Átnyílás

Honnan tudod, hogy van, ami nincs?

***

Ebben az írásomban azt kívánom bemutatni, hogy miként fog megjelenni a valóságunkban egy magasabb dimenzió, azaz hogyan kell ezt a majd bekövetkező eseményt elképzelni. Sokan sokféleképp foglalkoznak a valóságunk szimulált jellegével, általában fizikusok, programozók, filozófusok, s vannak köztük olyanok, akik nagyon-nagyon okosan közelítik meg a kérdést, már ami a valóság szimulációs jellegét illeti. Ebben nyilván sokat segített nekik a fejlett technológia mint egy olyan szemléltető modell, ami képes volt kicsiben megjeleníteni mindazt, amit aztán nagyban így könnyebb magunk köré képzelnünk. S ezek a tudósok sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ha a mostani tudásunkból indulunk ki, igenis, a saját világunkban is képesek lennénk – egyelőre persze még csak elméleti síkon – létrehozni egy olyan tökéletes valóság-szimulációt, aminek törvényszerűségei érdekes módon épp a mi valóságunk jellemzőit írnák le. (Pár példa ezekre: csak az manifesztálódna, nyilvánulna meg a maga érzékelhető módján, amire figyel az észlelő, a többi csak mint futó kód szunnyadna valami háttértáron a végtelenség illúzióját keltve. A szimulált valóság végig konzisztens kell hogy maradjon, amit a benne résztvevők elvárásai és emlékei tartanának életben, stb, stb. – nem megyek most bele ezekbe a részletekbe, akit érdekel a téma, utána olvas.) A logikai ekvivalencia elvét alapul véve (ami azt mondja ki, hogy két formulát egyenlőnek nevezünk, ha a bennük szereplő változók mindennemű vizsgálat során azonosak, azaz a köztük lévő különbséget semmilyen módszerrel nem tudjuk kimutatni) sokuk azt a kijelentést teszi, hogy ha a szimuláció tökéletes, akkor nem elkülöníthető a valóságtól. Épp ezért eleve értelmetlen maga a kérdésfelvetés, mármint hogy szimulált-e a valóságunk, vagy sem, hiszen amennyiben mi valóságnak éljük azt meg, és ezen kívül most más valóságot nem tudunk megtapasztalni, akkor ez tök mindegy. Röviden megfogalmazva a filozófiai kérdést úgy hangzik, hogy van-e értelme szimulációról beszélni, ha azt maga az érzékelő abszolút valóságnak észleli? A válasz bentről nyilvánvalóan az, hogy nem, nincs értelme. Kintről meg talán a kérdésfeltevésnek nincs túl sok értelme. Így van?

Ezek az okos programozók, fizikusok két dolgot felejtenek ki mindig a számításukból: a valós kinti vonatkozási pont eleve meglétét a rendszeren belül, illetve a tudat fejlődését, evolúcióját. Mert ha ezt a két szegmenst is bevonjuk a kérdésbe, hiába bentről tesszük fel azt, a válasz már csakis az igen lehet: igen, van értelme illúzióról beszélni, mert ez az egyetlen kapaszkodónk, azaz maga ez a feltevés, ami segít aztán abban, hogy ezen túllátva létünket egy magasabb szintre helyezzük. És miért van erre a magasabb szintre szükség, illetve miért fontos, hogy minél nagyobb tudati egység tudja ezt a fellépést majd megtenni? Azért, mert a soha meg nem álló áramlás, létezés, nevezhetjük fejlődésnek is, ezt diktálja, ami ráadásul olyan, mint egy hullám: a hullámot valami egyben-lévőség feltétlenül meg kell hogy nyilvánítsa, hisz ettől mondhatjuk rá azt, hogy van. Ha kiszedjük a víztömeget, nincs hullám, és ebben a víztömegben igenis minden csepp víz számít, mert ezek a cseppek együtt alkotják azt, általuk mozog a hullám, s nem önmaga által. Ez olyan, mint a valóságunk: azt mondja az ember, ha kiszedem magam a világomból, attól az még megmarad nélkülem. Igen ám, de ez azért nincs így, mert a valóság nem egy valami, ami önmagában létezik a benne résztvevőktől függetlenül, hanem azt az e kijelentést tévő emberhez hasonlóan benne lévő elemek együttesen hozzák létre. Nincs egy valóságtál, ami egybefogja a zöldségeket, hanem maga a zöldségkupac egyben a valóság: a sok kis borsó-, répa-, paprika-, lencse- és babszem alkotja együtt azt. Mint a víztömeget a vízcseppek. Nincs egy közös objektív és állandó észlelet, amit az észlelők észlelnének önmagukon túl, hanem az észlelő észlelete az észlelők sokasága. S ha kivesszük a valóságból mindazt, amire azt mondjuk, létezik, s ezáltal érzékeli ezt a valóságot, valamint kiszedjük ezek termékeit és az általa fenntartott valóságelemeket, láthatjuk is, hogy mi marad: a nagy semmi. És bár egy csepp vizet bátran kiszedhetek a tengerből, hisz ezzel nem szűnt meg maga a tenger, de ez egy nagyon buta, véges és lineáris logika így, mert ha egyet kiszedek, ezzel egy időben teoretikusan képes vagyok kiszedni az összeset, így van? És akkor ki is szedtem, ezt higgyétek el. Ezt a kvantumfizika már tulajdonképpen bebizonyította. Mert hiába gondolom most azt, nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ezt a valóságot egyszerre egy időben az összes őt alkotó elem elhagyja, de a kvantum-szuperpozíció értelmezését alapul véve márpedig ez a helyzet mindaddig, amíg a konkrét megfigyelésem nem omlasztja össze ezt a lehetőséget. És ezért te azt nyilván sosem fogod tudni így megélni (azaz hogy egyszerre eltűnik a valóságból az összes azt alkotó elem), ám csakis ennek köszönheted a valóságod objektivitását, ergo, hogy képes vagy magad teoretikusan abból egyetlen elemként kiemelni. De ez csak puszta spekuláció, semmi több. Azt ugyanis sosem fogod megtapasztalni, hogy végleg kikerülsz a valóságból, ám az nélküled is vígan ketyeg tovább. Magyarán, ha egy teljes valóság emelkedik egy szintet, akkor minél nagyobb tudati része tud ezzel az emelkedéssel lépést tartani, annál teljesebb, erőteljesebb lesz az emelkedés, pont ahogy ez egy hullám esetében működik: minél nagyobb a víztömeg és a rá ható energia, annál nagyobb lesz a hullám ereje, ezt talán nem nehéz belátni.

