Ahogy megfordította

Lucifer cicám emlékére

Pénteken tudatosítottam magamban, hogy eltűnt a macska, amikor este eltávolítottam a tálkájában maradt, már erősen rohadó konzerv-macskaeledelt. Mellbevágó érzés volt, holott az egész olyan banális: a macska nem ette meg a neki kikészített ételt, az megromlott a tálban, legyek lepték el és megbüdösödött. Mégis, amint a számára annyira kedvelt eledelt a kukába borítottam, hasonlóan éreztem magam, mint amikor – nem is olyan rég – a kórházban a kezembe nyomták azt a bizonyos, holmikkal teli nejlonzacskót. Nincs. Furcsa egy állapot. Mert ami nincs, annak mégiscsak valahol lennie kell, ez nem vitás – különben mire mondjuk, hogy nincs? Leültem a teraszra, élveztem az esti hűsítő szellőt és elkezdtem visszaemlékezni, mikor is láttam utoljára a macskát.

Nehéz dolgom volt, hiszen amióta amolyan kényszer szabadságomat töltöttem itthon, a napok úgy folytak össze a tudatomban, mint egyes hangok a dallamban. Hogy hol kezdődött az egyik hang és hol ért véget a másik, lényegtelen volt; ennek csak addig volt értelme, amíg képes voltam azokra önálló egységként tekinteni, ám számomra ennek a léptéknek már nem volt értelmezhetősége, más mértékkel mértem az időt, mióta szinte teljesen megszűnt a külvilággal való kapcsolatom. Önkéntes száműzetésemben minden nap egy-egy hangjegy volt a kottán, a jelen kitágult, értelmezhetetlen dallamfoszlánnyá vált. Arra azonban még emlékeztem, hogy kedden este nagy vihar kerekedett, és akkor még megvolt a macska, hiszen magam vittem be a házba a szakadó eső elől; emlékszem, mikor dörögni kezdett az ég, úgy kapaszkodtam szegénynek a farkába, ahogy hajótörött a hajókötélbe. Tehát már három napja, hogy eltűnt; no, ez még nem a világ vége, mégis elfogott az aggódás, hisz lassan egy éve tartó magányos együttlétünk során még sosem maradt ki egy napra sem. Szeretett bóklászni a környéken, ám minden nap hazajött enni. Felkeltem a kényelmes rattan kanapéról letéve az épp megkezdett sörömet a terasz hideg, szabálytalanul lerakott kövezetére, és körbejártam a házat halkan ciccegve. Luccci, Luccci, cicc-cicc! – suttogtam, nem akartam ugyanis felverni a környék kutyáit, mert ha egyszer egy rákezdi, akár a tóba dobott kavics, úgy terjed hullámként a kutyaugatás végestelen-végig, és csak igen-igen lassan hal el; én meg nem szerettem a lármát, azt meg végképp nem, ha annak én vagyok kiváltó oka. Mondanom sem kell, a macska sehol. Nem volt mit tenni, visszaültem a kanapéra, élveztem a forró nyári napot lezáró hűs estét, és elmerengtem a macskán. Igazán jóravaló jószág volt: koromfekete, gyönyörű karcsú kandúr, akinek közvetlenül a nyaka alatt a mellkasán szabálytalan kis fehér folt ékeskedett, mintha valaki véletlenül hozzáért volna egy sűrű, fehér festékbe mártott ecsettel. Feleségem Lucifernek nevezte el, mert az első alkalommal, mikor evés után kényelmesen dorombolva mellénk telepedett és kíváncsin ránk nézett, neonszeme tükrében az asszony hirtelen megpillantotta saját sziluettjét – ami feltehetően ugyanolyan nyugtalanító és zavarba ejtő dolog volt, mint egy tükröződő napszemüveg tulajdonosának láthatatlan szemébe nézni, vagy mikor a telefonban valami vonalhiba miatt visszahalljuk a saját hangunkat.

Lucifer teljesen természetesnek vette, hogy az élet egyetlen hatalmas, egymást követő dalocskákból álló daljáték és eszébe sem jutott azt dallamdarabokra szaggatni, hiszen ő alapjában véve zenélt: úgy, ahogy csak az állatok és a gyerekek tudnak. Hangról hangra folyamatosan, nem törődve a dallammal, mégis csodás daljátékokat megszólaltatva. És ezért a macskát egyáltalán nem zavarta, hogy az egyes hangoknak az égvilágon semmi értelmük sincs önmagukban, ő tökéletesen a jelenben élt: ott, ahol nem létezik dallam, csak az épp megszólaltatott hangjegyek a monumentális, többszólamú, zenemű részeként. Pam-pam-pam – pengette bölcsen az életét hangról hangra, sosem firtatva, vajon van-e ennek bármi haszna. Néha szerettem volna én is elmacskásodni a luciferi értelemben, csakhogy féltem ettől az állapottól, emberként úgy véltem, egyéni dallam nélkül a lét kiüresedik, nem bírtam elviselni, hogy ne keressem állandóan az értelmét az egyes hangoknak, és ne próbáljam tetteimmel valamiféle általam komponált dallamhoz igazítani azokat. Pam-pam-pam: most vajon hol pengeti a hangokat az én fekete kandúrom? – gondoltam, és egy lyukat éreztem a valóságomban: ott, ahol a macska szokott esténként üldögélni velem. Érdekes érzés volt, mi több, felettébb különös.

