A valódi rend

Döbbenetes számomra látni azt, hogy az emberek mennyire nem képesek még mindig különbséget tenni a valódi és az ál között. Egyik oldalon rájönnek, hogy buták voltak, mert hittek a látszatnak, majd a másik oldalon ismét beleesnek ugyanebbe a hibába csak azért, mert számukra tetszetős az újabb átverés. És így dülöngélnek, görögnek a labirintusuk falai közt, mint a flippergolyó, ami bár „szabadon” gurul, hisz senki nem görgeti, csakhogy mozgási energiáját az őt kilövő karoknak, pályáját meg az őt terelő különféle színű és formájú határoló elemeknek köszönheti. Egy vájatban halad, és bár megéli a szabad akaratot, de valóban élni vele nem tud. Mindezt azért, mert nem képes megkülönböztetni a hamisat a valóditól.

Elmondtam kismilliószor: ez korunk vizsgatétele. Most zajlanak a nagy, központi vizsgák, a diákok lógó nyelvvel körmölik a lapra a válaszaikat, miközben az oktatók hol fejcsóválva, hol mosolyogva járkálnak a tömött sorok között, és már nagyjából van egy képük arról, hány fővel indul a szenior kurzus. És akkor, hogy kicsit belepillantsunk a lezajlott fordulók megoldásaiba, amíg a diákok beadják a teleírt papirosaikat, nézzük meg, mit jelent az a fogalom, hogy valódi, hogyan kapcsolódik ahhoz az örökzöld slágerhez, ami arról szól mindenfelé mutogatva, az vagy-e, akinek mutatod magad, s azt is, mindez miként vezetett el minket a vizsga első fordulójának megoldásához, hogy mindenki kiszámolhassa, hány pontot szerzett az első körben.

Először is nézzük meg a valódi fogalmát! Ez a kifejezés szép számú szinonimával rendelkezik úgymint igazi, hiteles, eredeti, autentikus, hamisítatlan, valóságos, önazonos, tényleges, originális, létező, eredendő stb. stb. Láthatjuk tehát, hogy a dolog jó nagy halmazt ír le, a szinonimák száma általában mindig megmutatja, milyen részletezettségű egy adott fogalom. No és most nézzük meg az ellentétpárját, amire én azt a fogalmat jelölöm meg, hogy hamis. Mik ennek a fogalomnak a rokon értelmű kifejezései? Hazug, művi, csinált, mesterséges, álságos, plagizált, valótlan, valamilyennek látszó, talmi, félrevezető, tettetett, színlelt stb. stb. Látható, a paletta itt is egészen széles. No és akkor most azt vizsgáljuk meg, hogy hol van a határvonal a két fogalomkör között, mi az az éles vonal, ami segít minket abban, hogy legközelebb ezt az első tételt is sikerüljön tökéletesen abszolválni! Robert M. Pirsig a híres zenes motorkerékpáros könyvében ezt a kérdést a minőség kifejezésre szűkíti, és valahol kiindulópontnak ez nekünk is jó lesz. Ugyanis amikor azt mondom, valami valódi, akkor ehhez óhatatlanul társul a minőség kifejezés. Nem feltétlenül, de óhatatlanul, azaz nem minden valódi dolog egyben minőségi is (például egy vásári, kínai tetris), ám minden magas minőség magában hordoz valami valódiságot, eredetiséget. És ez azért jó kiindulópont nekünk, mert amikor a valódi-hamis tengely origóját keressük, akkor jó, ha van a kezünk ügyében egy függőleges mérce is, ami most legyen a minőségi-ócska egyszerű kis vertikális segédvonal. És hogy megmutassam, hogyan kell ezt használni, ahhoz most előveszem ezt a rongyosra játszott slágert, és a lelkekben kis viharokat kavaró kérdést kiterítem az asztalra, hogy mindenki lássa, mi a gond a valódi megragadásánál mai világunkban. Mert, ugye ez a ki kicsoda kérdés az, ami igazán lázban tartja most az embereket: kiben lehet megbízni, kiben nem, ki a valódi vezér és ki tereli tévútra a népet, hihetünk-e a szemünknek vagy sem – és a többi, és a többi.

