Akaratlanul

Nem kívánok ezen a blogon semmiféle közéleti témával foglalkozni, egyfelől nem érdekel a közélet, másfelől meg szeretnék a millió hang között az egyik olyan lenni, amelyik nem szít semmiféle békétlenséget. Mégis a srí lankai merényletek kapcsán elgondolkodtam azon, lám, még mindig milyen irgalmatlanul éretlen az emberiség zöme, hogy a különféle következetlen és mesébe illő vallások vagy eszmék nevében mi mindenre képes: gyermeteg és alig változó világnézetének szomorú következménye mindaz, amit a világ színpadán évezredek óta, szinte megállás nélkül szemlélhetünk. Úti terveim egyik soron következő állomásaként tartottam számon ezt a csodás szigetet, s szíven ütött, hogy ilyen barbár események színterévé vált. Ennek kapcsán most csak pár gondolatot osztanék meg, szokás szerint továbbgondolás céljából, olyan személyes élettapasztalatokkal kiegészítve, amik talán segítenek árnyalni mondanivalómat. Sosem azért mesélek, vagy beszélek magamról, mert önmagamról kívánok beszélni, az életem számomra alapanyag, nyersanyag, hisz önmagamon áramoltatom át a dolgokat, és így tudom azokat megérezni, megérteni, a nagyobb egész szövedékébe elhelyezni, gondolataimat tapasztalatokra támasztani. Tehát még ha néha magamról beszélek is, az sem rólam szól, nemrégiben elkacérkodtam a gondolattal, hogy készíthetnék videókat is, de egyelőre elvetettem az ötletet, pont azért, mert nem akarom a személyemet belekeverni mindabba, amin itt hangosan elmélkedem, az csak elterelné a figyelmet a lényegről, mint egy hatalmas plazmatévé az étteremben, vagy egy mély dekoltázs az üzleti megbeszélésen, ösztönösen azt nézi az ember, és nem a lényegre figyel. No, ezt csak közbevetettem, mert ez az igazság.

Van egy elméletem, miszerint minden szenvedés a földön az emberi akarat terméke. Annak a terméke, hogy mi ezt vagy azt, így vagy úgy akarjuk. Annak a terméke, hogy azt gondoljuk, lehetne ezt máshogy is, lehetett volna másként, netán a mi dolgunk változtatni bizonyos dolgokon. Füst Milánnak van egy kis szösszenete arról a Feleségem története című könyvében, amit mellesleg ajánlok mindenkinek elolvasásra, mert nagyon tanulságos kis mű, és talán már említettem is, hogy berepül egy darázs az ablakon, bele egyenesen a ventilátorba, ami odacsapja a főhős kezére a még vergődő állatot. És azt írja, ami meglepő számára ebben az esetben az, hogy ebben a darázsban nyoma sincs szemrehányásnak, sem gyötrődésnek az élet igazságtalansága felett, nincs benne sem megbánás, sem egy másik lehetőség utáni sóvárgás, netán bűntudat mondván ó, én hülye, ha nem repülök be ezen az ablakon… És azt írja ennek konklúziójaként, idézem: „Mert, ami megtörtént vele, az volt az ő törvénye. Egyszóval, a véletlent is szükségszerűnek ítéli, s ez az, amit meg kellene tőle tanulni, mert, úgy látszik, hozzátartozik az itteni rendhez. Ide kellene tehát, hogy visszavezessen az út: alázatosabbnak kellene lenni, barátom. Jobban lehajtani a fejet, még mélyebben és véglegesen. Neked is jót tenne, nekem is, ez a mondanivalóm.”