Másnap reggel, miután megreggeliztem, majd rendet raktam a házban, felvettem egy fehér pólót a fekete sortomhoz, és nekivágtam a környéknek, hogy megkeressem az elkóborolt kandúromat. Amióta észleltem, hogy eltűnt, olyan nyugtalanító érzés szállt meg, amire nem találtam magyarázatot, mindenesetre a macska hiánya úgy hatott rám, mint a kihúzott fog: minduntalan odatéved az ember nyelve, egyszerűen nem hagyja nyugodni a dolog. Amíg ott van az a fog, fel sem tűnik, csakhogy a nyelv felnagyítja a hiányt hatalmasra tágítva a lyukat, s a nem létező fog jelentősebb lesz az összes helyén levőnél.

A főváros melletti kis kertvárosban, ahol laktam, jellemző volt a hegyvidékes táj, sok gazdag ingázóval, akik itt építették meg méretes villájukat, hogy aztán este ide zuhanjanak fáradtan ágyba. Kevés lakó élt a városban, a többség csak itt lakott, s ez bizony meglátszott mindenen: nem volt a városkának saját szelleme, nem volt, ami összetartotta volna az itt élőket, az egész amolyan furcsa otthontalan érzést keltett, akár egy makulátlan luxusszálló üres folyosója, vagy épp zsibongó étterme. Beláthatatlan zegzugos telkek, hatalmas kőfalak kis levélbedobó nyílással, embermagas tömör kerítések elektromos kapubejáróval, a kertben felállított trambulinnal és vízforgatós mobilmedencével, a mostanában oly divatos gyönyörű magyar vizslával vagy retrieverrel, hungarocellbe burkolt panorámateraszos, riasztóval felszerelt elegáns házakkal. Jó környéknek számított – az ingatlanhirdetésben; ám macskakereséshez kifejezetten hátrányos adottságokkal rendelkezett. Az én pici házam egy igen meredek utcában helyezkedett el a hegyoldalon, kicsiny, egyszintes házikó volt, apró, teraszos elrendezésű kertecskével; s nekem nem volt se vizslám, se trambulinom, se automata kapum, csak két szoba konyhám, egy beépítetlen tetőterem – tele az előző lakó által itt hagyott porlepte limlommal –, és immár egy eltűnt macskám. Szerettem az otthonom, melynek egyedisége egyszerűségében rejlett. Szépen fehérre meszelt falak, bontott cserép a tetőn, zöldre mázolt kerítés, rajta vadszőlővel és kicsiny, fedett, verandaszerű északi fekvésű hűs terasz, gyönyörű kilátással a lent kanyargó folyóra. Most számomra épp elegendő, az eladott közös fővárosi lakásból vettem, s a feleségem utáni életbiztosításból egyelőre fenntartom. Csak amíg újra megtalálom magam. Vagy amíg végleg el nem veszítem – lassan kezdem azt gondolni, nincs is egyik a másik nélkül, talán csak a megélés sorrendje más.

Lebaktattam a göröngyös aszfaltúton, és jobbra indultam el az erős júliusi napsütésben hunyorogva. Nem volt semmiféle elképzelésem arra nézve, hogy milyen módszerrel kerítem elő az elcsatangolt jószágot, csak mentem és néha eleresztettem egy halovány „cicc”-et. Persze, válasz sehol. Mire is számíthattam, eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt szánalmasan ciccegve körbejárni a környéket, de valamit mégiscsak kellett tennem, nem ülhettem otthon ölbe tett kézzel. Szerencsére nem sokan voltak otthon, így nem kellett kíváncsi tekintetektől tartanom. Hatalmas fenyők, rezgőlevelű nyárfák, hajlékony tuják, tekintélyt parancsoló diófák, ember nagyságú bokrok, bozótosok közt megbúvó házak mellett araszoltam, talpam alatt nyikorgott a murva, s minden lépésemre a gumi vietnámi papucs nevetségesen klaffantott egyet a sarkamnál. Fenemód meleg volt, holott még alig kezdődött el a délelőtt, ám az ég olyan kristálytisztának tűnt, mint azokon a fotókon, amit a Nemzetközi Űrállomáson dolgozó, épp űrsétájukon lévő szkafanderes asztronautákról készítenek, ahogy lázasan bütykölnek valamit, amiről az átlagember sosem tudja meg, igazából mire való – s aminek valóságosságáról közvetlenül soha meg nem győződhet. Ahogy haladtam, a kutyák persze éktelen ugatásba csaptak láncreakciót kiváltva az egész utcában, sőt, még azon is túl, miközben én egyre kevésbé éreztem értelmét ennek a sétafikának a tűző napon. Néha benéztem egy-egy bokorba, belestem a házak tömör fakerítéseinek apró résein, caplattam a kánikulában reménytelenül, cicc-cicc; s már egy órája keringhettem a környéken, mikor egyre inkább elfogott az érzés, hogy ez a macska nem csak egyszerűen elkóborolt, hanem egyenesen eltűnt. Szőrén-szálán. Ugyanis ezt lehet érezni. Hogy miből, azt magam sem tudom, de biztos vagyok benne: valami, amit az ember nem talál, teljesen más hatást kelt az érte szétdúlt szobában, mint az a tárgy, ami ténylegesen nincs is ott. Vagy, mert sosem volt ott, vagy, mert kikerült az illető hatóköréből – talán a különbség ebben az esetben lényegtelen. Egy buborékban élünk, a mindig és mindenhová magunkkal hurcolt általános észlelési buborékunkban, és ami azon kívül esik, még ha valaha meg is volt, az olyan, mintha megszűnne létezni. Amit azonban csupán most nem találunk, épp nem érzékelünk, az apró kis impulzusokkal üzen nekünk: „itt vagyok a buborékban, csak rossz irányba keresel!” Nos, én ezt nem éreztem Lucifer esetében; nem éreztem, hogy pulzálna felém a „megvagyok, itt vagyok, csak elcsatangoltam a környéken” üzenet felőle. De azt sem éreztem, hogy kimúlt volna, annak ugyanis megint van egy sajátos frekvenciájú jele, amit a feleségem – mígnem értesültem volna az esetről – küldött felém. Nem, ez most a totális és fekete lyukként mindent magába olvasztó elementáris macskahiány volt. Miután ezt így végiggondoltam magamban, el is határoztam, hogy visszafordulok, úgyis folyt már az oldalamon az izzadság, miközben a fejemben elkezdett a tarkómnál egy lézerkés kotorászni, égett a szemem a portól és a naptól, hisz még annyi eszem sem volt, hogy egy sapkát és napszemüveget vegyek, csak nekilódultam fejetlenül. Tessék, már megint tenni akartam valamit, nem elégedtem meg az egy hanggal, én dallamot akartam. Ja, dallamnak végül is így már dallam, akár sok mai zenében: idegtépő és reménytelen, melódiának még nagyon nagy jóindulattal sem nevezhető.