S akkor most játsszunk egy kicsit, és csak a móka és a demonstráció kedvéért mondjuk azt, lehetséges, hogy egy hatalmas, mágikus képességekkel rendelkező uralkodó koldusgúnyát ölt, mint Mátyás király, s elvegyülvén a nép között közvetlenül a fülükbe súg ezt-azt, hogy meg is hallják. Szóval leguggol, elengedi a nagysággal járó minden előjogát, eldobja kis időre a valódi (már be is kúszott a kulcsfogalmunk, ugye figyeltek?) lényét, elhajítja a varázspálcáját és felveszi a koldusgúnyát. No már most, itt jön a lényeg. Ő ettől még megmaradt ő? A hatalmas mágus? Vagy a klasszikus kérdéshez nyúlva: a királyfi, amikor koldussá válik, megmaradt király lenni? Hisz ül a porban, a kutyák is elkergetik, se koronája, se udvaroncai, a szavára nem hallgat még a patkány sem. Ha a mágus úgy dönt, most nem használja képességeit, ezért ezt senkinek nem mutatja meg, akkor már nem is mágus? No és ebből fakad az újabb nagyon fontos kérdés: mitől király a király, és mitől mágus a mágus? Mi teszi a királyt uralkodóvá: a korona és az udvar, vagy ő a személyében hordoz valami eredendőt, amitől ő maga a király, és nem más? És hogy van ez a mágus esetében, ha ő mindenki előtt titkolja mágusi voltát, ezzel el is veszíti azt?

Látjátok, milyen nagy lépést tettünk meg csupán egy kis játékos gondolatkísérlettel? Ugyanis eljutottunk egy nagyon fontos támponthoz a valódi és hamis elválasztásának sikeres elsajátításában, mégpedig a külső és belsőt elválasztó tolóajtó megragadásával, amihez a minőség fogalma vezetett el minket, hiszen a minőség az egy a dolog lényegéből fakadó jellemző, s nem kívülről ráruházott. Ha a királyt a koronája teszi királlyá, és amint azt a földre dobja, ő már nem király, akkor elmondhatjuk, hogy nem is a személy volt az, aki magában hordozta a királyi címet, hanem a korona. Ám ha a koronára sem mondhatjuk önmagában, hogy ez hordozza magában mindazt, amire mi azt mondjuk, király, akkor már látható is, hogy oda jutottunk, a király királyságát igazából nem tudjuk sehol közvetlenül megragadni. Míg a mágus esetében ez épp fordítva van: attól, hogy most nem használja mágikus képességeit, ergo azt senki rajta kívül nem tudhatja, önmagában még rendelkezik azokkal, nem? Érthető, hová kívánok kilyukadni? Hogy miért olyan nehéz meghatározni kívülről a valódi fogalmát? Kintről, ahonnan csak azt látjuk, ami a felszínen van, ám nem látunk bele a lényegbe? Ha van hivatala, akkor ő a király, ám ha nincs, már nem is az? Akkor maga a hivatal volt a hatalom forrása, és nem az azt birtokló ember? Hogy fogalmazta ezt meg Bulgakov?

„– Bocsánatot kérek – mondta gyanakodva –, ön kicsoda itt? Hivatalos személy?
– Ejnye, ejnye, Nyikanor Ivanovics! – válaszolt bizalmasan az ismeretlen polgártárs. – Mit jelent az, hogy hivatalos vagy nem hivatalos? Minden attól függ, hogy honnét nézzük. Mindez feltételes és bizonytalan, drága Nyikanor Ivanovics. Meglehet, hogy ma nem vagyok hivatalos személy, holnapra pedig, hipp-hopp, hivatalos személy lett belőlem! De megfordítva is történhet, hajjaj, de még mennyire!”

