Amfora

– bevezetés egy régi cikkhez –

A hazugság kisöpri az életből az örömöt, amint ezt most széles vásznon is láthatjuk. Eltűnik a szenvedély, a lelkesedés, a mélység, az igaz dolgok – a lényeg. Helyette marad az üres forma: a látványkonyha, a hatalmas mozdulatokkal végzett REproduktivitás, az önmagáért való show business, a mindent behálózó, az illúziókat szolgáló propaganda, a nyálas szentimentalizmus, a mondanivaló nélküli történetek, a melódia nélküli zenék, a fecsegés a semmiről, a kirakatéletek, a hazug kisfilmek és a múlt üres, monoton ismételgetése. Ezek mögött nincs valós tartalom, mind-mind csak a színes prospektus igazi utazás nélkül. Most lassacskán kiderül a császárról, hogy nincs is, és minden, ami a ruhája alatt volt, már réges-rég teljesen kiüresedett, elkorhadt. Az Andersen mese új színezetet kap: a kisfiú majd nem azt kiáltja a tömegből, hogy „de hisz a király meztelen, de hisz nincs is rajta semmi”, hanem hogy „de hisz ez a színpompás ruha tök üres, nincs is benne senki!” A lényeg tulajdonképpen valahol ugyanaz, mégis egészen más, mert most azt fogja megtapasztalni az emberek nagy része, hogy amit markolt, amit kedvelt, amit vagy akit követett, amiben hitt, amit igaznak gondolt, csak felpufferelt, térfogatnövelőből álló, tápanyagot alig tartalmazó csont üres forma volt. Rang, cím, felturbózott ego, mindenféle tetszetős társadalmi szerep – valós tartalom nélkül. Kiábrándító csalódásokkal kell szembenézni. Kormányok, hivatalok, intézmények, intézetek, egyházak, kommunikációs szolgáltatók, konkrét iparágak oszlanak hamarosan a semmibe, miután kiderül róluk, nem egyebek, mint kiüresedett, elöregedett, megvékonyodott, dohos csigahéjak. Ez történik most, csak nagyon-nagyon lassan, de már lehet érezni, milyen sivár, száraz a hazugság, milyen szomorú és örömtelen, karcos és repedt.

Ismerek olyan vendéglőst, aki egy sznob réteget szolgál ki olyan módon, hogy az ételek neve, leírása és az étlap dizájnja lassan már fontosabb, mint maga az a modorosan a tányérra kent, mókusokra méretezett, alapvetően mégis teljesen szokványos étel. Náluk a desszert liofilizált málna minihabcsókból és skerlanitz luxuskekszekből áll, a cézársaláta leírását elolvasva pedig már jól is lakik a kedves vendég, és nem reklamál a liliputi mennyiség miatt: „kicsi bio romai levél, a fűszeres olívaolajon confitalt sourdough croutonok és persze a parmeggiano reggiano és ortiz anchovie filék násza a dressingben.” És az ilyen látványvendéglős nyilvánvalóan ugyanolyan üres vendégeket vonz magához, mint amilyen ő maga. Értitek, ugye, hogy mire megy ki a játék, miért vevő erre a nép? Hogy énképet vásárolnak maguknak vagyonokért az általában iszonyú ronda, igénytelen, rossz minőségű, lehangoló aurájú márkás cuccokkal, előadásokkal, ételekkel, programokkal, ahol a címke, a plakát többet ér, mint maga az a gönc, ami aztán két mosás után kinyúlva, megcsavarodva fekszik használatlanul a szekrény alján? És hogy az eladó vagy előadó ugyanezt az életérzést vásárolja meg magának a vevőitől? Hogy a gurunak néha nagyobb szüksége van a tanítványokra, mint nekik őrá? Hogy ez a vendéglős fiú nem azért ilyen, mert ügyesen ki akar szolgálni egy kiüresedett masszát, melynek egybemosódott tagjai olyan hihetetlenül nagy egyéniségnek tartják magukat, hogy nekik ez a „luxus” jár, hanem azért szolgálja ki őket, mert ő maga is ilyen felszínes, és e sznob nép adja levegős énje alá a felhajtóerőt?

