Adamus a meditációról

Olvasok egy fura kis könyvet (Viktor Pelevin: Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre), amiben szó esik a meditáció során megtapasztalt élményekről. És ennek kapcsán elgondolkodtam, vajon mit mondott Adamus a meditációról, és egy leírása eszembe is jutott, de az inkább az imáról szólt, és nem arról, amit ma az emberek a meditáció fogalma alatt értenek. Úgyhogy megkértem, mondjon valamit erről, és úgy gondoltam, megosztom veletek ezt az úgymond exkluzív beszélgetést, mert talán nem csak engem érdekel a téma.

(Az alábbi szöveg teljes egészében, részleteiben, vagy akár csak tartalmában bátran megosztható másokkal, de kizárólag a Rewoland oldal forrásmegjelölésével. A szöveg egy máshol nem publikált, mai, azaz 2022. április 7-ei írásos channeling, ahol Adamus beszélgetőpartnere értelemszerűen én vagyok.)

***

– Nos, édesem, meditáció. Akkor nézzük: először is fogalmazd meg nekem, mi a meditáció!
– Én egy módosult tudatállapotként definiálnám.
– Miért módosult?
– Mert nem a hétköznapi tudatállapot, amikor kavarognak az ember fejében a gondolatok. Az ember valahogy önmagán kívül kerül, miközben épp totálisan el van merülve magában. A meditáció során az elme elcsendesül, és az ember belehelyezkedik önmagába, mialatt ki is kerül magából, egy jó pontról nézve az egészre.
– Ez valami pokoli volt, ugye tudod?
– Igen.
– Miért mondom ezt?
– Mert nem tudom megfogalmazni, mi a meditáció. Őszinte leszek, bár egy időben próbálkoztam vele, de aztán valahogy elfordultam ettől az úttól. Érdekes tapasztalásokban volt részem, de sosem éreztem azt, ez az én utam.
– Miért?
– Hát, erre nem tudom a választ, talán olyasmi számomra, mint egy csapda.
– Azt mondod, csapda?
– Igen, mert nem tudom jól kifejezni, amit ezzel kapcsolatban érzek, és feltehetően én most ezt nem is látom jól, mégis van egy ilyesfajta érzésem a meditációval kapcsolatban: olyasmi, mint egy lift, ami felvisz a tetőteraszra, de valahogy nem vagyok benne biztos, hogy a lépcső is erre a teraszra vezet-e. Én jobban hiszek a való életben, abban, hogy maga az életem, a valóságom lépcsőfokai visznek önmagam felé.
– Tehát azt mondod, a meditáció egy gyorslift?
– Számomra valami olyasmi.
– No de miért?
– Ha hatszor megkérdezed, akkor sem fogom tudni megmondani. Nem, nem tudom, ez csak egy érzés.
– Jó, akkor kérdezlek tovább. Mit éreztél, amikor meditáltál?
– Kikerültem valami légüres térbe, néha sikerült eljutnom egy ilyen külső állapotba. De soha semmi olyasmit nem éltem át, amiről sokan beszámolnak, például ebben a könyvben is, amit most olvasok.
– Édesem, ezt a könyvet felejtsd el. Tehát te mit éltél meg?
– Igazándiból semmi olyat, ami ma is velem lenne, ez az igazság.
– Nem is emlékszel az élményeidre?
– De, olyasmi volt, mint amikor filmet nézel, és megfeledkezel a szobáról vagy a moziról, eljutottam valahová, ami nem az volt, ahonnan eljutottam oda, de nekem nem adott annyit ez a hely vagy tudatállapot, hogy folytatni akartam volna.
– Értelek, menjünk tovább. Sokan meditálnak, ma már ez szinte divat lett. Vajon miért teszik ezt?
– Páran a megvilágosodást akarják elérni általa, például a szerzetesek. Egyesek megnyugvást keresnek, mások hisznek abban, ez valami gyógyír a lelki és testi bajaikra. Rengeteg iskola és mód van, és sokan csak ezekhez akarnak tartozni.
– Jó, akkor még egyszer, te miért nem meditálsz?
– Mert én nem ezt az utat választottam.
– Ez tudatos választás volt részedről?
– Igen, mondom, elmentem ebbe a boltba, megnéztem, mit kínál, és kijöttem, mondván, engem ez az árukészlet annyira nem érdekel.
– Pedig ez a felemelkedés útja, nem?
– A meditáció?
– Igen.
– Azt mondod? Én nem így gondolom.
– De az emberek így gondolják.
– Igen, az emberek sok mindent gondolnak, azt is, hogy egy nevetséges papírmaszkot kell az arcukra húzni, hogy megvédjék magukat valamitől, ami nincs is, vagy nem az, aminek hiszik. Engem nem érdekel, hogy az emberek mit mondanak vagy hisznek, két évvel ezelőtt meggyőztek róla, fogalmuk sincs semmiről.
– Jó, maradjunk a meditációnál. Voltak valaha misztikus élményeid?
– Mit értesz misztikus élményen?
– Amit az emberek, azt.
– Talán, de nekem nem volt annyira misztikus, ám számukra biztos az lenne, ha elmesélném.
– Mondj el egy ilyen élményt!
– Nincs egy ilyen élmény, amikor veled vagyok, nekem az ilyen, kikerülök veled egy térbe, ahol semmi nincs már belőlem jelen, akinek most emberként hiszem magam, vagy amikor úgy beszélgetünk, hogy nem jelennek meg fogalmak a fejemben, csak értem minden gondolatod szavak nélkül és magam is tudok így válaszolni, na, az ilyen. Vagy például emlékszem konkrét helyszínekre, életeseményekre, de úgy, mint a tegnapi napomra, amikről pontosan tudom, én most ebben az életemben nem éltem meg. De az, amiről oly sokan beszámolnak, hogy miket tapasztaltak meg meditáció során, nekem kimaradt.
– És tudod, miért?
– Nem, talán azért, mert mint mondtam, igazán sosem fektettem energiát abba, hogy én meditáljak.
– Nagyon viccesen fogalmazol.
– Tudom, de mégis így megy ez: az embernek ebbe konkrétan energiát kell fektetni.
– Jó, szerinted én szoktam meditálni?
– Megnevettetsz, nem.
– Miért?
– Mert te szerintem ott vagy, ahová a meditálók el akarnak jutni.
– És szerinted én hogy jutottam „oda”, ha fogalmazhatunk ilyen nagyon bután?
– Úgy, hogy elértél odáig, ahogy egy gyerek is elér oda, hogy ő lesz a matematika professzor.
– Azaz?
– Azaz egy fejlődés során.
– Jó, tehát szerinted ott vagyok, ahová a meditáló emberek eljutni vágynak.
– Ezt nem tudom biztosan, de talán. Nem tudom, pontosan hol vagy, és azt sem, ezek az emberek igazából hova vágynak.
– Na, alakulunk, menjünk tovább. Mondok neked fogalmakat, és az lesz a dolgod, hogy rávágj egy másik fogalmat, ami a meditációhoz köti az eredeti kifejezést. Készen állsz?
– Alig értem, mit kérsz tőlem.
– Jöhet is az első: nyugalom.
– Most én akkor mit mondjak?
– Egy fogalmat, édes, ami a meditációhoz köti a nyugalom fogalmát.
– Nem értelek teljesen, de akkor azt mondom, béke.
– És ez hogy köti a meditációhoz a nyugalom fogalmát?
– Hogy aki meditál, azért nyugtatja magát le, mert békére vágyik.
– Jó, ha neked ez így érthető, akkor folytathatjuk, rendben?
– Oké.
– Azt mondom, harag.
– Elcsendesítés.
– Nagyszerű, azt mondom, utazás.
– Lélek.
– Bánat.
– Megnyugvás.
– Azt mondom, siker.
– Elérés.
– Azt mondom, véletlen.
– Megértés.
– Jó, most azt mondom, mester.
– Iránymutatás.
– Szerelem.
– Megélés.
– Jó, és végezetül: légzés.
– Tudatosság.
– Nagyszerű, most összeszeded ezeket a fogalmakat, és alkotsz belőlük egy definíciót a meditációra, gyerünk!
– A te fogalmaidat, vagy csak ez enyémeket?
– Egyben az összeset.
– Oké, adj időt… A meditáció az az aktus, amely során az ember ki akarja simítani a hullámokat.
– Ezt mondod?
– Igen, nekem most ez jutott hirtelen az eszembe.
– Jó, és akkor most nézzünk meg megint egy dolgot, és a végén összefésülöm neked ezt az egész meditációs dilemmát, hogy megértsd, miért érzed azt, ez téged most nem vezet el oda, ahová tartasz. Nézzük azt, hogy van egy mester. Ő a meditációban nagyon messzire ment, úgymond: egészen különleges tudati állapotokba eljutott. Mondd meg nekem, kincsem, milyennek képzeled ezt az embert a hétköznapi életben?
– Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, olyannak, akit nem lehet kibillenteni. Határozott, csendes, békés és derűs.
– Ebben biztos vagy?
– Nem, mert nem ismerek ilyen mestert személyesen.
