Amikor az idő kilép a térbe

– az időhurok-paradoxon lehetséges megoldása –

„- Utaztál az időben.
– Hazamegyek és hívom a rendőrséget.
– Az isten szerelmére, nem mehetsz haza, hiszen már otthon vagy! Látod? Nem figyelsz rám. Az időben utaztál, a múltba, ezért látod önmagad.”

Isten látja a lelkem, hogy nem akartam már tovább foglalkozni a témával, meg fejtegetni itt a szőttest félhangosan, de tegnap este tök véletlenül annyira témába vágó és érdekes filmet láttunk, hogy csak nem tudom megállni, hogy ne írjak róla, hátha másnak is nyújt egy újabb aha-élményt. Persze, lehet, hogy csak nekem volt ez ekkora reveláció, számomra általában amúgy minden az, amit olvasok vagy látok, mert valamiért ilyen hülyén vagyok bekötve, nagyon könnyen meglátom az összefüggéseket.

(Merthogy igazság szerint az a helyzet, hogy iszonyat sokszor fordul velem elő, hogy valamin töprengek épp, vagy beszélgetünk itthon egy témáról, netán valahol írok valamiről, majd teljesen véletlenül utamba akad egy könyv, egy cikk, egy film, ami pontosan, de szinte száz százalékban ugyanazt a témát magyarázza tovább, vagy értelmezi, mint valami gigantikus illusztráció. Tényleg néha olyan, mintha egy hatalmas előadáson ülne az ember, ahol mindig épp a megfelelő pillanatban következik egy kis szemléltetés. Nyilván van erre abszolút racionális magyarázat, hogy hajlamosak vagyunk mindenben azt látni, amit látni akarunk és akkor a dolog a szemünkben már azzá is válik, és ami meg nem passzol a képbe, azt figyelmen kívül hagyjuk, de még így is vicces a jelenség, hogy meglátja az ember a valós vagy vélt összefüggéseket az egyes elemek közt, ami talán nem is olyan rossz képesség. Vagy tényleg ily módon rímelnek egymásra a dolgok? Szerintem amúgy igen, és ez a világ legfantasztikusabb híre, mert sejtet a háttérben egy hatalmas erőt, csodálatos valóságot, ami magasabb rendű, mint ez a kis játszószoba, és ha valami, hát ez a tudat engem mindig végtelen boldogsággal tölt el. Mármint hogy nem ennyi a lét, ami itt az embert körülveszi, és van az embernél magasabb, élő, kézzelfogható intelligens létforma. Mert ha nem lenne, az számomra kb. olyan érzés lenne, mintha kiderülne általános harmadikban, hogy már örökké csak azzal a vastag zsírkrétával lehet írni a füzetekbe is, amivel eddig rajzoltuk a pont-pont-vesszőcskét a hatalmas kartonra, és nincs rotring, meg töltőtoll, kihegyezett ceruzakészlet, rostirón, tűfilc és Parker golyóstoll: nincs semmi, csak ez a zsíros, vastag, törékeny, négy randa színből álló maszatolós kréta-készlet. És akkor oldd meg ezzel egy életen át minden papírra vetendődet, de hát, basszus, ezzel én néha a saját aláírásommal sem boldogulok, nemhogy egy bonyolultabb ábrával, de mindegy, most ez egyáltalán számít, csak úgy idevetettem mintegy szabad asszociációként.)

Szóval az történt, hogy olvastam valamikor a héten egy cikket az tíz „legokosabb” sci-firől. Szuper, mondom, ez jó lesz, okos sci-fi jöhet minden mennyiségben. Azonban sajnálattal láttam, hogy már mindegyiket kivégeztem korábban, leszámítva egy spanyol darabot: Időbűnök, Los Cronocrímenes. Oké, tegnap este megnéztük. És már a film nézése közben éreztem, vao, vao: de hisz ez pont azt mutatja meg, amit a múltkor nem tudtam talán jól megfogalmazni, főleg röviden nem, mert ha valamit körbe kell járni, nem lévén róla egységes, 3D-s panorámafotó, az nehézkes lesz és hosszú, körülményes, amit én is utálok, és nyugi, már sokszor én is kegyetlenül unom ám magam, de ez van, nincs mit tenni, meg akarok mutatni egy térbeli képet a síkban, és az ezzel jár. Vagy megnézzük az építmény minden szegletét, vagy beérjük azzal a tömör megfogalmazással, hogy „kérem szépen, ez egy épület”, no de így igazából semmit nem mondtunk el róla, kár is volt talán megszólalni.