De ugyanígy van ez minden területen: a rangkórság nem ugyanilyen „parmeggiano reggiano és ortiz anchovie filék násza a dressingben”? Az intézményvezető, az elnök, a főszerkesztő, akinek a titulusai több karakterből állnak, mint amit a valós emberi kvalitásainak felsorolása tenne ki? A hivatalokban ülő és az utcán masírozó, üresen kongó uniformisok, amikből már régesrég kikopott az ember, az a millió könyv, amiből naponta kiadnak öt újat, ám amiben az égvilágon semmiről nincs szó? Levegős, kemény habbá vert szavak egymás után, valós, megragadhatatlan tartalom nélkül. A modern vers csupán egy tetszetős szókupac, ám sehogy sem lehet mögüle kihámozni azt az életfilozófiát, ami jobb esetben át kéne hogy tűnjön a sorok közül, ahogy térbeli kép tűnik elő a sík lapról. Mai szövegeink fele üres pózolás: szép, csillogó színes ceruza bél nélkül. Jól hangzik, olyan nagyon vagány, modern, kutya se érti, és épp ezért tutira Nagy Mű. A valódi tartalom ugyanis áthelyeződött. Hogy hová, azt a jövő tárja majd fel számunkra.

Nem értettem soha ezt a köldöknéző múltba fordulást sem, hogy miért képviseli oly sok influencer és spirituális celeb ezt a koszlott, a mai ember számára már rég hordhatatlan, vastag, szúrós, merev gyapjúkardigánt. Hogy miért a múlt lett az igazi érték. Aztán megfejtettem: mert csak hátra kellett érte nyúlni, és előhúzni új eszmeként. Akár a legjobb szándékkal is, de ez történt: a régi lett az új új, pontosabban, ha még alaposabban megfigyeled, még csak nem is ez történik, hanem a futószalagról lekerülő eszme kapott egy kis antikolt, country hatású krétafestéket, mondván: ezt követték az ősök, én is ezt követem, ti meg kövessetek engem. No de, kérem alássan, akkor most a múlt felé bandukolunk lehajtott fejjel, vagy emelt fővel a jövő felé haladunk ezen az ősök által széttaposott úton? A fene se tudja már ezt kibogozni, nem igaz? Ma már az alkímia, a kvantumfizika, az elme és a jóga is üzleti szlogen lett, amivel életérzést árulnak a zsibvásáron. Vagy a tudományos szkepticizmus. De így járt a szabadság, az innováció, a béke, sőt, még a természetesség is. És a tömeg beveszi, ahogy bevesz minden képtelen hülyeséget, mert be akarja venni, hisz ő maga van ebből a hazugságból felépítve, pont úgy, ahogy a skerlanitz luxuskekszből felépíti magát elegáns budai úrinővé a negyvenes, átlagos anyuka, egyidejűleg megtámogatva ezzel a sztárséf exkluzivitását is.

És így veszi be szinte az egész világ ezt az egész látványvilágot, a neves ruhacímkét, a híres tudóst, a nagy környezetvédőt, a mezítlábas hippivloggert, vagy a stand up rendszertagadót, és a 12 órán keresztül green eggben sütött fűszeres malacot, ropogós ceruzababbal, savanyított répával, fehér szezámmaggal és hoisin-plum dresszinggel. Mert ha ezt eszi, akkor ő maga is ilyen hoisin-plum dresszinges egzotikummá válik. Ha kinyalja az igazgató úr ragyás fenekét egy nap ötször, akkor ő is Fontos Emberré válik. Ismert emberekkel találkozhat, adomázhat velük, egymásba kapaszkodhatnak, ajnározhatják egymást, és ott van a tűzvonalban végre, amit a hozzá hasonló pojácák alkotnak. És az igazgató úr is lubickol ebben a körkörös hazugságban, hiszen ez a seggnyalókból álló holdudvar, ami a rangja nélkül nem is jöhetett volna létre körülötte, az ő neonfényét erősíti. Ha röhög az idétlen TikTok videón, ő is ilyen vicces gyerek lesz. Ha menő autóval furikázik, amiből bömböl a basszus, akkor ő maga is ilyen menő, vagány alakká válik. Hisz abban, hogy a formából tartalmat kreálhat magának. Ha elmegy negyvenhatezer előadásra a világ legközépszerűbb előadóit hallgatni, csak mert a programban szerepelt pár szanszkrit, misztikus, netán pszichológiai szakkifejezés, akkor ő is beavatott bölccsé válik. Vagy ha tudományos körökben sürög-forog. Ha kioszt vagy átvesz díjakat, ő is megbecsültté válik, olyan patinás személyiséggé, aki hisz a díjakban, kitüntetésekben, címzetes rangokban. Így kapcsolódik össze az ócska lektűr írója annak bárgyú közönségével, a sznob vendéglős az üres látványemberekkel, a fals guru a sehova sem haladó, élősködő tanítványokkal, a híres természettudós a kockafejű hallgatókkal. Tudjátok, írtam már: a Laci konyha igénytelensége és a látványkonyha degusztációs menüje ugyanaz a jelenség, csak más irányból megközelítve. A proli zabálás, vedelés, és a séf által kézzel felcímkézett Luxury Lunch Box ugyanolyan hazugság. Az egyik azt hazudja, én csak ennyi vagyok, míg a másik, hogy én ezáltal több leszek. Érthető? A proliság is csak egy ugyanolyan álca, ezt kell megérteni, a nem megfelelni akarás kényelmes, sáros, vizeletszagú mackónadrágja, mint amilyen álca a mindenáron való megfelelési kényszer felszaladt, szűk, viszketegséget okozó nejlonharisnyája. Sokan még váltogatják is a kettőt az adott élethelyzetnek megfelelően akár egy napon belül.