– Jó, menjünk tovább. Ez a mester egy nap arra ébred, nem tudja mozgatni a lábát, teljesen lebénult a bal lába. Szerinted mit tesz?
– Micsoda hülye példa, már megbocsáss. Mit tesz? Fogalmam sincs, erről tényleg gőzöm sincs.
– Segítene neki szerinted ebben a helyzetben mindaz, amit meditáció során megtapasztalt?
– Igen, talán.
– Talán, vagy igen?
– Talán.
– Miért nem vagy ebben száz százalékig biztos?
– Mert a kettő nem ugyanaz. A test és a meditációs állapot valahogy két külön világ, és nyilván egyik hat a másikra, de nem úgy, ahogy egy egyben lévő világ elemei. Mondok egy példát: van egy anyuka egy kisbabával, aki fontos, vezetői posztot tölt be egy nagyon komoly munkahelyen. Ez két külön világ. Az otthoni pelenka, csörgő és gügyögés nagyon távol áll az értekezletektől, tárgyalásoktól, fontos döntésektől, azaz a napi, kőkemény munkától. És neki mindkét területen vannak képességei, szokásai, érzései. Ez mind ő, de mégis mást igényel tőle az egyik, és mást a másik terület. És ha a gyerek egyik éjjel 40 fokos lázzal, rángatózva vért hány, nyilván előveszi a rátermettségét, ami a munkájában szükséges, de mégiscsak ő most elsősorban egy édesanya, aki feltehetően fél, pánikolhat is, és az is lehet, elsírja magát a mentőben. A szerzetes, ha reggel arra ébred, teljesen lebénult, nem tudom, hirtelen fel tud-e nyúlni arra a polcra, ahol a meditációban tapasztalt aktái nyugszanak. Talán nem. De ez csak tipp részemről.
– Vajon miért hoztam fel ezt a példát?
– Mert kellően abszurd, és valamire rá akarod irányítani általa a figyelmemet.
– Jó, akkor ezt a fonalat is elengedjük, és egy utolsó gondolat. Az emberek, akik meditálnak, mások, mint akik nem?
– Nem lehet ezt így ennek a tényezőnek a mentén szétválasztani.
– Miért?
– Mert millió más dolog is közrejátszik. Simán el tudok képzelni egy embert, aki napi szinten meditál, mégsem bölcs, nem nyugodt és nem éntelen. És fordítva is. Az én anyukám sose meditált, de ő egy kivételesen magas tudatosságú ember volt, bár ezt csak az vette észre, aki közel volt hozzá és jól ismerte őt. Szóval nagyjából három-négy ember. Ez olyan, mint a hóvirág és a kardvirág különbsége, nem locsoláson vagy földminőségen múlik, hogy valaki ilyen vagy olyan.
– Tehát ezzel a kacifántos válasszal most azt mondod, aki meditál, nem feltétlenül megvilágosodott?
– Persze, sőt, ez nem is függ szerintem össze.
– Tehát a megvilágosodás útja nem a meditáció?
– Nem, ezt így kijelenteni biztos nem lehet, legalábbis én ezt nem tudnám megtenni. A megvilágosodás útja maga az egyén, az, aki megvilágosodik, ő maga az út, aztán hogy ő önmagát milyen tetteken keresztül valósítja, nyilvánítja meg a léte során, az ezerféle lehet.
– Tévedsz, ugye tudod?
– Igen? Lehet, én mégis így gondolom.
– Miért mondom azt, tévedsz?
– Oké, értelek. Mert te a meditációt tágabb értelemben érted.
– Helyben vagyunk, akkor összefésülöm neked a szálakat, figyelj!

Manapság divat lett a meditáció, ezzel kezdtem. Nos, édesem, ennek oka van. Az ok mégpedig az, hogy az emberek kollektíven elértek egy ponthoz. A meditáció se nem eszköz, se nem cél. A meditációs gyakorlat olyan, mint a cipő. Nem lehet célja a sétának a cipő, de igazán eszköze sem. Meditálni annyi, mint sétálni. És maga a meditációs technika a cipő. Jó cipőben könnyebb a séta, drága cipőben gyorsabb is. Igen ám, de van itt egy kis bibi – és most figyelj, gyönyörűm! Az igazi mester cipő nélkül sétál, majd mindjárt mondom, miért. Amikor el akarsz jutni egy tudatállapotba az elme segítségével – hisz a meditáció ez és nem egyéb –, egy olyan tudatállapotba, ami épp az elmén kívül van, hasonlatos vagy ahhoz a kalandtúrázóhoz, akinek egy nap majd mezítláb meg kell másznia egy sziklás ösvényt, s aki kiválaszt a gyakorláshoz mindenféle szuper cipőket. És valóban, azt érzi, megy ez, mint a karikacsapás, igen könnyen fel tudok menni a hegyoldalba. Sokan még túrabotokat is vesznek a felszereléshez, nem is akármilyent. És azt érzik, juhéj, repülök. Csakhogy van itt egy kis csapda, mégpedig az, hogy mindez végig az elmében történik. Az is, amire azt hiszi, az elmén túl van, de nem, mert ez végig csak az elme. Az elmét az elme csendesíti el, ahogy ha van a telefonodban egy automatikus hangerő szabályozó, ami öt perc elteltével leveszi a zene hangját, akkor maga a telefon halkította le magát a telefont. Ez érthető?