A film egy időutazásos mozi, és mint film, nem valami nagy szám, mégis igazi gyöngyszem, mert baromi jó és eredeti kérdést vet fel, és azt ráadásul ügyesen is tálalja. Sőt, pont az esetleges sutaságaival együtt imádtam, mint a bolhapiacon kukázott cuccaimat, amiket épp az tesz számomra szerethetővé, hogy átlengi őket az egyediség bája. Na, ilyen volt ez a film: pont, mint az élet, ahogy anyósom szokta mondani, kopott, pecsétes és használt, azaz életszagú, annak ellenére, hogy nyilván túlmutat a konvencionális ráción.

Ez a mű ugyanis azt mutatta meg, hogy hogyan halad valójában az idő a linearitáson túl, mi a mélyebb értelme a kauzalitásnak, és hogyan válik teljesebbé, nagyobb tudásúvá az egyén a látszólagos retrográd mozgás által. Tulajdonképpen azt tárta fel elképesztő intelligenciával, hogy miként lehet meghajlítani az időkört, meggörbíteni a teret, a domborút homorúvá téve kilépni egy rémálomszerű történetből a kerítésen túlra. S hogy miként mutatta meg?

És most durva SPOILER következik, tehát aki nem látta a filmet és meg akarja nézni, ne olvasson tovább! (Amúgy a film megtekinthető a youtube-on, nem valami jó minőségben, de a semminél jobb. És ha már európai mozi, ajánlanék egy görög filmet is, Dogtooth a címe, ha lesz időm, írok arról is pár sort, mert zseniális film, és persze az is roppant tanulságos az életünkre nézve.)

Egyszóval a film mindezt úgy mutatta meg, hogy megduplázta a főhőst; minden alkalommal, amikor visszavitte az időbe, ráhelyezte kvázi önmagára. Így Hektor, a történet főszereplője, egyre rétegzettebb és egyre inkább bölcsebb emberré vált. A kezdetben pipogya alak a végére kezébe vette sorsának szétágazó szálait pusztán azzal, hogy elébe ment önmagának az időben.

Szóval a sztori röviden a következő: adva van egy csávó, Hektor, aki épp a feleségével tölti a pihenőidejét a nyaralójukban. A ház szedett-vedett, amolyan épp építés alatt álló (jó kis szimbólum már ez is), Hektor meg igazi, vérbeli lúzer, egy pocakos, élemedett, tutyimutyi alak. No és az történik ezzel a Hektorral, hogy üldögél az embermagasságú drótkerítéssel lekerített kertje végében, miközben unalmában távcsővel kukkolja a tájat, mikor is meglát egy fiatal nőt az erdőben, ahogy épp veszi le a pólóját. Nyami, gondolja Hektor, és miután a felesége épp elmegy a boltba csirkét venni, ő beveti magát az erdőbe a lány után. Igen ám, csakhogy a dolog különös fordulatot vesz: egy vérző, bekötött fejű alak támad egyszeriben rá, ollót döf a karjába és üldözi, egészen egy közeli épületig, ami valami titkos laboratórium, s ahová Hektor félelmében betör. És ott az asztalon talált walky-talkyn keresztül egy idegen pasas irányításával feljut egy dombtetőre – miközben tovább üldözi őt a bekötött arcú alak –, ahol az eddig őt instruáló fickó ráveszi, bújjon be egy folyadékkal teli kabinba, mondván, ott biztos nem talál rá az üldözője. Hektor nyilván ezt meg is teszi, mert mondtam, alapvetően nyámnyila, szerencsétlen figura, aztán a laboros fickó rázárja a kabin vagy inkább tégely tetejét, és megnyom egy gombot.

Nos, innen kezdődnek az igazi izgalmak, ugyanis mikor újra kinyílik a kabinfedő és kikászálódik, pontosabban inkább kizuhan belőle a rémült Hektor, kis idő után kiderül, a kabin egy időgép volt, ami Hektort visszavitte a múltba, úgy kb. félnapnyira. És az igazi csavar itt van a sztoriban, ugyanis Hektor az időutazás során látszólag megkettőződött, ergo látja saját magát a dombról, kis távcsőbe nézve, ahogy ül a kertje végében a drótkerítés előtt és kémleli távcsövével a tájat. Hát nem is tudom, nekem már ezért az egy jelenetért érdemes volt megnézni ezt a filmet, mert ez milyen kép már? Zseniális, nem?