Nekem is pont ez a mondanivalóm, hogy minden szenvedés oka ez a fene nagy emberi akarat és melldöngető hübrisz. Ezzel okozunk rengeteg szenvedést magunknak éppúgy, mint másoknak. Mert nekünk soha semmi sem mindegy. Mert mi meg akarjuk mutatni. Mert mi azt akarjuk, minden a legjobb legyen. Hogy mindig nekünk legyen igazunk. Mi jól akarunk járni. Mi tudni akarjuk. Akarunk, akarunk, állandóan valamit akarunk, tejszínt a kávéba, puhább ágyat a szálláson, azonnali parkolóhelyet, napsütést vagy épp árnyékot, több fekvőrendőrt és kevesebb koldust. És ha kell, toporzékolunk is hozzá, vagy duzzogunk, manipulálunk, sugallunk, mit tudom én, mi mindent bevetünk, csak az a fránya, hatalmas akarat érvényesüljön. Lám, még szegény Istenből is egy bunkósbotot gyártunk magunknak, amivel egymás balga kobakját ütlegeljük, mert mi úgy akarjuk, ahogy az a másik nem akarja, és azt akarjuk, ő is úgy akarja, vagy épp ne akarja, és ez a sok, már-már követhetetlen akarat, mint a kifelé nyíló ajtók egy szűk folyosón egymásba akadnak, aztán se ki, se be nem nyílnak tovább. Senkinek nem jó semmi, mert mindenki mást akar, mint, ami van, vagy még többet akar abból, ami van, vagy épp kevesebbet, és akkor jönnek korunk felkent megélhetési gurujai, coachjai, pszichológusai, papjai, vallási szónokai, spirituális oktatói, és megmutatják nekünk, mit kell tennünk Annak Érdekében, Hogy Minden Vágyunk, (akarom mondani, Akaratunk) Azonnal Teljesüljön, És Minden Úgy Legyen, Ahogy Akarjuk, Mert Mi Döntünk, és Mi Megérdemeljük a Legjobbat. És ideig-óráig tán működik is ez a kis csoporthipnózis, elindul a kátyúba ragadt szekér, lehiggadnak a megbokrosodott lovak alattunk, hurrá, megoldottuk, végre minden úgy megy, ahogy akartuk, de sajnos, hamarosan jön az újabb szakadék, történik valami, lehet, csak egy kis apróság, vagy épp nagy dolog, és már lent is vagyunk újra a gödör alján, mert nem úgy történt, ahogy akartuk, és csak fogjuk a fejünket, jaj-jaj, de hát mit rontottam el, hisz már olyan szépen beindult, elkaptam azt a fránya flow-érzést, de nem, most megint nem megy semmi. Elakadt, csúszik vissza minden lassan, de biztosan. Ismerős? És ez csak azért van, mert akarunk. Ennyi a titok.

Megy most a Netflixen egy természetfilm, ami kicsit kiverte a nézők biztosítékát, mert nemcsak a csodálatos, gyönyörű, édibédi természetet mutatja be, ahogy mi azt látni szeretnénk, hanem egy icipici ízelítőt ad abból, ami a szép kis romantikus függöny mögött lapul. Jijjjujj, sírnak is az emberek, hát ez meg micsoda dolog, ilyet mutogatni?! Itt jegyzem meg, épp olyan az emberek természethez fűződő viszonya, mint a világnézetük: cukros-mázas ehetetlen pincspancs, a természetképük, mint egy óvodásé, mert hinni akarnak a mesében, hogy ez a világ minden világok emberi léptékkel mért legjobbika. És ha azt látják, jaj, meghal a fókabébi, összetörik bennük erről a bugyuta tökéletességről alkotott kis üveggömb, és az a poshadt keserű lé, ami kifolyik belőle, facsarja az orrukat. Ezért van most megosztás- és fotómánia, gyönyörű képek és élmények, idézetek kerülnek fel naponta milliószámra a közösségi oldalakra, amik egy vágyott életérzést kínálnak, a tökéletesség és a teljesség érzését. És ez teljesen jogos, hisz ez a mi eredetünk, ebből a tökéletességből származunk, mindabból, amit ezek a közösségi felületek csak ilyen csalfa, retusált, hazug, kivágott, torz módon tárnak most elénk – jobb híján ugye. Szóval ott tartottam, van ez a természetfilm sorozat a Netflixen, és ebben van egy jelenet (nem láttam, nincs most időm ilyesmire, csak olvastam róla), hogy épp útra kél egy flamingócsapat egy újabb vizes terület felé, ám egy apró fióka, a lábára a rárakódó só miatt nem tud velük tartani, és ezzel az ő története itt véget is ér. No és ennek kapcsán merengtem el darázsról, meg állatokról és a szenvedésről. Sok állatkám volt/van, láttam őket betegnek, cicám jött már haza átharapott háttal, egy másik félig leszakadt füllel, kiskutyám épp a napokban volt beteg, teknősünk is gyengélkedett már, fájt nekik mindez, láttam a kis pofijukon, hogy „szenvednek”, de sosem úgy, ahogy egy ember. Ez nekik egy állapot a sok közül, ahogy a kutyám boldogan sütkérezett tegnap a napon, ugyanígy viselte a vágást a hasán, amikor műteni kellett. Hol ilyen a világ, hol olyan, egy kutya ezen nem akad ki. Azt, hogy ő szenved, mi csak a magunk szubjektumán átáramoltatva gondoljuk olyasfajta szenvedésnek, amire mi vagyunk képesek, de szerintem ilyet ők nem éreznek, épp azért, mert nem gondolják azt, ez lehetett volna, vagy lehetne máshogy. No és erre van egy személyes élményanyagból táplálkozó példám.

