Angelina álomországban – idézetek a műből

„Édesem, sokszor mondtam már, ismerjük egymást, különben nem tudnánk egymásról. És hiába gondolod, ó, de hisz ez csak egy könyv, de hisz ez nem egyéb, mint egy bolondos história, valami kis ismeretlen szerzőcske fércműve: ebben ugyanúgy tévedsz, mint oly sok mindenben. De majd amikor rájössz, mennyire nincs ez így, akkor sok egyéb dologra is rájössz egyidejűleg. Tehát ismerjük egymást, és azért hoztam létre számodra ezt a kis könyvet, hogy emlékezz. Emlékezni elég veszélyes dolog, ha nem vagy rá felkészülve, ezért van az, hogy nem emlékezel. Ez egy téged védő réteg. Ám ahogy egyre emelkedsz önmagad fölé, pontosabban a fölé, akinek most hiszed magad, annál jobban fogsz emlékezni. Először minden zavaros lesz, ahogy valójában az is, ha jól belegondolsz. De aztán szép lassan, magad sem fogod megérteni, hogy hogyan, de összeáll a kép, és akkor, amikor eljön az ideje, hogy lekerüljön rólad a tojáshéj, már nem kell átmeneteket megélned, mert maga az emlékezés lesz a híd, ami egyik valóságból a másikba vezet. Ha most emlékeznél, és tegyük fel, mentálisan érett lennél ezen emlékek kezelésére, túl sok kérdésed nem lenne elmúlásról, illetve arról, hogy mi van a világodon túl. Azért nem tudod, mert elfelejtetted, mert elaltattad magad, és most csak vetítesz magadnak egy életet, hogy valamire rájöjj, mert a tapasztalásba ez is beletartozik. Nem csak az a tapasztalás, hogy mész az úton, lehajolsz egy kavicsért, a kezedbe fogod, netán átéled, ahogy a doktor kifúrja a fogad, vagy megmártózol a hűs tengerben, szádba veszed azt a szaftos csirkeszárnyat, nem. A tapasztalásnak az is nagyon fontos része, s ezen tulajdonképpen minden létező egyszer átesik, hogy mindezt meg tudod élni anélkül, hogy lenne egy kinti valóság, hogy lenne az a kavics, az a tenger, az orvos fúrója, vagy a csirke szárnya. Az is tapasztalat, hogy mi maga a tapasztalás, hogy aztán e tudás birtokában megint újabb tapasztalatokra tegyél szert. Ezt nevezzük fejlődésnek, angyalom, ez az, amire te azt mondod, evolúció. Legyen így, végül is nem rossz kifejezés, ha arra használjuk, ami a lényege, és nem korlátozzuk le arra, amihez semmi köze. Fejlődni csak a tudat tud, nem tud fejlődni a test, a test változásai csupán a tudatmódosulás lekövetései, következményei.

