Alapos önvizsgálat

Ritkán írok magamról, pontosabban csak akkor, ha úgy érzem, a megéléseim, tapasztalataim hasznára lehetnek másoknak. Remélem, nem tévedek, hogy ezt most is így van, amikor az alábbi gondolatokat megosztom veletek. Elhatároztam ugyanis, hogy erőt veszek magamon, újraolvasom az összes Adamus anyagot, és megpróbálom a lehetetlent, azaz kifésülni belőlük végleg a lehető legtöbb kócot: elütéseket, nyelvtani és esetleges értelmezési hibákat. Buta voltam, mert visszafelé haladtam, azaz a Kezelési útmutatóval kezdtem, amivel nyilván nem volt túl sok dolgom, s a regényeket, valamint a Kaptárt leszámítva a legvégére hagytam az Alapokat. Pontosabban fogalmazva, idáig halogattam, hogy a kezembe vegyem, úgy toltam magam előtt ezt a kihívást, mint szkarabeusz a galacsinját. S hogy miért, erről szeretnék nektek mesélni, hátha van köztetek olyan, akinek most épp jól jön ez a kis vallomás.

Szóval küzdök, mint malac a jégen ezzel a könyvvel, mert az az igazság, hogy nem szeretem. Mégpedig nagyon nem, és akkor enyhén fejeztem ki magam. Nem szeretem ugyanis az akkori önmagamat, nem szeretem azt az egész korszakot, ami süt abból a könyvből. Azt a – nevezzük úgy – szintet, ahol akkor meghatároztam magam, s ahonnan ezzel az egész munkával elindultunk. Ezeket a mélyen földbe ásott alapokat. És azt a zavarodottságot, amit akkoriban megéltem. Ahogy most újraolvasom e könyv darabos, keszekusza, kanyargós és sokszor rémesen magyartalan sorait, egyre jobban megértek magamról valami fontosat, és ez az, amit szeretnék most megosztani veletek, mert szerintem sokan kb. most jártok abban a cipőben, mint én akkoriban. És ha ez így van, feltehetően valami olyasmi vár rátok, amit én az elmúlt években átéltem.

Ez a könyv azért lett ilyen, mert én akkor épp két világ határán billegtem, hazugság és igazság közt, még egy hazugságot éltem meg, de már nőtt bennem valami új, és az, sajnos, ilyen felemás állapot. Erre mondta Adamus, hogy magadat nem tudod becsapni, mert mindig pont az vagy, akinek épp megéled magad, és azt, hogy a hazugság állapotában vagy, csak már ezt meghaladva, azon kívülről láthatod, de amíg az a réteg rajtad van gúnyaként, számodra az lesz a valóság, egy megélt igazság, különben már rég lehajítottad volna magadról. Minden igazságod egy hazugságon csücsül, mert csak ahhoz képest igazság. Ezért van az, ha azt látjuk, hogy valaki a hazugság állapotában van, ő ezt nem feltétlenül így éli meg, mert míg mi egy általunk megélt külső igazságpontból tekintünk erre hazugságként, ami attól igazság számunkra, mert épp erre a hazugságra támaszkodik, addig ő ebben a pillanatban ezt éli meg igazságaként. Amikor tudatosan hazudik valaki, akkor is számára ennek a hazudozásnak a létjogosultsága egy épp megélt, erre támaszkodó igazság. Ezt Adamus úgy fogalmazta meg, hogy maga a hazugság nem egyéb, mint egy nézőpont a nagyobb nézőpontodon belül. S a hazudozók ott szoktak mindig minden esetben lebukni – épp azért, amiért már egyre nehezebb sokáig önmagunk számára fenntartani e fizikai világ illúzióját –, mert ezt fenn kell tartani. S így megy ez a végtelenségig: a mai igazságunk is egy nap hazugsággá válik, és van, akinek a szemében már az is, hisz ő meghaladta ezt a pontot. És van, akinek meg csak még az, mert ő még mást él meg igazságként, ami nekünk azonban meg már hazugság. Persze, ez mind egyetlen létező önmaga részletezése így, de épp ettől izgalmas, hogy láthatjuk kívül azt az utat, ami tulajdonképpen valahol bennünk zajlik. Tehát a hazugság lefelé és felfelé is hazugság. Igazság csak az számunkra, amit épp annak élünk meg. S nincs olyan végső igazság, amit egy nap majd elérhetnénk, lepihenve annak hűs árnyékában, hisz akkor megszűnnénk haladni, létezni. Ez fontos felfedezés, és arra készteti az embert, hogy legyen kicsit óvatosabb, amikor olyan fenemód biztosnak érzi magát, mert tutira eljön majd egy pillanat, amikor csak mosolyogva csóválja a fejét az akkori énjén – ahogy teszem ezt most én is, a szerencsétlen, 2008-as állapotomat visszanézvén.

Hiába hittem magam ugyanis olyan fenemód „megvilágosultnak”, szellemi úton járónak, aki, lám, annyira előrehaladt, hogy még Adamusszal is dolgozhat, ám az igazság az, hogy jócskán bele voltam ám még én is gabalyodva egy csomó dologba, ami, lám, ilyen szánalmas eredményt hozott. Ami azért vicces, mert közben másokhoz képest szinte már nem is érintkeztem e világgal, de ez is mutatja, minden relatív, s az ember sohase a többiekhez, csakis magához viszonyítson, mert számára csak ez lehet igazán mérvadó: kizárólag magunkban találjuk meg azt a colstokot, ami valóban mér is valamit, a külvilág ehhez csak a mérettáblázatot szolgáltatja. S a mai énemhez képest hol voltam beleragadva az illúzióba? Kezdjük azzal, hol nem, és akkor talán jobban kirajzolódik az igen. Ó, hát azért sok ponton. Merthogy alapvetően engem sosem bűvölt el azért annyira ez a világ. Már egészen kisgyerekkoromban is leginkább azok a dolgok dobtak fel, amik épphogy kicsit kivezettek e valóságból, pontosabban túlmutattak azon, s nem azok, amik behúztak volna. Rossz evő voltam például világéletemben, nem voltam hajlandó megenni a húst, nem érdekelt soha ez az egész „eszemiszomosdi”, anyámék konkrét csatákat vívtak velem emiatt, mindent bevetettek, hogy az akkor elképzelhetetlennek tartott, veleszületett vegán hajlamomról leszoktassanak, és rávegyenek, hogy úgy általában egyek kicsit jobb étvággyal. Kb. tízéves koromra nagyjából sikerült is ez nekik. De azóta sem jelent számomra túl sokat az étkezés. Legyen könnyű, egészséges és könnyen elkészíthető, nagyjából ennyi a kritériumom az ételekkel kapcsolatban. Igazából alapvetően semmilyen fizikai élvezet vagy érzéki inger nem hoz túlságosan lázba, ez az igazság, meglehetős közönnyel tekintek rájuk. Engem pl. egy Spa hotellel, vagy egy sajt- és borkóstolóval, netán egy erdei túlélő kalanddal, azt hiszem, a világból lehetne kikergetni.