No és ekkor Hektor felfogja, vagy ő, vagy a másik, ketten ugyanis egy valóságban nem férnek meg. Közben a laboros pasi, aki ezt az egész kalamajkát okozta úgymond a kis szerkentyűjével, azt mondja Hektornak – miután elmagyarázta neki, mi a szitu, és hogy ő most tulajdonképpen immár Hektor 2 –, hogy maradjon nyugton, ne mozduljon, ne csináljon semmit, ő majd visszacsalja Hektor 1-et a tégelybe, és visszaküldi a múltba, ahol a helye van. Majd magára hagyja Hektor 2-őt, aki ekkor hazatelefonál, de nem szól egy szót se a kagylóba, amikor Hektor 1 felveszi a telefont. No és ezen a ponton önmagába hurkolódik a történet, hiszen mindezt megelőzően még a házban láthattuk, ahogy Hektor 1-et valóban felhívja valaki, aki nem szól bele a telefonba. A két különálló alak a telefon által összekapcsolódott az időben. (Milyen érdekes, a Mátrixban is a telefon volt az összeköttetés a két valóságsík között. Érdemes ezen mélyebben elgondolkodnod, amikor legközelebb kezedbe veszed a mobilodat.)

És akkor Hektor 2 elhatározza, visszacsalja Hektor 1-et a tégelyhez, hogy visszaküldje a múltba. Kocsiba pattan, az erdőhöz hajt, ahol meglátja azt a lányt biciklizni, akinek vetkőzése okán valaha útra kelt. Leparkol, csakhogy egy nagy piros furgon hátulról belé hajt, emiatt csúnyán betöri a fejét, így a laborban bekötözött kezéről (ugye amibe előzőleg a befáslizott fejű belevágott egy ollót) leveszi a véres kötést, és a fejére csavarja, teljesen eltakarva így az arcát. Hopp: ő lett a bekötözött fejű alak, aki Hektor 1-et a tartályhoz csalta, és ezzel magamagát, azaz ezt a duplikátumot megteremtette. Újabb hurok az időben. Na szóval, Hektor 2 rákényszeríti a lányt, hogy vetkőzzön le, mire Hektor 1 látván a lányt a kis távcsövével, már indul is az erdő felé. No és innentől megismétlődik a sztori immár Hektor 2 nézőpontjából, aki miután visszakergette Hektor 1-et a tégelyhez, gyorsan hazasiet a feleségéhez, ám ott megtámadják, valaki hozzávág egy asztalt, s aztán a nagy kergetőzésben véletlenül szegény lelöki a feleségét a tetőről, aki menten szörnyethal. No, rohan is vissza a tégelyhez kényszerítvén a laborost, hogy engedje vissza az időgépbe, hogy helyrehozhassa a hibát. Igen ám, de a fickó nem akarja beengedni Hektor 2-őt a laborba, mondván, ezzel csak fokozni fogja a bajt. Mi több, eldobja a gép egyik akkumulátorát, még mielőtt Hektor 2 odaérne. Azám, csakhogy Hektor 2 már megokosodott, nem annyira szánalmasan nyomorult alak, mint Hektor 1 volt, és rájön a turpisságra: áhá, mondja, szóval te tudtad, hogy én be akarok megint menni a gépbe, mielőtt még mondtam volna! De hisz akkor már bementem egyszer, így van?

Végül tehát bemegy ismét. Kijön Hektor 3, magabiztosan, elszántan, aki tudja, nincs már dolga, mint Hektor 2-őt leszerelni. Visszamegy tehát a házba, de előtte még az erdőben belehajt a piros furgonjával a bicikliző lányt épp meglátó Hektor 2-be, aki emiatt beüti a fejét, amire aztán majd kötést tesz. Hektor 3 ráveszi az eközben erdőben bolyongó fiatal lányt, akivel tulajdonképpen odacsalta valaha Hektor 1-et, hogy menjen vele a házához, ott beöltözteti őt a felesége ruhájába, miközben fejbe vágja az épp odaérkező Hektor 2-őt az asztallal (akit ugye láttunk az előző körben, ahogy hazament), aztán a valódi feleségét bezárja a pajtába, miközben ő háttérbe vonul, és hagyja az eseményeket kibontakozni. Hektor 2 le is taszítja véletlenül a feleségének hitt nőt a tetőről, emiatt rohan vissza a tégelyhez, mire Hektor 3 kiengedi az igazi feleséget, odahúzza a kerti székeket az általa már korábban ledöntött drótkerítéshez, maga mögé dobja az ollót, amivel megsebesítette magát, azaz Hektor 1-et valaha Hektor 2-ként, és kvázi kiszáll a buliból.

