bármi szereped lehet azonkívül, hogy gyönyörködsz benne. „Honnan hová tartok jelen pillanatban?” – ez a kérdés, hidd el, mindent magában foglal. Azt a végtelen utat, amit a szellem komponistaként számodra megalkotott, azt a soha véget nem érő partitúrát, ami mindig csak bővül és fejlődik a már megvalósított dallamok alapján, és azt az állandóan zengő muzsikát, minek szárnyain egyre teljesebb, beteljesültebb és boldogabb lesz a létezésed; hisz a hiány, amit megélsz nem más, mint annak az emléke, tudása, hogy mi a teljesség. S amikor a hiány olyan méretet ölt benned, amiről azt gondolod, ez már tarthatatlan, ez csak annak a jele, hogy lassan befejeződik egy tétel, egy adott belső logika mentén összefűzött darabja a nagy műnek, hogy aztán ezen egységes művön belül új tételbe kezdhessen a zenekar. Minél nagyobb a hiányérzet, annál közelebb a kész tétel megalkotásának pillanata, mert ez az erősödő hiány épp azt mutatja meg, hogy pontosan érzed, valami a beteljesülés előtti legutolsó pillanatban van. A legéhesebb mindig akkor vagy, amikor hosszú várakozás után végre megpillantod az ételt, a legnagyobb vágyat akkor érzed, amikor hosszú idő után eljön a nap, hogy találkozol a szerelmeddel, a legfáradtabb az elalvás előtti másodpercekben vagy. Nos, és most mindezt megvizsgálva szűrd át ezt magadon, és mutasd meg immár a magad szavaival, hogyan tudod használni a szíved hangját, s miért lehetsz biztos abban, hogy ez téged be nem csap, hogyan tudod megkülönböztetni azt minden más hangtól, és hogyan tudod előhívni s magadban állandóan zengetni.

Meglátod, ha ezt most megfogalmazod, egy olyan iránytűt kapsz a kezedbe, ami nemcsak megakadályozza, hogy kialakuljon benned annak tévképzete, hogy ezen az úton te el tudsz tévedni, de élő példává is emel azok szemében, akik még csak most kezdik kiüríteni a szekrényüket, hogy megtalálják azt az egyetlen dolgot, amit tenyerükbe fogva elindulhatnak a csillagkilátó irányába. Mindenki egy szobából lép ki az útra, egy erdei ösvényen halad végig, megmászik egy veszélyes sziklafalat, és elég sokáig menetel egy forró és poros úton, míg elér a tisztásig. A tisztásra, ahol az a kilátó áll, ahonnan az utasokat hűvös, kényelmes helikopterek szállítják az elegáns és személyre szabott panzióba, amiben kellemes, a kirándulást záró vacsorával lehet véget vetni ennek a tételnek – hogy kis szünet után bele lehessen fogni egy új tételbe, más frekvencián megzengetve immár a szívünk hangjait.” (ASG)

(LD, Illusztráció: Nina Saycheese)