Amint megfordultam és elindultam felfelé az utcában a hegy irányába, látom ám, hogy az utcában lakó egyik család feje a kerítésénél matat valamit. Megszaporáztam felé a lépteimet egyfajta pótlékként tekintvén a lehetőségre, erőltetett sétám hiábavalóságát enyhítendő. Ők voltak a „hepi-család”, mindig vidáman, sportosan, hangosan és látványosan léteztek. Valamiért azt éreztem, a színfalak mögött mindez hihetetlen erőfeszítésbe kerül, de a színen, be kell vallani, tényleg nagyon lazák, mondhatni profik voltak. Épp ahogy egy jó filmen még csak nem is sejlik át a forgatások gyötrelme, pedig a filmvásznon megjelenített felszabadultság sokszor igazán kemény munka eredménye. Vagy csak irigykedtem volna? Lehet, bár az ember hajlamos azt hinni, ha valami nagyon kint van, bentre már szinte nem is jut semmi – talán, mert önmaga így van ezzel. Mindenesetre, nincs mit szépíteni a dolgon, ők még biciklizni is úgy mentek – asszony, két alig kamaszodó fiúcska és a férfi – hogy az valóban filmbe illett volna: drámai hatást keltő bukósisak, zsebes mellény, ujjatlan kesztyű mindenkin; tekertek, mintha a föld forgása múlna rajtuk, és közben olyan nagyon, de nagyon, fenemód „bringások” voltak – magamnak csak így tudtam mindezt megfogalmazni. Halálosan lazák – ahogy ma mondanánk; tökéletesen együttmozognak a korszellemmel, igazi „trendik”. Néha csikorogott valamelyikük biciklije, ahogy mosolyogva tekertek, de oda se neki. Amióta kicsúszott alólam a perzsaszőnyeg, én kezdtem lassan megérteni, hogy ha a kerék csikorog, bizony le kell szállni, s meg kell nézni, hol a gubanc, mert a valós erőm feltámasztása épphogy az erőtlenség felvállalásával kezdődik. Megállás, nem tekerés, leszállás – s a velejáró óhatatlan lemaradás-érzés.

Odaértem, mire a kerítésen kikukucskáló fej mosolyogva rám nézett, s én megszólítottam.

– Szia, nem láttad véletlenül a macskámat mostanában? Nem ment be hozzátok?
Befejezte a bütykölést és rám sem nézve körbenézett jobbra-balra, mintha a levegőben jelenlévő láthatatlan jelekből próbálná kiolvasni a választ.
– Macska, macska… – hümmögött. – Az a cirmos a piros nyakörvvel?
– Nem, fekete kandúr, fehér folttal a mellkasán.
– Fekete-fehér, hát hallod, talán ha egyszer láttam, de az már jó rég volt. Tudod, mi nem szeretjük a macskákat, ha a feleségem meglát egyet, úgy elkergeti, hogy az egyhamar nem jön vissza.
– Értem, hát mindenesetre, ha látnál egy ilyen macskát, kérlek, szólj.
– És minek az neked? – kérdezte ismét a levegőbe emelve az orrát, mint egy érdekes szimatot fogott vadászkutya.
– Mármint mi – fordultam vissza már mentemből –, a macska?
– Ja, minek neked macska?
– Nem is tudom, a feleségemé volt alapvetően, mondhatni örökség. És megszoktam, ennyi az egész.
– Mit, hogy ott van?
– Miért, neked minek a kutyád? – böktem a kibírhatatlanul csaholó vizsla felé, elveszítve jól bevált önuralmamat minden lehetséges szóváltást kerülendő –, neked minek a kutya?
– Az hasznos. Ugat. Jelez. És kommunikál, mert intelligens.
– Nos, a macska is.
– Ugat? – kérdezte röhögve, és a poént alátámasztandó kibújva a kerítés mögül hátba vert, persze, csak úgy barátilag, finoman, de engem módfelett meglepve. Önkéntelenül pár lépést hátráltam tőle, s úgy válaszoltam.
– A macska is kommunikál, intelligens, én szeretem a cicámat.
– Csakhogy a macska már csak macska marad, az csak a kajára bukik, meg a helyre, rád sosem fog.
– Nekem nem kell, hogy egy macska bukjon rám.
– Akkor meg minek? – ismételte meg a kérdést, felnézve a kristálytiszta égre, láthatóan immár ő maga esve komolyan gondolkodóba mindezen, afféle filozófiai gubancként tekintve az ügyre. – Minek neked valami, ami szarik rád – már megbocsáss, de hát ez a helyzet, most állapítottuk meg –, hacsak nem azért, hogy pótoljon valamit, ami nincs, nem?
– Mindennel így vagyunk, minden csak pótlék – motyogtam magamban, s menekülőre fogtam a dolgot. – Azért ha látod, csak szólj, kérlek: kedves nekem az a macska, szeretném, ha meglenne.
– Szerintem inkább plakátold ki, hátha más látta, mert én bizony nem – bújt vissza a kerítés mögé, csak a fejét hagyva kint, a csaholó kutyájára ügyet sem vetve.
– Oké, kösz! – kiáltottam magam mögé a semmibe és bekanyarodtam a meredek utcánkba.

