Átlépés

Köszönettel kell kezdenem az újévet, nem is akármilyennel. Azonban ennek története van, amit most úgy osztok meg, hogy kerülve minden konkrétumot, bárki a maga életében felfedezhesse ugyanezt, talán egy kicsit könnyedebben megtéve ezt a fontos lépést, mint ahogy nekem sikerült. Aki látta a Truman Show-t, az tudja, hogy Truman úgy tud kiszabadulni az őt körülvevő álvalóságból, ha a saját félelmeit legyőzve hajóra száll, és minden akadályozó tényező ellenére elhajózik a valóságának széléig. Elképzelni sem tudtam, mindez mit jelenthet az én életemben, amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam egy drámai eseménysor révén, melynek kezdete hónapokkal ezelőttre tehető, s aminek során persze megint egyáltalán nem úgy történtek a dolgok, ahogy erre számítottam. Talán épp ezért kellett megélnem azt az iszonyatos hánykolódást, ami során sokszor azt éreztem, elsüllyedek, s minden fontos felismerést elveszítek, amit nagy nehezen megszereztem a hosszú és fárasztó utam során.

Már nagyon régóta éreztem a szorítást, a megrekedtséget, a mozgásképtelenséget az életemben, azaz azt, hogy hiába minden bennem szunnyadó tettvágy és erő, egy ideje képtelen vagyok szabadon mozogni a világomban, nem találom benne a helyem: kirekeszt, miközben egyre jobban magamba zár ez a közeg. Rám nem igazán jellemzően egyre jobban bezárkóztam, miközben préselt tovább a valóság – hosszú évekig tartó, igen lassú folyamat során –, ami hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra most év végén elért egy olyan pontot, amikor a mozdulatlanság konkrét fizikai módon testet is öltött. S nem csupán fizikailag, hanem mentálisan is sóbálvánnyá váltam ekkor: egész egyszerűen képtelen voltam gondolkodni, tényleg csak feküdtem, mint egy darab kő, miközben azt éreztem, húz egy erő egy irányba, ahová én nem akarok menni. Utólag nagyon könnyen lehet társítani az érzést ahhoz, ahogy elképzeli az ember, mit élhet át a magzat az első valós tolófájás során. Bamm! – hirtelen egy taszítás és mozdulni sem tudtam, felerősítve bennem ezzel mindent, amit eddig e téren már eddig is megéltem. Aztán egy kis megkönnyebbülés következett – már-már azt hittem, csak egy múló állapottal volt dolgom –, de jött megint nagyon váratlanul, szinte derült égből villámcsapásként egy kisebb szünet után az újabb préselés, nyomás, csakhogy most intenzívebben és engem még jobban leterítve. Tehetetlenség, egyfajta teljes összeszorítottság-érzés, most már valós és irgalmatlan fizikai fájdalom és félelem kísérte ezt a második menetet – ha nevezhetem így. S megtörtént, amitől mindig is a legjobban tartottam: elkezdtek velem történni az események anélkül, hogy irányítani tudtam volna őket. Menni kellett váratlanul, fejvesztve, jeges rémülettel a szívemben, ami egyelőre még csak arra irányult, hogy jaj, csak maradjon minden a régiben, nehogy most ez az esemény megzavarja a megszokott menetét az életemnek. Aztán ez az előre lökő erő, akár egy tarajos hullám vissza is húzott a látszólagos nyugalom állapotába, ám most már sajnos a víz alá kerültem: teltek-múltak a napok, a fájdalom és a félelem egyre csak nőtt, a tehetetlenségem már odáig fajult, hogy nem tudtam megszólalni, kapkodtam a levegő után. S ez az állapot csak nem akart múlni, de aztán nagy nehezen megint teljesen elcsitultak a hullámok, és ki tudtam végre dugni a fejem a víz alól, csakhogy most már tudtam, ennek nincs ezzel vége. A félelem a következő sorsszerű hullámtól már bennem maradt. S szinte napra pontosan az újabb pihenő után már nem csak fent, hanem lent is éreztem a rémes fájdalmat, a nyomást és igen, jött az újabb préselés, a fájdalom, a mozdulatlanság – és most már vele együtt a düh. Végtelen düh kerített hatalmába, mint mikor az ember egy démont enged ki a torkán; no ekkor már el is szakadt a cérnám, és a legnagyobb fájdalom közepette szinte kiabálva meg tudtam fogalmazni végre, mit érzek: eljutottam a valóságom széléig, számomra innen nincs tovább! Semerre! Game over – ezt éreztem, de úgy, mint még soha az életemben. Alig tudtam beszélni a fájdalomtól, de ezt még képes voltam kikiabálni és végre valóban, száz százalékig meg is élni. Mert tényleg ott álltam a falnál – holott ezt eleddig elképzelni sem tudtam, azt meg végképp sosem hittem volna, hogy mindez így történik meg.