Feltételes és bizonytalan, azaz relatív, hogy a király király-e, ha hatalmát udvarának, koronájának, rangjának és katonaságának köszönheti. És magától értetődő, biztos, azaz abszolút a mágus hatalma még akkor is, ha ezt most nem nyilvánítja meg. De a nép a koronának hisz, és a varázspálcának. A láthatónak. Mert nem lát a felszín mögé, erre volt jó példa az elmúlt két év. No igen ám, de hogy van ez a mi mágusunkkal, a valaha nagy szellemmel, akit mezítláb a poros útra hajítottunk? Miben rejlik az ő nagysága, ha most azt mezítlábas, emberi lénye nem birtokolja, hiszen nem használja: olyan akkor ez a nagyság, mint a zálogba vitt ékszer, joggal mondhatja bárki, neked nincs is briliánsgyűrűd. Nem ugyanúgy áll-e ezzel az elrejtett képességgel a dolog, mint a király feltételes és bizonytalan koronájával? Tehát, ha a szignó hitelesíti a festményt, ám időközben lekopott, mondhatjuk azt, ez a kép ettől még Csontváryé? Vagy akkor már nem? Illetve visszafordítva ezt a kis szemléltetést a koronára, ha van egy 2000-ben festett kép, amin egy Csontváry szignó szerepel, az már bizonyosság is arra nézve, hogy amit vizsgálunk, a nagy festő eredeti műve? Ugye, erre nyilvánvalóan nem a válasz. Hisz nem a szignó teszi a képet, nem a korona a királyt és nem a varázslás a mestert. No de akkor mi? És itt tudunk visszakanyarodni Pirsig minőség-fogalmához, hogy aztán ezt továbbkanyarítva eljussunk a vizsgatétel megoldó kulcsához. Ha a király a lényében király, a porban is az marad. Ha a festmény a valódi nagy művésztől származik, a lekopott szignó nélkül is örökbecsű műalkotás marad. Ha a nagy mágus leül a porba, attól még megmarad annak, aki, nem is kell, hogy erről ő tudjon, mert nem ez a lényeg. A macska sem tudja, hogy ő egy macska, és tán éppen ettől igazi macska, nem? Merthogy a valódi lényege nem egyéb, minthogy ő önmaga. A valódi uralkodó magában hordozza a királyságot. Azonban ha a koldus fejére kerül a korona, akkor történik meg az, amiről Bulgakov ír: hatalma feltételes és bizonytalan lesz, mert az kívülről vetül rá, ám ő önmagában ebből egy jottányit sem birtokol.

Minőségi az a dolog, ami belül is az, ami, ami önmaga lényegéhez a legközelebb áll, ahhoz az ideához, amit megtestesít. Minőségi egy toll, ha mindazt, amit a „toll” ideája magában foglal, valamint annak minden részelemét egyesével is egy primer módon tartalmazza. A benne lévő rugó a lehető legközelebb áll a „rugó” mint minőség alapideájához, ami nem egyéb, mint az ideális, avagy optimális rugó. A tinta nemkülönben – és így tovább az összes összetevővel, és azok összetevőivel is, és azokéival is a végtelenségig, amelyek egyben adják ki azt a fogalmat, hogy toll. Tehát erre mondtam, a valódi toll egyben minőségi toll is kell legyen, különben nem lehetne valódi, ha most a tollakon belül határozzuk meg ezt a fogalmat. Nyilván egy nem fogó, törött, gagyi reklámtoll is valódi toll, de egy írószerboltban nem mondod már rá, na ilyen egy igazi toll. Ezt a Parkerra mondod a többi toll relációjában. És ehhez nem szükséges, hogy írjunk vele, fekhet a vitrinben is éveken át. Attól még az egy valódi Parker toll marad. A valódi tehát egy viszonyfogalom, ezt kell megértenünk, valamint azt, valódisága a lényegében van, az ő maga, s nem egy „valódi” felirat rajta címkeként.