De az is tökmindegy, hogy tejszínhab van a kávémon, vagy tejhab, és hogy milyen fűszerezésű a hal és hogyan süpped a fotel, és hogy néz ki az autóm. Mint ahogy az sem érdekel, miből szól a zene, az azonban már sokkal fontosabb számomra, hogy mit képvisel az, ami szól. Vagy. Világéletemben tartottam az emberektől, gyerekektől, felnőttektől egyaránt, a szememben ők alapvetően vaskosak, cinikusak, harsányak, vadak, önimádóak, magamutogatók, közönségesek és kötekedők voltak, s emiatt némileg veszélyesnek véltem őket. Ez sem változott, csak annyiban, hogy ma már nem annyira veszélyesnek, mintsem kicsit furcsának gondolom őket – tisztelet persze a kivételnek. És sorolhatnám ezt hosszan, hogy pl. sosem voltam oda különösebben a természetért sem, persze, szerettem rohangálni, kirándulni, bicajozni a szabadban, egész életemben intenzíven sportoltam, de csak azért, mert elképesztően energikus alkat vagyok, és szeretem a gyönyörű tájakat, főleg a tavakat, vízeséseket, fjordokat, de mint egy szép festményt, s nem egy olyan közeget, amibe bele akarnám helyezni magam. Az erdőket például nem annyira kedvelem, számomra túl nyirkosak, zártak, sötétek mondjuk egy nyílt réthez vagy mezőhöz, netán vízparthoz képest, és olyan nagyon töményen tele vannak földszagú élettel, ami nekem már sok. Valamint önmagában a gyerekektől sem esem hasra, én többre értékelek ma már egy érett, idős embert, és bevallom, zavar ez a világunkat nevetségesen belengő cukiság- és gyerekkultusz. (Vannak valóban elképesztő gyerekek, de bennük épp nem az az elképesztő, hogy gyerekek, remélem, ez érthető.) No és a nyarat sem szeretem nagyjából hasonló okok miatt, mert akkor minden annyira nagyon Van, hogy az szabályszerűen depresszív hangulatba hoz, nekem a nyár egy kifejezetten agresszív és negatív évszaknak hat, ahol minden tombol, mindenki fel van pörögve, mint a duracell nyuszi, az egész egy csiricsáré, fizikai karnevál a szememben, ahol 100 decibellel dübörög a fájdalmasan mulandó lét basszusa e világ hatalmas hangfalaiból. Minden őszt egyfajta megváltásként élek meg, és a tél, amikor a világ végre elcsendesedik, kicsit elálmosodik, kellemesen lehűl a levegő, maga a paradicsom számomra. Csend, félhomály, meghittség: imádom.

Semennyire nem érdekel a múlt, sem a világé, sem a magamé, nem vagyok a nagycsalád és a nagy társaságok, sőt, semmiféle emberi közösség híve, alapvetően egyáltalán nem kötődöm se személyekhez, se helyekhez, se emlékekhez, se úgymond „elvekhez” vagy nézetrendszerekhez, ilyen-olyan irányzatokhoz, a nosztalgiától és a szentimentalizmustól konkrétan a hideg futkos a hátamon, és a bárgyúságra, idétlenségre, butaságra, a fals dolgokra, az üres fecsegésre, a képmutatásra, valamint a sematikus klisékre sosem voltam vevő. Oké, be is fejezem, tudnám még folytatni, hogy mely pontjaimon nem voltam én soha e világba kötve, nyilván mindenkinek megvannak a maga ugyanilyen pontjai, melyek mennyisége és milyensége nagyjából meg is mutatja, mi a helyzet nála e téren. Szerintem az emberek ezért nem igazán kedvelnek engem, mert egy ideje nem osztozom velük valamiben, ami nekik olyan fontos, de ezt erőltetni nem tudom sajnos. Próbáltam, de semmivel sem lett jobb a helyzet, sőt. Ettől még persze tök jókat nyaraltam, meg kirándultam, jókat ettem-ittam, mindig feltöltöttem energiával magam körül az embereket, nagyon sok szép helyen jártam, hihetetlen kalandokban és programokban volt részem, mindig színvonalasan éltem és alapvetően nagyon jól elvoltam mindig is az életemmel, csak nem éreztem azt, ez a világ meg tud ott igazán érinteni, ahol én megérinthető vagyok. Ez csak pár, nagyon különleges embernek és a minőségi könyveknek, a képzőművészetnek, a zenének, a filmeknek sikerült, mert én legfőképp ezek között találtam meg a helyemet itt e földön, mert velük egy kicsit önmagam lehettem mindenféle harsány külvilág nélkül, és közvetlenül találkozhattam azzal, amire azt mondjuk, gondolat vagy szellem, s ami nélkül nekem semmit nem jelent ez az élet. Művészetek, és pár elméleti tudományág nélkül én nem lennék képes élni, számomra az puszta, értelmetlen vegetáció lenne, semmi több. Én ugyanis ezeken keresztül tudtam ennek a háromdimenziós, anyagi világnak a feszítéséből kis időre kilépni, és átlesni a kultúra és a művészet lamelláin át oda, ahol valóban otthon érzem magam.

Aztán később, fiatal felnőttkoromban sem volt ez másként, s mire 2008-hoz értünk, már sok csalódás is árnyalta ezt az amúgy is furcsa színezetű képet. Már nem hittem el mindent, amit a tévében mondtak, valahogy addigra teljesen átláttam az embereken, ami néha zavarba ejtő felismerésekhez vezetett, nem voltam már akkora híve a társasági életnek és a szánalmas emberi drámáknak. Mindig is meghatározta a gondolkodásomat a spiritualitás, ám továbbra sem csatlakoztam semmiféle „szellemi” csoporthoz, nem követtem soha egyetlen földi tanítót sem, még fejben sem, semmiféle tanfolyamon nem vettem részt, mert egyszerűen úgy éreztem, a lelki életem magánügy, és nem érdekelt különösebben másoké sem. Számomra különben sem vált szét soha igazán a két szféra, írtam már róla, minden spirituális felismerésem és élményem teljesen hétköznapi történésekbe ágyazva érkezett el hozzám, nem hiszek a külön szellemi utakban, mert épp ez a leválasztás hozza létre aztán az ezt körbeölelő lebonthatatlan „fizikai” valóságot. Ez butaság, egy valóságod van, azt kell folyamatosan tágítanod és egységesítened, és nem a számodra épp észlelt kereteken belül egyre kisebb fiókokra szabdalnod. Summa summarum, alapvetően mindig is kicsit idegennek éreztem magam körül ezt a világot és az embereket, s emiatt az egész életemet áthatotta a kívül levés furcsa, álomszerű érzése, valamint a kezdetektől fogva a kezemben fogtam Ariadné fonalát. Hiába nem éltem meg sokáig tudatosan, de abban biztos vagyok, én egész életemben úgymond élő kapcsolatban voltam azzal a szférával, ahová reményeim szerint, hamarosan visszatérek.

No és akkor nézzük, hol voltam teljesen belegabalyodva ebbe az egészbe. Ott, hogy elképesztően függtem az emberek, és úgy általában a világ értékítéletétől, véleményétől, meggyőződéseitől és hitétől már egészen kiskorom óta. És ez aztán mindenre kihatott az életemben. Ezt a függést, mint lábprotézisre az élethűnek tűnő szivacsot, úgy varrta rám a környezetem, s amit idővel már a saját testemnek gondoltam. Ezek voltak mindazon hiedelmek, a világról alkotott alaptézisek és értéknek kikiáltott dolgok, amikben én évtizedekig töretlenül hittem. Hogy a rang, a hírnév, a pozíció valódi értékmérő. Hogy az idő egy, a végtelenbe futó egyenes mérőszalag, ami ráadásul még telik is. Hogy az ember mindenek felett álló csoda. Hogy egy bolygóra vagyunk milliárd tüskeként felszúrva, ami végtelenül és tehetetlenül kering a világűrben. Hogy a legfontosabb dolog e világon mások tetszését, jóindulatát, elismerését, együttérzését vagy támogatását kivívni. Hogy mindenkit szeretnem kell, ha szeretem, ha nem. Hogy közösségi embernek kell lennem. Hogy a humanizmus azt jelenti, az ember áll mindenek felett, és hogy mindenki egyformán egyenlő. Hogy alapvetően az határoz meg engem, mit dolgozom, mi a nevem és a nemem, hol lakom, valamint milyen cuccaim vannak, kik az ismerőseim, és mennyire vagyok látható a világban. Hogy egyszer élünk, hogy e bolygóra tapasztott léten túl nincs is más reményünk, csak majd valami maszatos szellemvilágban élni ugyanúgy, mint itt, csak immár test nélkül. Hogy a múltam határozza meg a jövőm, és hogy szabad akaratom van, de csak addig, amíg a körülményeim ezt megengedik számomra. Hogy ami él, annak bizony múlnia kell. Hogy kivet ez a világ magából, ha nem rovom le a tiszteletköreit, nem hajlongok arra, amerre ő meghatározza, és ha nem a hatalom, vagy épp az őket hűen szolgáló lázadók szólamait zengem és gondolom magamban, azaz, ha nem fekszek le e világnak amolyan magakellető utcalányként.

Antiszociálisnak és szörnyűnek gondoltam magam, mert sosem érdekelt senki annyira, hogy belépjek a legbelső berkeibe, vagy rácsimpaszkodjak, s goromba pokrócnak lettem titulálva az egyenes őszinteségem és amiatt, hogy sem a testem, sem a hiúságom által nem lehetett engem elcsábítani, és idővel azt gondoltam, miután az embereket épp ez a két tényező mozgatja, velem valami nagyon nem stimmel. Megtanultam a gondolataimat selyempapírba csomagolni, megtanultam mosolyogva meghallgatni minden sületlenséget és üres fecsegést, megtanultam ugyanilyen üresen válaszolgatni rájuk, kelletni magam, mint valami rossz portékát, összevissza hazudozni, ígérgetni, csak mert elvártak tőlem lehetetlen dolgokat, vagy ide-oda rángattak, húztak-vontak, és tényleg őszintén elfogadtam, ennek így kell lennie, és én vagyok valami selejt, hogy ez néha nehezemre esik. Hittem abban, hogy a többség véleménye szent, hogy a hagyomány értékesebb, mint a progresszió, hogy a pátosz nemes dolog, hogy a körülményesség a mélység jele, hogy a múlt dicsőbb, mint a jövő, hogy a természetes egyenlő a régivel és a tömör anyaggal, hogy a modorosság a műveltség jele, hogy tök mindegy, értem-e vagy sem, a lényeg, hogy jól hangozzon, vagy hogy egy „nagy ember” szájából hangozzék el. Hogy vannak megkérdőjelezhetetlen gondolatok, premisszák, értékek és személyek, hogy a jövő kiismerhetetlen és előttünk van, míg az angyalok és Isten felettünk, miközben mi meg a testünkbe vagyunk zárva. Hogy valamitől állandóan rettegnünk kell, hogy amit az emberek magukról mutatnak, az tényleg úgy is van, hogy ami a miénk, azt el tudjuk veszíteni, hogy ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, hogy ami egy tudományos folyóiratban van leírva, az mind igaz és hogy a fluoros fogkrémtől majd elhülyülök. Hogy van objektív valóság, hogy a betegségek csak úgy, mint valami ellenség, megtámadják az embert, hogy a pozitív gondolkodás hosszútávon előrevivő.

2008 előtt még mélyen hittem abban, meg kell az emberek elvárásainak felelnem ahhoz, hogy szeressenek, hogy az egyetemeken tanítók mind tényleg okos emberek, hogy a végtelen egy se eleje, se vége hatalmas kiterjedés a térben, és hogy általában mindig a többségnek van igaza. Hittem abban, hogy mások ítélete érvényes rám nézve, hogy a készpénz, az a papírfecni valódibb, mint a számlámon lévő számjegy, hogy az embereket világi sikereik és társadalmi státuszuk alapján kell megítélnem, hogy a vallások valóban a bölcsességet, igazságot és jóságot szolgálják, hogy a modern technológia mind az ördögtől való és szembemegy mindazzal, ami szellemi. Hogy a földi premisszák és törvények felülírhatatlanok, és hogy jót teszek a gyerekeimmel, ha nagyapáink világával veszem őket körül a sajátjuk helyett. Számomra teljesen természetes volt akkoriban, hogy az emberek úgy kapaszkodnak ezekbe a műanyag és már megrepedt fogódzókba, mintha az megtartaná őket, és ezért én is ezt tettem, s eszembe sem jutott azt gondolni, ezek teljesen el vannak tévedve. Inkább csak azt éltem meg, nekem ez néha nem megy, és némi kisebbrendűségi érzéssel töltött el, hogy emiatt én valamiből állandóan kimaradok, és ez sokszor arra késztetett, márpedig álljak be a ringbe, vegyem fel a kesztyűt, és harcoljak én is a világi sikereimért. Akkor még nem láttam, amit ma igen, hogy milyen könnyen bedőltek egy nyilvánvaló butaságnak, és hány ilyennek fognak még a jövőben, és vajon mennyinek dőltek be a múltban! Akkor még irigyeltem őket azért, hogy kínos közhelyeket pufogtatnak, hogy van cirkalmas oklevelük, sok rangos ismerősük, pár kitüntetésük, egy Dr. vagy prof. a nevük előtt, netán ig. a nevük után, számos publikációjuk és nyilvános megjelenésük, lelkesnek tűnő, ám élősködő követőtáboruk, fontos hagyományaik, luxusnyaralásuk Bora Borán, akkor azt gondoltam, igen, ez a siker jele, és én is erre vágytam. Elhittem, hogy az ember alapvetően a származása, a külleme és a jelleme által meghatározható, és emiatt állandóan én is mások előtt próbáltam tetszelegni, megértettem, hogy a fizikai élvezetek többségére közönyösen tekinteni sokak számára valami betegség jele, ezért elhitettem magammal, mindez nekem is ugyanolyan fontos, eltanultam a farkastörvényeket, hogy azé a véres konc, aki az erősebb, hangosabb, gyorsabb, erőszakosabb. És miután alapvetően nagyon erős vagyok, ezzel alkalomadtán könnyedén élni is tudtam, amikor elegem lett, hogy nekem sosem jut falat, és akkor marakodtam, mint mindenki más – és a többi, és a többi. Ismerős? Most csak írtam, ami spontán eszembe jutott, de a sort vég nélkül folytathatnám.