***

A tárgyalóba lépve meglepve tapasztalták, hogy teljes a létszám, ami ebben az intézetben merőben szokatlan dolog volt. Ibrahim duzzogva ült az egyik széken, lábait mereven keresztbe maga elé nyújtva és telefonját nyomkodva, Erik az egyik laptopon matatott valamit, Klas és Rebecca az ablak előtt beszélgettek. Torbjörn nem volt sehol. Karin határozottan Erikhez lépett.
– Te, mi ez az egész cirkusz?
– Most engem kérdezel? – nézett fel rá csodálkozva a dán. – Ez a mai nap szerintem nincs is a naptárban. Tudod, mint az Alizban, ez a nap egy naptáron kívüli kurva időhurok, és holnapra már nem is emlékszünk semmire. Alig várom, hogy hazahúzhassak innen a rákba, mondjuk, azt nem sajnálom, hogy a délutáni órám is elmaradt, és hazaküldhettem azt a másik csapat léhűtőt is.
– És hogyhogy Klas és Ibrahim itt van még? – kérdezte gyanakodva Karin.
– Tudod, Karin, a naptáron kívüli napok már csak ilyenek. Nincs semmi különös ebben. A különös az lenne, ha bármi úgy zajlana, mint szokott.
Ekkor Torbjörn lépett méltóságteljesen a terembe, egyik oldalán a megszeppent Angelinával, másik oldalán a fújtató Hugóval. Mindkettőjüket egy kedves gesztus kíséretében betolta a terembe, és fejével biccentve jelezte feléjük, most pedig le kell ülniük. Elcsendesedett a terem, minden szem Torbjörnre szegeződött. Torbjörn elmosolyodott, és határozott léptekkel a pulpitushoz lépett.
– Kérlek titeket, foglaljatok helyet – mondta kedvesen. A kis kompánia lassacskán elhelyezkedett, valahogy most mindenki jó távol ült a másiktól, még Erik sem osont Angelina mellé, aki az egyik hatalmas ablak mellett foglalt helyet, félig egy szalagfüggöny takarásában megbújva. Torbjörn jelentőségteljesen álldogált egy darabig a pulpitusnál, és szemét békésen legeltette a jelenlévőkön. Amikor a feszültség már szinte tetőfokára hágott, halkan megszólalt.
– Nos tehát, van-e valakinek valami kérdése?
Ez nagyon meglepte az egybegyűlteket, egy darabig mindenki némán meredt maga elé.
– Hát én esküszöm, tényleg beszarok! – kiáltott fel ekkor Erik. – Komolyan mondom, sose gondoltam volna, hogy bekerülök egy könyvbe, ami talán még jobb is, mint az Aliz. Angelina álomországban, legyen ez a címe, jó? Torbjörn, te írod?
Senki nem reagált, Torbjörn mosolyogva nézte Eriket.

***

– Ne gúnyolódjatok – mondta szigorúan Lars. – Nekem valóban van egy ötletem.
Minden szem rászegeződött, ám ő nem szólalt meg, csak nézett komoran maga elé, mint aki meditál, vagy valamin mélyen elgondolkodott. Ibrahim elkezdett fészkelődni.
– Ti is látják – kérdezte megtörve a hosszú csendet –, hogy Angeli eltűnik? Hogy Angeli volt a sehol egy pillanatban?
Senki nem figyelt rá, mert Lars most a szavába vágott.
– A tervem tehát a következő, és higgyétek el, ez egy életképes terv. Ugye egyetlen dolgot akarunk, innen kikerülni, így van?
Rebecca szapora mozdulatokkal bólogatott.
– Remek – folytatta Lars –, erre egyetlenegy módunk van, és kérlek, most ne rendüljetek meg.
– Jaj – kiáltott fel Rebecca –, Lars, ez nagyon rosszul hangzik!
– Még nem is mondott semmit, te erjedt szőlőfürt – károgta le Erik –, legalább várd meg a Lars-féle mestertervet, mielőtt előadod a híres jaj-juj magánszámodat!
– Elég legyen! – parancsolta Karin. – Hallgassuk meg Larst, és csak utána tudunk a dologról véleményt formálni.
– Igen, mi hallgatnánk – vágott a szavába vehemensen Erik –, de Lars pajtás most tibeti szerzetest játszik, tudjátok, hetente mond egy fél szót, aztán egy év alatt kikerekedik belőle egy koan.
– Elég már, srácok – bugyborékolta Hugo –, fejezzétek már be, olyanok vagytok, mint a gyerekek.
– Na hiszen! – pillantott rá Rebecca szemrehányóan.
– Tehát a terv a következő, és kérlek, ne botránkozzatok meg.
– Jó, jó ezt már mondtad – intette le türelmetlenül Erik –, most speciel attól botránkozom meg, hogy itt sápítozol, mint egy siratóasszony: „mondom, csak nehogy megbotránkozzatok, én mindjárt mondom a remekbe szabott tervemet, de juj, vigyázzatok, nagyon kemény terv lesz”.
Lars komoran Erikre pillantott, mire a hatalmas férfi végre befogta a száját.
– Van a konyhában egy kivezető cső, egy amolyan csatorna akna. Ezt onnan tudom, hogy egyszer ott voltam, amikor épp tisztították, és mondta az ipse Gunnelnek, hogy ez az utcai csatornába nyílik. Épp akkora, amin egy normális ember átfér – itt hirtelen abbahagyta, mert tekintete Hugóra tévedt, aki maga elé meredve mozdulatlanul ült, kezét hatalmas izgő-mozgó hasán nyugtatva. – Szóval, a többségünk ezen átfér. Csatárláncot alkotva azon ki tudunk jutni.
– Én nem tudok úszni – jajgatott Rebecca –, Lars, egy teli csatornában megfulladunk!
– Nem olyan csatorna, Rebecca. Ebben nem áll a víz, ez csak egy kivezető cső, vagy valami ilyesféle. Feltérképezzük, valakit előreküldünk a derekára kötött kötéllel, és hátha van esély kijutni. Aztán aki nem tud kijönni így – és itt zavartan maga elé nézett –, azért visszajövünk.
– Mondd ki, pajtás, bátran – nézett fel most Hugo –, hogy Hugo nem fog beférni a csőbe, mert Hugónak már a vádlija is teljesen eltömítené a csövet.
– Én nem mondtam ilyet – felelte Lars. – De egyébként, Hugo, tudnod kell, arról, hogy ilyen vagy, csak te tehetsz. Egy kis önfegyelemmel lefogyhatnál. Én is fogytam már, és nem kellett hozzá több, csak fegyelem.
– Mondod ezt te, aki arra képtelen vagy, hogy a kedvünkért ne hottentotta nyelven számolj – vette védelmébe Hugót Erik. – Lars, a te fegyelmed csak a te kereteid közt érvényes fegyelem, ugye tudod?
– És milyen hosszú az a csatorna? – kérdezte most halkan Therese.