Mert tehát mi a valódi akkor, ha végiggondoljuk ezt a levezetést? Ami a legközelebb áll ahhoz az ideához, amit megtestesít. A mezítlábas mágusnak ahhoz, hogy valódi legyen, nem az emberek fejében élő mágus képzethez, hanem a saját lelkében önmagáról élő belső tudáshoz kell hűnek lennie. A valódi Csontváry festmény nem a műértők elvárásához igazodik (azt megteszi a digitálisan javított reprodukció), hanem ő csak az, ami, és épp ettől olyan, amilyen. És ha az uralkodó ledobja koronáját, palástját és jogarát, ám lelkében ő király marad, ő a király. No de mi ez a belső lényegiség, mi ez a „lelkében király marad”, megfoghatatlan minőség? Ez nem egyéb, mint az, amire azt mondtam már oly sokszor, hogy jelmeznélküliség, ami nem összetévesztendő a jelmeznélküliség jelmezével! És itt van az a vékony palló, amin csak kevesen tudnak átmenni a két sziklafal közt, mert a többség lezuhan. A jelmeznélküliséget és ennek jelmezét ugyanis már valóban nehéz elválasztani egymástól. A tökéletes másolat és az eredeti darab, ha már szinte alig különbözik egymástól, hogyan választódik szét a valódi és hamis fogalompár relációjában? A válasz nem olyan bonyolult. Láttatok már olyan macskát, aki macskának akart látszani? Olyan élő fát, ami azt hirdette, én valódi fa vagyok? No és olyan festett ablakot, amelyik azt az illúziót akarta kelteni, hogy nyitható? Vagy olyan mai tárgyat, ami művi antikolással keltette a régiség érzését? Mi a kétféle példa közt a különbség? Mitől macska a macska, és nem régi bútor az antikolt IKEA komód? Elárulom: a macska alatt nincs egy másik minőség. Tehát nem tudsz semmit leszedni a macskáról, ami alatt valami egészen más lapul, mondjuk egy kiskutya. Ám az antikolt komódon van egy réteg, amit ha eltávolítasz – és ez mindig eltávolítható –, kiderül a turpisság. A műfát, ha szétszeded, egy ponton túl drótokat találsz. Az álgurut ha szétszeded, egy ponton túl ordító ellentmondásokra bukkansz, az a király, akinek hatalma a koronájában volt, e korona nélkül valami egészen más lesz: egy gyáva kis ember. A hamisított terméket szintén az ízekre szedés buktatja le, ahol kiderül az anyagminőség, a varrás milyensége, vagy egy festmény esetében a vászon, a festék jellemzője, ami azonnal feltárja a csalást.

A macska nem akarja mutatni, hogy ő macska, csak az. A műfa azonban fa akar lenni. Ez a szándék, akarat, ami a két minőséget elválasztja egymástól. Mondhatjuk tehát, hogy ez a szándék a mi origónk a valódi-hamis tengely közepén. Nevezhetjük afféle irányultságnak is, mondván: a macska cselekedetei nem arra irányulnak, hogy macska legyen, hanem mindarra, ami ebből a macskaságból fakad: mosakszik, egerészik, kaparja a fa kérgét és szunyókál a díványon. Ellenben a műfa léte nem önmagára irányul, hanem rád, a vásárlóra. A műfa semmi olyat nem tesz, ami egy fa valóságából fakad, nem szív fel tápanyagot a földből, nem sárgulnak a levelei, nem növekszik és nem terem gyümölcsöt. Ha valaki fest egy képet Csontváry stílusában, akkor az ő szándéka nem az volt ezzel a képpel, mint a festőé a sajátjaival. Ő Csontváryt akarta utánozni, míg maga a festő sosem vetemedett volna ilyesmire, ő csak megnyilvánította saját magát. A hamis azt hirdeti: én vagyok az igazi! Fa vagyok, macska vagyok, én vagyok a király, én a szabadság hírnöke vagyok. De ez lehetetlen. És az örökzöld ócska, Igazi vagy-e dalocska szerzői ezt nem fogják fel, hogy egy macska egyszerűen nem is érti, miért kérik rajta számon a mesejátékban, hogy nem olyan macskás. Ő olyan, amilyen, csak van. Míg a mesejáték macskája hangosan nyávog, tekerőzik, pödri a bajszát, látványosan lefetyeli a tejet és úgy domborítja a hátát, hogy meghajlik alatta a színpad. És ha valaki ezt a macskaképet táplálja a macskákról, zavarba jön, ha lát egy igazit, és akár azt is mondhatja, nem, ez nem is igazi macska.