Már viszonylag régen, úgy 2011 tájékán felgyülemlett bennem egy korábban elindult változás eredményeként pár olyan érzés, ami akkoriban sok belső konfliktust okozott köztem és a világ közt, azért írom így, mert ezek többnyire nem manifesztálódtak kint, inkább úgy fogalmaznék, nagyon nehezen viseltem akkoriban az emberek hülyeségeit, nem tudtam akkor még magam túltenni a kicsinyes dolgaikon, csak nyeltem-nyeltem, és nem szóltam semmiért, ám belül persze fortyogtam. Két nagyon hangos szomszédot is kaptunk akkoriban magunk mellé, és iszonyún zavart, hogy sosincs csend körülöttünk, de persze nem szóltam, nem szeretem a konfliktust és a békétlenséget, no meg beláttam, ők így tudnak csak élni, nem lehet ezen változtatni. Mégis csendet akartam. Értitek? Pár hét múlva belázasodtam, egyre betegebb lettem, már szinte kikelni sem tudtam az ágyból, aztán idővel kiderült, nagyon durva mandulatályogom van, ki kellett venni azonnal a mandulám, ott rögtön a vizsgálat napján. Nem kértem altatást, mert azt mondták, érzéstelenítésben jobbak a gyógyulási esélyek, no, toltak is a műtőbe, nem részletezem, nem volt sima mandulaműtét a tályog miatt, nagyon megszenvedtem. Aztán otthon jött a java: december 21-én műtöttek, és emlékszem, március közepén volt az első nap, hogy le tudtam nyelni pár falatot érzéstelenítő nélkül. Soha életemben még ilyen fájdalmat nem éltem át, már eleve a műtét is nagyon fájt, egy hátsó fogam le is tört, ahogy feszítették szét a szám, mert olyan lent volt a tályog, kivágott a doktornő a torkomból tényleg egy istenes darabot, és utána volt olyan, hogy a fájdalomcsillapító lenyelése annyira fájt, hogy majdnem elájultam, ott feküdtem félholtan a lépcső alján hajnali kettőkor, fejemben jeges kriptai hideggel. Hehe, szánalmas látványt nyújthattam. De nem szenvedtem, egy percig sem, tényleg nem. Én csak örültem, hogy vége lesz ezzel annak a pokoli rosszullétnek, amit előtte átéltem. No meg mit szenvedjek, ez van, most fáj és kész. Akkor pont olyan voltam, mint a darázs, csak én már tudatosan megélve mindazt, amit ő ösztönösen, és azért írom ezt így le, mert amiatt, hogy átéltem ezt, tudom, igenis van olyan „szenvedés”, ami egyáltalán nem szenvedés. Eleinte csak egy papírra írva tudtam kommunikálni, mert hangom sem volt, de még azon is hülyéskedtem, kértem a többieket írásban, harapjanak tiszta erővel a karomba, amíg lenyelem azt a szar gyógyszert, hogy arra figyeljek, és ne a torkomra, ők haraptak, és röhögtünk, pedig tényleg iszonyúan, de nagyon fájt. Sosem gondolok erre az egészre szenvedésként, mert egyáltalán nem akartam, hogy máshogy legyen – ez volt a titok. Jó volt nekem az úgy, ahogy volt. Fáj? Fáj. Na és? Ez most ezzel jár, majd elmúlik, gyógyulok. Hálás voltam, s hiába fájt pokoli módon a torkom, nem szenvedtem.