Otthon levetettem a nedves pólót, kivettem egy sört a hűtőből, és egy fél pohárral megittam, majd egy darabig csak néztem magam elé – és ekkor különös dolog történt. A fejemben, ott, ahol az imént egy lézersugarat éreztem forogni, olyan érzés fogott el, mint amikor az ember a napsütésben a medence szélébe kapaszkodva kellemesen ellazulva elálmosodik, miközben a lágy, hűs víz nyaldossa a lapockáját. Vaníliakrém – villant át az agyamon, magam sem tudtam, miért. Ott volt az agyam hátsó lebenyében egy kristálytiszta űr, egy, a hasító fájdalom helyén keletkezett finom, puha üresség, és abban hűs vaníliakrém folydogált édesen, törtfehéren.

„Nos, hol a macska?” – kérdezi valaki a krémből felém, s azt érzem, az ő számára ez ugyanolyan természetes közeg, mint számomra a levegő. Kénytelen vagyok behunyni a szemem, és arra gondolok, no ez a korty sör most nagyon megártott, ám ekkor a vaníliakrém elkezd sűrűn lefelé csorogni a fejem hátsó részéből: megtölti az arcomat, majd le a torkomon, a mellkasomban végig a hasamba, még a talpamba is jut. Nem is álmosság, ami elhatalmasodik rajtam, nem csupán andalító nyugalom, hanem annál több: mert a krém amellett, hogy könnyű, hűs és épp kellemesen édes, valahogy időközben fel is ébresztett, az érzékeim kiélesedtek, csak a tagjaim nehezültek el a viszonylag sűrű masszától. „Pincér, egy kanalat is a krémhez, mert a lábamba nem tudok lenyúlni a nyelvemmel – villan át az agyamon, majd hozzáteszem –, de hosszúszárú legyen ám!” A fejem fölött ekkor megjelenik a pincér – talán ő lehetett ezelőtt a krémben, mert mintha onnan emelkedett volna ki –, hatalmas kezével megfogja a vállam, ujjai finoman, alig érezhetően mocorognak a kulcscsontomnál, amitől mazsolák potyognak belém a krémbe, s mindegyik, akár valami akupresszúrás masszázsnál finoman, de erőteljesen stimulálja a bennem lévő „minden a legnagyobb rendben” pontokat. „Pincér, egy macskát is a shake-be!” – gondolom, mire a pincér nem hozzám, hanem talán a személyzet egy másik tagjához így szól: „Már kapcsolatban van, csak még tiszta borosta.” Még, hogy én borostás – méltatlankodok –, ma reggel borotválkoztam! És szeretném megsimítani az arcom leellenőrizendő a tényállást, csakhogy a kezeim eddigre furcsán átalakultak, mintha csípőre tettem volna mindkettőt, és képtelen vagyok onnan elmozdítani. Hopp, veszem csak észre, a két lábam is megváltozott: azok meg groteszk módon egybeolvadtak és szétterültek, teljes terjedelemmel ellapulva a földön. A testem merev, mégis habkönnyű, a derekam közben nőiesen kihangsúlyozódott, a fejemen meg egy lyuk éktelenkedik, érzem ugyanis, hogy a koponyám teljesen nyitott. Ez alapvetően rendkívül rémisztő, ám mindeközben a vállamon nyomkodó ujjak úgy stimulálják a mazsolákat bennem, hogy pontosan tudom, minden a legeslegnagyobb rendben, nagyobb rendben van, mint bármikor valaha. Ekkor a nyitott koponyámon áthatol valami egész le a medencémig: fémes hideg nyilallás, akár egy szurony, de nem szúr, hanem lapátszerűen kiszélesedett vége végigkaparja finoman a hátam belsejét. S érzem, ezután valaki nagyot nyel, miközben egyre erősödve hallom, ahogy egy másik személy szónokol. Talán épp ahhoz, aki nyelt; telt hangon és folyamatosan beszél, s partnere, a nyeldeklő, érezhetően feszülten figyel, miközben a testében finoman szétárad mazsolaszemenként a „minden rendben van” érzése: minden nyelésnél jobban és jobban. A feleségem. Igen, ő az. Ül valahol, valami finomat eszeget, és egy erőteljes férfihang monológját hallgatja. Ott is egy eltűnt macskáról van szó, talán épp arról, aki az imént a shake-be esett. A háttérben érzéki tangó taktusa lüktet. Nagyon kell fülelnem és figyelnem, hogy megértsek minden szót, és – úgy ahogy – értelmezni tudjam a hallottakat. Szerencsére a férfi lassan és tagoltan beszél, s mintha a kedvemért a hangerőn is állítgatnának – na, most így egész jól hallok mindent:

„… azt már tehát láthatjuk, hogy a macska eltűnt, mégpedig nagyon különleges módon: híre-hamva sem maradt, úgy nyoma veszett, mintha sosem létezett volna. S ez egy, a kertből ki-be járó macska esetében ugye nem is lenne különleges, itt tulajdonképpen, ami ezt a hétköznapi esetet különlegessé tette, az a macska hiányának valóságossága volt. Úgy is mondhatnám, a macska nemléte sokkal valóságosabbnak tűnt, mint annak léte. S látod, ez tette az ügyet felettébb bonyolulttá, mint mikor egy rejtvény egyik sorának a megfejtése épp hogy nem segíti az egész mező kitöltésének menetét, hanem újabb nehézséget állít a rejtvényfejtő útjába.”
A testemben átfut a hidegség, kis kaparást érzek most a hasamban. Nyelés. Telve vagyok a krémmel, és ez jó.

„Egy szó, mint száz a macska eltűnt, ez ellen nincs mit tenni, legfeljebb párszor körbejárni a környéket, de azt belül persze pontosan lehet tudni, teljesen felesleges minden lépés, hiszen a macska oda távozott, ahová nem követhető, és ahol, épp ezért, meg nem található. S ekkor, ebben a pillanatban jelenik meg az az üresség, ami – ahogy a macska esetében is – kézzelfoghatóbb, mint a látszattelítettség. S hogy mindezt önmagad számára felgöngyölíthesd, valahol el kell kapnod a szálat, azt a szálat, amit a végénél megrántva ez a szanaszét hurkolt, kinyúlt és elég csálé kötés lehúzva a kötőtűről az orrod előtt lebomlik, kunkori fonalként tekerőzve az öledben.”
Kaparás, nyelés. A fejem kicsit könnyebb, jobban is hallok.

„Nos, nézzük attól a ponttól a dolgokat, ahol még megragadható az az egy szál, aminek a bonyolult kötéseibe ilyen csúfondárosan belebonyolódtunk. Minden egy olyan pontból eredeztethető, ami a létnek azzal a formájával függ össze, amire azt mondhatjuk, egzisztencia.”
Megnyomja a szót, éreztetve, nem a hagyományos jelentésében utal rá. A feleségem rögtön veszi a lapot, nemhiába, okos asszony. Szereti a férfit, érzem, ahogy csüng a szavain. Nem úgy, mint engem szeretett, hanem valami olyan felfoghatatlan módon, amire tán nem is mondhatnánk, szeretet. A zengő hang folytatja.

„Hiszen lét sokféle van, ám egzisztencia csak egyféle, s minden összegubancolódott kötés erre a szálra vezethető vissza; ami ezen túl jelentkezik, az már a szövedék része, azt az ember hiába rángatja, csak egy kinyúlt szemet tud képezni a mintában, de szép hullámos fonalat nem. Te tudod, hogy létezel; ám ez számodra egy olyan tudás, aminek eredetét sehogy sem tudod feltárni. A létezésed tehát alapvetően nem egy tapasztalati tény, ahogy azt sokáig hitted, hanem pusztán egy valahonnan eredő tudás, aminek gyökere biztosan túlmutat a létezésed keretein. S erre akkor jöttél rá legelőször, amikor elkezdtél azon gondolkodni, hogy ugyan, honnan is ered a léted: mi annak kezdőpontja? És értelemszerű válaszként adódott, hogy ezt a születésed pillanata határozza meg amolyan kiindulópontként. No de itt van egy icipici bökkenő, hiszen ha a léted a születésedtől ered, akkor a mostani létedben kellene lennie egy erre utaló tapasztalási tudáspontnak is, nemde?”

Kaparás, nyelés. Az arcomon belül és a halántékomon csurog le a krém. Csiklandoz, de nem tudom megvakarni, mert a kezem a csípőmre tapadt.

„Mondok egy példát, mert sokkal jobban szemlélteti mindazt, amit a macska keresése közben egyfajta logikai bukfencként, kénytelen-kelletlen, fel kellett, hogy tárj. Van egy ábra, ami – tegyük fel – ábrázol egy hatalmas, lombos fát. Na mármost. Ha én azt mondom, ennek a rajznak a kiindulópontja az első ceruzavonal a papíron, ez óhatatlanul feltételez egyfajta reális előzményrendszert: azaz papírt és ceruzát. Csakhogy ezen a ponton a dolgok értelemszerűen nem állhatnak meg, hiszen ha a rajz előfeltétele a papír és a ceruza, akkor a rajzhoz hasonlóan a papírnak és ceruzának is kell, hogy legyen egy, az ő létét szintén alátámasztó előfeltétele. És itt kezd a dolog kissé bonyolulttá válni – ám ha az ember nem egy elveszett, hanem egy teljesen eltűnt macskát szeretne megtalálni, amelynek a nemléte olyan jelenvalóan van jelen, ahogy létező nem is képes jelen lenni, akkor bizony szembe kell nézni az ilyen és ehhez hasonló problémákkal. Tehát ott van az a bizonyos ceruza és papír. Jó, mondhatnánk, ez értelemszerű és világos: a papír és a ceruza is mind egy valaha élt fának – amiből készült – köszönheti a létét, nincs ebben semmi különös. Pedig van, és nem véletlenül hoztam fel ezt a példát, kedvesem! Mert annak a fának is kell legyen előzménye – idáig még minden teljesen világos, csakhogy mi továbbmegyünk, azaz megkeressük a macskát ott, ahol az valóban van.”

Kezdek aggódni, hogy a feleségem elveszti a fonalat, persze magamból kiindulva, de nem, figyel: érzem, nagyon meg akar érteni végre valamit. Kaparás, nyelés. Már a torkomon is csurog a lé, fent meg egyre üresebb vagyok, ám továbbra is nagyon jó, nagyon könnyű minden. Csak az a fránya macska megkerülne már.

„Mert ha mindez így van, ez azt jelenti, minden előzménynek kell hogy legyen egy előzménye, amiből egyenesen követezik, hogy az előzmény előzménye az nem más, mint annak következménye. Na ugye, hogy jóval bonyolultabb a képlet, mint ahogy mindez elsőre látszik?”

A feleségem bólint. Egész lényével a pasason csüng, ilyen dumával, mondjuk, nem is csodálom, de be kell látnom, van a fickóban valami őrülten lehengerlő, a rumos mazsoláiról nem is beszélve.

„Ugyanis ha egy előzmény előzménye azonos az eredeti előzmény következményével, az mit is jelent? Hogy a dolgok egyáltalán nem úgy néznek ki, hogy: fa, papír és ceruza, majd a lombos fa rajza; hanem ez a pár elem egymástól elválaszthatatlanul van az időben és térben jelen, azaz nem következik itt semmi semmiből, mindez csupán egy olyan illúzió, ami csapdába ejti azokat, akik kétségbeesve keresgélik elveszettnek hitt macskájukat a kertek alatt bandukolva. Tehát nézzük csak meg még egyszer, mert nem egyszerű a dolog, ezt belátom. Ott van a farajz. Ennek úgyszólván előzménye a papír és ceruza, és az ezeket megteremtő fa, ám ha máshonnan, a macska szempontjából nézzük mindezt, az igazság az, hogy ha van farajz, akkor ebből egyenesen következik, hogy lennie kell papírnak és ceruzának. S ha ez így van, akkor elválaszthatjuk-e a farajzot az azt létrehozó eszközrendszertől? Természetesen nem – no de ez a sor végeláthatatlan. A kötés – elsőre úgy tűnik – egy szépen egymásra épülő rendszer, különálló szemek összessége, de nem, ez tévedés: a kötés egyetlen fonal egymásba-csomózódásának eredménye. Nincs se ceruza, se papír, se farajz, se fa önmagában. No de ez mennyiben segít minket az elkóborolt macska felkutatásában? Először is magyarázattal szolgál arra a furcsa jelenségre, hogy miért jelenvalóbb a nem jelenvaló macska a jelenvalónál, valamint megmagyarázza azt is, hogy hogyan lehet eljutni arra a helyre, ahol ez a nemlétében oly erőteljesen érzékelhető macska épp hátát gömbölyítve nyújtózik.”

Kaparás, nyelés, csorgás, egyre növekvő űr.

„Hiszen ha ez egyetlen fonal, és ezért az egyes szemek egymástól nem elválaszthatóak, akkor ez azt kell hogy jelentse, van valami, ami ezt a fonalat fonállá teszi, azaz azt mondja: ím, itt van ez a szép piros fonal, alapjául a kötött pulóvernek. Ugyanis, ha te azt mondod, a születéseddel kezdődött mindaz, amire én azt mondtam, egzisztencia, akkor mindabból, amit neked az imént levezettem pontosan tudnod kell, a születés nem a léted előzménye, nem valami önmagában jelenlévő és egy adott logikai sorba ágyazható olyan láncszem, amely a te egyéni pulóverednek a kezdőpontja, hanem a léted következménye, annak a következménye, hogy tudod, hogy vagy, hogy létezel, mondjuk úgy, ’egzisztálsz’. Gondolj csak bele! Minden mese, ami a születésedről szól, általad, a te egzisztálásod által jutott el hozzád; tehát azt, hogy tudd, te megszülettél, meg kellett előzze az a tudás, hogy vagy. No de ha azt hiszed, ez a tudás a születésedből fakad, azaz azt gondolod, a születésed által jött létre – akkor ez mit is jelent, ha ismét ránézünk erre az öledbe ejtett kötésre, ami most még olyan reménytelen képet fest? Csak azt, hogy ahhoz, hogy meg tudd határozni ennek a fonálnak a kezdőpontját, ahhoz először létre kell hoznod egy fonálstruktúrát – legyen az kötés, vagy az összegombolyított fonál. Nincs értelme kezdő és végpontról beszélni egy, a szobába kiegyenesített fonal esetében. Mert annak bizony két vége lesz, és csak nézőpont kérdése, mi tekinthető kezdő- vagy végpontnak, ráadásul mindez feltételez egy, a fonálon túlmutató külső nézőpontot.”

