A Weinstein-hullám

“Nem hagyom bűnözők zaklatásának kitenni magam!”

Ezt a híres mondatot a Yoona nevű karakter mondja halála előtt a David Mitchell regényéből írt Felhőatlasz c. filmadaptációban, mely kijelentés aztán többször is elhangzik a filmben. Jól érezték a Mátrix-tesók és maga az író is, hogy a szellemi öntudatra ébredés valahogy ezzel a mondattal kezdődik, azzal, amikor kimászik az egyén az őt elnyomó, kiszolgáltatott helyzetben tartó félelemgödörből, felegyenesedik, szembe néz azzal, aki megpróbálta őt erőnek erejével lehúzni, lent tartani, maga alá gyűrni, és azt mondja: nem! Az erőszak, bántalmazás célja ugyanis nem egyéb, mint a lenyomás vagy elnyomás, és azáltal a bántalmazó külső pozíciójának megőrzése, ami mellesleg mindig belső gyengeségre utal. Meggyőződésem, hogy a bántalmazás legdurvább fajtája a verbális és érzelmi, vagy a lelki terror, épp azért, mert végtelenül nehezen tetten érhető, hosszú távon képes hatni, és az áldozatot egyfajta bizonytalanságban tartja a tekintetben, hogy fennáll-e itt bármiféle bántalmazás, hisz nincsenek kék foltok, nincs sperma a bugyin, netán bevert autószélvédő. És emiatt az ezzel történő leszámolást sokszor az első kék folt, vagy üvegszilánk tudja csak elindítani.

Nagyon érdekesen alakul ez a Harvey Weinstein-féle buli, ugye ez most megint valami jóval többről szól, mint elsőre látszik. Most a tömegtudat falán történt egy hatalmas repedés (teszem zárójelben hozzá, végre valahára), ami szerintem világméretű omlást idéz majd elő, már ha az emberek képesek élni a lehetőséggel, és elegendően ragadnak csákányt. Mindenki szereti feszegetni a határokat, megnézni, meddig mehet el. Nos, úgy tűnik, a világ egy zsíros és eddig jóllakott masszája most egy fallal találja szembe magát: eddig és nem tovább. És ennek már egy ponton túl nem lesz köze az egészet kirobbantó nemi molesztálásokhoz, nemi erőszakhoz és az erősen férfiuralmú művészvilághoz, ez ugyanis csak tünete annak, hogy a világ egy, erőteljesen maszkulin része (ami természetesen nem jelent egyet azzal, hogy az illető férfi, nagyon sok maszkulin nő van) elvetette a sulykot. Épp pár hónapja írtam, hogy lezárom a múltat, nem cipelem tovább a nehéz fájdalom-hátizsákot. De ez nem azt jelenti, hogy elásom, sem azt, hogy szőnyeg alá seprem, hanem áldozatként nem cipelem tovább, lerakom azok elé, akik szerintem most kénytelenek lesznek felvenni. Szerencsére engem a nemi jellegű erőszak és konkrét fizikai molesztálás teljesen elkerült, s nem azért, mintha olyan randa lettem volna, hanem inkább mert látták rajtam a férfiak, hogy jobb, ha ilyesmivel be sem próbálkoznak, mert nagyon nem lesz jó vége. Ez még nem jelenti persze azt, hogy minden férfipartnerem tisztelettel közeledett volna felém, de ilyenkor én azonnal lehúztam a rolót. Azonban azt sosem felejtem el, mit kellett az utcán átélnem fiatalabb éveimben, a füttyögetés, a kocsikból integetés, a beszólogatás és a sokszor pimasz ajánlatok miatt kialakult bennem egy erőteljes gátlás úgy általában az emberekkel szemben. De megkaptam a magamét a lelki szférában is, volt részem verbális erőszakban ugyanúgy, mint a legeslegocsmányabb, nevezzük most úgy, szellemi molesztálás sorozatban, gyalázatos rágalomhadjáratban, amikor a förtelmes, egopuffer Weinsteinek megpróbáltak lenyomni, elhallgattatni, ahogy én hívtam magamban, érzelmileg és legfőképp egzisztenciálisan totál kicsinálni. Teljesen nem sikerült nekik, ám mély sebeket ejtettek, amik közül pár el is gennyedt, s ezért hegeiket egy életen át fogom viselni. Gyalázkodással, ármánykodással, sarokba szorítással, függőségi helyzetek rám erőltetésével, csúszómászó behízelgéssel, az én csak jót akarok sanda attitűddel, szóbeli terrorral bántalmaztak – a repertoár végtelen, ám végső soron mind az erőszak egy formája, pont úgy, mint amikor a neves rendező azt mondja a kezdő színésznőnek, lécci szopj már le, bébi: aztán mondjon nemet a nyomorult, ha tud vagy mer. Én sok mindent eltűrtem, mert úgy éreztem, a természetemből ez fakad, no meg attól féltem, ha nem tűrök, totál kirekesztenek az emberek maguk közül. Akkor még nem sejtettem, hogy aki azért elutasít, mert önmagam vagyok, az csak egy gyáva Harvey- klón.

Ezek az elkapatott, mocskos kis Weinsteinek a tiszavirág életű hatalmukkal és a másik pillanatnyi kiszolgáltatott helyzetével élnek vissza, és erre nincs mentség. Nem lehet a végtelenségig visszaélni a másik bizalmával, jóindulatával, kedvességével, jóhiszeműségével, szelídségével és gyámoltalanságával, naivitásával, mert lesz egy pont, amikor egy megerősödött áldozat, akinek talán már nincs vesztenivalója, azt mondja: elég! És, ahogy látjuk, ezt követi a többi. Nyilván most kiugranak a régi, poros szekrényből pókhálósan olyan csontvázak is, amik nem igazán illenek ebbe a képbe, kihasználván a kedvező alkalmat, hogy magukra irányítsák ennek a nagy fénycsóvának egy kis sugarát, és ez természetes, sőt ez mutatja, nagy a hullám, hisz visz magával minden kacatot. De a lényeg nem ez, a lényeg az, hogy egy emberként kéne most mindenkinek azt mondania magában: no eddig és nem tovább. Legyen az bármilyen molesztálás, erőszak, terror vagy bántalmazás: lelki, fizikai, mentális; és legyen bárki a bántalmazó: feleség, elkapatott hülyegyerek, főnök vagy anyós, szakmai rivális – nem számít. Csak a határok meghúzása ami számít, mert ennek jött el az ideje, s ez nagyon fontos, én most legalábbis úgy érzem, hisz az egyéni határainkkal körberajzolunk egy hatalmas védelmi területet. Tehát ez a hullám társadalmilag és egyénileg egyaránt jelentős lesz. Hisz jelen pillanatban az nyilvánvaló, hogy egy láthatatlan erő támogatja ezt a fellépést. És igenis, ha szél van, a vitorlákat fel kell húzni, függetlenül attól, ki milyen hajón ül. Iszonyatosan érdekes dolog történik velem a napokban, én általában jó alvó és nagyon jókat álmodó vagyok. Sokszor meg is fogalmaztam magamban, az álmaim csodásak, sokkal jobbak, mint az életem. Kb. egy hete azonban minden nap rosszakat álmodom, és mintha mind valahogy ebbe a témakörbe vágna, jóllehet nem foglalkoztam idáig többet a dologgal, mint bármelyik bulvár hírrel, mostanság eléggé más problémák foglalkoztattak. No de a saját álmaimra már kénytelen voltam felfigyelni. Volt benne csillapíthatatlan vérzés, gyerekeim megerőszakolása, szembeszálltam álmomban több alakkal, volt, akit arcon is köptem, másnak a kezébe markoltam bivalyerősen, mert elkezdett megint lefelé nyomni, egy jó barátnak megmondtam, hogy csalódtam benne és otthagytam az utcán leforrázva, ma épp a pótmamámat fojtogattam, mert azzal vádolt, megöltem a fiát – csupa-csupa ilyen „feloldozós” álmom van. Nem is nevezném rossz álmoknak, inkább ilyen álomban megoldós szituációknak. És ennek kapcsán most már kénytelen voltam Harvey Weinsteinen kicsit jobban elgondolkodni, mert látható, a dolog túlnőtt önmagán, mintha abban a híres morfogenetikus mezőben történt volna egy parányi módosítás, ami itt ezen a síkon, lám, ilyen hatalmas vihart kavart. És ahogy töprengtem, arra jöttem rá, ez talán most egy feminin energia jó értelemben vett előretörését eredményezi majd, ami hosszú távon az egész világ sorsát meg fogja változtatni, békésebb utakra terelve az emberiséget.

S amint ezen elgondolkodtam, rájöttem, hogy feltehetően mi, bántalmazottak vagyunk többen. Mi, akikben összetaposták a szépen nyíló virágokat, összezúzták a kis épülő álmainkat a világi „hatalmasok”. Akiknek pénzük, hatalmuk vagy csak jól kidolgozott manipulatív eszköztáruk van. Akik egyszerűen gyalázatos, nyomorult, beteg lelkükből fakadóan csak mások elnyomásával, megalázásával, sarokba szorításával, kincseinek elrablásával tudják ócska kis céljaikat elérni. Látni kell, Harvey Weinstein egy igazi, tősgyökeres lúzer. Mindenki ismeri a fajtáját, nem? Az iskolában ő a nagypofájú dagadék, akinek faterja a helyi nagymenő, ő az, aki úgy parkol, hogy mindenki mást akadályoz, és amikor számon kérik rajta, „keményen” visszavág, mondván, neked sosem lesz olyan menő verdád és akkora farkad, mint neki. Ugye látjuk, miből áll ez a fene nagy öntudat? Szánalmas. És ott vannak a mindenkori talpnyaló csatlósok, akik alig várják, hogy a „nagyfőnök” nevében és árnyékában rugdalózhassanak egy kicsit, mert nekik tán még menő verda és hosszú farok sem jutott megtámogatni nyomorult énképüket, és leplezni kínos komplexusaikat – most nyilván képletesen értve a farkat és verdát. Csak egyet felejtenek el ezek a Weinsteinek. Hogy törékeny hatalmi illúziójukat annak köszönhetik, hogy áldozataik békésen tűrik az elnyomást. A beosztottak, a feleségek vagy épp szelíd férjek, a kutyák, a szomszédok. A kutyám bármikor le tudná harapni a karom, de akkor se tenné, ha megverném. Egy darabig. Ám biztos vagyok benne, el tudnám érni még ennél a tündéri, hatalmas lelkű, türelmes jószágnál is, hogy belém marjon. Az a baj a gátlástalan emberekkel, hogy nem fogják fel, csak addig tehetik meg, amit megtesznek, amíg a többiek ezt hagyják. S azt hiszik, ez örökké így lesz. Nem fogják fel a mogyorónyi materialista agyukkal, hogy nincs hatalmuk felettünk, mindig ezt mondom: akár meg is ölhet, de a lelkemet nem kaphatja meg, ergo semmilyen hatalma sincs felettem, talán a testem felett lehet, bár 100%-ot azért ott sem tud elérni. Ez olyan, mint a szerelmes, aki az imádott szívét nem kaphatja meg, csak a testét, mert mondjuk, elkábítja. Sosem fogja azt érezni, övé lett Margit, sőt, ez talán még rosszabb annál, mintha a testét se kaphatta volna meg, főleg ha a kába hölgy az ébredés után undorodva menekül előle. Margit lelke sosem lesz az övé, és ez számára az igazi katasztrófa. Ebben a titokban rejlik amúgy a mártírok ereje.