Tehát összegezve a fentieket elmondható:

1. Ami valódi, az egyszerűen önmaga, nem megkreálja magát híres festőként, csak megnyilvánítja, a kettő nem ugyanaz. Amikor Csontváry azt mondja, ő a napút festője, csupán bemutatkozik, de tettei nem arra irányulnak, hogy ezt a képet fenntartsa, hanem arra, ami ebből az öndefinícióból fakad. Ám a hamis festő minden igyekezetével azon van, hogy az „én vagyok a nagy festő” képét létrehozza és fenntartsa, tettei erre irányulnak és nem magára a művészi kifejezésre. Remélem, ez a különbség érthető. Tehát az első pontban a kulcsszavunk a szándék. (És itt felteszek egy már általam egyszer feltett filozófiai kérdést. Van egy festmény, de az idő szétmarta. Színei megfakultak, egy része lekopott. Vérprofi restaurátorok hada hatalmas munkával és a legmodernebb technikával megalkotják az eredeti képet: azt, amit a festő feltehetően vászonra festett egykoron. Kérdés: melyik lesz az eredeti kép, a festő eredeti szándékát reprodukáló mai példány, vagy az általa festett, de az ő kompozícióját és elképzelését már csak fragmentumaiban tartalmazó kép? A válasz nem is olyan egyértelmű. És a válasz után jön a következő kérdés: no de miért?)

2. A valódi alatt sosem találsz drótot – most maradván a műfa példájánál. Tehát a bontás során az igazi fában csak faelemeket találsz. Az igazi uralkodóról nem tudsz leszedni címet, rangot, koronát. Az igazi uralkodó hatalma nem véges, gyökere a földbe nyúlik, és ott egyre nő, lombkoronája az ég felé hatol. Nem statikus, vannak változó, élő-haló részei. Ha egy valódi uralkodót megfosztasz trónjától, csak nevet, sőt, talán már említettem, épp ezért nem is nagyon él ilyesmivel. Az igazi fának nem kell sem festék a leveleire, hogy zöld legyen, sem beton a cserepébe, hogy stabilan álljon. Az igazi fa meg tud halni, aztán újjászületni, a műfa csak tönkremenni képes. A valódi dolgok szerves egységet képeznek egymással, ahogy a műfa műanyag faként ugyanígy szerves egységben áll a bolt elemeivel. Csak igazi faként nem állnak össze az őt alkotó elemek egy egységbe, a drót, a festék, a műanyag és a beton sehogy sem ad ki egy fát. Tehát a második pont kulcsszava a tartalom.

3. A valódit bárhonnan nézheted, nem fog összeomlani attól, hogy több irányból megvizsgálod. Megkerülheted, alábújhatsz, fölé emelkedhetsz, a fa akkor is fa marad. Sosem találsz benne, rajta olyasmit, ami nem ennek a létállapotnak a szerves része. A valódi tehát sosem rögzíti, tereli és irányítja a figyelmed. Nem akarja, hogy te ilyenek vagy olyannak lásd, mert alapvetően neki tökmindegy, milyennek látod, attól ő még az, ami. Ám a hamis dolgokat a rájuk irányuló, célzott figyelem tartja életben. A harmadik pont kulcsszava tehát az irányítás.

4. A valódi szervesen kapcsolódik mindabba, ami őt körülveszi, és nem tudod anélkül elmozdítani, hogy ne változna meg vele az őt körbevevő valóság. A hamis guru nem kapcsolódik szervesen a magasabb dimenziókhoz, ahogy az emberi világhoz sem. Ezt onnan tudhatod biztosan, hogy – ha megfigyeled – tanításaik általában zártak, tételmondatokkal körbebástyázott véges, tömör öntvények, melyek nem ágaznak a végtelenbe tovább, hanem minden felmerülő kérdést leforrasztanak a saját határuknál, mondván: ez így, az meg amúgy van. A bizonytalanság nem képezi rendszerük részét, az ő fájukon nincsenek elhalt levelek, nincs rajtuk kéreghiány és a földből felmászó kukac sem tekereg vígan ágaikon. Makulátlanok, fényesek s a tévedhetetlenség, megdönthetetlenség, tökéletesség, hatalmasság és halhatatlanság képzetét vetítik maguk köré. A valóban halhatatlan nem lehet a papírról ollóval körbevágott, zárt forma, a valódi halhatatlanság az maga a végtelen laptudat – most hogy lefektessünk valamit a szemléltetés végett a síkra. Ami valódi, az önmagában csak úgy vizsgálható, ha önkényesen kitakarom a közeget, amiben létezik. Elég nehezen meghúzhatóak a rendszerhatárai, mert folyamatos átmosódásban vannak a környezettel: a valódi fa konkrét határait azért nehéz meghúzni, mert ez pillanatonként változik, ez a levél ma még a fán volt, holnap a földön, a víz ma a talajban, holnap a gyökérben. A műfa esetében, ha faként és nem műfaként tekintünk rá, nagyon könnyű az elhatárolás. Tehát a negyedik kulcsfogalmunk a kohézió.