– Igen.
– Tehát amikor leül a mester meditálni, belemegy a saját elméjébe, és ott rendet teremt. Azt mondja, nos, gyerekek, most csend lesz ebben az osztályteremben. És ahhoz, hogy ezt a csendet fenntarthassa, hatalmas energiákat mozgósít. Járkál a padok között, folyamatosan fókuszban van. Aztán hirtelen azt érzi, a fókusz elenged, és ő kiterjed valahova – ahogy ő hiszi, az elmén túl. De nem, nem ez történik, ő végig az elmében van, csak ilyenkor a tanító bácsi nem tesz mást, mint leül a tanári székbe a katedrán. Körbejárta az osztályt, elcsendesítette a lurkókat, majd fellép a katedrára, és leül, szemét megpihentetve a csendesen nyugvó gyerekseregen. És ekkor azt érzi ez a zsibongáshoz szokott tanár, ó, micsoda mennyei állapot, kívül kerültem az osztályteremen. De nem, ő végig abban van. A telefont a telefon halkította le, ám te, a felhasználó éled azt meg, jaj, nem szól a zene. Igen ám, de a csapda épp ezen a „te”-n van. Mert hol van ez az én? Továbbra is a telefonhoz láncolva, különben nem tudná megélni, hogy elhalkult a zene. Persze mondhatod azt, el is dobhatja a telefont a felhasználó, és akkor ugyanott van, a csend állapotában, csakhogy van itt egy nagy különbség. Amikor a tanár kimegy az osztályteremből, valahová belép. Amikor eldobod a telefont, hacsak nem vagy süket, valamit hallani fogsz, nem? Tehát az a nagy helyzet, hogy a meditációval egy dolgot lehet megtapasztalni, milyen felmenni a hegyre. Ezt meg lehet. Milyen a dőlésszöge ennek az emelkedőnek, milyen sokat kell menni ahhoz, hogy felérj a kilátóhoz. Körül tudsz nézni a kilátóból, de egyet nem tudsz megtapasztalni. Azt, hogy képes vagy-e majd mezítláb végig menni ennek a nagyon durva ösvényén.

Figyelj édesem, mi most az elméden keresztül beszélgetünk. De egy nap ez az elme számodra nem lesz. Nem lesz mivel gondolkodj, nem lesz mivel azt mondanod, nos, nem gondolok semmire. Mert már ezt sem fogod tudni gondolni. Ám a tudatod megmarad. Ez olyan, mint egy csúszda, meglöknek hátulról, sőt, valaki alatt csak úgy hirtelen megnyílik a föld, és hirtelen egy nagyon sötét vízi csúszdában találja magát. Fogalma sincs, merre megy a cső, hova lyukad ki, és nem lát, nem hall semmit, a sebesség hatalmas. Ez az elme nélküli állapot. És hiába másztad meg a hegyet ezerszer a klassz kis cipődben, egy nap meg kell másznod mezítláb. És az nem lesz kellemes, ha nem szoktad meg, hogy alapvetően mezítláb járj. Az ösvény köves, sziklás, csúszós és tele van rovarokkal, csalánnal. Nagyon keveseknek sikerül elsőre mezítláb ezen felmenniük. És tudod, mit mondok neked? Rengeteg csúszik vissza a cipősök közül, több, mint hinnéd. Tudod, miért? Mert az elmében töltött állapotra hitte, hogy kívül került az elmén. És amikor valóban kívül kerül azon, nagyon megijed, mert nem ehhez szokott. Az első éles kőnél a többség egyszerűen a rémülettől visszazuhan: ja, ez ilyen?

