Adventi életmorzsák

Adventi naptárunk a gyerekek által készített, facsipeszekre felakasztott számozott kis tasakokból, és az azokba rakott random idézetekből áll, amit a netről szoktunk összegyűjteni, de úgy, hogy maga a gyűjtő sem olvashatja el, csak tényleg találomra választunk 24 idézetet, hol innen, hol onnan, ez sem számít. Nehéz úgy kikopizni és csíkokra vágni a kinyomtatott oldalt, hogy ne olvasson bele az ember, de megoldjuk. A kilencven százaléka ezeknek alapvetően hülyeség, ám mi jól szórakozunk rajta. No és a szertartás másik eleme, hogy megnézzük a naponta megjelenő tévés karácsonyi kalendáriumot, ez egy ilyen bugyuta, főleg gyerekeknek szóló, negyedórás epizódokból álló, humoros svéd sorozat. Az idei az északi sarkon játszódik, pont ott, ahol három éve felejthetetlen és finoman fogalmazva rusztikus, több mint két hétig tartó túrát tartottunk egy olyan rozoga lakóautóval, aminek nem működött sem a wc-je, sem a konyhája, és 80-nál többel nem lehetett vele menni, azt is nagyon vészjósló hangok kíséretében. Nos, ezen a számomra lélegzetelállítóan gyönyörű, egzotikus helyszínen játszódik a történet, ahol a Télapó él, és készül a karácsonyra (itt a Télapó hozza az ajándékokat). No és ez a Télapó-lak egy tipikus mesebeli hely, egy olyan közhelyparádé, ami mindent magában foglal, amihez az emberek a karácsonyi meghittséget kötik. A ház kívülről pont úgy néz ki, mint egy mézeskalács ház (nyilván az is, amit lefotóztak), belül meg, mint egy tizenkilencedik századi polgári lakás, csöves rádió, jégszekrény formájú hűtő, a gyerekek hintalóval játszanak, és a szórólapokat is kézi tekerős stencilezővel készítik (itt már kicsit keveredett a modern felfogás ezzel a szentimentális nosztalgiával, ahogy ott is, amikor a Télapó le akart valamit filmezni éjjel, és felrakott a polcra egy ötvenéves kamerát, ami azonban egész éjjel vette, hogy mi történik a konyhában. Hát ilyen ellentmondásos dolog ez az anakronizmus…) Nos, és ez a szegény túlterhelt Télapó most december közepére totál kiégett, csak mézeskalácsot zabál egész nap az ágyában, és nem bírja ellátni a napi teendőit. Ergo, veszélyben a karácsony. Felesége, Télapóné ezért elhatározza, segít bajban lévő urán, és az emberek modern világából a forralt borral működő szánján elhoz a Télapó-lakba egy kis segítséget egy csinos nő, nevezett Danielle Lama life coach személyében, akinek az lesz a dolga, hogy felrázza a saját hosszú ősz szakállába gabalyodott, elfásult öregurat – ahogy ő fogalmaz, felfrissíteni őt Télapó 2.0-ra. Nyilván sikerül majd neki, de azt is sugallja ez a kis sorozat, szegénynek nem lesz könnyű dolga, mert már a kívánságlisták digitalizálása is komoly ellenállást váltott ki az ősz mesterből, de leginkább az borította ki, hogy egy, a közönséges világból érkező, ismeretlen fiatal nő osztogat tanácsokat neki: neki, a mindent tudó Télapónak. Na hiszen.

***

Memória játékoztunk a hétvégén, egy gyönyörű, 88 kártyát tartalmazó új játékkal, ahol a világörökség részét ábrázoló képek részleteit kellett összepárosítani, merthogy megalapítottuk a Családi Game Klubot, ami csupáncsak azt jelenti, hogy minden hétvégén leülünk négyen egy nagyot társasozni. Nos, ott ültünk férjemmel, mi, az olvasószemüveges boomerek, és a két tizenöt éves. Csenge lányom már felszedte a fél játékmezőt, míg előttem még mindig csak egy szánalmas kártyapár árválkodott, és megint én voltam soron. Bevallom, gőzöm sem volt, mi hol van, és ott kalézolt bizonytalanul a kezem a lefordított kártyalapok fölött, aztán találomra ráböktem egyre, mire Csenge határozottan megszólalt:
– Jaj, anya, nem lehetsz ilyen béna, ne arra kattints, a legalsó sorban van az, amelyiket meg kell nyitnod.