Majd ezután, mint aki kiköpött valami undorítót magából, fáradtan átadtam magam az eseményeknek szinte már önkívületi állapotban – és megtörtént a csoda, megjelentek a fizikai síkon a segítők! Ekkor ezt még nem láttam így át, csak megint menni kellett váratlanul, most már ráadásul egyedül, azonban végre az egyik kéz úgyszólván megrántott és lökött kedvesen tovább a másik kézbe. Minden pillanatok alatt történt, és egyszer csak ott álltam egy elágazás előtt: nekem kellett hirtelen eldöntenem, melyik utat választom. Ösztönösen a látszólag nehezebbet választottam, de ez csak azért sikerült, mert igazi, nem átvitt értelemben vett, hanem fizikailag megnyilvánuló – egyelőre nincs rá jobb szó – angyali segítő tette fel a kérdést, valami általam eddig nem tapasztalt olyan csodás módon, hogy a döntésemet valóban én magam hozhattam meg, a magam módján mérlegelve, irányítás nélkül. Ennek ellenére, vagy inkább épp ezért mégiscsak neki köszönhetem, hogy végül is ott helyben lépni tudtam egyet, átlépve saját nevetségesen hisztiző és félő fizikai árnyékomat.

No és ekkor jött a java, egyrészt minden másodpercek alatt történt, és hát – ahogy ezt nekem bölcs barátom réges-rég megjósolta – a dolog igencsak fájdalmas és véres volt. Kicsit összemosódtak utólag a fejemben az események, de a folyamat során egyszer csak megtörtént a katarzis: az „egy hajszálon múlt” és „lám, jól döntöttél”- misztikus élmény feletti öröm. S ezután a fájdalom, hiába volt minden eddigi átélt fájdalmamat elsöprő, már számomra annak a jele volt, hogy valaminek vége lett. És valóban, ahogy lassan enyhül a zsigeri fájdalom, úgy veszi át a helyét valami furcsa élmény, ami még számomra is új érzés. Végre van körülöttem tér, aminek a hiányát évek óta megéltem. Azt érzem, lassan lehet majd újra mozogni! Nincs bennem félelem, valahova elszállt, sehol nem találom a szívemben azt a régi, állandóan tompán nyomasztó szorongást. Kiköptem, szó szerint. Megváltozott a külvilág és az énem viszonya, egy újfajta energia, mint egy örvény vesz körül és érzem, ahogy áramlik és hamarosan segít felfedezni azt az újat, ahová végső soron kerültem. Most még nem látom tisztán, de érzem, mint a hegyi levegőt érzi az ember a városi szmog után: olyan minden körülöttem és legfőképp bennem. Egyszer azt mondta a barátom, lesz idő, mikor ujjongva körbeugrálom majd a szobát, kiáltozva önfeledten, hogy szabad vagyok. Még ugrálni azért nincs kedvem, de a határán vagyok ennek, bevallom. Csak hát azért kis idő kell ahhoz, hogy pontosan megértsem, mi is történt velem november elseje és december huszonegyedike között. Aznap jöttem haza – konkrét és átvitt értelemben is, azt hiszem.