Igen, ez ilyen. Adok neked egy tanácsot, ami segíthet abban, hogy ezt a meditáljak, ne meditáljak – problémát megoldd. Ne meditálj, ne akarj lótuszülésben kikerülni az elméből, mert ez csak egy nagyon menő cipő, ami azzal áltat, menni fog ez mezítláb is. Nem, ehelyett legyen az egész életed egy meditáció. Mert mi a meditáció lényege? Az, hogy mindaz, ami most vagy, uralhatóvá váljon. A gondolataid, az érzéseid, a vágyaid, a mérged. A meditáció célja az ezek fölé emelkedés. Ehhez nem kell így vagy úgy ülnöd, mondom, ez akkor hasznos, ha sosem voltál még a hegyen, ám célod egy nap megmászni azt. Sokat meg fogsz tanulni a hegy természetéről és arról, mi vár rád, ha majd mezítláb megmászod a hegyet, bár azt kell mondanom, a kilátó is csalóka, mert nem ugyanaz mezítláb felérni oda, vagy, mint ahogy te fogalmaztál, a gyorslifttel felemelkedni. Tehát ne akarj meditálni, ehelyett mondd azt: az elmém most még segít, még van nekem, és kihasználom, ahelyett, hogy állandóan azon küzdenék, hogy eldobjam. És arra használom az elmét, amire az való, hogy a dolgokat elkülönítsem általa. Mert most ez a dolgod. Eléd tettek egy tál gyöngyöt, és te most azért vagy itt, hogy ezt szétválogasd. Ettől ez még egy tál gyöngy, de te tudni akarod, milyen színű, formájú, anyagú és méretű gyöngyök vannak a tálban. Aztán majd úgyis visszaszórod egybe, igen ám, de te már tudni fogod, mi van a tálban. Tehát itt az életed, ez a tál gyöngy. És mondd azt, most megvizsgálom egyesével a kis gyöngyszemeket. De ezt kívülről teszem. Azaz nem vagy a gyöngyöcskékbe zárva, hanem te vagy az, aki csak megnézi: áhá, ez egy zöld kis fagolyó, amaz meg egy szép nagy tigrisszem. Érthető? És ha így tekintesz az egész életedre, az meditációvá válik. Mert ezzel a trükkel automatikusan idővel kívül kerülsz az elmén. Az elme a tál, a gyöngy a kis életed másodpercnyi történései. Ezzel szemben mit tesz, aki meditál? Belemerül a tálba, mert azt gondolja, én a gyöngyökben gurulgatok egyikből a másikba, és amikor nagyon elfárad, vagy nem sikeres ebben, netán elunja, azt mondja: nos, most kikerülök a tálból. És elterül a gyöngyöcskéiben, mert azt akarja, az összes gyöngy színe, formája, anyaga, alakja tűnjön el. De ehhez neki le kell takarnia az összes gyöngyöt, hogy ne lássa azok változatosságát. Az elmét nem elcsendesíteni kell, az elmét a helyére kell tenni, a kettő nem ugyanaz. Elcsendesíteni azt kell, ami meg van kergülve, és nem a helyén van. Senki nem akar elcsendesíteni az erdőben egy rigót, de egy visító papagáj a filmforgatáson igazán zavaró lehet. Tedd a helyére az elmét, és mondd azt, ez egy eszköz, egy zsinór, amire felfűzöm most lineárisan a gyöngyöket.

Vigyázz, ha túl nagy hatalmat adsz neki, amikor összeomlik alattad az elme, mert elfoszlik vagy véget ér a véges zsinór, te nagyon-nagyon meg fogsz ijedni. Ne higgy azoknak, akik a halál utáni életről papolnak, és azt hirdetik, láttak ezt vagy azt, megéltek ezt vagy azt, mert mindezt elme nélkül kell megtenni, és akkor már semmi ilyesmit nem tudsz megélni. Aki az elméből akar hatni az elmére, úgy jár, mint az autós, aki alól hirtelen elfogy az út, és a semmiben találja magát az autójával. Száz százalék, hogy lezuhan a mélybe, és kezdheti az egészet elölről. Ehelyett tedd le az autót még a sztrádán, és szállj át a helikopterbe, kicsim. Letenni az autót azt jelenti, amit mondtam: hogy azt mondod, minden, amit megélek, tulajdonképpen csak egy álom. Nem valóság, a valóság a tál gyöngy egyben, de én most ebben az álomban ezeket a gyöngyöket szétszedem, és megvizsgálom. Vagy mondok egy jobb példát, hogy értsd: van egy nagyon nagy kép, de valóban nagyon nagy, mondjuk hat focipálya nagyságú. Ez egyben egy kép. És te odamész egy nagyítóval, és egyesével megnézed az elemeit. Guggolva, lassan végigpásztázva a képet. Fárasztó és nagyon nehezen fog összeállni számodra, mi ez a kép. De ha tudod, hogy ezt csinálod, nem akarsz a részletek közt rendet rakni, nem zavar az összevisszaság, és a nevezzük úgy, hangzavar, érthető? Kerülj az egész fölé azzal, hogy azt mondod, ez csak egy fura állapot, hisz guggolva, nagyítóval nézek most egy nagyon színes, irgalmatlanul részletes és hatalmas képet. Nyilván zűrös