A játék után megnéztünk valami buta filmet, amiben szerepelt egy orosz katonai egyenruhába öltözött figura, akinek feszes zakóján kétszer két sorban sorakoztak a hatalmas aranygombok. A megvilágításnak köszönhetően a gombok erősen fénylettek az ipse mellén, ahogy közeledett a kamera felé, ám egy gombra valahogy épp nem esett fény. Hirtelen felkiált Csenge : Nézd már, kiégett az egyik égője!

Lám, tessék, itt a digitális korszak guruja, aki már a lefordított kártyákban is csak ikonokat lát, a ruhagombokban spot-égőket, a Catan telepesei játékban a piacteret következetesen shopnak nevezi, és nem utolsó sorban hatalmas fölénnyel megnyeri a családi memóriapartit.

***

Lányom hegedűtanárának most volt a 70. születésnapja. Összehívott egy kis társaságot, egy közös ebéd keretén belül megünnepelni az évfordulót. Tudjátok, az ő felesége Kerstin, akiről már írtam korábban. Nos, összejött a kis kompánia, csupa művészember, nagyon kulturált, kedves társaság. Hálás voltam, hogy meghívtak erre az igazán zárt körűnek mondható partira, de valahogy mégsem volt kedvem nagyon elvegyülni. Inkább csak ücsörögtem ott az egyik asztalnál a kölyökpezsgőmmel, miközben folyt a snapsz, bor, sör, ettem egy kis lazacot mangóval, ananásszal, sárkánygyümölccsel és csőben sült krumplival, de a tortából csak tessék-lássék falatoztam, nem ízlett igazán, s mélán merengtem ezeken a tündéri embereken. Együtt voltak, ettek-ittak, nevetgéltek, vicces kvízt oldottunk meg az ünnepeltről – és így tovább, miközben hirtelen az villant a fejembe, Jézusom, de hisz ezek az emberek frankón be vannak kötve a világba ezeken a csöveken keresztül, mint a Mátrixban a tojásban szunnyadók! Minden ilyen dolog egy-egy csatlakozó rajtuk, az alkohol mámora, az ízek kavalkádja, ez a folytonos, szinte már görcsös egymásba kapaszkodás, egyben levés, az állandó beszédkényszer, megfelelési vágy, izgés-mozgás, úgy általában a „levés” ilyen erőteljes akarása. Egy román hegedűművész hosszú és ón-szürke beszédet tartott arról, hogy mi történt a romániai forradalom alatt (Lajos, az ünnepelt, eredetileg erdélyi magyar), és hogyan menekültek együtt székelyek és románok, és a többi – alig bírtam figyelni monotonon kongó szavaira, tisztán látszott, ez az ember konkrétan a múltjában él. Ez is egy csatlakozó, gondoltam. Olyan lassan vánszorgott az idő, hogy szinte hallottam a másodpercmutató tompa kattogását. Mikor vége lett az amúgy meglehetősen szolid ünneplésnek, és végre hazamentünk, elöntött egy iszonyú jó érzés. A magammal levés végtelen nyugalma. Elővettem a kis festőkészletem, mázolgattam a vászonra összevissza a szép színeket, persze oltári bénán, aztán leültem a gép elé, javítgattam a készülő könyvet, jógáztam, beültem a kádba, megnéztünk egy érdekes filmet a halál utáni életről, olvastam a hippi költőnőről szóló Erlend Loe regényből pár fejezetet, és el is szaladt a nap. Pedig még mennyi mindent csináltam volna, de mire észbe kaptam, már éjfél volt. Most már értem, miért érzem azt, hogy állandóan kiszalad alólam a kinti idő, miközben belül úgy élem meg, nem telt el még egy perc sem.