Ma még tehát minden a forma, minden a látszat. A díszcsomagolások korát éljük. Csak az számít, mit mondanak róla mások, milyen a tálalása, milyen a reklámja. Ha jó a marketing, elhiteti veled, te azzá leszel, akivé e termék által lenni akarsz. Ha Malborót szív a fickó, akkor ő maga is azzá a kemény legénnyé válik a lovon. A cigi csak mellékes eszköz ehhez, a lényeg a megvásárolt életérzés. Ha jó a sajtója, egy falra tapasztott banán is igazi, 120 ezer dollárt érő műkinccsé válik, és „performansz művésszé” az a pasas, aki aztán letépi a falról és megeszi. De megemlíthetném Banksy ledarált képét is, ahol nem maga a kép, hanem a köré kerített, előre megkreált látvány show volt a fontos és értékes. S a nép tapsikol, majd bevásárol magának egy kis instant „műértő vagyok”- feelinget. Ezen alapul tehát minden modern reklám, hogy te tulajdonképpen énképet, életérzést vásárolsz magadnak a termékkel, az élménnyel, és nem magát a tárgyat, vagy a konkrét eseményt. Tömeggyártott illúziót kapsz a pénzedért. S ahogy sok adományozás is puszta önzésen alapul, az „én azért egy jó ember vagyok” egoprogram gyorsfrissítésén, úgy a legnemesebbnek tűnő emberi gesztusok is sokszor csak az énkép pufferéül szolgálnak. Karmajavító óvintézkedések, s nincs mögöttük semmi valóban nemes és magasztos. Nem mindenki ilyen, én ezt nem állítom, de a többség sajnos így működik. Ezért nem látott át ezen a sok-sok, gombamód szaporodó álságos figurán, legyen az politikus, vagy mezítlábas népvezér, mert rengeteg a cseles alak, aki egy ellen-énképet árul, a lemeztelenedett mezt, tudjátok, azt a jelmezt, amire egy meztelen emberi test van élethűen rányomtatva: a csuhában turnézó barátét, az autista környezetvédőét, vagy a rendszerellenes káromkodós kiabálósét. Császári ruhák, vagy épp szegénylegény gúnyák, de mind csak üres jelmezek, amikben nincs az égvilágon semmi. Semmi, ha jól megfigyeled, még annyi sem, amennyit eddig hittünk bennük. Nézd csak meg, menj oda, húzd el, nézz mögé! Szabad szemeddel lásd meg a hazugságot, most ehhez minden segítséget megkapsz!

Apokalipszis = feltárás. Lehull a lepel – tartja mondás. Nos, és mi lesz alatta? Mi lesz modern társadalmunk hatalmas színpompás szintetikus leple mögött? Mi van a dübörgő BMW mögött? A sok falra kiszögelt oklevél mögött? A green eggben sütött fűszeres hoisin-plum fogás mögött? A sok órát kitevő, ám tartalom nélküli, végtelen szövegelés mögött? Mi jön majd azután, miután a kisfiú kiáll a tér közepére és elkiáltja magát: de hisz ebben a ruhában nincs is semmi! Ez a ruha tök üres! Nincs is császár, csak a ruhája! És a legfontosabb kérdés: mi lesz a mi egyéni ruháinkkal, vajon találunk-e majd alatta valakit, akit ennyi energiával öltöztettünk egy életen át? Ezt a kérdést mindannyiunknak fel kell tenni, ahogy az Irma néniset is (aki mellesleg nem más, már láthatjuk is, mint forma tartalom nélkül, azaz tévénéző stúdiótudat nélkül). Nem vonhatjuk elegánsan ki magunkat semmi alól, ami ma a világban zajlik, mert akkor nem is tudunk megválni tőle: csak akkor nem leszünk részese ennek a puffer életnek, ha már egyáltalán nem birtokoljuk, csíráiban is kiirtottuk magunkból, és nem támogatjuk másokban sem. Remélem, érthető, mit akarok ezzel mondani, és hogy továbbra sem akarok senkit bántani, csak egy jelenségre felhívni konkrét példákkal a figyelmet.