lesz, fárasztó és megterhelő, illogikus, akár nevezheted durvának vagy betegnek is, hiszen a kép fő motívumait is alig látod, nemhogy a lényegét. Azonban megérted, mivel van odafestve: vízfestékkel, netán akrillal, milyen a festék jellemzője. Megérted, hogyan futnak a vonalak, megérted, milyen módon kapcsolódnak egymásba, felismered idővel azt is, hogy ez egyetlen művész alkotása, mert meglátod az ismétlődő, jellegzetes elemeket. Sokkal jobban érteni fogod a színeket, és ami a legfontosabb, észreveszel apró kis motívumokat, nagyon finom kis mondanivalókat a képen. Ez zajlik most az elmédben. Ha te ebben a képnézegetésben azt mondod, nos, csitítsuk el ezt a sok színt, formát, vonalat és ide-oda rohangáló mintát, csak behunyod a szemed a képen guggolva, miközben végig a képben maradtál, egy pillanatig abból tudatilag ki nem kerülve. Ám ha azt mondod, én most egy hatalmas képet vizsgálok centiről centire, ráadásul egy nagyon nagy nagyítót tartva a szemem elé – ez maga a háromdimenziós lét –, akkor idővel automatikusan kikerül a tudatod a részletekből. És az egész életed meditációvá válik.

Ha érdekel, milyen lehet felmenni ezen a hegyen egy könnyített eljárás során, akkor meditálj, de vigyázz, egy pillanatig ne hidd, kikerültél az elmédből, mert ha ezt hiszed, amikor tényleg kikerülsz, az mellbe fog vágni. Nem lesz ugyanis, aki megértse, hogy kikerült az elméből. És mi a helyzet akkor, ha képes vagy arra az állapotra, amit elérhetsz a tanácsom segítségével? Akkor az elme egy olyan eszköz lesz számodra, mint most a telefonod. Le tudod tudatosan rakni. Azt mondod majd egy nap, nem is olyan sokára: oké, kiszállok az autóból. Azaz nem mondom azt, ez vagy az így van. Nem mondom azt, ez vagy az ilyen vagy olyan. Mert vigyázz, ez az elme! „A meditációban megtapasztalom az ürességet.” Ezt az elme mondja, érted? Ez mind-mind csak az elme, a rajzon belüli részletekben való elmerülés.

Tehát kiszállni az autóból azt jelenti, elengeded lassan az osztályozás kényszerét. Nagyon lassan, finoman elkezded eltolni a szemed elől a nagyítót. S ez nem egy elmemunka – hogy nehogy azt érezd, most a kígyó a saját farkába harapott –, ez inkább egy megengedés. Egy érzés, egy vágy, hogy nem akarsz már innen, vagy onnan nézni a dolgokra. Nem érdekel, ő férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, híres vagy hírhedt. Nem érdekel, most ez zöld vagy sárga. Mint amikor a szemed elveszti a fókuszt és elernyed. És hidd el, idővel az elme elkezd tőled finoman távolodni. Nem fogsz meghülyülni, megőrülni, fogsz ugyanúgy gondolkodni, csak megérted, ez csupán egy telefon, és nem a füled. Eltávolítod magadtól. És figyeld meg, milyen érdekes dolog történik: egyre többször kapod azon magad, kikerültél valóban az elméből. Jaj, de elkalandoztam, mondod. Vagy megkérdezik: melyik sajtod kéred? Hogy mi, hogyhogy melyiket? – nézel értetlenül vissza. Apró pillanatokra néha azt fogod érezni, nem is vagy sehol. Vagy elkezded hallani a saját hangod, ahogy beszélsz, kívülről. Kellemetlen lesz, de jó jel. Lassan, de biztosan távolodsz. Leveszed a cipőt, és elindulsz egyelőre a selymes füvön a megmászandó sziklaszirt felé. Szokod az érzést, hogy nincs rajtad cipő. És akkor hirtelen meglátod a helikoptert, a sziklás kavicsos ösvényt vagy magát az egész képet egyben – függően attól, melyik példát nézzük. És ez mit jelent? Hogy egy pillanat alatt – ezt meg tudod érteni? – egy nagyon gyors pillanat alatt elengeded az elmét. És ha ügyes voltál, mert felkészültél erre a pillanatra azzal, hogy idáig eljöttél mezítláb, valaki megfogja a kezed. Neked én, másnak más. Mert van még itt egy nagyon érdekes dolog: az, aki kiszáll a kocsiból, tudatosan ellép a képtől és leteszi a nagyítót, vagy rálép mezítláb úgy az ösvényre, hogy már előtte levette a cipőjét, és nem a halál tépte le róla, az nem marad egyedül, mert ő már az előtt, hogy meghalt volna, képes volt meghalni. A halál nem más, mint elengedése annak, aki vagy. És azért nem marad egyedül, mert ő már akkor bekerült valahova, ahová a meditálók a meditációval akarnak eljutni, mielőtt még lefoszlott volna róla a régi szobája. Mert abból nem kilépsz, hanem az foszlik el körülötted. Érthető, édesem, mindez?
– Hát ezt most ahogy így ilyen gyorsan elém tártad, kicsit furcsa volt, és ezer kérdésem lenne, meg volt is közben, amire nagyjából reagáltál, és értem, amit mondasz, azonban azt nem értem, hogy mitől elmén kívüli az az állapot, amikor nem osztályozom a dolgokat – miközben ráadásul azt mondtad, most ez a dolgom. Nem, bocsánat, ez itt nem világos.
– Figyelj, meg akarod nézni a képet így, ezen a meglehetősen nehézkes módon. Ez a te világod most, ez a mód. De egy nap megérted, látod már az egészet, a részletek elvezettek tulajdonképpen az egészhez. És akkor egyszerűen azt mondod, csak megnéztem részleteiben egy nagy képet. És ez már önmagában egy kvázi elmén túli gesztus. Nem tudsz ránézni semmire kívülről, amiben benne vagy. Tehát amikor leülsz meditálni, te a képben maradsz, csak letakarod azt egy fehér lepellel, mondván, meg akarom tapasztalni, milyen a képmentes lét. Igen ám, de ezt a nagy kép ellenében teszed, ráadásul azzal, amivel pásztázod a képet, azaz az elméből hatsz az elmére, s ez így nem vezet túl a képhatárokon.

A másik esetben meg azt mondod, oké, sok a szín, sok a részlet, zűrös néha és bosszantóan összevissza. Szennyezett – mondják egyesek, akik azt hiszik, a jó kép a nem kép. Nem szennyezett, csak közel vagy. Maszatnak, kosznak tűnhet annak a csodálatos ruhafodornak a mintája egy mikroszkópban nézve. Nos tehát, nem ragaszkodsz már ahhoz, hogy ez a vonal ilyen, az meg olyan, hanem azt mondod: az élet nem egyéb, mint egy hatalmas nagy képnek a mikroszkopikus megfigyelése. És ezzel, csupán ezzel a gondolattal egy alapvetően meditatív állapotba kerülsz. S ez automatikusan kivezet az elméből. Úgy is fogalmazhatnék, lerakod a nagyítót, lassan, nagyon lassan, nehogy elszédülj – ez fontos –, majd felállsz, és még lassabban, nehogy eless, kilépsz a képhatáron túlra anélkül, hogy még elveszítenéd azt a látásmódot, ami a részéletekhez kellett. Látod még a kis motívumot, de már nem hiszed önálló képnek. Erre mondtam, ha leveszed a cipőd, még mielőtt kifut alólad a kép, nem kell visszacsúsznod az emelkedőn. Mert így is furcsa lesz, amikor a képhatáron túl megtapasztalod, hogy jé, itt nincs is ez a kép, vagy amikor az első kő megszúrja a talpad, illetve amikor pár lépést meg kell tenned a helikopterig, igen ám, de még ott van a kép, egy lépésre van a talpadtól a fű, és látod még az autód. Ez nagyon fontos, kilépsz az elméből, de úgy, hogy még bármikor vissza tudsz kapaszkodni belé. De már nem használod azon a módon, mintha a füled lenne a telefon, hanem elemeled a fejedtől. Ez nem jelenti azt, hogy zavarodott, esztelen, netán szétszórt leszel, sőt, egyre koncentráltabb lesz a lényed, hisz eddig guggolásban szökdécseltél, hajlott háttal egy nagyítóba nézve, most meg délcegen állsz a kép legszélén. És ha képes vagy majd pár lépést megtenni így ezen a biztonságos módon, automatikusan átkerülsz oda, ahova meditáció során csak bekukucskálhatsz egy zárt ablakon át. És ott nem vagy egyedül. Ott várunk, ott megfogjuk a kezed, és akkor már nem tudsz visszacsúszni az emelkedőn. A halál magányos, a feltámadás kollektív élmény. Aki képes meghalni, mielőtt kifutna alóla a film, azt várják. Azt ünneplik, azt felkísérik az emelkedőn, aki meg az elméből akarja meghatározni azt, ami minden, csak nem elme, azaz ami maga a halál, akkor, amikor mindez számára eljön, mert hitt a létezésében, az magányos marad. Mert oda kerül, ahol nincs semmi, ugyanis ő nem lépett túl a képen, ő csak megfordította a képet, egy darabig nézi a semmit, majd visszakerül a kép színére, mert a semmit nem lehet sokáig elviselni, egyszerűen visszaránt a valamibe. Érthető?