S mindezt miért írtam így le? Mert az eset több, nagyon fontos tanulsággal szolgál számodra is, aki biztosan ugyanígy át fogsz ezen a folyamaton menni, ha ezt választod. Az egyik és legfontosabb, hogy mindaz, amire oly sokan várnak (nevezzük akár dimenzióváltásnak, felemelkedésnek vagy újjászületésnek) egy, a hétköznapi történések menetébe logikusan és könnyedén beleilleszkedő esemény során ölt majd testet. Bármilyen váratlan lesz majd a történés kezdete, de egy teljesen mindennapos emberi szituáció képét ölti majd, ráadásul szépen illeszkedve az időfonalba. Első ránézésre semmi köze nem lesz bármiféle „dimenzióugráshoz”. De ez logikus is, gondoljunk megint csak a megszülető magzatra: amikor a magzatburok megreped, a születendő csecsemő értelmezésében ez nem a magzatburok megrepedése lesz, hanem az ő észleleti síkján egy váratlan, de a világán belül nyilvánvalóan értelmezhető esemény! Ahogy a magzatburok megrepedése és az első tolófájás közti vajúdás is egy, a saját kis létében értelmet nyerő állapot lesz, kényelmetlen, kellemetlen, de az ő életében a szülőszoba valóságától még fényévekre zajló. S amikor elindul a szülőcsatornában, száz százalékig biztos, hogy semmit, ami vele történik nem társít a születéshez, a világrajövetelhez, hanem a már általa megtapasztalt jelenségek sorában helyez el. Persze a példa csak megmutat valamit, de most már többedszer megtapasztaltam, hogy mindaz, ami e téren történik, a mostani valóságomban mindig logikusan illeszkedik az abban szereplő többi elemhez, még ha a történés lényege nem is e valóság falai közt zajlik. Gondoljunk megint a Truman Show-ra: Truman azt éli meg a film végén, hogy viharba került a tengeren, holott ez ebben a formában így egyáltalán nem igaz, hisz a tenger sem valóságos, és a vihar sem az, aminek onnan látszik. Azonban ha ezt nem így élné meg, akkor csak képzeletben s nem igaziból hajózna az illúzió határáig, és így kiszabadulni sem tudna onnan. Tehát az első számú tanulság: a felemelkedés a leghétköznapibb krízisben ölt majd számodra testet.

S ebből fakad a második fontos tanulság: ez krízis lesz. Miért kell feltétlen egy krízis az átlépéshez? Mert ez törvény, ha körülnézünk csak a saját világunkban, láthatjuk: minden valós átalakulás az átalakuló tudat számára hatalmas megrázkódtatással jár. Aki ezt meg kívánja úszni, nem tör ki a tojásból, bábból, magzatburokból. Nincs katarzis krízis nélkül, s minden alakváltás katartikus folyamat. Nos, és a magam tapasztalatából kiindulva ez a krízis a következő jellemzőkkel bír: hosszú folyamat előzi meg, aminek betetőződése az az intenzív krízis, ami – most úgy látom – fizikai síkon is testet ölt. Azaz nem lehet megúszni fizikai fájdalom és félelem, illetve e kettőn való felülemelkedés nélkül. (Gondoljunk csak Jézusra!) Mindenképpen olyan élethelyzet lesz, amikor rángatást és sodródást él meg az, aki ezen keresztül megy, és lesz egy pont, ahol kibukik belőle a felismerés, hogy itt a vége – és akkor már nem áll ellen a folyamatnak, ami kezdetben szintén, azt hiszem, törvényszerű ellenállás.