És volt ez fordítva is: szenvedtem, mint a kutya, mert a fiúm nem írt időben sms-t és eltűnt napokra. Hogy lehet ez, mi az, hogy nem ír? És a telefont se veszi fel, hát én majd bele pusztultam, feküdtem az ágyban és zokogtam, aztán apátiába estem, a szokásos, azt hiszem, kevesen mondhatják el magukról, nem éltek át hasonló hülyeséget fiatal korukban. Mert azt akartam, ne így legyen, azt akartam, ő olyan legyen, amilyennek én akarom, azt akarom, hogy szeressen, mint egy herceg, csak engem akarjon, írjon percenként egy sms-t, és ha hívom, törje össze magát, csak hogy felvehesse a telefont. Ő meg talán máshogy gondolta ezt akkor. Annyira emberi az egész, nem? Mert nem bírjuk elfogadni, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy mi akarjuk. Ezt az egész világot szeretnénk, mint valami gyúrható, alakítható szilikonformát magunkra húzni, magunkra szabni, ha kell, erőszakkal magunkra erőltetni, mert nem látjuk be, ami eleve ránk illik, az jön csak ránk. A másik attól másik, hogy más, máshogy érez, máshogy gondolja. És sokszor emiatt szenvedünk. És miután szenvedünk, mert nem férünk a bőrünkbe, ebben a fene nagy akaratunkban aztán mérgesen robbantgatunk. Ki kicsiket pukkantgat otthon, ki meg nagyokat a templomokban vagy az utcákon. A különbség tulajdonképpen elhanyagolható. Mert a sok kis pukkantás is képes irgalmatlan szenvedést okozni másoknak, pokollá tudjuk tenni egymás életét az akaratosságunkkal. És hogy lehet ebből kiszállni? Úgy, hogy csak elfogadjuk a dolgokat, ahogy vannak mondván, máshogy nem is lehetnének. Pont. Nem kell továbbgondolni, ez van és kész. Ez most ilyen, ezzel kell most kezdeni valamit. És ez is el fog múlni, mint minden – ez még nagyon fontos kitétel. Mert minden el fog múlni, minden: ami most körülvesz, és amitől szenvedsz. S így már könnyebb elviselni: decemberben kétóránként szedtem a gyógyszert, aztán júniusban már boldogan nyaltam a fagyit. És decemberben igenis segít, hogy tudom, nem marad így, de most így van, mert ennek pillanatnyilag épp így kell lennie.

Szerintem a szabad akaratról szóló tanítások nemhogy felszabadítják az embert, hanem épphogy akaratos, boldogtalan kis szarcsimbókokká alakítják, még ha jóra irányul ez az akarat, akkor is csak szenvedés lesz a vége. Ám ha elfogadjuk, minden úgy van, ahogy van, mert valahol mi magunk akarjuk vagy akartuk, hogy így legyen, bölcsességünk fölé emel ennek a fodrozódásnak, amit az akarat szele szül a vízfelszínen. Ott lent a mélyben nincs hullám, és fent sincs. Csak ezen a hülye emberi felszínes szinten van, ahol én vagyok. De olyan Nagyon Vagyok, mint a motort bőgető gátlásos kamasz. Én akarok. Majd én megmutatom. Majd én elérem. Ugyan. Ettől még megmutathatod, elérheted, csak nem ilyen görcsberándult fejjel. El kell fogadnunk, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. De ezt sem akarattal, mert az aztán a legnagyobb butaság, nem akarni akarni: „Márpedig azt akarom, hogy ne akarjak akarni!” – ez ilyen Besenyőpistás dolog. Nem. Csak, mint a ventilátorba esett darázs legyintünk önmagunk felett egyet, oké, ez most ilyen állapot. Egy vanás. És ha épp jó, akkor is csak egy állapot: most meg ilyen. Vanás ez is. Mint egy átutazó, csak megállapítod, oké, ez most van és kész.