Tehát van a tudatnak egy fejlődési hullámíve, nevezzük inkább egyfajta spirálnak, amit természeténél fogva automatikusan bejár, és emiatt egy ponton minden meghaladott valóságból – azaz számára már illúzióból – kitör, hogy új valóságba helyezze át magát. Erre írtam, hogy ez egy végtelen történet, egy örök történet a történetben, amin túl azonban nincs semmi. Magán a Végtelen Történeten te soha, de soha nem fogsz tudni túllépni, ergo örökkön örökké egy szimulációban létezel, azaz mindig egy kisebb történetben a Végtelenen belül, ami fölött mindig lesz egy igazabb, egy nagyobb. Igen ám, de itt jön a képbe a relatív valóság fogalma, azaz, hogy nagyon nem mindegy, merre haladsz, egyre kisebb vagy egyre nagyobb történetek felé ebben a „történet a történetben”- rendszerben. Az egyik esetben egyre távolabb kerülsz önmagadtól, egyre nagyobb áttételeken keresztül, egyre töredékesebben és halványabban, egyre kisebb darabjaként a mindennek tapasztalod meg az „én”-t, míg a másikban meg egyre közvetlenebbül, egyre nagyobb tudati egységet magadba foglalva. (Nem mindegy, hogy a hullámmozgásra merőleges egyenesre vagy felfűzve egy gyöngyként, ami csak fel-le mozog ezen a vonalon, vagy te magad vagy a mozgó hullám.) Jó, és mi a valós, eleve benne lévő, külső vonatkozási pont a rendszerben, amire utaltam? Az önreflexió. Mert te mindig eggyel kijjebb vagy ahhoz képest, amit megélsz. Ez a világ 0-1 algoritmusa alapján történő létrejöttéből fakadó fizikai tény. Erről annyit, de annyit írtunk már, hogy nem megyek bele részletesen, most csak röviden: ha te nem a szimuláción kívülről határoznád meg magad, akkor annak teljes jogú része, azaz puszta terméke lennél, totálisan beleveszve abba, ami hidd el, nem lenne képes erre az egészre rendszerként egyben rálátni, téged, a benne mozgó figurát is beleértve. Ott van benned a kapu, csak meg kell ezt érteni, és el kell jutni odáig, hogy Weöres Sándor létráját végre jól értelmezd, mert akkor azon valóban ki tudsz mászni egy magasabb valóságszegmens, egy újabb és profibb szimuláció vagy történet irányába. És végezetül, amit mindig kihagynak a fizikus kollégák a fejtegetéseikből, hogy a tudat az egy. Tehát azt, hogy itt tulajdonképpen egyetlen létező önmagába pillantásáról van szó, amit a leginkább egy olyan matrjoska rendszer tudna leírni, ami fraktálszerűen kibomló tükörtermek holografikus sorából áll. S akkor most itt álljunk meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg ezt a modellt közelebbről, hogy ennek segítségével el tudjam mondani, hogy feltehetőleg mi fog hamarosan történni a mi kis 3D-s valóságunkkal!