És itt gyorsan térjünk ki még egyszer az ismétlés erejéig a meznélküliség csalfa mezére és a műfa műfaként értelmezendő valóságára! Mert itt rengetegen elcsúsznak ám, azok is, akik olyan nagyon kinyílt szeműnek vallják magukat, bizony. A műfa mint élő fa nem valódi, de mint műfa az, és innentől mind a négy pont érvényes rá. A meztelen mezzel rendelkező dolgok, mint amilyen egy hamis szignójú kép, amiről a szignót régiesítve félig lekoptatták, nem valódiak, csak mint mezzel rendelkező dolgok. A jelmezbálban Jancsika nem tűzoltó, ő nem valódi tűzoltó. Ám a tűzoltójelmeze valódi. Ezt a különbségtételt, aki nem tudja megtenni, tutira bedől minden csalásnak, ha az okosan van elé tálalva. No és hogy lehet megkülönböztetni ezt a két minőséget? Ebben segít minket a fenti négy pont. 1. Mi Jancsika szándéka? Ezt a tettei fogják elárulni, sosem a szavai, erre nagyon vigyázzatok! Locsolja az égő házat? Nem? Akkor a szándéka nem az, mint egy valódi tűzoltónak. 2. Ha elkezded lebontani Jancsikát mint tűzoltót, mit találsz alatta? Ott lesz a tűzoltó képzés? Be tud számolni arról, hogyan vált tűzoltóvá? Ott van benne a történetében az első eloltott ház emléke? Tudja, hogy kell összecsavarni a slagot? Meg tudja mondani, ki a városi tűzoltó parancsnokság főnöke? Érthető ugye, mit értek tartalmon? 3. Jancsika csak egy pontból nézve tűzoltó? Tehát jelmez nélkül nem látszik rajta a „tűzoltóság”? Engedi, hogy kérdéseiddel alaposan körbejárd? Megvizsgálhatod a ruháját egy öngyújtóval? Le tudja venni a ruhát, nem fél attól, elvész a tűzoltósága a kellékei nélkül? 4. Van a teremben bármi, ami kapcsolódik Jancsika tűzoltóságához? Van másik tűzoltó, vagy egy riasztó jelző, egy tűzoltóautó? Ha tűz keletkezik a szomszéd épületben, Jancsika otthagy csapot-papot a zsúron, és rohan tüzet oltani? Ha kigyullad egy terítő az oviban, azonnal tudja, mit kell tennie? Van a valóságban bármilyen olyan elem, amihez Jancsika mint tűzoltó szervesen kapcsolódik? Slag, amit a kezébe fogott, tűz, amit eloltott, égett seb, amit a kezén hord, hálás levél a szomszédtól, és a neve az ügyeleti jegyzékben? Talán ha mindezt alaposan végiggondolod, már nem fognak tudni olyan könnyen lépre csalni az áltűzoltók… (És itt jön a képbe Adamusnak az a tétele, amin elég nehezen rágtam át magam, hogy senki nem tudja magát becsapni. Hiszen az imposztor, amikor úgy tesz, mintha – csak önmaga imposztori lényegét adja. Tehát, mint hős tűzoltó nem valódi, de az ezt eljátszó csalafinta gyerek, mint jelmezes kisfiú nagyon is az, s ő nem is mutat mást ezzel a jelmezzel magáról, mint aki ő.)