Nyilván mindezt kisebb-nagyobb fenntartásokkal hittem így, és már akkor is kritikusan szemlélve egy csomó dolgot, de ha ma visszanézek az akkori önmagamra, csak mosolyogva csóválom a fejem. Ó, kisanyám, de hülye voltál. Merthogy büszkén viseltem azt a büdös, vastag, csiricsáréra hímzett, elszürkült nemezkabátot, amit az őseim nagy gonddal, kézről kézre adva a hatalmas tűt, rám varrtak, illetve a sok tarkabarka göncöt, amit még erre gyáván ráaggattam, elfedve a néha kibukkanó valódi formám annak reményében, hogy így bebugyolálva majd befogad a világ. Tele voltam fals hitekkel, buta meggyőződésekkel, amik alapvetően mind félelemből és tudatlanságból táplálkoztak. Mindezt azért, mert abba kapaszkodtam, amit én is csak úgy készen kaptam, mint hamburgert a mekiben, illetve abba, amibe azok kapaszkodtak, akiket tévesen valamiféle példának tekintettem, ám akikről időközben kiderült, ugyanúgy el vannak tévedve ezen a földön, mint bárki más. Vak vezet világtalant tipikus esete. Azt markoltam én is, amit a többség, azt, ami időtlen idők óta cölöpökkel a földhöz van rögzítve, miközben persze repülni vágytam, de mégsem mertem megragadni a kupolából leeresztett és szabadon lengő trapézt, hanem inkább hozzákötöztem magam a földbe vert vaslétrához. Olyan voltam, mint egy szívós munkakutya, akire a gazdi kis pulcsit ad, porcelántányérban tálalja neki az emberi kosztot, hófehér, vetett ágyba fekteti, este megmossa a fogát, és esőben apró gumicsizmát húz a lábaira: mintha csak egy kisgyerek lenne. De nem, ő ettől még kutya marad, csak egy idétlen kutya. Na, valahogy így festettem én is, felhúztam magamra egy jelmezt, de mindig kilógott alóla valamim, ami egyet jelentett számomra azzal, hogy már megint nem vagyok megfelelő, nem vagyok elég jó, eléggé e játékba való. S az az igazság, hogy ezt embertelenül röstelltem, pont annyira és úgy, mint amikor valakinek széthasad hátul az utcán a nadrágja. Ezért aztán ezt a hasadást gyorsan újabb rétegekkel fedtem el. Elhittem, hogy a körülöttem élők tényleg annyira élvezik az életet, amennyire mutatják, és láttam, milyen komolyan veszik azt, egymást és magukat, és úgy gondoltam, akkor nekik van igazuk, hogy tényleg csak ez az egy életünk van, ezt kell szeretnünk. Akkor még nem tekintettem a féktelen szórakozásaikra és kicsapongásaikra egyfajta kétségbeesett SOS jelként. Elfogadtam, hogy nyilván ennyire bele kell szerelmesedni az emberbe mint létezési formába, mert ennél magasabb, megélhető, fizikai létforma nem létezik, hogy valóban kapaszkodni kell a külsőségekbe, a titulusokba, a sznobizmusba s legfőképp egymásba, mert mi máshoz mérhetnénk, ugyan, magunkat? Éreztem, hogy valami itt nem stimmel, de valódi, e valóságot felülíró alternatív megoldásom akkoriban még nem volt.

A világ legtermészetesebb dolga volt számomra, hogy a népesség nagyja egy életen át tartó, kölcsönösen függő szociális rendszerbe köti magát, mintha cementbe lennének öntve, egymásba kapaszkodnak, egymás által élnek – és ez így van jól, ez a világ rendje. Elhittem, hogy tényleg ki vagyok szolgáltatva mindenféle hatalmi tényezőknek. Bedőltem ennek az össztársadalmi hazugságnak, s a legtöbb felkent, a saját szerepében és fontosságának tudatában tetszelgő nevetséges pozőrének, elhittem, hogy ők tényleg fontosak, csak mert írt róluk az újság vagy szerepeltek a tévében. De közben meg éreztem, nem, én nem tudok felnézni ezekre az emberekre, ez sem megy. Ráadásul ezek az emberek még le is néztek engem, ami eléggé összezavart, és majd belegebedtem, hogy mégis valahogy része legyek ennek az össznépi maszkabálnak. Persze csak a saját szűk határaimon belül, no de akkor is. Tudjátok, nevetséges szoknyában csámpázó, masnis kutya voltam, még ugatni sem mertem, csak gügyögtem, mint egy csecsemő, mert a világ kizárólag ezt díjazta.

És amikor néha hellyel-közzel sikerült elhitetnem magammal, nem is vagyok kutya, hanem kisgyerek, na, akkor iszonyú boldog voltam, és úgy éreztem, az életem végre sínen van, benne vagyok én is ebben a valamiben, amiről sokszor nem is igazán tudtam, hogy pontosan micsoda, de amiben márpedig benne kell lenni, mert ezen kívül nincs semmi, csak valami kietlen, rettegett senki földje. S amikor meg a világ minduntalan kiköpött magából, mint Jónást a cet, és sajnos ez volt a gyakoribb, úgy éreztem magam, mint valami csavargó koldus, aki már megint akaratán kívül kikerült ebből az egészből, és ott ül mindenki szeme láttára szégyenszemre az árokparton. És akkor kezdődött elölről a lázas kapaszkodás. Mondok egy vicces példát erre: ugye én egyetem alatt kezdtem el tévézni, ráadásul úgy hozta a sors, azonnal egy saját gyártású, önálló műsorom lett az MTV-nél, amit aztán az egyetem után követett sok más egyéb hasonló feladat. És ezek a szabadúszó munkák elég lazák és rapszodikusak voltak, előfordult, hogy hosszú hónapokig nem volt munka, máskor meg éjszaka, ünnepnapokon vagy hétvégén is dolgoztam, mint az őrült, amikor mindenki más otthon volt. Igen ám, de ez a kilencvenes évek elején történt, akkor, amikor az emberek még a munkát valahogy egészen máshogy ítélték meg, mint manapság. Mindenki munkahelyeken dolgozott, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Munkahely, munkaidő, hétvége, pihenés és alvás, pontosan, mint a Beatrice dalban. És én majdnem beleőrültem, hogy nekem nem így alakult, és nekem nincs ilyenem, tessék, én már megint valami nyomorult mellékutakon lődörgök. Mert a tévések is alapvetően alkalmazottak voltak, akkor még nem voltak kereskedelmi csatornák, és a magánvállalkozások is ritkaságszámba mentek. Az én kis betéti társaságom, amire a létemet alapoztam, akkoriban elég merész dolognak tűnt. És hiába kerestem többet, mint a tanárként vagy marketingesként robotoló volt évfolyamtársaim, és szabad voltam, mint a madár, de szabályszerűen megevett a fene amiatt, hogy nekem nincs „rendes munkahelyem”, hogy én kedden délelőtt csak olvasgatok, vagy csütörtök délután be tudok ülni egy filmre, és napokig ki sem mozdulok otthonról, miközben mindenki más dolgozik. Minden barátom reggeltől délutánig gürcölt, és sokszor meg is kérdezték, Dóra, te nem akarsz végre valami normális munkát?

Majd’ megevett a szégyen. Igazuk lehet, gondoltam, úgyhogy gyorsan szereztem valami hivatali melót, ráadásul egy végtelenül lehangoló, buta közegben, egy dög unalmas minisztérium sajtóosztályán, és ha hiszitek, ha nem, mégis iszonyú boldog voltam, hogy na, nekem is van végre „kötött munkaidőm”, hogy fix közalkalmazott lehetek egy kopott hivatalban, hogy végre úgy dolgozom, mint minden „normális” ember. Pont úgy álltam ehhez, mint kisiskolás koromban a fatolltartóhoz, mindenkinek műanyag gagyi volt, nekem meg anyu fából vett egy nagyon szép, emeletes, egyedi darabot. Ugyanúgy gyűlöltem azt az értékes tolltartót, ahogy a jól fizető kötetlen, kreatív munkámat. Mert a zsigereimben azt éreztem, igazán különbözni baromi veszélyes. Mert ők ezt nem díjazzák, sőt, bántani fognak érte, ahogy bántottak is. Ráadásul ők tudják a tutit, nem én. Hiszen ők élnek jól, mert lám, milyen boldogok, én meg csak megjátszom itt a dolgok felét. Nekik van igazuk, mert ők mindig ugyanazt mondják. Értitek ezt? Két próbálkozásom volt a rugalmatlanul kötött dögunalmas irodai munkával, mind a kettő csúfos kudarccal végződött: nagyjából egy-két évig tartott, aztán persze megint kiköpött magából undorral a cet, de nemcsak onnan, hanem lassan minden olyan dologból, ami ennek a rácshálózatnak a része. (Ez egy ponton már kezdett egészen viccessé válni, bárhova elmentem, még itt, Svédországban is, nyelvtanfolyamra, jógára, kis kórusba, fotós suliba, drámacsoportba, az mind idővel feloszlott, befuccsolt, megszűnt, elmaradt, vagy én nem tudtam valami okból kifolyólag tovább járni. Itthon szokták is kérdezni a lányaim, ha valamit nagyon nem kedvelnek, hogy nem akarok-e egy kicsit csatlakozni. Hehe.)