„No de ha belekötök a fonalba egy mintát, rögtön másként áll ám a helyzet! Hiszen a kezdőpontot immár ez a minta határozza meg, azaz a fonál struktúrát kap a minta által, és ezáltal iránya is lesz. Hisz a minta – hiába egy elágazásmentes, homogén anyag terméke – már nemcsak önmagát határozza meg, hanem a fonal egészét, a még meg nem kötött elemeit éppúgy, mint a már mintába foglaltakat. S ekkor, ha azt mondod, a minta kezdőpontja az a fonalvég, ami a kötés alján lóg még nem mintába ágyazottan, érezned kell, hogy az így kijelölt kezdet a már megkötött csomók eredménye csupán, s nem eredendően önmagából fakadó kezdőpont. Ha ezzel vitatkozni támad kedved, tedd meg bátran, de látnod kell, a fonal kezdőpontjának mint kezdőpontnak csak a megkötött minta ad jelentést – hacsak nem akarunk a rendszerbe egy, a fonalon túlmutató nézőpontot is bevezetni. Amit természetesen nem lehet megúszni egy nyomaveszett macska keresése közben, de egyelőre érdemes csak a szűk környéket körbejárni hangosan ciccegve, hisz első körben nem sok értelme van autóba ülni, és a másik megyébe utazni, ott kezdve el a keresést. Ettől függetlenül a szálak majd idővel úgyis levezetnek a térképről, csakhogy ennek eléréséhez elengedhetetlen az a fokozatosság, amit én javasolok neked.”

A feleségemnek persze esze ágában sem volt vitatkozni. Csak nyelt egy nagyot jólesőn, miközben én egyre üresedtem.

„Akkor hát nézzük szép sorjában, mire jöttünk rá! Rájöttünk arra, hogy mindennek kiindulópontja a létezésnek az a mintázata, amikor a létező a létének tudatosítása révén képes annak úgynevezett előzményeit és következményeit egy adott rendszerbe ágyazva átlátni. Erre mondtam, hogy ’egzisztencia’, a létezés önreflektáló módja, nem összetévesztendő a ’szubsztanciával’, az élettel önmagával. Az élet voltaképpen egy olyan jelentés, amit a létezés mélyebb alapjairól ennek az egzisztenciának te magad, az ezt megélő adsz. Magyarán, ha le akarod bontani ezt a mintát, egy újat kezdve – talán már merészebben több színt, több szálat is alkalmazva –, amit elsőként meg kell ragadnod, az a valós kiindulópont, és ez semmi esetre sem lehet az, amire ma azt mondod, a ’születésem’, hiszen ilyen pont önmagában nincs, ez csak egy fikció, ami a mintának egyfajta irányt ad. S ha már kötöttél, pontosan tudod, a kötés során magát a megkötött szövedéket forgatod. Minden sor után megfordítod. És ahogy megfordítod, a színe a visszájára fordul, a visszája a színére, s ha egységes, egyenletes mintát szeretnél létrehozni, magát a kötési módozatot kell variálnod a forgatáshoz igazodva. Ahogy megfordítottad a mintát, a sima szemeket fordított váltja fel, mert csak így lesz a pulóverednek színe és visszája. Hát nem furcsa? Ahhoz, hogy létrehozz egy egységes mintát, épp nem szabad egységesen kötnöd, mindezt azért, mert véges sorokat halmozol egymásra, és ezt folyamatosan csak a forgatás révén tudod megalkotni. S ha azt mondod, az én létezésem kezdőpontja a születésem, akkor ezzel egy időben egy másik kijelentést is teszel – pontosan úgy, ahogy jobban érzékeled a nem jelenlévő macskát a jelenlévőnél – mégpedig azt, hogy a végpont a halál. Azonban ha ragaszkodsz ehhez, a kötés bizony ocsmány lesz, mert akkor te mindig azt várod el, az a kis lelógó, a kötést elkezdő, még a mintába be nem ágyazódott fonalgiliszta legyen a kezdőpont, az legyen a sor elején. Csakhogy te forgatod a mintát, s az a kis kukac minden megkötött sor után az ellentétes oldalra kerül, amint megfordítod a kötést.”

Hatalmas kaparás a testemben körbe-körbe, nyelés. Alig maradt bennem valami. Most már félek.

„Nos, így lesz az okból okozat, így lesz egy előzményből következmény. Ha születtem, meg is kell halnom – gondolod, és hopp, ilyenkor nem érted meg, hogy épp ez az elgondolás okozza a gubancot. Ha szeretnéd felgöngyölíteni az egész fonalat, érdemes ezt egy más ponton megragadnod. Maga a fonalvég természetesen ugyanaz lesz, csak mivelhogy más jelentést adsz neki, képes leszel el is kapni, ahelyett, hogy a nagy csomóban reményvesztve keresgélnéd ott, ahol jelen pillanatban az nincs. Mint a macska esetében. Hol a macska? – teszem fel a kérdést, mire te válaszolsz: a macska eltűnt, nincs itt. S ezzel már meg is határoztad a helyét, csakhogy te azt hiszed, a világod a van-ok világa, míg meg nem tapasztalod, hogy a világod épphogy a nincs-ek világa. Hisz te csupáncsak azt érzékeled, hogy mi nincs, és ennek köszönheted az illúzióját a van-nak. És mivel okos vagy, ezt megérted, s ezért képes vagy azt is megérteni, a macska nem-jelenléte miért tűnik valóságosabbnak, mint a jelenléte volt: ugyanis a macska valódi természetére tapintottál rá csupán ezzel a kis megfordítással. Tehát rántsuk meg azt a szálat, amire azt mondtam, könnyebben megtalálod az egzisztencia fogalma által, mint bármi más által; kapjuk el a macska farkát – amely egyelőre csak a kerítés mögé bújt, csak hogy visszahúzhassuk a kerítésen belülre, hogy aztán megint eltűnve lehetőséget teremtsen számodra még messzebb merészkedni a keresése során! Bontsunk csak le pár sort ebből a felhalmozott kusza szemhalmazból, amiből így – látnod kell – sosem lesz szép, színes, meleg pulóver!”