Megnéztünk egy koreai drámát, amiben a főhős egy hipnózisos állapotban azt hiszi, húsz éves, és a családjával él a szép házukban, miközben valójában negyven, és akik körülveszik, a hipnotizőr segédei. Amíg nem érti meg, minden, amit átélt, abban a formában aminek hitte, illúzió, számára valóság volt. És itt van a dolog nyitja, itt van az a turpisság, ami nem engedi, hogy a többség átlásson a színfalakon, mégpedig az, hogy a figurák, akik eljátszották a pasi családját, a ház, amiben laktak, mind igazi volt. Igazi ház igazi emberekkel. Csakhogy ez nem az ő háza volt, aminek hitte, és nem az ő családja. Tehát számára abban az értelemben, amit a szülőház és a család jelent, nem volt valódi. Erre mondtam, a műfa valódi, mint egy mű fa, de nem az egy élő faként. És ez az a pont, ahol a többség minduntalan elcsúszik a banánhéjon, hogy lát ezt-azt, és nem érti meg, nem az az illúzió, hogy ez van, hanem az, aminek vallja magát.

Érthető, ugye? Higgyétek el, kis gyakorlással az ember profivá válik, messziről, szagról képes lesz felismerni a hamisat. Azonnal, kétség nélkül. Sokszor a negyedik pont a legszembetűnőbb: a belső ellentmondások sokasága. Kollektív elvonulás. Békés kakasviadal. A vasvagonok konvojába zárt szabadság. Guru által vezetett, kollektív felemelkedés. Statisztikában megnyilvánuló járvány. Fény, jóság sötétség, gonoszság nélkül. Objektív valóság illúzió nélkül. Szeretett diktátor. Széles körben ünnepelt igazságosztó. Műanyag fa. Matéria szellem nélkül. Szellem anyag nélkül. Másodosztályú frissesség, hogy ismét Bulgakovval éljek. Mindenki folytathatja a saját példáival. Egy a lényeg, ez a világ mindent meg fog tenni, hogy a tudatodat a berkein belül tartsa. Mélyen kiásott, tetszetős ezoterikus vájatokba terelte azokat, akik elkezdtek úgyszólván „ébredezni”, és beleszőtte álmukba az ébredés élményét. Tömött sorú, fémfalakkal határolt, szűk járatba tereli a szabadságra vágyók szilaj energiáit, és ismét a relatív szabadság ellentmondásába kergeti vissza a tömeget. És így tovább, elég körülnézni, látható is, mire megy ki a játék. Maradj a kereteim közt – suttogja füledbe folyamatosan az erdő szelleme, mint a szél. És a többség szót fogad neki, és arra megy, öntudatosan jelszavakat, üres lózungokat kántálva, kétes tudású „vezetőket” követve, amerre a benne még mindig könnyedén aktivizálható gombok nyomkodásával irányítja őt a szellem.

A valódi dolgoknak nem kell definíció ahhoz, hogy megnyilvánuljanak. Az ál dolgok azonban nincsenek meg e nélkül a rájuk aggatott címke nélkül. A fekete macska akkor is egy fekete macska, ha soha senki nem nevezi meg. Ám a CGI macska csak abban az esetben lehet igazinak eladható, ha megnevezzük: íme, itt egy macska. S ezt a definíciót úgy alkotjuk meg, hogy belehelyezzük egy álvalóság kohéziójába, ami támogatja létét, megalkotjuk azon részeit, amik láthatóak, ám a többivel nem is törődünk, ennek a cicának nem lesz gyomra, és nem is tud kisétálni a film keretei közül. Nem pisil, nem kakil, teteme nem lesz eggyé a földdel egy nap, léte csak arra a pár képkockára korlátozódik, amiben megjelenik, s ami meghatározza őt mint macskát.

Aki ezt most megértette, talán el tudja dönteni, van-e még olyan része a valóságnak, ahol képtelen megkülönböztetni a valódit a hamistól. Ha már nem nagyon, akkor majd jöhet is a második forduló kiértékelése, ami azt volt hivatott felmérni, mit jelent számodra az igazság? Ez neked egy kard a csatában, egy téged megtartó tutaj a viharos tengeren, egy puha párna, amire ráülhetsz, egy terepszínű takaró, díszes címerű pajzs, netán egy színező, amit a magad kedvére kiszínezhetsz? Hamarosan kiderül, mi volt a helyes válasz, igazából ezt a harmadik tétel mutatja majd meg. Addig is elmélkedjetek a valódi és hamis fogalompárosán, világítsátok át a valóságotokat ezzel a furcsa, kétszínű lámpával, s azonnal felsejlik előttetek az az univerzális rend, aminek valódi meglátása véget vet a szenvedésnek.

(LD)