És hogy kapcsolódik ez a film ahhoz, amiket mostanában írtam? Egyrészt megmutatja, hogyan működik egy egymást feltételező viszonyrendszer. Hektor 1 nem létezne, ha nem lenne Hektor 2, akinek ő – azaz az egyes számú figura – kvázi a múltja. Igen ám, de Hektor 2 annak köszönheti a létét, hogy Hektor 1 bemászott a tégelybe! Csakhogy Hektor 1 nem mászik be a tégelybe, ha Hektor 2 nem csalja őt oda. És ugyanez a helyzet Hektor 3-mal: ő a létét annak köszönheti, hogy Hektor 2 visszament az időben, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az ő – Hektor 3 – hathatós közbenjárására volt szükség. Jézusom, mennyi Hektor, de hát ez van, ilyen az élet.

Megmutatja ez a film azt is, hogy mi a sík idő és a térbeli idő közti különbség: mi a körív és a spirál közti lényegbeli különbség. A lineáris időszemlélettel az a legnagyobb probléma, hogy kénytelen egy önkényes szakaszt kihasítani a végtelen egyidejűségből és emiatt aztán a valóság észlelésének módja ezen idő által teljesen torz lesz. Mint régen az elvarázsolt kastélyban azok a hülye tükrök torzították el az ember alakját, na, úgy torzítja az észlelést a linearitás. Mert ugye azzal, hogy lefekteti a síkba az amúgy térbeli spirált, létrehoz egy olyan kauzális viszonyrendszert, ami ebben a formájában értelemszerűen nem létezik, csak puszta érzékcsalódás. Ezt baromi jól bemutatta ez a kis filmecske. Amíg lineáris volt a sztori, mi azt hittük, Hektor 2 következménye annak, hogy Hektor 1 bement a tégelybe. És amikor zseniálisan kiemelte Nacho Vigalondo rendező a történetét a síkból a térbe azáltal, hogy megkettőzte Hektort, nos, akkor ez a kauzalitás menten felbomlott, hiszen az, hogy Hektor 1 bement a tégelybe, Hektor 2 tetteinek a következménye volt. Gondoljunk csak az előző írásomban idézett Metamor vs Szivárványáradat megfelelésre! Az egész világmindenség így épül fel, ok és okozat egy időben egymásnak feszül, nem létezhetnek egymás nélkül, nincs a hagyományos értelemben vett ok-okozati kauzalitás, ez tényleg csak egy illúzió.

Megmutatta a film azt is, hogy nincs olyan se, hogy vég- vagy kezdőpont. Hektor 1 története kb. azzal kezdődik, hogy belenéz a távcsőbe, majd azzal záródik, hogy belép a tégelybe. Hektor 2 története ott kezdődik, ahol Hektor 1-é véget ér, immár ezt a hektor 1-i életutat is magában foglalva. Csakhogy nem lineárisan, folytatólagosan, hanem az időn hajlítva egyet: Hektor 2 párhuzamosan, egyidejűleg éli meg jelenként és múltként a hektor 1-i életszakaszt. Zseniális szemléltetés, mégpedig azért, mert épp ez a térbeli időcsavar ad lehetőséget hősünknek, hogy fölé emelkedhessen Hektor 1-nek. Mert ha ő csak szimplán folytatná Hektor 1 életútját azzal, hogy kijön a tégelyből és nem kerül kvázi önmaga elé, akkor nem történik semmi, de akkor mi kergette vajon Hektor 1-et a tégelybe? Látható, a rétegzett időszemléletet kihagyva az egész sztori veszti el az értelmét. „A legnagyobb matrjoska baba”, mondod, és – bummm!!! – abban a pillanatban oda az egész szép végtelen lánc, mert a linearitás kizárólag egy rövidke, önkényes szakaszon értelmezhető. A végtelen nem lehet lineáris, és ezért ok-okozati sem, az egyidejűségben ennek nem sok értelme van. Szerintem ez már így elég világos, vagy legalábbis számomra ez a teljesen logikus szemléletmód.