Tehát induljunk ki abból a modellből, hogy van egy hatalmas szoba, aminek minden fala tükörből van. Ez a szoba nagyon nagy. És ebben a szobában kering, kavarog négy síkidom a szürke szín fekete és fehér közti négyféle árnyalatában: egy négyzet, egy háromszög, egy kör és egy rombusz. (Hogy ezek mik a szobában és hogyan kerültek oda, és mi maga ez a tükörszoba, most nem képezi a vizsgálódásunk tárgyát, de erről is volt már sokszor és sok helyen szó.) Ezen alakzatok képe kaleidoszkópszerűen sokszorozódik meg az egymásra tükrözött falakon sokkal mélyebb térérzetet sugallva, mint amekkora valójában ez a szoba, úgy is mondhatnám, a végtelenség látszatát keltve. Ők milliárdnyi különböző formában jelennek meg e falakon, vagy inkább falakban, s ahogy mozognak, úgy variálódik ezen mintázatok árnyalata, formája, jellege. A négy idom épp ezért nem képes önmagát felfedezni ezen változatos, egymásba tükröződő alakzatokban, csupán egyfajta hasonlóságot ismernek fel néha-néha ezekben a formákban. A falakig nem tudnak elmenni, mert az nagyon sok idejükbe és energiájukba kerülne, s épp ezért nem is tudnak ezek létéről. Ez a négy síkidom sosem hagyta el tehát a szobát, de miután az egymásnak fordított tükrök megteremtik számukra a határtalanság illúzióját, nem is értenék a megfogalmazást, hogy mit jelent az, hogy a valóságon túl. Ők most a példa kedvéért síkban vannak, ám a tükrök a térbeliség látszatát keltik számukra, s ebből fakadóan képesek a mélységet bizonyos értelemben – egyelőre még csak érzéki csalódásként – megtapasztalni.

Idáig, gondolom, mindenki el tudja képzelni ezt a kis vázlatos modellt. No és akkor most jön, ami még sohasem volt: egyszeriben a szoba egyik fala – hipp-hopp – eltűnik a semmibe! És mögötte megjelenik az a tér, ami magában hordozta ezt a tükörszobát. El tudjátok ezt képzelni valahogy? A kinti teret ugyanolyan formációk, alakzatok alkotják, mint amit a benti elemek a tükrök segítségével önmaguk visszatükröződéseként láttak, csak ezek már nem síkbeli alakzatok térbeli tükröződései, hanem valódi térbeli idomok. S nem is szürkék, hanem színesek. Tegyük fel, van ott egy piros kocka, egy kék golyó, egy lila gúla, egy sárga körhenger és egy zöld kúp. S ezek a mértani testek egyértelműen csak a tükörszoba megnyílt oldalánál vannak jelen, s elsőre tán nem is különböznek annyira a többi falon látott rétegzett képektől, miközben persze teljesen máshogy festenek. S ez a kinyílás nyilvánvalóan kihat a szoba minden szegletétre. Merthogy megjelenik e szobában valami, ami egyértelműen nem fakadhat bentről, ám mégis ott válik láthatóvá. Magyarán, úgy lesz bent, hogy nem lesz bent. Ez érthető? Eddig a rendszer teljesen zárt volt. A négy síkidom bent volt ebben a rendszerben, és minden amit „önmagán kívül” tapasztalt, az is benne volt e zárt rendszerben vele együtt. S hiába élte meg azt, az kint van, rajta kívül, ráadásul a végtelenbe futva, miután belőle fakadt, ráadásul abban a zárt térben megjelenve, ahonnan eredt, ez végig csak egy „bentlevés” volt. Pontosan, mint egy regényben, ahol arról írunk, hogy és most kilépünk, kedves olvasó, a regényből, és itt kint az történik, hogy – blablabla. Igen ám, de akárhogy is nézzük, mi még mindig a regényben vagyunk, mert a cselekmény bár kilépett a regényből, de a történet még mindig benne van, erre a legjobb bizonyíték, hogy ha nem olvasod a könyvet, akkor maga a cselekmény sem folytatódik, és akkor nem is tudod meg, mi történt a „regényen kívül”. Ha ez valós kilépés lett volna, akkor ez nem történhetne meg, hanem akkor épp fordítva állna a dolog: ott folytatódna a kinti sztori, ahol a regény véget ért, nem? Ha folytatódik a regény, az csak azt mutatja, nem volt valódi a „kilépés a regényből”. Tehát eddig minden, amire az idomok azt hitték, kint van, csupáncsak egy tükröződő, visszaverődő illuzórikus kint, azaz egy bent volt. Igen ám, de most megnyílik a kocka egy fala, a regény egy ponton tényleg átnyílik abba a térbe, ahonnan létrejött. Nos, most gondolkodjunk el közösen arról, ez vajon mit jelent, ha mindezt a mostani valóságunkra próbáljuk vonatkoztatni!