***

Férjem munkahelyén van egy titkárnő, nevezzük most Boelnek. Nos, az ő feladatköre minden, a rendelőintézetet érintő adminisztráció kezelése. Boel azonban a legfontosabb feladatának a dolgozók munkaidejének felügyeletét tartja. Egy számítógépes rendszerben van számon tartva, ki mikor van bent. Ezt az orvosok, ápolók maguk vezetgetik szabadon, beírják, mikor érkeztek be, mikor mentek ki ebédelni, mikor mentek el beteghez, vagy épp munkaidő végén haza. Nos, Boelnek ez nem elég, ő mindenkit ellenőriz. Kinéz az ablakon, és ha valakinek nem áll kint a kocsija, megnézi, ki van-e jelentkezve, és ha nincs, ő belép az illető privát fiókjába, és azonnal kijelenti. Ha valamelyik kolléga öt perccel későbbi időpontot írt a gépbe, mint ahogy valóban elhagyta az épületet, Boel azonnal beletúr a rendszerbe, és javítja a végzetes hibát. Férjem most egy másik város kórházában van egy hónapig egy itteni kollégával, Musztafával. Egy közösen használandó bérelt kocsival járnak, amit a rendelő biztosított számukra az ingázás idejére. Nos, Musztafa tegnap beírta magának, hogy 16.30-kor hagyta el a kórházat. Férjem beírta, hogy ő 16.20-kor. Boel nem volt rest, és átírta Musztafa idejét is 16.20-ra mondván, micsoda trehányság, hisz ha egy kocsival utaznak, teljesen nyilvánvaló, hogy percre pontosan, egy időben lépnek ki a kórház épületéből. Közölte azt is, az ebédidő az első falat lenyelésétől az utolsóig tart, így kell kiírni, nem csak úgy beírni lazán fél, vagy egy órát kerekítve, nem. Boel minden nap pontban háromkor kimegy a kávészobába, és leül egyenes háttal a székre. Elővesz egy narancsot, és ugyanazokkal a mozdulatokkal meghámozza, majd maga elé meredve némán megeszi, a héjat belecsomagolja egy szalvétába, és kidobja. Azt azonban senki nem tudja, ilyenkor vajon magát is kiírja-e a rendszerből.

***

Ősszel elkezdtem aikidózni. Én voltam az egyetlen kezdő a csoportban. Aztán egy darabig jött mindig egy-két kezdő, de pár edzés után el is tűntek. No, megjelent valamelyik borongós őszi napon Petra is, egy nagyon duci, velem egykorú nő, aki úgy tűnt, marad, mert állítása szerint kipróbálta már a ju-jitsut és a judót, ám úgy érzi, meghozta a végleges döntést, ő márpedig aikidózni fog. Hű de megörültem, de jó, végre van egy fix partnerem a gyakorlatok végzéséhez! Ám Petra nem bizonyult jó társnak, nem gurult el, ha gurítottam, csak dőlt, mint a homokzsák, állandóan a hajamra lépett, miközben próbálta rögzíteni a karom a földön, üvöltve magyarázott, folyamatosan nevetgélt, hangoskodott, tőle zengett az egész dojo, és úgy rángatott, hogy majd’ kiszakadt a vállam. Mindegy, legalább egy velem egy azonos szinten lévő társ, gondoltam, és próbáltam mindenben a kedvében járni, néha elbeszélgettünk, bár én nem bírok ennyit fecsegni, mint ő, de nagyon figyelmesen hallgattam. Minden edző állandóan körülötte ugrált, miközben engem a mesterek szinte észre sem vettek, mintha ott se lennék. De nem úgy Petrát! Így csináld, ne arra emeld a karod, így kell esni, arra kell fordulni. Mégis idővel úgy éreztem, valamiért neheztel rám, jóllehet, nem sok vizet zavartam, edzéseken meg sem szólaltam, komolyan veszem mindig, amit csinálok, és általában örömmel teszem. Aztán egyik edzésen Petra teljesen ellenállt nekem, mintha direkt akadályozni akarna abban, hogy egy viszonylag bonyolult feladatot precízen végrehajthassak. Azonnal szóvá tettem neki a dolgot, hogy nem akadályozhatjuk ilyen módon egymást, ez egy szép küzdősport, egymásért vagyunk itt, azért, hogy együtt fejlődjünk. Látszott, nagyon a szívére vette a figyelmeztetést.