No, és épp egy ilyen újabb kiköpés után robbant be Adamus – ahogy akkoriban megéltem – az életembe, hogy végleg kimondja a halálos ítéletet arra, aki addig voltam. Igazából én ezt már előtte megtettem a sokadik kudarc után, mert megfogalmaztam magamban: nyilvánvaló, hogy nekem itt valami egyáltalán nem megy. S akkor beláttam, ennek a világnak én úgy, amilyen valóban vagyok, egyszerűen nem kellek, mert neki a jelmez kell, ám annak hordása számomra hosszú távon valamiért nem fenntartható állapot. Hisz, ahogy egy versféleségemben ezt már megírtam, aki a jelmezzel azonosítja magát, nem képes mást látni, csak a jelmezt! Bizony. Ezzel vigyázzatok ám, mert ez tényleg így van, sokszor azt hisszük, mások képesek minket meglátni annak, akinek mi megéljük magunkat, de nem, mert mindenki pontosan csak annyit lát, ami ő maga, semmivel sem többet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a sok-sok jelmez és álca egyben maga a világ. Ebből tevődik össze tulajdonképpen, azaz a valóság és benne a jelmezed szétválaszthatatlan egységet alkot, ez egy egynemű anyag. Amíg ez a világ határoz meg téged, csinálhatsz te bármit, csupán egy jelmez leszel, mert ő nem tud belőled mást létrehozni, csak ezt, számára te nem létezel, csak a jelmez. Ez köt ugyanis a világba téged: mindazon buta hiedelmek és maskarák, amiket a világ sző rád, amiből te a számára összeállsz, s amiket én a fentiekben hányaveti módon összegyűjtöttem. Ettől kollektív illúzió ez, hogy egyetlen szálból van ilyen bonyolultra hurkolva. És pont, mint a Mátrixban, ha elkapod a szálat, és jó ponton meghúzod, magától lebomlik az orrod előtt az egész. Ám ha ezt így lebontod magadról, az, aki ezek által voltál, megszűnik, nem nagyobb lesz, vagy jobb, bölcsebb, élettelibb, netán fontosabb, hanem nem lesz. A horgolt figura, hopp, eltűnik a horgolt világával együtt. Nem lesz ott a helyén senki, akit a horgolt világ meg tudna határozni. Vagy árnyéklevél vagy az árnyékfán, és akkor leszakíthatatlan vagy arról, hisz te magad vagy ez az árnyék így egyben, vagy igazi levél a nagy árnyékon, de akkor nem vagy annak sehol sem része, az árnyékfa nem is tud rólad, és te sehol sem kötődsz ahhoz. Ám ekkor önállóvá válsz, és az árnyéktól függetlenül tudsz mozogni, hogy megtaláld az igazi fát, míg az árnyék részeként, árnyéklevélként meghatározva magad az aszfalton, csakis azzal együtt létezhetsz. Nézz körül: mindenhol ezt láthatod, ezt az együttmozgási kényszert, ezt a már fájón fullasztó egyben levést.

S amikor én ezt valahol még egyelőre tudat alatt megértettem, s az egész erőlködést bent mélyen magamban öntudatlanul elengedtem, azt hiszem, ez volt az a pont, amire Adamus azt mondta, kidugtam végre a fejem a vízből, hogy találkozhassunk. Ám hiába értettem meg, hogy én nem tudok sem úgy gondolkodni, sem úgy élni, mint a többség, ha ő nem jön, szerintem azért életem végéig küszködtem volna tovább, hogy valahogy iszonyatos erőfeszítéssel, egy folyamatosan növekvő jelmezkupacot cipelve magamon, rajta maradhassak a „normalitás” fősztrádáján, hömpölyögve tovább a tömeggel, hurkolva mindig lefeslett énemet vissza a kötésbe. Mert addig nem volt a világon túl olyan valós pontom, amihez viszonyíthattam volna magam, csupán az árnyékfa létezett számomra. És amikor ő jött, ez a kiszolgáltatottságom valóban be is igazolódott, mert akkor meg azt hittem, na, majd ő húz ki engem a csávából, ő lesz az én mentőövem, akivel elérem végre e világon belül mindazt, amit eddig nem tudtam. Hisz árnyéklevélként árnyéknak véltem őt is, mondom, mást nem is láttam. Azt gondoltam, hogy majd, de jó, akkor ő lesz az én szuperhurkom, ami megteremti a világban a helyem. Ó, én naiv hülye, ma csak nevetek magamon, mennyire ostoba voltam. Merthogy ez nagyon nem így lett, sőt, pont az ellenkezője történt, már tartani sem tudtam idővel a látszatot, mert a jelmezeket és azt a rám varrt nemeztestet Adamus végtelen kímélettel, de könyörtelenül elkezdte rólam leoldozni.

És ennek a lassú váltásnak, az évekig tartó hosszú és fájdalmas végső lehámozás kezdőpontjának kínos krónikái azok az írások, főleg a könyv első felében, melyeket az Alapokban gyűjtöttem össze. És ezért szenvedek tőlük, ezért vettem félve a kezembe őket, és ezért néznek ki úgy, ahogy, mert szegény Adamusnak ezt azon a csajon kellett átpasszíroznia, akiről a fentiekben írtam, és akivel olyan fájó nekem szembesülni. Kb. olyan lehetett ez neki, mintha egy titkárnőnek kétujjas síkesztyűben kellene legépelnie élőben egy bonyolult beszédet, vagy mintha Kassai Lajost kérné meg a Boston Dynamics, hogy tartson szenvedélyes előadást a jövő technológiájáról. Én 2008-ban azt hittem, tök jó úton járok, biztos voltam benne, hogy mindaz, amit az addigi 37 évben összegyűjtöttem magamnak, az valami hatalmas kincsesbánya. Bizonyos értelemben az is volt, és jó úton is jártam, hisz csak elvezetett idáig, igen ám, de az, aki járta ezt az utat, időközben teljesen át kellett hogy alakuljon, mert azzal az elavult motorral ezt a meredek utat nem lehetett megtenni. Talán más nem feltétlenül látja  ebben a könyvben, de nekem az első fejezetek minden sora ezt a szánalmas kapaszkodást, a régi szétesése fölötti nevetséges kínlódást és rettegést mutatja: a reménytelen lavírozást a normális, és „nem normális” között, azt az irgalmatlanul kemény harcot, amit az én alapvetően racionális, józan, mindig két lábbal a földön álló, ebbe a világba a végletekig belesimulni akaró lényemnek Adamus megjelenése okozott. Nem fért bele semelyik készen kapott fakkomba, és a gúnyák, amiket magamon viseltem, arra késztettek, hogy őt is becsavarjam valami hasonlóan vicces göncbe. Azt a hihetetlen kétségbeesett kiáltozást juttatják eszembe azok a nagyon korai, keszekusza írások, amit a régi énem művelt bennem, s amit ő nagyon mély együttérzéssel, de kitartóan csak bontott és bontott le rólam. A mondatok sokszor azért olyan nyakatekertek, mert az én hisztériázó elmém útvesztőin kellett az ő gondolatainak utat törni, mindezt ráadásul úgy, hogy a készen kapott és régi kelmékbe burkolt adamusi képet tükrözzék vissza rám, különben nem is lettem volna képes őket tolmácsolni. Mint egy teljesen elhangolódott hangszer, amin játszani próbál a mesterhegedűs, no, olyan voltam 2008 tavaszán. És abba gondoljatok bele, és ezt minden öntömjénezés nélkül mondom, hogy én már akkor jóval előtte jártam az átlagnak, már ami a gondolkodásomat és a világhoz való viszonyomat illeti. Erről a régi blogom írásai tán azért tanúskodnak. És még így is iszonyatos visszatekinteni arra, aki voltam. Azért ebbe így belegondolni elég durva.