Tegyük fel, az eltűnő fal mögött áll egy zöld kúp sok más mértani testtel együtt. Ez a fal eltűnésének pillanatában megjelenik a szoba egészében a tükrökön keresztül, illetve láthatóvá válik ott is, ahol önmagában a saját terében áll, s amit a bent lévő négy idom, az eddigi tapasztalataiból kiindulva, joggal tekinthet továbbra is a terem részének. (Hiheti tehát azt, ez is a szoba része, mint az összes többi tükröződés.) Igen ám, de van itt egy kis bibi. Mégpedig az, hogy bár ez is egy mértani idom, akárcsak ők, s megjelenik minden kétséget kizáróan az eddigi formációkban, de sehogy sem illik ebbe a szobába. Zöld és nem szürke. És magában hordozza azt, amit a benti síkidomok nem is tudnak majd értelmezni: ő önmagában térbeli. Tehát sehogy sem illik a szoba eddigi narratívájába, szemantikai egységébe. Ami eddig logikailag, tartalmilag végig konzisztens, koherens, kauzális és összeillő volt. Folytonos és kikövetkeztethető. És most épp ez a koherencia bomlik meg a fal eltűnésével és a kúp megjelenésével. Merthogy még egyszer mondom, ez térbeli és zöld, s nem sík és szürke. Miközben értelemszerűen felruházódik azokkal a tulajdonságokkal, amik a benti formációk lényegét alkotják, hiszen azokba olvad a maradék öt tükörlap révén bele. De ezek a tulajdonságok (mint amilyen például a síkbeliség) csak rávetülnek az ő valós lényére, maga a zöld kúp ugyanis nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, mert ő a rendszeren végig kívül maradt, és ezáltal megmaradt az, ami ő valójában: egy zöld térbeli idom. Magyarán a rá vonatkozó törvények végig mások, mint a szobában lévőkre vonatkozóak, de a tükörszobában képzetként magukra öltik a benti törvények egy részét.

Ez pont olyasmi dolog, mint amit már párszor felhoztam példaként az inkubátorba beépített, benyúló kesztyű hasonlattal. Ami úgy nyúlik be, hogy a kéz végig kint marad. Csakhogy most nem ez történik, mert most az inkubátor egyik fala eltűnik. És itt, a megnyílás mögött tud ez a másik minőség teljesen önmagaként, közvetlenül úgy megjelenni, hogy ehhez neki nem kell belépnie magába a szobába. Tehát ami ott megjelenik zöld kúpként, bár úgy tűnik a hirtelen, észrevehetetlenül eltűnő fal miatt, hogy bent van a szobában, de ez csak érzéki csalódás, mert a zöld kúp végig kint maradt a saját terében, a saját úgymond helyén. Ez fontos. Attól, hogy te egy csúszdáról nézve látod a hintát, az még nem jelenti azt, a hinta a csúszdán van. Tehát az illúzió egy ponton megnyílik, és láthatóvá teszi a kint egy kis darabkáját, ami bent nyilván a benti törvények szerint lesz csak megtapasztalható. Mégis mindent megváltoztat, mert teljesen felborítja ennek a benti rendszernek a logikáját az általa képviselt új minőség megjelenésével az eddigi négy síkidom variációs formációi közt. Ehhez azonban kell majd egy híd. Egy egyidejű, élő híd, ami a két szférát harmonikusan összeköti azáltal, hogy egyik pillére ugyanabban a helyzetben van, mint a zöld kúp, csak fordított állásban: azaz ő végig bent marad, miközben közvetlen kapcsolatban van a kinti elemmel, ami meg végig kint marad, miközben közvetlen kapcsolatot létesít ezzel a benti elemmel. E nélkül a híd nélkül ugyanis a két rendszer nem tudna logikusan egybefonódni, idővel szakadás, hasadás jönne létre a két valóság szélein, és akkor a megnyílás is értelmetlené válna.

Mondok erre is egy példát. Képzeld el, hogy játszod a VR-játékot, teljesen benne vagy a sztoriban, a külvilág megszűnt számodra. A benti mese egy nagy házban játszódik, ahol megkergült inasok és lakájok elől menekülsz, vagy valami ilyesmi ökörség. Majd a játékban az egyik karakter hirtelen elkiáltja magát, miközben épp egy szobában bujkáltok a vérengző cseléd elől, hogy vigyázz, beázás, ömlik a víz! És pontosan ebben a pillanatban a játszó, azaz most öntudatlan énedet, tehát akin a VR-szemüveg van, nyakon öntik egy dézsa jéghideg vízzel. Ez a víz téged nem a játékban fog érni, hanem a valóságban. