Anywhere out of the world

Szeretem Baudelaire-t, egészen gimnazista korom óta, az Egy dög című verse az egyik legkedvesebb versem a világirodalomban. Azt nem tudom, tudjátok-e, ő írt afféle egyperceseket is, ahogy akkoriban ő nevezte, „kis költeményeket prózában”, melyeket A fájó Párizs (Le spleen de Paris) cím alatt jelentetett meg 1869-ben Franciaországban. Ebből mutatnék be nektek öt kis gyöngyszemet, amelyeket akár én is írhattam volna, olyan igaznak gondolok. Remélem, elnyeri a ti tetszéseteket is, és ezt a fantasztikus, bátor költőt egy kicsit más oldaláról is megismerteti veletek. Műveit kortársának, Jean Béraud-nak a korabeli párizsi hangulatot visszaadó festményeivel illusztráltam.

***

Charles Baudelaire:

Üssük le a szegényeket

Két héten át a szobámba zárkóztam, és akkoriban divatos könyvekkel vettem körül magamat, (tizenhat vagy tizenhét esztendeje lehetett); olyan könyvekkel, melyek annak a rendjét-módját fejtegetik, hogy miképpen lehet a szegény népet huszonnégy óra alatt boldoggá, bölccsé és gazdaggá tenni. Emésztettem hát – akarom mondani nyeltem – sok-sok keserves szellemi termékét ezeknek a közjólét vállalkozóknak – azokét, akik a sok-sok szegénynek azt tanácsolják, hogy váljanak rabszolgákká, és azokét, akik azt képzeltetik velük, hogy valamennyien trónjavesztett királyok. – Nem meglepő tehát, hogy olyan lelkiállapotba kerültem, amely a szédüléssel vagy a hülyeséggel szomszédos.

Úgy tetszett mégis, hogy értelmem mélyére zárva, homályos csíráját éreztem egy eszmének, amely magasabb rendű mindannál a vénasszony-formulánál, aminek a gyűjteményét az imént átfutottam. Ez azonban csak egy eszmének az eszméje volt, végtelenül bizonytalan valami.

És nagyon szomjaztam, hát elmentem hazulról. Mert a szenvedélyes vonzódás a rossz olvasmányokhoz velük arányos szükségérzetet kelt szabad levegőre és frissítőkre.

Amikor épp be akartam lépni egy söntésbe, egy koldus nyújtotta felém a kalapját, olyan feledhetetlen tekintettel, hogy az trónokat döntene, ha az anyagot szellem mozgatná, és ha egy delejező tekintet képes volna a szőlőfürtöket megérlelni.

Ugyanakkor egy hangot hallottam, mely a fülembe susogott, hangot, amelyre határozottan ráismertem; egy jó Angyalnak vagy egy jó Démonnak a hangja volt, aki mindenüvé elkísér. Ha Szókratésznek megvolt a maga jó Démona, miért ne lehetne nekem őrangyalom, és miért ne érhetne engem a kitüntetés, mint Szókratészt, hogy az elmebajomról írást kapok, amelyet az éleselméjű Lélut és a jól tájékozott Baillarger ír alá?

Szókratész Démona és az enyém közt az a nagy különbség, hogy a Szókratészé csak akkor nyilatkozott meg neki, amikor tiltani, figyelmeztetni, amikor akadályozni akart, és hogy az enyém tanácsolni, sugallni, rábeszélni méltóztatik. Annak a szegény Szókratésznak csak tilalmazó Démona volt; az enyém nagy állító, az enyém cselekvő Démon, harci Démon.

Nos, a hang ezt súgta felém: – Csak az egyenlő másvalakivel, aki bebizonyítja, és csak az méltó a szabadságra, aki meg tudja hódítani.

Rögtön nekiugrottam a koldusomnak. Egyetlen ökölcsapás a szemére: az egy másodperc alatt labdányira dagadt. Miközben ki akartam verni két fogát, beszakadt a körmöm; s mivel az aggastyánt gyorsan leütni nem éreztem elég erősnek magamat, hiszen törékenynek születtem, és csak kevés gyakorlatom van az ökölvívásban, fél kezemmel megragadtam a kabátja gallérjánál, a másikkal pedig a torkának estem, és fejét kezdtem hatalmasan nekiverni egy falnak. Meg kell vallanom, egy pillantással előzetesen szemügyre vettem a környéket, és meggyőződtem róla, hogy ezen a kültelki, elhagyott tájon jó időre minden rendőri hatáskörön kívül maradok.

Ezután egy hátba rúgással, mely elég erős volt, hogy eltörje a lapockáját, leterítettem a hatvanéves, elgyöngült öreget, felragadtam egy vastag ágat, mely a földön hányódott, és verni kezdtem, olyan konokon, ahogy a szakácsok puhítják a bifszteket.

Egyszerre csak – ó, csoda! ó gyönyörűsége a filozófusnak, mely igazolja elmélete kiválóságát! – azt láttam, hogy ez az öreg csontváz, olyan energiával, amekkorát ilyen különlegesen tönkrement gépezettől sohasem vártam volna, visszafordul, és olyan gyűlölködő tekintettel, amelyet jó előjelnek éreztem, a rozoga betyár rám vetette magát, dagadtra püfölte a két szememet, és kegyetlenül elnáspángolt a saját husángommal. – Erélyes gyógymódommal tehát visszaadtam neki a büszkeséget és az életet.

Akkor aztán kézzel-lábbal igyekeztem megértetni vele, hogy a vitánkat mintegy lezártnak tekintem, és elégedetten, mint egy sztoikus bölcselő feltápászkodtam, és így szóltam hozzá: – Uram, ön egyenrangú velem! tiszteljen meg azzal, hogy megfelezi az erszényemet; és ha csakugyan emberbarát, jusson eszébe, hogy embertársaival szemben, valahányszor alamizsnát kérnek öntől, ugyanazt az elméletet kell alkalmaznia, amelyet volt fájdalmam kipróbálni az ön hátán.

Esküdött rá, hogy megértette a teóriámat, és hogy tanácsomat követni fogja.

A gáláns lövész

Ahogy a hintó áthaladt a ligeten, a férfi megállította egy lövölde közelében; néhány lövést, mondta, örömest leadna, hogy ölje az időt. Ölni ezt a szörnyeteget: nem legszokványosabb és nem legjogosabb foglalkozása-e ez mindenkinek? – És udvariasan kezét nyújtotta a drága, gyönyörűséges és gyalázatos nőnek, a rejtélyes asszonynak, akinek annyi kéjjel, annyi fájdalommal és talán lángelméjének jókora részével is adósa.

Néhány golyó a kitűzött céltól messze csapott be; sőt, az egyik a tetőbe fúródott; s ahogy a bűbájos teremtés, férje ügyetlenségén mulatva, bolondul felkacagott, a férfi ingerülten feléje fordult, és így szólt: – Figyelje meg azt a bábut, ott, jobb elől, olyan fent hordja az orrát, és olyan fennkölt pofát vág. Nos! drága angyal, elképzelem, hogy az maga. – És szemét lehunyta, és meghúzta a ravaszt. A bábut egyszerűen lenyakazta a golyó.

A férfi akkor meghajolt kedves, gyönyörűséges, gyalázatos asszony, kikerülhetetlen és könyörtelen Múzsája felé és tiszteletteljesen kezet csókolva hozzátette: – Ah! drága angyalom, mennyire köszönöm magának az ügyességemet!

A tömeg

Nem adatott meg mindenkinek, hogy megmártakozhassék a sokaság fürdejében: a tömeget élvezni művészet; és az emberi faj rovására csak az tobzódhat így az életerőben, akibe már bölcsejében belélehelte egy tündér, hogy vonzódjék a maskarádéhoz és az álarcához, gyűlölje az otthonát, és hogy szenvedélye legyen az utazás.

Sokaság, magányosság: azonos és cserélhető fogalmak a teremtő és termékeny költő szótárában. Aki nem képes benépesíteni a magányát, az a sürgő-forgó tömegben sem lehet egyedül.

A költőnek megvan az a páratlan előnye, hogy tetszése szerint lehet saját maga vagy más ember. Amikor csak akarja, tetszése szerint behatol bármely személyiségbe, ahogy a bolygó lelkek, melyek testet keresnek. Egyes-egyedül őneki: üres minden; és ha bizonyos helyek látszólag csukva maradnak előtte, az csak azért van, mert nem tartja érdemesnek, hogy odalátogasson.

A sétáló, aki magányosan tűnődik, sajátságos mámort szív ebből az egyetemes közösségből. Aki könnyen házasodik a tömeggel, az jól ismeri a lázas örömöket, melyeket örökre elveszít az önző, aki csukva van, mint egy koffer, és a rest, aki puhányként magába vonul. A költő sajátjaként vesz igénybe minden hivatást, minden örömöt és minden nyomorúságot, mellyel az alkalom kínálja.

Amit az emberek szerelemnek mondanak, nagyon kicsi, nagyon szűk körű és nagyon gyenge ahhoz a mondhatatlan orgiához, a léleknek ahhoz a szent prostitúciójához képest, amely a maga teljességében adja magát, költészetét és szeretetét, annak, ami váratlanul jelentkezik, az ismeretlennek, amely elhalad előtte.

Akárcsak ostoba gőgjük alázásául is jó megtanítani néha a világ boldogait, hogy vannak magasabb rendű, nagyobb és finomultabb boldogságok, mint amilyen az övék. Valamit kétségtelenül ismernek ebből a titokzatos mámorból a gyarmatok alapítói, a népek pásztorai, a világ végére számkivetett misszionárius papok; és a nagy család kebelében, melyet a géniuszuk teremtett, néha alighanem nevetniük kell azokon, akik siránkoznak hányatott sorsukon, és szűzies életükön.

Az ablakok

Aki kívülről néz be egy nyitott ablakon, sohasem lát annyit, mint aki csukott ablakot néz. Nincs mélyebb, titokzatosabb, termékenyebb, homályosabb és káprázatosabb dolog, mint egy gyertyafényes ablak. Amit napvilágnál láthatunk, mindig kevésbé érdekes, mint ami egy ablaktábla mögött történik. Abban a fekete vagy ragyogó lyukban él az élet, álmodik az élet, szenved az élet.

A tetők hullámain túl egy érett, már ráncos, szegény asszonyt pillantottam meg. Mindig valami felé hajlik, és nem jár ki sohasem. Arcából, ruhájából, mozgásából csaknem semmiből újra felépítettem e nő történetét vagy inkább legendáját, és néha sírva elmesélem magamnak.

Lett volna szegény és öreg férfi, az övét éppoly könnyen felépítettem volna.

És lefekszem, büszkén, hogy én úgy éltem és szenvedtem másokban, ahogy saját magamban.
Talán azt mondják rám: – Biztos vagy benne, hogy ez a legenda az igazi? – Mit érdekel, hogy mi lehet a rajtam kívüli valóság, ha segített élnem, éreznem, hogy vagyok, és hogy mi vagyok?

Bárhová, csak kívül a világon (Anywhere out of the world)

Kórház ez az élet, s minden betegét az a vágy tartja megszállva, hogy cserélje az ágyát. Ez tűrné a gyötrelmeit a kályha előtt, amaz azt hiszi, hogy az ablaknál meggyógyulna.

Nekem úgy tetszik: mindig jól erezném magam ott, ahol nem, vagyok; és erről a költözési lázról folyton vitázom lelkemmel.

– Mondd, lelkem, szegény, meggémberedett lelkem, mit szólnál hozzá, ha Lisszabonban laknánk? Ott jó meleg lehet, és te megint vidám lennél, mint egy gyík. Ez a város vízparton fekszik; azt mondják, márványból épült, és hogy lakossága annyira gyűlöli a növényzetet, hogy minden fát kiszaggat. Nos, ez a táj megfelel az ízlésednek; táj, amely fényből és ásványból épült, és vízből, hogy tükrözze őket!

A lelkem nem válaszolt.

– Mivel annyira szereted a nyugalmat s benne a mozgás színjátékát, átköltöznél velem Hollandiába, erre a boldogító földre? Talán elszórakoztatnia az a vidék, képmását gyakran csodáltad múzeumokban. Mit szólnál Rotterdamhoz, te, aki szereted az árbocerdőket, és hogy hajók horganyozzanak a házak tövében?

A lelkem néma marad.

– Jobban vonz talán Batávia mosolya? Ott egyébként keveredve találnák az európai szellemet a tropikus szépséggel.

Egyetlen szó sem . . . Meghalt volna a lelkem?

– Annyira megdermedtél tehát, hogy csak a szerencsétlenségekben tetszelegsz? Ha így van, meneküljünk azokba az országokba, melyek a halál képmásai. – Átérzem ügyünket, szegény lélek! Torneóba vitetjük a málháinkat. Menjünk még messzebb, legtávolibb vontjára a Balti tengernek; még messzebb az élettől, ha lehetséges; rendezkedjünk be a Sarkon. Ott csak ferdén horzsolja a földet a nap, s a fény meg az éjszaka lassú cserélődése elnyomja a változatosságot és fokozza az egyhangúságot, ezt a fél semmit. Ott hosszú homály-fürdőket vehetünk, miközben, szórakoztatásunkra, az északi fény időnként felénk küldi rózsaszín kévéit, mint visszfényét a Pokol tűzijátékának!

Végre kirobban a lelkem, és, okosan, azt kiáltja:

– Mindegy, hová! mindegy, hová! csak kívül legyen a világon!

(Szabó Lőrinc fordítása)