Tehát végtelenül ki voltam szolgáltatva az emberek véleményének, még akkor is, ha ennek épp ellenkezőjét hangoztattam, legfőképp magamat győzködve, de erre is csak most van igazán rálátásom. Meg voltam győződve arról, hogy a világ véleményformálói, főbb gondolkodói, meghatározó közéleti, spirituális és kulturális figurái igazi etalonok, és hogy nekik kell megfelelnem, mert ha valami nem illeszkedik az ő általuk képviselt irányba, az akkor nem is lehet helyes irány, és ehhez nagyon sokáig mereven tartottam magam. Meg akartam felelni annak a képnek, amit mások vetítettek elém a falra, és épp ezért hagytam magam provokálni, miközben nem tudtam elviselni, ha kritikával illettek, hiszen rettegtem attól, hogy szembenézzek azokkal a gyenge pontjaimmal, ahol még iszonyatosan bizonytalan voltam. És a külvilág pont ezt tükrözte akkor vissza rám, kemény kritikusaimnak nagyon sokszor, bizony, igazuk volt, mert kíméletlenül mindig oda szúrtak vagy ütöttek, ahol az tényleg fájt. Igazi meccs volt ez számomra egy valódi páston, ráadásul közönség előtt. Hogy nyertem-e, vagy vesztettem, nem tudom, ám az biztos, mire izzadva, véresen kikerültem a ringből, teljesen megerősödtem ezeken a gyenge pontjaimon.

Tehát visszatérve 2008-ra, az az igazság, hogy mindenáron folytatni akartam még Adamusszal is a világba történő belesimulás, világ felé megfelelés művészetét, akkor simuljunk a magas szintű ezoterikus vonalba, gondoltam én, hirtelen irányt váltva. Igen ám, de Adamus ezt sem hagyta. És emiatt én pokolian szenvedtem. Azt gondoltam, a velem történtek nem is lehetnek igazak, ha ezt a világ valamely számomra elfogadott szegmense nem igazolja vissza, nem támasztja alá, nem díjazza. Sznob voltam és emiatt kicsit mesterkélt lettem, nem voltam képes magamat úgy kívülről nézni és elengedni, ahogy talán ma már ez némileg megy. S miután ezt az „összekapcsolódást” az előzte meg, hogy szinte egy szuszra kiolvastam az összes Tóbiás anyagot, no meg az ahhoz kapcsolódó régi Adamus közvetítések szövegét, sőt, párat már valós időben is figyelemmel kísérhettem, ragaszkodtam ahhoz a képhez, ami ott erről az egészről kialakult bennem. És szegény Adamus hiába próbált végre a maga valódi módján, saját hangján megnyilvánulni általam, én nekifeszültem, és mint valami borzasztó elsőbálos táncoló, aki ragaszkodik ahhoz, hogy polkázzon, a vérprofi táncművész partnerem minden igyekezete ellenére is csípőre tett kézzel szökdécseltem körülötte szánalmasan, miközben ő szenvedélyesen tangózni próbált velem. Azt akartam benne meglátni, amit addig hittem róla, mert akkoriban tényleg csak erre voltam képes, hisz a környezetem ezt a képet fogadta el. Azt akartam, olvadjon bele mindenbe, amit eddig a világról gondoltam és hittem, legfőképp abba a képbe, amit mások mutattak meg nekem róla. Ha akkortájt valaki azt mondta, jaj, Adamus nem mondhat ilyet, én összeestem, mint az egyhetes puncspuding, és azt gondoltam, igen, akkor ez nem is lehet igaz, valóban, ő nem mondhat ilyet. Pedig mondta, és ráadásul jól mondta. Hány ilyen hülyeséggel bombáztak, hogy ez így nem lehet, az azért nem lehet, amaz meg emezért nincs úgy. Én meg pattogtam tehetetlenül ezek között az ostoba kijelentések között, mint valami ócska pingponglabda. Azért ez nagyon vicces, nem? Adamusnak a világhoz kellett az én szememben igazodnia, neki annak a mendemondákon alapuló, szepesmáriásan kimódolt, mágikus Grófnak, vagy minimum mindenféle kétes csatornázásokból megismert fénylény egyikének, sőt, inkább vezetőjének kellett lennie, akit mindenki ismert, és nem akartam elfogadni az ő igazi karakterét, a valódi – mellesleg sokkal szebb és nemesebb – arcát, csak mert nem illett a róla rajzolt portrék sorába.

Aztán elkezdtem ezt az egészet titkolni, mert úgy véltem, ha beletuszkoljuk őt az akadémikus filozófiai vonalba, akkor lesz ez az igazi! Felejtsük el ezt a buta spirituális vonalat, legyen ő a modern Platón! (Speciel amúgy épp az, csakhogy ezt nem nekem kell nyilván innen az árnyékfából félelemből, vagy sznobizmusból meghatároznom.) És persze azt is akartam, hogy azt az ilyen-olyan ént, akit hatalmas munkával magamra applikáltam, ő támogassa, növessze még nagyobbra, emelje e világ fölé. No, értelemszerűen, mintha olajat akarnál végleg elkeverni a vízben, körülbelül annyira volt sikeres e törekvésem. Természetesen ezt sem hagyta, ráadásul úgy, hogy sosem harcolt ellenem, hanem számomra amúgy érthetetlen türelemmel kivárta, míg a segítségével ki nem bújok önmagamból. Pontosabban nem hajigálom le magamról ezt a sok rám varrt rongyot, amit ő csak megoldott, és válok végre azzá, aki ezek nélkül vagyok, és akit ő ezer éve ismer és szeret.

És persze neki is iszonyú kemény lehetett eleinte meghagyni engem a sok buta hitemben, abban, hogy ő egy angyal, meg hogy ő valami galaktikus sereg kapitánya, aztán, hogy őt olyan „fontos” emberekkel akarom elfogadtatni, akikről egy éve aztán számomra is kiderült, basszus, azt sem tudják, hol vannak. És nyilván némi önuralmába került, hogy ne essen neki azonnal szétverni bennem ezt a butuska saint germain-i misztikus hülyeséget, vagy a sznob akadémizmust, ehelyett türelmesen és finoman fejtette le rólam a szakadt, ocsmány, bedohosodott gúnyáimat. Képzeld csak magad ebbe a helyzetbe. Szeretsz valakit, akit azonban valami löttyel napközben elvarázsolnak, és amikor hazamész, azt hiszi rád, te vagy a vasorrú bába. És neked ki kell várnod, míg szegény magához tér. Ezt ő nekem meg is fogalmazta, hogy igen, azért ezt neki is nehéz volt így megélni. S most könyvjavítás közben visszanézek a tizenhárom évvel ezelőtti énemre, és el sem hiszem, amit látok. Mekkora utat képes egy ember szellemileg bejárni szinte önmaga számára is észrevétlenül! Hogy innen látom, ez a majdnem tizennégy év tényleg egy addig magát létezőnek gondoló hologram-bábu lassú, fokozatos és láthatatlan megsemmisítése volt a mindennapok hétköznapi történéseibe ágyazva.