Császár nélkül a ruha csak ócska ronggyá válik. Látható, ugye, milyen vacak és színtelen a hazugság csak úgy önmagában? Milyen az a világ, ahonnan a szellem, hopp, kihúzza egy mozdulattal magát, mint Jenőke a falból a porszívó dugóját? Ez vár a világra, ez a szánalmas, lehangolódott lerongyolódás. És hogy utána mi jön? Tessék csak megkérdezni a fiatalokat. A szemükben a válasz. A forma helyébe a megvalósítás lép: amikor az egyén már nem megvásárolja kintről önmagát, hanem megalkotja, megnyilvánítja. Ehhez ugyanis minden lehetősége hamarosan meglesz. Tudjátok mi ez a felgyorsulás a világban, ez a rettentő dinamizmus és szédítő tempó, leírhatatlan sokszínűség? Egy új világ szele, a „legyen – és lőn” ígéretének villámai. A linearitás vége. A hazugságok kora azért járt le, mert azok felépítése nagyon sok időt vesz igénybe, és csak a lassan múló időben fenntartható. Ám amikor a gondolat szinte azonnal megnyilvánul, akkor minden csaló lebukik, önmagát buktatja le a saját szörnyű, zavaros, sehova sem tartó, innen-onnan összelopkodott gondolataival: de hisz látható, már most is ez történik! A hazugság nem bírja majd ezt az új lendületet, tempót, a fénysebességet, az egyidejűséget, épp abba bukik bele, hogy merev testével próbál lépést tartani azzal a hihetetlen dinamikával, amivel természeténél fogva nem tud. Erre mondtam, a repülő hatékonyabb jármű a robogónál – fent az égben. A földön is elboldogul valahogy, de esetlen, mint Baudleaire albatrosza, bár a robogót azért ott is lehagyja. Igen ám, csakhogy a robogó fönt semmire sem képes, még ottmaradni sem. Ez a különbség a két tudatállapot közt: az egyiknek van szabad járása lefelé, nem feltétlen ő lesz az iszap sztárja, de képes ellenni egy kis ideig ott is, ám a másiknak nincs semmiféle szabad bejárása a felhők közé, mert nem tud repülni. A forma nem repül, a forma önmagában nem létezik. Az eszme, a tartalom, az idea azonban szabadon száll, nem köti a forma, hisz ő maga teremti azt, magyarán egy adott forma nélkül is létezik. Ugye nem véletlen, hogy egyre több sci-fi foglalkozik azzal, hogy az emberi tudat simán áthelyezhető másik testbe, és attól ő még az marad, aki volt. Bizony, de egy meglévő testet nem tudsz egy tudatra ráhúzni, ebbe az irányba ez nem működik. Nem a gumit húzzuk rá a levegőre, hanem a levegőt engedjük bele a gumiba, és így lesz belőle labda. És így van ez mindennel. Az étel az csak étel. Az akkor is az, ha hoisin-plum szószba mártogatod és green eggben sütöd, ám a green eggben sütött és hoisin-plum szószba mártogatott kifejezés üresen kong az egyszerű sült hús nélkül. Nincs politikus nép nélkül, és szent guru sem tanítványok nélkül, ám fordítva ez már nem mondható el. Ebben rejlik az autentikus és szabad egyén hihetetlen ereje.

És ez ennek a kornak a hatalmas drámája is, aminek keserű levét most kénytelen az emberiség kihörpinteni, ez a sok üres díszdoboz és zacskó, ami ilyen csúnyán felhalmozódott. Ennek analógiás leképezése a szemétsziget az óceánon. A fogyasztói társadalommal nem az a baj ugyanis, hogy sok a cucc, hanem épp az, hogy egyre kevesebb – és épp ettől tűnik soknak. Több helyet foglal a polcokon, az újságok hasábjain, a videó lejátszókon, de tartalmilag épphogy egyre vékonyabb. És pontosan ezért térfogatra meg egyre több. Mint a bolti kenyér. Egy hektárnyi területen van ma annyi valós tartalom, mint régen egy négyzetméteren. A dolgoknak már nincs is saját tartásuk, és ezt a csomagolás, a puffer pótolja. Mert azt nem érti meg még az ember, hogy a nagyság nem egyenlő a tömeggel és a térfogattal. A tartalom nem egyenlő az anyaggal.  Ma már egy teljes könyvespolc belefér egy vékony lapba, sőt, több is, mint amennyi a nappaliba! Anyagként ez a kis e-book olvasó szinte semmi, ám tömény tartalom. Csakhogy akkor a vendégek nem látják: hű de sok könyve van a Józsinak! És éppen ezért ezt a sok felszabadult, üres helyet most még mind-mind a csomagolás teszi Józsinál ki egy könyvespolcot ábrázoló poszterként. Értitek már, mi ez a márkaőrület? Minek a rangkórság? Hova kell és kiknek? De a díszcsomagolások kora biztosan lejárt. Új dinamika veszi kezdetét. Aztán majd meglátjuk, mi marad a sok összegyűrt csomagolópapír helyén. Mi magunk, vagy valami más.

És akkor jöjjön a hat évvel ezelőtti írás a mai hősökről.

***

A fogváltás hősei

Manapság a hősök és a sztárok korát éljük. Lassan már mindenki egy kisebbfajta hős. Vagy sztár. Vagy leginkább a kettő együtt. Még a múlt hónapban azt a feladatot kaptuk a nyelviskolában, hogy mutassunk be rövid előadás keretében egy hőst. Bárkit lehetett választani, történelmi személytől a képregényhősön át a nagymamánkig, nem volt megkötés. Viszonylag jó kis reprezentatív minta ez az iskola, jól lefedjük a világtérképet, meg mindenféle szociológiai, demográfiai aspektust. Szép sorban mindenki kivonult a pulpitusra és tartott egy kb. 10 perces előadást a választott hősről. S miközben hallgattam a társaim előadását, egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, ez a világ tényleg a feje tetején áll.

Mennyire jellemző már egy civilizációra, hogy kik a hősei, nem? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e valódi hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint pl. egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Nem igazán. Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős, mint a fekete lovag a Gyaloggaloppban. Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyenge lábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a hülye nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel.

Mai világunk e téren is a szabadság látszatát kelti. Látszólag mi döntünk közvetlenül arról, ki lesz híres vagy hős, mi lesz érdekes és igaz, most aztán szabad a pálya mindenki előtt. Megkapta az emberiség az internetet, amivel egy hatalmas ablakot nyitott – vagy lehet, hogy a többség csak rajzolt a valóság falára. És ez előtt bárki megállhat kedvére, megmutatván magát. Micsoda féktelen szabadság! Mennyire dicső kor, mikor boldog-boldogtalan kiállhat a színpadra, és bemutathatja, mire képes! És a nép, az a bizonyos istenadta meg eldöntheti, tetszett-e a produkció, avagy sem. Korszakunk a tehetségkutatók kora. A „te is lehetsz sztár”-ok kora. A gasztro- és fashionbloggerek, a hivatásszerűen kommentelők, a nemes szellemi értékekből vásári komédiát, netán védjegyeket, brand-eket gyártók, a mindenhez értő laikusok, a mesterségesen létrehozott celebgladiátorok kora. Hyeronimus Bosch sem tudott volna ijesztőbbet álmodni. Olyan érzése van az embernek, mintha egy gótikus horrorfilm zárójelenetébe csöppent volna a füstölgő lombikokkal teli laboratóriumból kiszabadult kreálmányok közé, vagy Süskind híres regényének apokaliptikus fejezetébe került volna valami varázslat folytán. Néha az az érzésem, amikor szétnézek a több ezer követőt magukénak tudható szelfifigurák közt, hogy normális, nemes, egészséges, szellemi értékeket szem előtt tartó, szerény, ám tartással bíró ember már alig él ezen a földön. De ez már nem is kritérium ahhoz, hogy krákogva megkocogtathassa a mikrofont. Régen volt egy olyan fogalom a rádiós és televíziós szakmában, hogy „mikrofonengedély”. Ez azt jelentette, hogy csak az ülhetett mikrofon elé, aki ezt az engedélyt egy vizsga során megszerezte, és ezáltal alkalmasnak ítéltetett arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt megszólaljon. Aztán Pósalaky úr köhintett egy karcosat, ugorgyunk, mondta, és mi ugrottunk, s eljött a nap, amikor döbbenten hallgattam a magyar rádióban egy állítólagos rádiós műsorvezetőt makogni valamiféle fércnyelven, egy embert, aki effektíve nem tudott magyarul, merthogy olasz a szentem. Az írástudók felelősségéről értekezett már Babits is, képzeljük el, mit írna most, ha leültetnénk egy napra a tévé elé, majd kapna egy nap rádiódózist és a végén egy napot végigszörfölhetne szabadon a neten.

„És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.”

(Talán magam ellen is beszélek most, igen. Vagy nem is tudom. Nyilván mindenki értelemszerűen kívül helyezi önmagát azokon a dolgokon, amiket elítél – aztán, hogy ezt joggal teszi-e, avagy sem, úgysem az ő tiszte eldönteni. Merthogy senki se bíráljon másokat olyan talajon, amelyen maga sem áll függőlegesen, ahogy ezt Mark Twain bölcsen megfogalmazta. Én azonban azt is állítom, hogy rálátás híján nincs jogos ítélet. Majd az ükunokáim, illetve a falon túliak társasága eldönti, volt-e bármi értelme annak, amit ezen a vérfagyasztó bálon megpróbáltam létrehozni, vagy megmutatni. De önmagam szerepéről értekezni elég szánalmas dolog, úgyhogy nem is folytatom. Illetve még azt megemlítem, hogy hatalmas örömmel tölt el a megnyilvánulás szabadsága. Az, hogy ma bárki készíthet egy videót, írhat egy cikket, kiadhat egy könyvet: ez valóban óriási vívmánya az emberiségnek, és egy korszakalkotó lépés a decentralizáció irányába. Csak most még kicsit össze van kavarodva a régi és az új, egy lassan decentralizálódó rendszerből akarnak sokan a központba kerülni, és ebből fakad ez a téboly, ami a szemünk elé tárul.)

Minden ugyanis egy pillanat alatt tud átfordulni az ellenkezőjébe. Van erre egy aranyos példám. A kellemetlen óvodai hatások egyikeként belépett az életünkbe az a nyomorult Fogtündér, s bármennyire is nem szerettük volna, nem volt mit tenni, a Fogtündér, hipp-hopp, jött, látott, győzött – és mi futottunk utána. („De anya, hidd már el, ha a párnád alá rakod a fogad, JÖN a Fogtündér! Majd ha neked is kiesik, meglátod.”) Szóval minden kieső fogacska éjjelén valamelyikünk óvatosan beosont egy tenyerébe rejtett kinderfigurával (amiből már jó előre begyűjtöttünk egy hatalmas doboznyit) a gyerekszobába, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lepleződjön le, nehogy ezzel fájó csalódást okozzon a Fogtündérváró lurkóknak. Telt-múlt az idő, a gyerekek megnőttek, ám a hátsó fogak még szorgalmasan lazulnak, hullanak, szerencsére a kinderjátékok is hellyel-közzel kitartanak, és mi még mindig játsszuk a Fogtündért, bár egyre kevésbé ügyelve a látszatra, elvégre 10 éves gyerekekről van szó. De ők továbbra is beteszik a párna alá a fogacskákat, szóval nincs pardon, a Fogtündérnek márpedig jönnie kell. Pár napja az egyik, frissen fogát vesztett gyermekem félrevon a reggeli készülődés közepette, s sejtelmesen fülembe súgja:
– Csak szólok, hogy apa a Fogtündér.
– Mi? – tettettem a hülyét. – Már hogy lehetne apa a Fogtündér?
– Hát márpedig ő az. Éjjel belopózott, de én még nem aludtam, és éreztem, ahogy berak a párnám alá valamit. Szóval jobb, ha tudod: ő a Fogtündér.
De jó, gondoltam, itt a vége, fuss el véle vége ennek a butáskodásnak, már senki se hisz benne.
– Na és megmondtad apának, hogy rájöttél?
– Jaj, dehogyis, milyen csalódott lenne, szegény! Nem, majd ha megint kiesik egy fogam, én továbbra is úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy ő a Fogtündér, hadd örüljön szegény, hogy sikerült meglepnie minket! El ne mondd a Kingának, hogy tudom, jó? Nem akarom, hogy megtudja, hogy tudod, hogy én tudom! Csak csinálj úgy, mintha nem tudnál semmit!

Bevallom, keresztbe álltak a szemeim, ó az átkozott Fogtündér, hát csak itt marad még pár évig velünk? És magamban elmerengtem, hogy jó-jó, de akkor most tulajdonképpen hogy is lesz ez: mostantól ki lep meg tulajdonképpen kit? Tudod, mint az elcseszett szülinapi ajándék esetében, amikor az ünnepeltnek kell arra figyelnie, ne bántsa meg az őt ünneplőt. Faramuci dolgok ezek, az már biztos.