A következő edzésekre lerángatta a férjét, s engem messzire elkerülve vele gyakorolt. Az edző majd beleszakadt, hogy továbbra is a kedvébe járjon, úgy ugrált körülöttük, mint egy kecskebak, olyanok voltak, mintha csak egy magánedzésen lennének. Most hétfőn nézem, Petra és a férje sehol, pedig egy hét múlva övvizsga. A mellettünk lévő teremben iaido edzés folyik, ez szintén egy tradicionális japán harcművészet, amit karddal gyakorolnak. Nos, látom ám kis idő múlva, hogy Petra jön ki onnan talpig feketében, kezében a karddal. Férje ide már nem követte, őt később pillantottam meg, ahogy fáradtan, lemondó arckifejezéssel ücsörgött két pici gyerekükkel egy kemény fapadon, szomorúan várva az iaido edzés végét. S amikor Petra, a mi edzésünket megzavarva, odacsörtetett a mesterünkhöz, közölni vele a szikár tényt, hogy meghozta a végleges döntést, miszerint ő iaidózni fog, átsuhant az aikido mester kedves vonásain egy olyasfajta árnyék, ami gondos háziasszony arcán jelenik meg, amikor konstatálja, hogy a lekvár, ami mellett ott szobrozott fél napig a konyhában, lám, másnapra már meg is penészedett.

***

Budapesten, még életem korai pleisztocén korában volt egy fodrászom, amolyan sztárfodrászféle. Hozzá járt a hazai kulturális élet színe-java. Emlékszem, volt egy csilingelő gyűrűje, nagyon vagánynak tartottam, hogy minden mozdulata hallatszott a fodrászszalonban. Hatalmas beszélőkéjével, dizájnosan festett hajával, vagány bakancsával valóban cool fazon volt. No és beültél a székébe, az épp kikászálódó, haját igazgató nő után, és amint ez a kuncsaft elhagyta a sztárok fotójával teleaggatott szalont, a nagyszájú fodrász azonnal elkezdte őt szapulni. Hogy ez milyen hülye, milyen szar a műsora, különben is büdös a szája, milyen már, hogy nem mos fogat, mielőtt ide jön, és ő tudja ám, hogy elhagyta őt a legújabb pasija, mert látta őt a Madáchban tegnap este egy szőkével. Mindig szorongva léptem ki a kicsiny üzlethelyiségből, és félve pillantottam az utánam következőre: vajon mit kell rólam végighallgatnia, miután becsukódott mögöttem az ajtó?

Járok itt egy helyi kis gospel kórusba. Nagyon szeretem, ez az én relax time-om, ez a minden héten kétórányi közös éneklés. Volt most egy adventi koncertünk a többi egyházi kórussal közösen. A gyerekkórus vezetőjét mindenki nagyon jól ismeri a városban, mert minden iskolai ünnepségen ő mond saját maga által írt kreatív beszédeket, amit mindig meglehetősen patetikus stílusban ad elő. A múltkor például arról papolt, hogy mi mindannyian paprikák vagyunk, persze vannak csípős, meg édes paprikák, meg olyanok is, akik kerek formájúak, és zöldek, meg nagyon hegyesek, és vörösek, vagy épp töltöttek, netán fonnyadtak, de minket mégis összeköt az a tudati madzag, hogy a paprika nem paradicsom. Édesek voltak a gyerekek, ahogy elkerekedett szemekkel, szaporán pislogva hallgatták a beszédet, és próbálták magukban megfejteni saját paprika létük milyenségét. Nos, ez a helyiek közt tán nem a legnépszerűbb középkorú hölgyemény, nevezett Inga-Lill, úgy jött erre a közös próbára, hogy hiányzott elől egy foga. Nem tudni, mi történhetett, nyilván vagy elesett, vagy valami betegség támadta meg a fogát, és idővel biztos kap egy szép implantátumot, de azért nem volt valami szívderítő látvány, ráadásul selypített is nagyon, alig lehetett érteni, mit mond. Ott ültünk egy kupacban mi mind, akik őt régóta ismerjük, és, így ahogy mondom, szó szerint: senki, de senki egy árva szót nem ejtett a nyilvánvaló foghiányról, és Inga-Lill aznapi, sajátos megjelenéséről. Még csak egy nézéssel sem jelezte senki, hogy észrevette az igencsak feltűnő hiányosságot Inga-Lill korpuszán. Direkt figyeltem az embereket, nem súgnak-e össze, nem tesz-e egy komisz kölök valami szemtelen megjegyzést, de nem. Mintha ott csillogna a szép fog, ahogy tegnapelőtt még tette. Számomra ez egyszerűen hihetetlennek tűnt keserű múltbéli tapasztalataim nyomán. És amikor elhagytam a próbatermet, hirtelen végtelen felszabadító érzés járt át, mert most konkrétan megbizonyosodtam arról, amit eddig is nagyjából sejtettem, hogy már nem kell szorongva kilépnem a különféle termekből, és félve pillantanom a többiekre, mielőtt becsukódik mögöttem egy ajtó.