Észrevetted, hogy nyaralás közben fele annyira nem zavarnak azok a dolgok, amik otthon viszont nagyon is? (És persze néha meg sokkal jobban: „Kifizettem egy vagyont, nehogy már ne ráksalátát egyek, és igenis, cseréljék naponta a törölközőm – hőbörög a proli, aki otthon chipsen él és kéthavonta töri be a törölközőjét nagy nehezen a mosógépbe. Ilyen a mai transzcendencia amúgy, de erre visszatérek később.) Szóval nem érdekelnek például a helyi hírek, mert tudod, hazamész, nem maradsz benne, téged ez nem érint. Amikor olyan nagyon akarunk, rövidlátók vagyunk, azt hisszük, ennyi a lét, még akkor is, ha azt mondjuk, nem hisszük így, de ha akaratosak vagyunk, akkor sajnos hiszünk e világ kizárólagosságában. És a dolgok állandóságában. Így van, mondjuk, és mindig is így lesz, tesszük lemondóan hozzá – ez a depresszió alapmondata. Soha senki nem lesz depressziós a jelen pillanattól, őt az a sötét jövő nyomasztja, amiről most úgy látja, ezt a jelenlegi helyzetet fogja folyamatosan ismételgetni, mint az Idétlen időkben című filmben, vagy a Lé és Lolában, netán a Russian Doll-ban. De ha tudná az illető, ez az állapot még három napig tart, és aztán, huss, vége, nem szenvedne tőle annyira, hogy inni kezdjen, vagy gyógyszerek után nyúljon. Csakis a kilátástalanság okoz depressziót, sosem az adott állapot – ez is az én kis külön bejáratú véleményem.

És az előzőekből fakad aztán az a torz és gyermeteg világkép, ami tönkreteszi a gyönyörű Srí Lankát, és templomokba rejt pokolgépet, mert körülbelül olyan szellemi szinten van, mint egy másodikos. Hogy szar a világ, sok minden nem úgy van, ahogy én akarom. De márpedig legyen minden úgy! És csak szenvedés mindenhol, elégedetlenség, hiány, feszültség, dráma, a fa korhad, a fióka kiesik a fészekből, a nagypapának tüdőrákja van, Istennek ezer arca, de mi egyiket se látjuk, felemelték a tej árát, elmosta az eső a koncertet, Józsi megcsal, Irénnek meg benőtt a lábkörme. De nem akarom, hogy így legyen, csak változtatni nem tudok véglegesen és mindenre kiterjedően azon, hogy ez a világ olyan törött, csorba, csálé – legalábbis innen a földről nézve. Nos, sebaj, jöjjön a hazugságmolinó, amire ráfestem az ideális világomat. Egy ítélkező Istennel, mennyországgal és pokollal, netán igazságosztó karmával, ami azt a lyukat hivatott betömni, hogy nem látom, hogy úgy működne az élet, ahogy a hollywoodi filmekben. A természet csodáiról szőtt romantikus mintával kitakarom a rohadó hínárt, az élősködők borította, filces állatbundát, a lótetem szagát, a tetves falevelet, és a pockot, akinek a hátából kicsíp egy darabot a sas, miközben az menekülni próbál. Vulkánok és cunamik, szúrós kórók és mocskos földcsuszamlások ellen ott a virágoskert, a kockára nyírt sövény és a díszparkok. Lelki tusáink elé meg pozitív gondolatokat festünk, félelmeink elé a bölcsek portréit vetítjük, lehetőleg kitakarva személyük emberi, gyarló vonásait, néha az az érzésem, olyan ezeknek a nagy szellemi mestereknek a lelke, mint az agyonretusált modellek teste a Cosmopolitan címlapján. És azt, hogy valójában nem mi irányítunk, keménységgel faragott szobrokkal palástoljuk, mert én megérdemlem, mert én kifizettem, mert én megtehetem, mert én azt mondtam, lásd szállodás példám zárójeles része. Legyen minden szép és jó. Legyen igazság. Legyen valami értelme a létünknek. Legyen teljesség. Legyen szerelem. Legyen bölcsesség. Legyen szabadság és béke, és mit tudom én még micsoda. És ahelyett, hogy mindezt meglelnénk, ott ahol megtalálható, kivetítjük vágyaink képét a világunk fölé, aztán magunknak akarjuk ezt a képet. Meg akarjuk fogni, élni akarunk benne. Majd szenvedünk, mert nem megy. Hát persze, hogy nem megy, hisz illúzió, és annak egyik fő ismérve, hogy csak egy adott szögből tűnik igazinak, másrészt meg mindig megragadhatatlan.