Aki nem a Weinsteinek és undorító csatlósaik körébe tartozik, talán mind azt érezheti most, valami megmozdult. Egy erő mögénk állt. Ami arra is késztet, hogy vessünk számot azzal, hogyan és miért váltunk áldozatokká. Miért hagytuk, hogy ezek a Harveyk koszos kis mancsaikkal a szoknyánk alá nyúlkáljanak. Kapcsolódik a válasz az előző bejegyzésemhez: mert féltünk. A Harveyk is félnek, sőt, ők rettegnek, ezért teszik, amit tesznek, no de mi is, ha hagyjuk. A különbség csupán annyi, hogy ők gátlástalanok, mi meg sokszor túlontúl szelídek voltunk. Ők exkavátorként döngettek végig azon úton, amin mi azt hittük, csak a kis puha mamuszunkban sétálhatunk a padka mellett megbújva. Elhittük nekik, hogy a világ ennyi, hogy hatalmuk valós, hogy nekünk nyelnünk kell. Nem, nincs így, ez az egész jelenség most ezt mutatja, nem kell nyelnünk. Mert mondhatjuk azt is: nem! És nem ér minket bántódás ezért. Ez egyfajta öntudatra ébredés pillanata, és olyan jó lenne, ha ez most nem állna meg a nemi erőszaknál, hanem az összes erőszaktevőnek és nyomorult csatlósainak – akiknek a disznófejű odavett pár kis hálamorzsát és ezért váltak árulóvá –, szembe kéne néznie tettével és legfőképp az áldozatával. S mi csak fejet hajtanánk előttük, feloldoznánk azt a lehúzó kötést, ami eddig összekötött velük, és továbblépnénk, soha vissza sem nézve rájuk. Legyenek ők akárkik, Harvey Weinstein, netán Luc Gizi és Gipsz Jakab úr. A névsor sokaknál talán hosszú lesz. És ez nem rágalmazás, soha nem szabad elfogadnunk ezt a stigmát, mert nem igaz. Mi nem rágalmazunk, csak megnevezünk, kimondunk dolgokat, hisz oly sokáig hallgattunk: az bezzeg akkor nem számított elhallgatásnak, ugye? No akkor ez sem rágalmazás, csak egy új hullám, ami most tisztára mossa a mocskos partokat. Legyünk hát jó sokan, akik most élünk ezzel a tisztító energiával! Fogadjuk meg, hogy mától nem hagyjuk semmiféle erőszaknak kitenni magunkat, nyíltan nemet mondunk és megálljt parancsolunk mindenféle bántalmazásnak, nem nyelünk tovább, és megvédünk minden kiszolgáltatott élőlényt vagy eszmét, akit ezek a Weinsteinek bántanak, legyen az cica, öreg néni vagy az ártalmatlan információs gyógyítás. S ha kell, nyilvánosan ki is mondjuk az igazságot a Harveykról. Nem szabad félni a negatív hangoktól, az újabb gúnytól és erőtlen fenyegetésektől, a sok sáros csatlóstól, mert látható, a rövid életű- és hatókörű földi hatalmuknak is vége van. Ez már csak a kifutási fázis, lassan elcsuklik a hangjuk. Nem kell evezni ezzel a hullámmal, nem kell túlozni és fantomokat kergetni, csak ráfeküdni és hagyni, hogy tegye a dolgát, hisz a jövő új útjait alapozza meg ez a kis globális tereprendezés, s tudnunk kell, egyáltalán nem csak magunkért tesszük, amit most teszünk. Mégpedig, hogy nem hagyjuk bűnözők zaklatásának kitenni magunkat soha többé.

(Illusztráció: Angel Boligán)