A feleségem minden sejtje a beszélőn csüng, ilyet még nem láttam. Kaparás, nyelés, szinte teljesen kiürültem, csak a széleimen folyik a zavaros lé, s lötyög valami a testem legalján. Mintha nem is lennék. De már nem félek, bár meg nem tudnám mondani, miért nem.

„Gyere, fogd meg velem együtt a macska farkát és mondd magadban azt: létezem, ennek köszönhetően tudok magamról. Ám az, hogy tudok magamról, az egy igazán misztikus dolog, hiszen valakinek lennie kellett azt megelőzve, akiről én tudok. Én vagyok a papír, és az a farajz, ami rajtam helyezkedik el s amit a ceruza rótt a papírra: ez mind egy olyan egység, ami bár nem szétválasztható, ám engem csak szemenként képes ilyen módon megjeleníteni. Vagyok, tudom, hogy vagyok, tehát kell lennie valakinek, aki nincs, aki nem tudja, hogy vagyok: egy üres papír, ami csak arra vár, a ceruza rárajzolja a farajzot.”

„Az egzisztenciád a lombos fa rajza a papíron. A papír a szubsztanciád, a léted önmagában; s a ceruza a tudatod, amelyik képes létrehozni a rajzot. Egy idea három megnyilvánulása, ám mindhárom elemét csak a ceruzával papírra vetett farajz jeleníti meg. Csakhogy a farajz csupán abban az esetben értelmezhető számodra, ha képes vagy érzékelni a nem papírt a ceruza nyomai alatt, azaz a papírhiányt a fehér papírhoz képest. Lefordítva ezt a megadott fogalmakra, mindez azt jelenti, ha a papír a létezésed önreflexió-mentes módja, akkor ebből következik, hogy amint a léted találkozik a tudatoddal, a nemléted tudatában éred el a létezésnek azt a fokozatát, amit a farajz testesít meg, ami maga az egzisztencia – ahogy most a szót használjuk. Jelenvalóbb a nemléted a létezésedben, mint azt gondolnád, és miután te és a valóságod egy fonal terméke vagytok, minden jelenvalóbb a nemléte révén, mintsem sejtenéd.”

„No és most húzd meg a macska farkát, rántsd be kerítésen és tudd: a ceruzarajz a fehér papíron egy olyan papírhiány, ami lehetővé teszi, hogy lásd a rajzot. Hogy mi a háttér és mi a minta, az csak nézőpont kérdése. A születés és halál jelen pillanatban számodra a háttér, azon két ’semmi’ által, ami közé szorítja a lényed. Ám ha ezt megfordítod, s az életedre tekintesz háttérként, rögtön rájössz: mindaz, amit kirajzol, s amire most azt mondod, nincs; az valóságosabb, jelenvalóbb, mint amit most a létednek tekintesz. Fordítsd meg a lapot és vizsgáld meg azt, amit a feketére besatírozott papírlapból fehér festékkel kiemeltél! És megtalálod a macskát, hiszen az, hogy nincs meg a macska, ugyanúgy meghatározza annak létét, mint amikor azt érzékeled, ott dorombol a lábad mellett. Ha az életedet az egzisztencia és nem a szubsztancia oldaláról vizsgálod, akkor abban feloldódik a halál, hiszen az nem lehet halál, amiről tudsz – az igazi halál, amiről te már semmit sem tudsz. A macska formája az a macska háttere csupán.”

Felemel, megbillent, lassan fejre állít. A fejem tetején lévő nyíláson minden kicsurog belőlem. Pincér! Végeztem!

„Nos, készen állsz, biztosan megvan a lassan mozgó farok? Ragadd meg és hopp! – rántsd be a kertbe, majd engedd el, hadd menjen, most már kicsit messzebbre!”

A férfi elhallgatott. Hátradőlt lazán keresztbe vetett lábakkal a széken: immár láttam őt, kiláttam magamból, hisz átlátszóvá váltam a krém nélkül. Maszatos voltam belül és ezért zavaros volt a kép, ráadásul, ahogy megfordította a feleségem a kelyhet, mindent fejjel lefelé – de láttam! Őt is, és végre a férfit is. Koromfekete ruhában volt, kis fehér mázolmányszerű csokornyakkendővel; hollófekete haj, zöld szemek, amolyan macskapofa, de végtelenül vonzó, magával ragadó ábrázatú. Neonszemében ott láttam fordítva magam üresen és a rám tapadt máztól szurtosan – mindez zavarba ejtő volt, ám cseppet sem nyugtalanító. Kedd este volt, vihar közelgett, én meg úgy fogtam a macskám hajókötélszerű farkát, mintha kapaszkodnék belé, el ne menjen. Péntekre azonban eltűnik. Isten veled, Lucifer!

2012
– L.D. –