Ha én tudom, hogy két hetet töltök Phuketben, nem nyitok ott bankszámlát, és nem teszem bele a kis költőpénzem. Mégis sokan ezt teszik, és sírnak, jaj, de üres ez a számla, hát nem is jött ma semmi bevétel, ejnye. Nyilván, mert ez egy kéthetes bankszámla. Azt hisszük, még olyan sokáig tart ez az élet, ezért állandóan cselekedni akarunk, hatni akarunk, befolyásolni akarunk, irányítani akarunk. Miért szeretjük a könyveket, színházat, filmet, videójátékokat? Mert ott megszűnik ez a fárasztó akarat, ott csak hátradőlünk, és megéljük az adott állapotokat, ahogy a darázs. Imádják az emberek a horrort, jóllehet azokban a szituációkban, amin olyan kellemesen elborzonganak a chips és sör mellett, a való életben szárazjéggé vált belsővel halnának szörnyet a félelemtől. De épp ezért imádják, mert ezt nem kell megoldani, megváltoztatni, csak át lehet élni, miközben tudják, ott a vége, ami feltehetően jó, vagy ha nem is, de vég, ezért az egész rájuk nem hat, csak belefeledkeznek két órára, aztán irány az ágy, másnapra el is felejtik az egészet. Képzeld, ha életed végéig nézned kéne a horrort: egy napon azt is elkezdenéd akarni irányítani, nemde? És az élet ilyen mindennapos, végtelennek tűnő thriller, ezért azt hisszük, ott nekünk kell mindent megoldani, mert mi irányítunk! Mi döntünk! Szabad akaratunk van, és ez felelősséggel jár! És emiatt ott már valóban félünk és szenvedünk. Alapvetően aktív embernek tartom magam, teszem a dolgom, rend van körülöttem, mindig minden élethelyzetből felállok, gondoskodom a körülöttem lévőkről, komolyan veszem a feladataimat, törekszem rá, hogy igényes, magas színvonalú életet éljek kint és bent, sosem hagyom sodortatni magam, de már nem akarok semmit. Még ha van is bennem egy konkrét vágy, mondjuk, befizetek egy utazást, amit vágy nélkül azért nehéz lenne, nem érzek akaratot, egyszerűen csak ugyanaz a hév fog el, mint ahogy megsütök egy sütit, vagy, ahogy a macskám kergeti a lepkét. Ő nem akarja elkapni a lepkét, csak fut utána, persze, valahol el akarja kapni, de mégis ez csupán egy benne lévő könnyed hajtóerő, és nem egy megfeszült, konok, súlyos akarat, és épp ezért, ha nem kapja el, nem is kezd el csapkodni, meg hisztizni. Én még duzzogó macskát nem láttam, csak mert nem sikerült a vadászat. De nem láttam boldogtalan rigót sem, vagy boldog őzet. Persze tudnak az állatok is „hisztizni”, mondjuk egy verembe esett kutya vagy egy fáról lejönni nem tudó macska sír, de csak egy jelenben lévő, pillanatnyi állapot megéléseként, egy konkrét most-helyzetet megoldandó. Ám a szenvedésnek arra fokára, ahová az ember képes űzni magát, mert Istent akar játszani, jóllehet nem az, ezek a tündéri kis lények soha sem jutnak.

Létezik ez a buddhista technika, hogy van mondjuk egy düh, és akkor távolítsd el magadtól, vizsgálgasd, mint egy tőled független jelenséget, nos, nézzük, itt van ez a düh, milyen is ez a düh, stb. Nem rossz megközelítés, sőt, nagyon bölcs – mint a buddhizmusban általában minden, nem véletlenül ez a szívemhez legközelebb álló vallás –, de nekem ez azért nem jön be annyira, vagy csak kicsit segít leválasztani ezt az érzést, mert ebben is megjelenik egy akarat: nem akarom érezni ezt a dühöt. Különben mi a fenének akarnám magamról leválasztani? És miért ne akarnám érezni, ha már itt van, miért ne vizsgáljuk meg, milyen is a düh érzése? No meg megint a következetesség. A dühöt leválasztom, ám a vidámságot meg nem? Persze ők is onnan közelítik meg, amit én is vallok: ezek az érzések, vágyak, miegymások jönnek-mennek, és még véletlenül sem azonosak velem, de egyrészt én szeretném ezeket érezni, mert érző lénynek tartom magam, és ha már itt vannak, talán dolgom van velük, hisz ezért vagyunk mi most egy helyen, az érzés és én, másrészt honnan tudhatnám, mi tartozik hozzám és mi nem, ha be sem engedem egy rövid időre magamhoz? „Józsi nem jófej, nem lehet vele beszélgetni, ezért nem is akarom megismerni” – no de akkor honnan tudhatom biztosan, nem jófej? (Jó, persze, van millió olyan élethelyzet, ami engem is azonnal a szituáció fölé emel, de ezek sosem velem kapcsolatosak, hanem más hülyeségeinek a megnyilvánulásai, bugyuta viták, értelmetlen helyzetek, provokációk, korlátolt, kispályás játszmák, stb, de én most nem ezekről a helyzetekről beszélek, hanem magáról az érzésről, amiket benned keltenek, mert ezek azok, amik az akaratot szülik benned.) Én tehát azt szoktam tenni ilyenkor, hogy csak hagyom, egyszerűen átengedem magamon az adott érzést: oké, itt ez a düh bennem, de el fog múlni, és kész, ideiglenes érzés, most kezelem, ahogy mondjuk a csuklást kezeli az ember, oké, csuklom, feltehetően nem fogok örökké csuklani. Dühös vagyok, hát most ez van, ilyet is kell érezni. Ha nagyon dühös vagyok, akkor ezt már ki is fejezem mondván, most nagyon dühös vagyok. Tudod, mint kamaszkorodban, elvörösödtél, na, a legrosszabb az volt, ha leplezni akartad, mert csak még vörösebb lettél. Én ilyenkor mindig kimondtam hangosan, hú, ez de ciki most, vagy még azt is hozzátettem, na, most biztos jó vörös vagyok, vagy megkérdeztem a padtársamtól, Móni, jól elvörösödtem, mi? – és kész, a varázs megszűnt, nem volt mit elfojtani, elleplezni, nem is éreztem tovább a zavart. Nagyon dühös vagyok, mert nem figyelsz rám. Most ez van, de nyilván elmúlik. Nagyon szomorú vagyok, mert nem sikerült az a fontos tervem. Persze, hisz nem sikerült, jogos a szomorúság. És? Ki mondta, hogy sikerülni fog, miért kéne, hogy sikerüljön, és biztos, hogy öt év múlva is emlékezni fogok rá, vagy így gondolkozom róla? Próbáld ki: mostantól ne akarj, egyszerűen csak fogadd el a dolgokat, ahogy jönnek, éld át őket teljes intenzitással, ha olyanok, vagy emelkedj föléjük, ha már beléjük kóstoltál, és tudod, ezt nem kéred, ám ne félj az érzésektől, őrizd meg a bennük rejlő tanulságot, tudást, aztán engedd át magadon, mint egy csövön, válj meg tőlük! Ne akard az életed akaratosan irányítani, állandóan megváltoztatni, ezt vagy azt elérni, vagy elkerülni, rázd le ezt a nehéz sótömböt a vékony kis lábadról! Fogadd el, minden úgy van, ahonnan egy pontból épp te akarod, hogy legyen, egy olyan pontból, ahol rálátsz a mintázatra, és nem abba belekötött kis szemként próbálod kitalálni, mit ábrázol. Ám légy aktív és tudatos, szépen haladj előre, emelt fővel, cselekvő, laza hozzáállással, mindig örömteli kíváncsisággal várván a következő izgalmas jelenetet életed filmjén, és ha a jelenet nehézségeket hordoz, tudd, ez most csak így van, ez ilyen, és megoldódik, megy tovább a film, kikerülsz majd ebből is, mint eddig mindenből.

Minden válsághelyzetre így reagáltam az életemben, sosem felejtem el az ismerőseim, barátaim megdöbbenését, ami sokszor a reakcióimat követte, legyen az ellopott, vagy totálra tört autó, inkasszózott milliók, elvesztett állás, ripityára tört boka, fájdalmas betegségek, megrázó halálesetek, reménytelennek tűnő nehézségek, én valahogy csak átáramoltam ezeken: oké, ez van, elfogadom, és akkor most kezdek vele, amit épp tudok, aztán egy napon túllépek rajta. Csak átengedem magamon az élményeket, nem föléjük emelkedem, mert az nem átélés, az lebegés, és ezért kár lejönni ide a sűrűjébe, de nem is merülök el bennük, mert az maga a halál. Csupán áteresztem magamon, mint a tengeri uborka a cuccost. És amikor bennem van épp aktuálisan, azt bizony érzem, átélem, átérzem, megélem, s mindez okozhat örömöt, dühöt, fájdalmat, de tudom, hamarosan távozik. És azért nincs bennem akarat, mert az akarat valamit el akar kapni, meg akar ragadni, birtokolni, megkaparintani, rögzíteni, ott bent a kis gondosan felcsavarozott akasztókra felaggatni, szegény kis tengeri uborka, a végén szétdurran a sok szirszartól. Amire istenigazából vágyom, azt meg azért nem akarom, mert az vagy megélhető számomra egy hatalmas vanásként, vagy ha nincs, akkor nem is részesülhetek benne, de akkor nyilván nem is kellhet. Örök, teljes, igaz dolgokra vágyakozom, azokat meg nem tudom úgyse birtokolni, hisz azok foglalnak magukba engem. Egyszerűbb tehát átengedni magamon a többit, és nem akarni semmit. Tényleg nem. Ha mindenki képes lenne egy kicsit e téren ellazulni, szerintem az emberi szenvedések 70%-a magától megszűnne. Én ezt vallom legalábbis, és igyekszem eszerint is élni, az utóbbi időben egyre nagyobb sikerrel. Pedig elég sok minden nem úgy történt, ahogy szerettem volna, ám sok meg pont úgy. Tényleg oly módon működik ez, ahogy Dienes mondja: csak azt vesszük észre az életünkben, amire ráállítjuk az elménk fókuszát. Olyanok vagyunk, mint egy wifire csatlakoztatott laptop, azt látjuk, amire kattintunk, jóllehet a világháló annál azért jóval több, mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, az általunk látogatott oldalak kirajzolnak számunkra egy teljes képet. Mi lenne, ha mától most más, általunk még nem ismert tartalmakat nyitnánk meg világunk képernyőjén, és meglátnánk, milyen hihetetlen sebességgel száguldunk a felé a teljesség felé, aminek megélésére végső soron vágyunk? Hogy már jóval több dolog alakult ennek a vágynak értelmében pontosan úgy, ahogy elterveztük, mint ahány nem? És azok a fránya nem sikerült dolgok is, amiket nem így akartunk, egy napon megmutatják, hogyan vezettek el önmagunkhoz, ahhoz, aki tarsolyában ennek az igencsak szép és drámai emberi életnek a tanulságaival képes már a maga teljességében tudatosan, lazán és szabadon meg is élni a létet ahelyett, hogy csak elszenvedné, mint egy öntudatlanul a ventilátorba repülő, oktondi darázs.

-LD-