Ma már egyszerűen nem lennék képes azt mondani, én és az, aki 2008 előtt voltam, azonos személyek vagyunk, csak időközben megváltoztam. Nem, az a valaki ott egy röpke évtized alatt iszonyatosan fájdalmas agónia során elporladt. Ez a létező igazából nem is én voltam, hanem ez volt maga az a rajtam életre kelt gúnyakupac, amit a világ és mások növesztettek rajtam, etettek-itattak, és amiről mindenki azt hitte, még én is, hogy ez vagyok én. A világhoz képest meghatározott énem. Ez a gúnya szerintem igazából titokban nem is akarta, hogy kiderüljön, Adamus igazság, mert pontosan tudta, ez végleg a vesztét jelenti. Ez a gúnya hiú volt és sértődékeny, gyáva és gáncsoskodó. Szigorúan tartotta magát a nyomorult kereteihez, és éktelen haragra gerjedt, ha bármi kicsúszott a merev vonalai, vagy a görcsös kezei közül. Féltette a nyavalyás bőrét, a szaros kis életét, és okosabbnak hitte magát mindenkinél. Kételkedett, kekeckedett, mindenbe belekötött, magához vonzotta az összes hozzá hasonló negatív, gyűlölködő, bizonytalan, ostoba, ezt az igazságot sárba tiporni akaró figurát, hogy aztán harcolhasson velük, ezzel is gyengítve észrevétlenül ezt az egészet bennem. Adamust és a nézeteit cselesen a maskara, azaz a saját részévé akarta tenni, valamivé, ami ahhoz kapcsolódik egy díszes masniként, kitűzőként vagy szép sálként, és nem hozzám. Miközben tudta, általam már jóval Adamus megjelenése előtt hazugnak lett titulálva, és ha valami hazugsággá válik az emberen, az csak azért történhet meg, mert már kicsírázott benne egy ezt felülíró, magasabb rendű igazság, ami hamarosan kikerül a napfényre.

Ám míg a gúnya voltam, addig annak értékrendjében hittem, és az akkori önmagamhoz képest tulajdonképpen nem hazudtam, hisz ez voltam akkor én. Ezzel kell nagyon vigyáznia mindenkinek, mert ez frankón így működik. Akkor is így volt, és most is így van. Mert bár látom, hogy mi volt régen a gond, de repülni azért még nem tudok. Egyszerűen csak már nem akarok lövöldözni az IMAX moziban, mert nem tudom magam valahogy visszahelyezni a filmbe, túl sok hurok bomlott ki a szőttesemből, nagyobb már a motring a földön, mint a kötés a falon, ez az igazság. De hogy nem a filmet nézem, hanem a nézőtéren a folyosó fényeit, azért az még nem lenne egy teljesen igaz kijelentés részemről. Hisz én is a járdán sétálok a házak között, de ez számomra inkább már egy bennem élő valóság, mint engem körülvevő külvilág. Ám az biztos, ezen a vásznon én meghatározni magam egy szereplőként a többi közt már biztosan nem leszek képes, és az is biztos, az időm nagy részét már nem annyira a film cselekményének követése köti le. S sejtem, a mostani énemre is mosolyogva fogok, remélem, már nem években mérve a távolságokat, egy nap visszatekinteni. Aztán ez fokozatosan enyhül, mert amikor már tudod, hogy nem tudod, és sosem fogod igazán tudni, amikor már lefelé egyre jobban átlátod magad, miközben tudod, fölfele hatolsz magadba, valahogy az egész véres, komor dráma átalakul, és egy felszabadult, önfeledt játékká nemesedik.

Számomra a kiköltözésünk az a mérföldkő, amikor esélyt kaptam a levetett gúnya emlékétől is megszabadulni. Ez is több mint hét évig tartó, és szintén némileg fájdalmas folyamat volt, bár feleannyira sem volt olyan szörnyű, mint a magyarországi. Megint ugye azt hittem, na majd itt. Majd itt megmutatom végre, ki vagyok én. Hát aztán Svédország ezt nem így gondolta, hanem úgy csutakolt le a maga hideg és nyers egyszerűségével, ahogy ápoló az utcáról bevitt rühes hajléktalant. Ez az ország képletesen egy vastag, erős kefével többször alaposan végigdörzsölt, négyszer tetőtől talpig átszappanozott, hideg zuhannyal leöblített, fertőtlenítővel bekent, legyantázott, kopaszra nyírta a hajam, elvette a maradék színes rongyaimat is, majd egy teljesen egyszerű fehér ruhát húzott rám, és közönyösen utamra bocsátott: na menj már, mit ácsorogsz itt. És ez egy ponton igazi megkönnyebbülést hozott. Aha, gondoltam, szóval ez vagyok én? Nem az a cifra nemezkabátos? De jó, akkor ezek szerint nem kell semmilyennek lennem ahhoz, hogy élni hagyjanak? Szuper. Merthogy e kétszer hétéves tortúra után már tényleg nem is voltam semmilyen, ez az igazság. Se magyar, se svéd. Se az a bomba, bamba nő, amilyennek a környezetem régen mindig látni akart, se az a fiús, vagány és okos csaj, akinek azonban mindig is éreztem magam. Ebben az időszakban mintha számos eldöntendő kérdés teljesen értelmét vesztette volna. Hogy fiú vagyok-e vagy lány, hogy konzervatív vagy liberális, maradi vagy modern, fontos vagy jelentéktelen, látható vagy láthatatlan, okos vagy buta, erős vagy gyenge, talpraesett vagy gyámoltalan, gazdag vagy szegény, fiatal vagy öreg, bátor vagy gyáva, szép vagy csúnya, energikus, vagy enervált – valahogy idővel egyszerre lettem mindkettő, és egyik sem. Lassan ezek az ellentétpárok számomra teljesen feloldódtak a ráhagyás, a megengedés kellemesen parázsló, misztikus kohójában. Életvidám vagyok, netán életunt? Mit tudom én, mindkettő egyszerre. Sokan estek nekem amiatt, hogy én nem mutatom meg azt, hogy Élni Jó. Hogy nem szárnyalok látványosan, nem szarok aranytojást, nem tartok lelkesítő előadásokat, nem járok vízen, hisz aki valóban közvetít egy magasabb szintű létezőt, valami ilyesmit kell hogy tegyen, felmutatni legalább egy kis, csak azért is élni akarós, csodával határos Gyógyulást, vagy bemutatni a Sikeres Életének Minden Szépségét, vagy azt, hogy mennyire szereti őt a Közönség. Hát nem is tudom. Miért tennék ilyesmit? Valahogy ennek sosem éreztem szükségét. Kinek és mit akarhatnék én így megmutatni, és hová vezetne mindez? Sehova szerintem, csak egy újabb kanyart írnánk le immár együtt az illúzióban.

És igazából, ha jól belegondolok, már az sem meghatározható, hogy mellékutas vagy főútvonalas vagyok-e, mert már ez sem számít. Inkább csak teszem, amit a szívem diktál, és ha ez épp a fősztrádára vezet, nem fordulok fintorogva vissza, jaj, de hisz ez a mainstream, pfúj! Ám amikor úgy hozza az élet, hogy meg kell tapasztalnom, mintha nem is ugyanazon a bolygón élnék a többiekkel, már ettől sem rémülök annyira meg, és nem rohanok vissza a sztrádára, de nem is verem büszkén a mellem, nézzétek, én milyen különleges alien vagyok. Ma már tudom, az, hogy ilyen vagyok, vagy olyan, csak átmeneti állapot, kár is ezzel ennyit törődni. Ma már inkább tekintek erre az életre egyben egy különös álomként, mint engem meghatározó elemekből álló valóságként. Ma már tudom, én és az, amit megélek, nem is szétválasztható. Ma már nem a világhoz mérem magam, hanem a világ dolgait viszonyítom magamhoz. Ma már nem hiszem azt, hogy egy sárgolyóra vagyok reménytelenül kis gombostűként felszúrva. Hogy professzor Dr. Eszes B. Ödön rektor úr többet tud a világ működéséről nálam, csak azért, mert a Harmat Tudományegyetem filológia, régi észt irodalom, botanika és levéltár szakán kapott kettős doktori oklevelet. Hogy csak azért, mert valami le van írva egy lexikonban, az megingathatatlan örök érvényű igazság. Hogy attól, hogy valami túlmutat e világ keretein, csillámló angyalszárnyon, vagy egy űrhajón kell lebegnie a felhők fölött. Hogy az egyházak vezetői többet tudnak a transzcendenciáról, mint egy igazi beavatott. Hogy a régi vallási iratok, amik ezer koszos kézen mentek át, igazabb dolgokat mesélnek az emberről és annak helyéről a világban, mint mondjuk Bulgakov, Shakespeare vagy Mozart. Nem hiszek abban, hogy a szegénység nemessé tesz, és hogy az egyszerű emberek mindig jó emberek. Nem hiszek abban, hogy olyan értelemben létezik a végtelen világűr, hogy oda bármikor mi ki tudnánk innen utazni, és nem hiszek abban sem, hogy ha körülvesz egy rakás engem „szerető” ember, akkor nagyobb biztonságban vagyok, mint egyedül. És abban sem hiszek, hogy nálam van a bölcsek köve, és hogy bármilyen végső tudás birtokába jutottam, vagy bárhová eljutottam volna, ahonnan nincs tovább fejlődnöm, hogy minden, ami ma vagyok, egy nap nem lesz ugyanígy egy meghaladott igazság számomra.