Szóval valahogy így van ez az internettel, meg az utcáról stúdiókba bekopogtató sztárocskákkal is. „Mindenki szegény lenne, ha mindenki gazdag volna” – ugye ismét Mark Twain, amit úgy is átfogalmazhatnánk, hogy mindenki ismeretlen lenne, ha mindenki ismert volna. És hát pontosan ez a cél a zavaros üst kevergetésével. Meggyőződésem, hogy az emberek zöme igenis vágyik valami többre, jobbra, szeretne kinézni a falon túlra, képes lenne millió dologról lemondani azért, hogy nemesebbé, érettebbé váljon, abszolút megérett egy tetemes részük arra, hogy kilépjen ebből a káposztaszagú zajos piaccsarnokból. És ezt az energiát bizony gyorsan meg kell zabolázni, ezt a kiútkereső figyelmet azonnal lekötni és a pásztázó tekinteteket még idejében visszaterelni a lottyadt banánokra, a csírázó koszos krumplira és az ütődött barackokra. Ami valaha a szabadság ígéretét nyújtotta, egyre inkább kezd rosszabb lenni, mint bármilyen kultúrdiktatúra, mégpedig azért, mert sokan még mindig nem fogták fel, mekkora orbitális átverés részesei. Én azt vallom, nagyobb kitolás a terített asztalra szépen tányérra adjusztálva elhelyezni egy darab csokiba mártott kutyaszart, mint csak úgy odabiggyeszteni a maga természetes pőreségében a fehér terítőre, nem? Ha már rácsok, legalább látszódjanak.

„Kutakodunk a neten, keressük az igazságot, megpróbálunk mögé látni a dolgoknak, ki akarunk nézni az ablakon, barátocskám? Nono, nem úgy van az, majd mi megmutatjuk, mit kell itt nézni. Áhá, eszmények kellenének, hősök és valódi szellemi táplálék, szabadságra vágytok, némi iránymutatásra és arra, hogy megélhessétek önmagatokat annak, akik vagytok? Jól van, pajtikáim! Alkotni akartok? Akkor főzzetek! Egyetek-igyatok! A Paleovegán-proteinvércsoport diétának köszönhetően Manka egy hét alatt eldobta a mankóit! Eszmények kellenek? Tessék csak! Íme a Lány, Aki Képes Volt Továbblépni A Szörnyű Balesete Után! Pontosan. A földi élet mindenek felett. Jó lenne pár szórakoztató személyiség? Csiribícsiribá: Lucky Lucy, Aki Megvillantotta az Uvuláját, de aki egy ugyanolyan esendő ember, mint bármelyikünk, derül ki önsegítő ezoterikus életrajzi regényéből, amit akciós áron most azonnal megrendelhet, és még színdarab is készült belőle a Porckorong Társulat előadásában. Kezditek kapiskálni, hogy valami nem stimmel a világgal? Olvassátok a Feketefoglyuk Blogot, ahol a konkrét tényekből kiderül, hogy voltaképp Putyin mostohaapja állt John Lennon dobhártyaműtétje mögött, és hogy a fülpucolópöckök tulajdonképpen tudatos népirtást szolgáló kínzóeszközök! Szellemi kincsekre vadásztok, érdekel, hogy kik vagytok, honnan jöttetek? Íme Rottyányi professzor legújabb előadása az őstajgai eposzok hermeneutikai jelentésrétegeiről, vagy csak most Neked egy háromnapos szakrális holografikus-utazás tréning egyenesen a titáni energiamezők újrastimulálásával, de megveheted a szilíciumszérumesszenciát is, ami sejtszinten tünteti el a szeplőt. És hogy biztosak legyünk abban, hogy nem kotorászol a magad kedvére itt a kibomlott információs zsákban, egyrészt beterelünk a fészbúk karám mögé, ott legelj abból, amire a figyelmed ráirányítjuk, miközben hidd azt, végtelen információs sztrádán száguldasz, és ne is láss mást lassan, csak azt, ami ott megjelenik, még a bankügyeidet is onnan intézd! Másfelől arra biztatunk, legyél te is sztár. Hisz minél több az önjelölt kukta, annál láthatatlanabbá válnak a mesterszakácsok.”

Öntőformából kikerülő eszmék, futószalagról legördülő összeesküvés-elméletek, szintetikus polimer sztárok és idolok, és az elmaradhatatlan flaszterkommentelők, akik nyilvánvalóan öntudatlanul is a hígítást szolgálják ebben a gőzölgő boszorkánykonyhában készülő elegyben. És közben elvész az igazi érték, már nem is látható. Pedig ott van, én legalábbis sok kincsre leltem ebben a zavaros lében. Az internet egy igazi csoda, a pluralizmus valódi megváltás, de ahogy egy éles konyhakéssel, úgy ezzel is meg kell tanulnunk helyesen bánni. Mert igenis jó dolog a szabadság, de ez a minden belső kontrollt nélkülöző szabatosság már nem annyira.