***

– Szóval, Lars – fordult a mostanra már úgy-ahogy megnyugodott férfi felé a rektor –, miből gondolod, hogy az urak nem hivatásos rovarirtók?
– Most tényleg erről akarunk beszélgetni? – kérdezte komoran Lars. – Hát nem mindegy? Ez az egész nap a feje tetején áll, semmi sem az, aminek látszik, mert minden, ami itt zajlik, csak a te őrült mesterkedésed, hogy kiéld a beteges perverziódat! Mit tudom én, kik ezek a színészek, akiket idehívtál, hogy hitelesítsd a fogva tartásunkat, de egyről biztosíthatlak, amint innen kiszabadultam, feljelentelek. Az ember nem tehet meg mindent csak azért, mert azt hiszi, megteheti.
– Rendben, de én még mindig arra várom a választ, hogy miből gondolod, hogy az urak lent nem hivatásos rovarirtók.
Mostanra elmúlt a vérfagyasztó visításba elegyedett szirénahang, és a helyét átvette valami monoton zúgás, mintha egy nagy teljesítményű kompresszor működne lent valahol.
– Istenem, Torbjörn, mit számít ez? – meredt maga elé fáradtan Lars. – Onnan gondolom, hogy egy rovarirtó nem néz ki úgy, mint egy pantomimművész, aki fehér ruhába bújt. Tudod, mit gondolok? – nézett most egyenesen szembe az öreggel a komor férfi. – Azt gondolom, ezek mind megbízott statiszták, színészek, felvesznek egy maskarát, és eljátsszák ezt a szarságot, és mellesleg ők voltak a katonák is.
– Milyen katonák? – kérdezte ijedten Rebecca. – Voltak katonák is, nem csak a vegyi dolgozók?
– Édes istenem – sóhajtotta Erik –, mikor lesz már ennek a napnak vége?
– Éjfélkor – vágta rá Hugo –, öregem, mondtam már, az éjfél itt, az ágyban a reggel hét.
Ibrahim a kezébe temette az arcát. Torbjörn azonban nem tágított.
– Tehát azt mondod, színészek?
– Igen, azt.
– És mi a különbség színész és igazi rovarirtó közt, ezt el tudod nekem mondani?
– Hogy az igazi rovarirtó rovarokat irt, a színész meg csak színészkedik.
– Helyes. Honnan tudhatjuk, hogy az igazi rovarirtó valóban rovarokat irt, és nem csak színészkedik?
Lars Erikre nézett, és szemében végtelen kétségbeesés tükröződött.
– Onnan, Torbjörn – sietett a segítségére Erik –, hogy a rovarirtó jön, kifújja a vegyszert, és a rovarok megdöglenek, onnan. Ám a színész tartályában csak sűrített levegő van, kifújja a sarokba, és a csótány szemberöhögi, hát onnan.
– Tehát te az eredmény felől közelíted meg a dolgokat – fordult most felé meglepő kedvességgel a rektor. – És mi van akkor, édes fiam, ha színész tartályában is vegyszer van, és azt fújja a sarokba, jóllehet ő csak színész, és csak eljátssza a rovarirtót, s holnap már mást játszik, mondjuk ő lesz Hamlet – nos, akkor színész, vagy rovarirtó?
Rebecca zavartan pislogva nézegetett egyik emberről a másikra, és próbálta megérteni, most tulajdonképpen miről is folyik a beszélgetés, de nem sikerült neki ezt a maga teljességében megragadni, ezért úgy döntött, inkább hozzászól a témához:
– Jaj, Erik, olyan buta vagy! – legyintett kézfejével a dán felé. – Hát ez egyszerű. Aki rovart irt, az rovarirtó, függetlenül attól, hogy színész, vagy nem. Ugye, Torbjörn?
Torbjörn rá se hederített, hanem Erikhez intézve a szavakat folytatta:
– Tehát vegyünk egy színészt. Tegnap ő volt Tartuffe, holnap ő lesz Hamlet. És ma felkérem arra, játsszon rovarirtót, és adok neki egy tartályt igazi irtószerrel: nos, rovarirtó ő, vagy sem?
Erik úgy nézett Torbjörnre, mintha épp most látna meg egy repülő rózsaszín zsiráfot az égen. Aztán kis hatásszünet után megszólalt:
– Te, Torbjörn, ezt gyakoroltad? Most frankón kérdezem, tehát így beálltál reggel a fürdőszobatükör elé, bekented borotvahabbal a pofád, és elkezded mondani a tükörbe: „Nos, ha a rovarirtó maga Hamlet, ám van valós vegyszere, mondhatjuk-e rá, hogy tegnap ő volt Tartuffe?” Mert ez, komolyan mondom, mestermunka, így csűrni-csavarni a szót, ennyi faszságot, már megbocsáss, összehordani, és olyan komoly képpel mondani, hogy az ember tényleg elgondolkozik: no, most akkor hogy is van ezzel a rovarirtóval? Hamlet, vagy Tartuffe? Torbjörn, komolyan kérdezem, erre te így felkészültél?
Torbjörn mosolyogva hallgatta Erik kirohanását, aztán, amikor az erőtlenül hátradőlt a kanapén, amin Karinnal és Hugóval osztoztak, mélyen a szemébe nézett, és újra feltette a kérdést:
– Ami önmagában nem az, ami, de hitelesen előadja, hogy az, akkor azzá válik?
– Baszd meg! – rikkantotta Erik. – És képes még fokozni, értitek? – s itt a körbenézett a többieken. – Ilyet még nem pipáltam: tehát ha valaki az, aki, de igazából nem az, akkor mondhatjuk-e rá, hogy az? Remek kérdés, Torbjörn, de megbocsáss, én erre nem tudok neked felelni.
Klas szólalt meg az egyik kicsit hátrébb lévő fotelből.
– Nem, nem mondhatjuk rá. Mert nem a funkció számít, igazából nem ez a titok.
– Nagyon helyes – csapta össze a tenyerét az öreg. – Ez a helyes válasz! Tehát, Erik, ha egy nap találkozol egy bűn ronda férfival, akinek szőrvirág nő az állából, és állandóan káromkodik, mint egy mocskos szájú kocsis, és még Eriknek is hívják, akkor azt fogod mondani rá, „én”?
Többen kuncogni kezdtek a teremben. Erik ledöbbent. Torbjörn sosem gúnyolódott, ezért ez most nagyon váratlanul érte, rá ez a hangvétel egyáltalán nem volt jellemző. Ám azért sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, és úgy válaszolt, mintha fel sem venné a sértést:
– Nem, nem mondanám rá, mert én én vagyok.
– No de ezt kérdezem, épp ezt – kiáltotta Torbjörn –, hogy mitől pont te vagy az az én!
– Ezt kérdezted? – vakarózott idegesen Rebecca. – Nem a színészetről kérdezted, hogy mi a különbség egy színész és egy rovarirtó közt?
– Édes istenem, irgalmazz! – sóhajtott Hugo. – Öregem, ezt kénytelen leszek leírni, miután felébredtem.

***

Klas az ablakhoz lépett.
– Igen – tette hozzá –, mehetnénk, csakhogy van még itt egy fontos kérdés – azzal Torbjörn felé fordult. – Az a kérdés, hogy vajon ha innen kiszabadulunk, akkor ott kint lesz-e bármi, mert ha jól megfigyelitek, ezen múlik minden. Vegyünk egy gépet, amin akarok végezni egy rebootot. No de ezt én honnan akarhatom, a gépből? Nem, csak azon túlról. Igen ám, de ahhoz, hogy ezt akarjam, kell egy gép a fejemben, amelyik akarja ezt a rebootot. Csakhogy ez a bennem lévő gép, ami a fejemben lakik, szintén nem akarhat semmit egy azon túli rendszer akarata nélkül. No és a kérdés az, van-e kapcsolat a kintivel, azaz a gép és az agyam kapcsolatban áll-e egymással a kezem által? És erre Ibrahim volt a válasz, ha ezt megfejtjük, azonnal tudjuk, van-e olyan, hogy kint.
Erik kinyitotta a szemét.
– Te, neked is adott abból a zöld cuccból? Figyu, Klas, nem akarom tudni, mi az, de finom holmi, az már biztos. Ibrahim, ezt otthon gyúrjátok skorpiónyálból és bolondgombák spóráiból? És hogy hoztad át a határon, a seggedben?
– Hagyd már abba – szólalt meg most Hugo –, fejezd már be, Erik. Te figyelj, haver, ez sehova nem vezet. Ez egy álom, érted már? És te egy álomalak vagy, aki azt álmodja, hogy ő Erik. És ha itt dühöngsz állandóan, akkor majd izzadtan ébredsz. Hé, öcsi, nyugodj le, majd egy nap azt tapasztalod: jé, egy párna, egy paplan, nocsak, milyen intézet? Sosem volt, és nem is kell ezért se visszamenni, se kiszabadulni.
– Igen ám – vette vissza a szót komolyan Klas –, igen ám, de ez nem olyan álom, mint amire gondolsz, Hugo. Ez egy kollektív olyan álom, amit azzal teremtünk, hogy egymást megerősítjük benne. Ez inkább egy online játék, ha egy kiszáll, attól még a játék megy tovább, sőt ha mindenki kiszáll, akkor is. Ám ha a központban lekapcsolják a szervert, te ott fogsz ülni kvázi a gépben játék nélkül. Tehát kikapcsolják, Hugo, az álmot, de te nem ébredtél föl, na, ez milyen!
– Ó, haver – gondolkodott el Hugo – az para, de ilyen nincs.
– De van – felelte Torbjörn kedvesen – van, Hugo, sajnos az a helyzet, hogy épp ez ellen harcolunk, hogy ez megtörténjen. Megy a film, de én elunom, és megállítom a lejátszóban. Jaj, de borzasztó, minden szereplő megmerevedett, és mint szegény légy a borostyánba kövült!

***

A jövő az a kezdet, a jövő nem a vég, a jövő az, ahonnan ez a vízió létrejött. És ha beengeded önmagadba, akkor hidd el, megtapasztalod, hogy a jövő a végtelen, és nem a múlt. A te jövőd a jövődben van, ezt ugye nem kell neked magyaráznom, de gyökereid sem a múltban vannak, hanem azok is a jövőben. Ha ezt megérted, ha az összes képzetet, ami eddig a múlthoz kötődött a szívedben, áthelyezed a jövőbe, kigyúlnak a fények. A múlt álom, a múlt nincs, a múlt a sosem megtörtént dolgok súlyos keresztje, amit addig cipelsz a válladon, amíg hiszel benne. Múltja csak annak van, aki hátrál. Amint megfordulsz, a jövő lesz a múlt, és a múlt az csak egy tolóerő lesz. Valamiből, ami a tekintetedet eddig fogva tartotta, sugárhajtású motor lesz, de ehhez az kell, hogy most hátat fordíts neki. Mondd azt, nem történt meg soha, és nem vagyok hajlandó egy délibábot bámulni egész úton, miközben hátrálok egy meredek ösvényen.

***

S akkor most hadd szóljak hozzád egy kicsit, hozzád, aki úgy érzed, kívül maradtál az egész történeten, mi több, talán icipici bosszúságot is érzel most a szívedben, mert úgy véled, a történet nem futott ki sehová, nincs a végén sem magyarázat, sem furmányos csavar, ami mindennek értelmet adhatna. De ne gondold ezt, biztos lehetsz benne ugyanis, ha így gondolkodsz, teljesen fölöslegesen tetted meg velem ezt a nagy utat. Mondtam, varázsport szórtam az italodba, és ez hatni fog, majd meglátod. Mellesleg a történetet is méltó módon befejezzük, hisz a jó befejezés legalább van olyan fontos, mint a jó kezdés, sőt ha igazán ügyes az ember, a kettőt elég nehéz megkülönböztetni. Mi most épp erre törekszünk, úgyhogy csak lazulj el, bogaram, adj magadnak egy kis időt, amikor elengedsz mindent. De tényleg mindent. Tehát mielőtt most tovább olvasod ezt az izgalmas, és téged felpezsdítő könyvet, egy pillanatra hunyd majd le a szemed, és mondd azt magadban, oké, mi bajom lehet, most elengedek mindent egy félóra erejéig, elfelejtem ki vagyok, hol vagyok, nem gondolok a napi teendőimre, sem a gyomorpanaszaimra, nem gondolok semmire, csak átadom magam azoknak a soroknak, amik a szemem előtt sorakoznak majd, és utat engedek értelmüknek, hogy úgy hassanak át engem, mint szivacsot a tengervíz. Átadom magam ennek a hullámnak, és megnézem, mit eredményez, hova sodor ki engem, csak mert egész egyszerűen most egy kicsit megengedem magamnak, hogy kontroll nélkül felfeküdjek erre az áramlatra. Semmi bajom nem származik ebből, és ha nincs értelem a végén, akkor kihajítom az egészet kukába, sőt, még rá is köphetek, ha akarok. Oda se neki! Ám lehet, hogy történik bennem valami. Egy blokk feloldódik, ebben a lágy ringatózó odaadásban megpattan bennem egy eddig valamit feszesen tartó buborék, és végre valahára az édes áramlat elöntheti a lényem, ami talán felemel, talán megtölt, talán csak egyszerűen felpezsdít, de mindenesetre kiránt abból a merev gipszkarton létből, amibe a biztonságom okán befalaztam magam. Engedd meg, hogy táncba vigyelek, csak egy lágy keringő, aztán visszatérhetsz a gyomorfájásodhoz, a napi problémáidhoz, és azokhoz a komor, súlyos gondolatokhoz – s legfőképp a téged meghatározó keretekhez. Nos, szabad egy táncra? Hunyd be, kedvesem, egy pillanatra a szemed, és mondd ki: szabad.”