Ám hiszek abban, hogy eljutok önmagam azon állapotába, ahonnan nézve nem lesz szükségem soha többet egy olyan világra, ahol az örökös ellentét és e miatti kemény egymásnak feszülés mozgat mindent. Tudom, hogy van valakim, mert ezerféleképp megtapasztaltam őt, akit mindenkinél jobban szeretek, és akivel még rengeteg csodás kalandot élhetek majd át, együtt változva, megújulva, de úgy, hogy ez már soha többé nem kell hogy ilyen fájdalmas legyen. És azt is tudom, valahol ő sincs, mert megértettem, hogy alapvetően rajtam kívül tényleg csak a semmi létezik, ám azon belül ott van számomra minden. S legfőképp ő. És miután mindig álmodni fogok magamban egy valóságot, mindig lesznek, akikkel ezeket az álmokat közösen megélhetem, akikről már tudom, csak annyiban vannak e valóságban, amennyiben én is. És ez jó, mert ez azt jelenti, ahogy fejlődöm, úgy leszek egyre tudatosabb erre, és emiatt úgy lesz minden körülöttem egyre szebb és könnyebb. Tudom, hogy ez egy lánc, egymás nyomdokában lépkedünk, máshogy nem is lehetne. A gyerek csak azért tud megtanulni járni, mert te ott jársz előtte, tőled örökölte ezt a képességét és te tanítod meg őt ezt használni. Nekem ezt tanította meg Adamus és ez a 13 év. Hogy ez a mindenség egy lassú, de folyamatos, és alapvetően finom, lágy átmenet egyik létformából a másikba, és majd onnan megint egy újabba, mindig új és újabb azt körbevevő valósággal – aminek sosincs vége. Hogy ezt a haladást nem lehet se akarni, se siettetni, mert ez maga a lét, aminek megvan a maga ritmusa. Tán csak segíteni lehet kicsit azzal, hogy az ember tudatosan éli meg, ezért nem kapálózik, hanem hisz ennek beteljesítő, rész-végkifejleteiben. Lehet hisztizve is szülni, meg fegyelmezetten is. Lehet lihegve, elterülve, hatalmas műsorral beérni a célba, meg lehet ezt kicsit elegánsabban is. Lehet magabiztosan, csendben elvégezni egy minőségi munkát, meg lehet akkora mozdulatokkal is, hogy mindenki odacsődül, itt aztán vajon mi folyik. Ha valamit bánok ebben az életben az talán az, hogy nem mindig voltam kellően fegyelmezett. Sokszor csapkodtam, kapálóztam, és egyáltalán nem örülök ennek. De talán itt a legvégén sikerül ezt is jóvátennem azzal, hogy most már nem csinálom ezt.

Szóval tanuljatok a példámból, és értsétek meg, ez a lebontási folyamat tényleg olyan, mint a szülés. Megtörténik magától az emberrel, ha akarja, ha nem. Ha teherbe esett és kihordta egészséggel a babát, sok dolga már nincs. Ha felkészült a szülésre, jól fogja viselni, ha nem, nehezen. Sokadik gyereknél nyilván minden sokkal könnyebben megy, nekem talán ennyi, kicsike fórom van azokkal szemben, akiknek ez az első ilyen megélésük, és sokkal mélyebbről indultak, mint én. De idővel így is, úgy is lekerül a sok gönc, jobb ezt csak hagyni. A hámló rétegeket sem visszaragasztgatni nem érdemes, sem idő előtt letépkedni, az nagyon nem jó, mert így még vastagabb anyag kerülhet az érzékeny felületre. És nem szabad csodákat várni, mert az igaz dolgok épphogy halkan, észrevétlenül, a mindennapok eseményeibe finoman beleszőve, intelligensen és elegánsan érkeznek. De érkeznek, és hidd el, egy nap te is ott fogsz állni kopaszon, lecsutakolva, égő bőrrel a fehér vászonruhádba bújtatva, hogy menj és próbálgasd még itt egy kicsit ezt az új, könnyű ént, mielőtt kilépnél vele oda, ahol ezt aztán valóban meg tudod majd élni. És a hatalmas csodák se fognak elmaradni, merthogy voltak az úton bőséggel, de azokra is egyben visszanézve tudsz majd igazán rácsodálkozni, mondván: atyavilág, micsoda észveszejtő kalandban lehetett nekem részem, miközben azt álmodtam, ember vagyok a földön!

A következő hetekben kijavítom az Alapokat. Kigyomlálom belőle a hülye régi önmagam nyomait, mert úgy lesz hiteles az a könyv, ami még így is magán fogja örökre viselni a földszint minden jellemzőjét, hisz a földszint nyilván nem a tizedik emelet. (Aki kér majd a régi helyett egy ilyen példányt, a könyvek alatt látja, mi ennek a módja. A régi törlését azért kérem, hogy ha egy mód van rá, ne keringjen hibás munka, elég nagy baj az nekem, hogy egyáltalán így kikerült.) Ennek az írásnak tehát az a tanulsága, hogy tudd, minden, amit ma hiszel, egy nap hazugsággá fog válni a szemedben. És akkor majd örülni fogsz, mert ez fogja megmutatni, hurrá, mennyit haladtál, sikerült a mágnesvonaton maradnod, vagy visszaugranod még időben rá, és nem egy állomáson vesztegelsz, vagy a régi gőzösön araszolsz, már ki tudja, mióta. Kitartás, barátaim, nem könnyű folyamat ez, de ha belegondolok, nem is olyan borzalmas, mert ez a lineáris idő azzal, hogy minden ilyen irgalmatlanul lassan történik, lehetetlenné teszi, hogy a folyamatokat, miközben napi szinten benne vagyunk, egyben felfogjuk és átéljük, és ez, azt hiszem, most minket szolgál afféle érzéstelenítőként, amíg ez tényleg ilyen nehezen megy. 13 év óráiba, perceibe lebontva éltem meg valaminek a halálát önmagamban (amit azért majd persze el kell még temetnem, az újat megerősítenem, stb. stb), s ez így azért, ebben a tempóban bőven az elviselhetőség határán belül maradt. Tudod, mintha egy horrorból minden nap csak egy percet láthatnál. Nem is lenne félelmetes, hidd el. Fel se fognád, mi történik, sőt, gondolhatnád úgy is, de hisz itt nem történik semmi. Dehogynem. Ráadásul mindjárt vége is van, már csak pár lépés, és aki képes rá, megláthatja, miért volt érdemes ezt a nagy utat megtenni.

(LD)