És ha ez sem elég, jönnek majd a könnyes szemű Instagramlánykák, akik azzal növelik népes követőik táborát, hogy hüppögve bevallják, a posztjaik fizetett hirdetések voltak, a sminkjük alatt borsónyi pattanások érnek, a kézzel festett vécépapír-guriga DIY bútoraik igazából egy thaiföldi bútorüzemben készültek gyerekmunkások által, és a jutyúbvideóikat is profi reklámfilmesek készítették, de most elegük lett a sok hazugságból, és mától megmutatják Az Igazságot. A hájas husihasit, hogy igenis ők is csak emberek furunkulusokkal, meg narancsbőrrel a hónuk alatt, akik csak azért is felvállalják, hogy nem tökéletesek – és ím, ők lesznek a mi új, narancsbőrös, hüppögő hőseink és sztárjaink! Pont, mint a Fogtündéres sztoriban: egy pillanat alatt fordul a kocka, csakhogy éppen a lényeg nem változik, és ennek az átkozott kitalált Fogtündérnek márpedig jönnie kell, ha akarod, ha nem, amíg az összes tejfog ki nem hullik.

Elábrándoztam azon, mi lenne, ha azt mondanánk, nem. Ha azt mondanánk, nem kellenek a polimerhősök és az üvegszálas sztárok. Tesszük a dolgunkat, eszünk, amit eszünk-szívünk megkíván okosan, mértékkel, könyveket olvasunk legfőképp a szüleink könyvespolcáról vagy a könyvtárból, és még véletlenül se a mai elkurvult celebkiadók kínálatából, nem teszünk, veszünk és nézünk meg semmit, ami nem eredetileg belőlünk fakadt, s aminek nem mi magunk jártunk utána a saját érdeklődésünkre hagyatkozva, és az internetet olyan ablaknak használjuk, ami kifelé nyílik és nem befelé, s főleg nem csak egy falra festett ablakkép. És igenis megkeressük a magunk szent eszményeit, az igazi, korokon átívelő példaképeket, akikre fel és nem le lehet nézni, és megleljük akár a saját személyes hősünket is, aki – ahogy az általam az előadásra választott hős vallotta:

„…le tudott mondani mindenről – gazdagságot, hatalmat nem irigyelt senkitől, aki a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte, az átlagos munkát életcélnak nem tekintette, – aki folyton küzdött önmagával s küzdelmét nem tudatta a világgal, aki álmában is nyugtalankodott s önmagával megelégedve nem volt, aki a szépben gyönyörködött s a naplementében ábrándozott; akit a küzdelem közepette az ihlettség meglepte, aki az ihlettség örömére új világ jöttét érezte… aki nem törődött a mai nap eredményével, bevárta a holnapot új ihlettséggel, aki a határvonalakat látva soha nem habozott, s aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben.”

Meggyőződésem, továbbmerengve a dolgokról itt a világ végén, hogy ebből az apályos iszapból, ahonnan a tenger már réges-rég visszahúzódott, egy maroknyi, lehet, hogy épp többségében magyar ember fogja átmenteni markában azt a kevéske nedvességet, ami aztán alapjául fog szolgálni valami egészen új létformának. Egy öntudatos csoport, aki nem volt vevő a hülyeségre se jobbról, se balról, se sehonnan. Aki nem dőlt be divathóbortoknak, még ha a divathóbort lényege az is volt, hogy ne dőlj be a divathóbortoknak, és tűzz ki egy kitűzőt „én nem dőltem be” felirattal. Akik a szememben igenis hősök, bár személyesen talán nem ismerem őket, de tán épp ezért: mert ők képesek csendben önmaguk maradni ebben a zűrzavarban, függetlenül mindentől és mindenkitől, szemüket kitartóan a falon túlra szegezve, bátran és büszkén megállva a saját lábukon. Az utókor majd fejet hajt ezek előtt az igazi hősök előtt, de csak akkor, amikor ezután a szánalmas Idiocracy után eljött végre a Gloriocracy korszaka a földön. Mert eljön, ahogy a Fogtündér is egy napon majd végleg elhagy minket.

(LD, 2016, Illusztráció:Nikolai Shurygin)

(2021-es utóirat: a Fogtündér pár évvel ezelőtt örökre eltávozott tőlünk. Béke poraira.)