***

Szintén kórusos sztori: a kórusunk egyik oszlopos tagja Bent, a dán származású férfi, aki több hangszeren is játszik, legfőképp fúvósokon a helyi fúvószenekar tagjaként. Nos, épp egy szép, tradicionális karácsonyi dalt próbálunk, és Bent felvetette, mi lenne, ha játszana alatta egy kis fúvós szólamot. Remek ötlet, örvendett Ulrika, a kórusvezető, hozd el a hangszert, meghallgatjuk, hogyan szól. Bent beállított a következő próbára egy baritonkürttel. A hangszer nagyobb volt, mint a kutyám. Elkezdtük énekelni a dalt, aztán Bent tiszta erővel belefújt a kürtbe, mire a mellette ülő Monica úgy ugrott fel a székből, mint az a retro rugós-béka játék. Monica óvatosan elhelyezkedett egy kicsit messzebb, és párszor elénekeltük így a dalt, de Ulrika arcán láttam a mély döbbenetet, amit ez a drámai, megrázó kíséret váltott ki belőle. Én alig bírtam visszafojtani a nevetést, már folyt a könnyem a kínlódástól, főleg az volt a vicces, ahogy ezek a végtelenül békés emberek egy szó nélkül tudomásul vették, hogy a Silent Night stílusú dalt most baritonkürt kísérettel énekeljük, és hihetetlen küzdelmet folytattak, hogy valahogy túlénekeljék ezt a mély, dobhártyarepesztő hangot, ami továbbra sem illett a finom kis dalhoz. De Bent nem adta fel, fújta a kürtöt, mint egy gladiátor, aztán valahogy talán megérezte, hogy Ulrika hangulati görbéje meredeken konyul, és kőkemény önmérsékletet tanúsítva közölte: igen, igen, talán ez túl erős ehhez a lágy dallamhoz. De sebaj, van neki harsonája is, kiszaladt a kocsihoz, és behozta a harsonát, nos, a hatás hasonlatos volt az előzőhöz, valahogy ez az utolsó ítéletre emlékeztető harsonaszó sem illett a meghitt karácsonyi muzsikához. Itt már azért hangosan nevetgéltünk, Bent is elmosolyodott: jó, persze, érzi ő, ez sem az igazi, és erre elővett a táskájából, mint a régi zenebohóc, egy furcsa, csillag alakú szájharmonikát, ami négy részből állt, mintha négy harmonikát ragasztottak volna egymáshoz az éleinél – ilyet én még eddig nem is láttam. No, fogta Bent a harmonikát, és eszement vehemenciával fújni kezdte, ami ennek az eredetileg meghitt éneknek kicsit ilyen countrys beütést kölcsönzött. Ulrika tapsikolt a gyönyörűségtől – gondolom, legfőképp abbéli megkönnyebbülésében, hogy a fenyegető kürt- és harsonaveszély elmúlt –, és közölte, ez annyira jó kis retro darab lett így, hogy a harmonika mellé legközelebb elhozza a csörgődobját is. Amiről csak annyit kell tudni, hogy azon a koncerten, amire az előző kis szösszenetben utaltam, már sajnos megtette ezt, és az egyik dal alatt valóban vehemensen rázogatta, de olyan összevisszaságban, mint Eszmeralda a karikakarkötőit a falusi lagzin, amire a férjem utólagos elmondása alapján többen azt hitték, egy gyerek hülyéskedik, és rázza a kulcscsomóját a nézők közt. Szóval így fog szólni az éjféli istentiszteleten ez a dal, ilyen laza countrys, csörgődobos változatban, és így lesz ez igazán isteni – szó szerint. Mert pont Bent harmonikajátéka, és Ulrika kulcscsomói szimbolizálják benne mindazt, amitől valóban szép és igaz tud lenni a karácsony.

Ennek a dalnak egy kevésbé unortodox, acapella verziójával kívánok minden kedves olvasómnak felszabadult és kötetlen adventi időszakot.