És el is érkeztünk a harmadik, legfontosabb tanulsághoz: a folyamat során végig ott vannak a segítők, eleinte alig érezhetően, ám a végére saját alakjukban megnyilvánulva. Végig éreztem az engem közrefogó figyelmet és a következőket állapítottam meg a „szülőszobában” lévő segítőkről: nem erőltetnek semmit, de folyamatosan figyelik, hogyan haladsz ezen a nehéz úton. Mindent rád bíznak, de ha kell, és te is szükségét érzed, bizony tolnak rajtad egy kicsit, pont akkor, amikor te is mozdulnál, csak tán nincs erőd vagy félsz. Végiglengi a folyamatot a derű, ami állandóan azt sugallja: minden rendben van. Magyarán bármilyen válságos is ez az egész krízis, nem nélkülözi a finom humort, ez ennek a segítőcsoportnak egy nagyon fontos jellemzője, érdemes ezt megjegyezni, ugyanis ők erről könnyen felismerhetők. (Véres drámám során nem egy igen komikus helyezet adódott, ami nagyon sokat segített.) Olyan együttérzés sugárzik belőlük, ami valós, s nem az ember elvárásaihoz igazodik; azaz amikor hisztiztem (sajnos hajlamos vagyok rá, tán mert a lényem mélyén szeretem a teátrális dolgokat), bizony nem guggoltak le mellém toporzékolni, ám a valós fájdalom során mindig szorították a kezem; ez olyannyira konkrétan érezhető volt, mint egy mentolos cukorka frissítő lehelete az ember torkában. És ahogy haladtam előre ebben a folyamatban, egyre nyilvánvalóbbá vált a jelenlétük, majd egyszer csak megláttam egy valóságos darabkát a világukból, amit valahogy azonnal felismertem mint egy kézzelfogható elemét a „szülőszobának”. Ez zavarba ejtő élmény volt, de máshogy, mint ezelőtt, amikor egy pillanatra beszüremkedett az illúzióba a „másik világ”: ugyanis itt most nem a világomat képező illúzió egy elemén keresztül nyúlt be a magasabb rendű valóság a képbe, hanem a maga közvetlen módján jelent meg előttem. A zavart csak az okozza, hogy mégis a megszokott valóságom részeként, csakhogy már egyértelmű hídként kétségtelenül utat nyitva az új felé, amiről így már konkrétabb tapasztalattal rendelkezem.

Tehát csupán a magam élményei alapján azt mondhatom, a folyamatot segítő létezők egy energikus, humoros, könnyed, szigorú, téged a hibáiddal együtt tisztán látó, de el nem ítélő; a szabad akaratodat egy pillanatig sem megkérdőjelező, gyönyörű, erős, gyors, vitális és nagyon őszinte energetikai felhővel rendelkező egységtudattal bíró (aminek a szemükben te is része vagy) csoportot alkotnak. Ha azt érzed a fájdalmas sodródás során, hogy a közeledben vannak, akkor meglásd, múlni fog a félelem, és nagyon könnyen, tiszta szívvel átadod magad nekik. És nem fogsz bennük csalódni: lazán, vidáman átsegítenek majd a küszöbön, és nagyon fognak örülni neked, s ez az öröm átragad majd rád is, ami segít az átmeneti nehézségeken már nagyon könnyedén túllépni. Azután már szép lassan egyre inkább az ő valóságuk lesz a te valóságod is, méghozzá kézzelfoghatóan és tapinthatóan – ahogy ebben minden misztikus maszlag ellenére végig hittem is. Azonban ehhez ki kell bújni a vászon mögé és ez igazán emberpróbáló, magányos és fájdalmas élmény, de megéri: leírhatatlan a különbség a két állapot között, még ha látszólag egyelőre nem is történt semmi extra. A csecsemő a csecsemőosztályon ugyanúgy néz ki, mint pár órával ezelőtt az anyaméhben. Csakhogy ő már kint van és ezt először nem is ő, hanem az őt körülvevők fogják fel, amiből az újszülött egyelőre semmi mást, csak a felé áramló örömöt érzi, miközben el van foglalva azzal, hogy nyalogatja a sebeit és próbálja az átmenetet a maga módján feldolgozni.

Nos, nekem ezt hozta a 2012-es évkezdet, s hogy mindez konkrétan miben nyilvánul majd meg, azt – amennyire tőlem telik – továbbra is megmutatom, miközben nem felejtek el mindezért köszönetet mondani, nem is akármilyet.

(LD, Illusztráció: Ben Heine)