Mert mit csinál ez a rétegzett idő? Felbontja az előzményeket. Azt mondom, 6+2=8 Ez mondjuk egy sima emberi élet ábrázolása. És akkor jön ez a zseniális spanyol fickó és mit mutat? Hogy oké, oké, na de hogyan indulhatunk ki abból, hogy „6”? Mi a halál az, hogy „hat”? Az miből lett? És milyen igaza van! És akkor azt mondja, nézzük meg, hogyan lett ez a 6! És megmutatja, (2+4)+2=8. Oké, és a „4”? Ja, igen, persze, [(2+2)+2]+2=8. És így tovább a végtelenségig.
Okos.

Hektor 1 Hektor 2-nek előzménye, akinek bár ott kezdődik a története Hektor 2-ként, hogy kilép a tégelyből, mégis magában foglalja előzményként Hektor 1-et. A kiindulópont áthelyezésével azonnal megkettőződött a tér! Pont ezt írtam a kis pados példámban: ha egy időkörön mész az egyenes helyett, amellett hogy folyamatosan távolodsz a padtól, egyben folyamatosan közeledsz is hozzá. Ez egy minden problémát feloldó, működő trükk.

Megmutatta még a film azt is, hogy egy alacsonyabb rendű valóság nem képes rálátni önmaga magasabb rendű formájára. Hektor 1-nek fogalma sem volt, ki az a bekötött fejű fickó, aki a tégelyhez kergeti, mi több, semmiről sem volt fogalma szegénynek. Ő önmaga, saját maga fölé kerülő alakját egy rémnek, egy ellenségnek, egy őt megölni szándékozó valakinek tartotta. Holott Hektor 2 nyilván nem akarta megölni őt, mert akkor megszünteti az egész matrjoska baba-rendszert és ezáltal megszűnik ő maga is: nem, ő Hektor 1-et csak el akarta vezetni önmaga, azaz a kettesszámú Hektor megszületésének helyszínére. Hektor 2 számára meg már az ő magasabb rendű kiterjedése volt teljességgel láthatatlan: csak személytelen csapáshalmazként jelent meg az ő nézőpontjában, egy belé hajtott autó, majd egy hozzávágódott asztal képében. Hektor 3 azonban mindegyik Hektort átlátta. Nagyon tanulságos ez a réteg is.

És végezetül egy nagyon szép motívum: ahogy erősödött, s szerzett mind több tudást Hektor azzal, hogy visszafelé menetelt a saját időkörén, szegény egyre viharvertebb lett. Nyilván, hisz pofonok sorával tudta csak magát odáig verni, ahol el tudta dobni az ollóját, ledönteni a kerítést, ami eddig bekerítette őt, és a feleségével kézen fogva leülni a csillagos éjszakában maga mögött hagyva ezt az egész kergetőzést: mert ekkor már pontosan tudta, ami most történik, már alapvetően megtörtént, máskülönben ő nem ülhetne ott.

Szóval a film tanulsága, hogy no para, ráadásul, ha a végpont egyben a kezdőpont is, akkor meg végképp nincs min idegeskedni. Mert amennyiben pontosan ugyanabba a pontba térünk utunk végén, ahonnan ide elindultunk (bár most nem látjuk a ködfátyoltól, mit is takar ez a pont), akkor egyben biztosak lehetünk: ha ebbe az életbe e pontból kerültünk, akkor nem lehettünk megsemmisülve, ergo nem is fogunk megsemmisülni. Nem távolodunk, hanem közeledünk a padhoz – és ez fantasztikus, mert ez bizonyosság arra nézve, hogy új körön folytathatjuk tovább az utunkat a végtelenbe.

„– Hogy ki az a másik én? Technikailag nem más ember, hanem tükörképed. Tükörben nézed magad, annyi, hogy ez a tükörkép azt vetíti eléd, amit körülbelül egy órája csináltál.
– De tisztázzuk, ez a másik férfi a házamban…
– Ő majd nem lesz ott. Éppúgy, ahogy te sem vagy ott.”

(LD, 2015)