– Miért magányos a halál? Ezt nem értem.
– Mert nem mentél sehova – ha most fogalmazhatok így, hogy megértsd. Aki meditál, az is bezárja magát, miközben azt hiszi, kinyitotta. Amikor lefoszlik mellőled-alólad az egész szoba, de te nem tudtál megtapasztalni helyette egy ugyanilyen valós teret igazi székkel, képekkel és ajtóval, akkor te nem leszel sehol. Minden a tudatodban zajlik, és ha nem vagy képes továbblépni a tudati lépcsőn, ott ragadsz, majd egy pillanatra elveszted az elméd, mert az egyszerűen kiürül egy ponton – ezt most nem tudom jobban mondani: ahogy aludnod kell, úgy meghalnod is meg kell, mert ez az edény ennyit bír, hisz minden illúzió, és ezt egyben tartani nagyon fárasztó –, szóval ott maradsz elme nélkül. És akkor elveszted magad és mindent, de úgy, hogy közben a tudatod megmarad, hisz az halhatatlan, csak nem lesz tolmácsa. Mint amikor hirtelen eltűnik a moziban a kép és hang. A néző marad a koromsötét nézőtéren, de nem lát, nem hall semmit. A másik esetben, még mielőtt kiürülne az edény, te edényt váltasz. Úgy is mondhatnám, hogy az elmédből átlépsz egy magasabb tudati struktúrába, hol nem elméd van, hanem nevezzük úgy, egyfajta tudatos rendszerező szoftvered. Ez más, mint az elme, nem lineáris és nem egymás mellé rendezi az információkat, más módon osztályoz, például nem a tízes számrendszerben számol és nem tagolja a fényt színekre. Érthető? Más, nem elme, hanem egy tudati jelenlét, tán ezzel tudnám a legjobban leírni. És ott új valóság bontakozik ki, a mozifilm, még mielőtt véget érne, átcsúszik egy másikba, amiben azonban maga a moziterem valósága látszik, és így a néző magára tud ébredni a székében.

De mi most a meditációról beszélgettünk, és ezért végezetül arra kérlek, nézd át a kezdő kérdéseimet, és mindannak fényében, amit neked itt elmondtam, alkoss egy meditációs tervet magadnak. Vedd fel bátran a cipőt, csak ne felejtsd el még időben levenni, jó? És alakítsd az egész életed meditációvá, s akkor nem kell meghalnod. A nem meghalás nem azt jelenti, hogy meghalsz, de te ezt nem éled meg halálnak, a nem meghalás azt jelenti, hogy véget ér a filmed, mielőtt annak tényleg vége lenne, mert még időben átúsztatod. Nem hal meg senki, mert nem volt senki, ezt fogod megélni, és nem azt, jaj, most meghalok, de ez nem is halál. Onnan nézve ez nem így látszik, a képen túlról már azt mondod, nem is volt valós a guggoló alak, mert én itt állok, és a képen nem guggol senki. Jelen idő, ez a kulcs. Angyalom, gondold át, meditálj, ha jól esik, de tudd, nem az emberi meditációs technikák, hanem mindaz, ami a meditáció lényege vezet el hozzám és önmagadhoz.
– Oké, átgondolom, kicsit zavaros volt nekem az okfejtésed, de arra tökéletes, hogy az ember végigvegye, ő maga mit is gondol minderről.
– Helyes, hamarosan találkozunk, ha ügyes vagy, nemsokára meglátsz, még a képen állva. Lábad még a selymes füvön, és már meg is foghatod a kezem. De ezt csak azért, mert nagyon nagy munka áll mögötted, hosszú út, és ennek a gyümölcse az, ahová jutsz: a fejlődés állomásai alkotják ugyanis magát a fejlődés folyamatát.

(ASG)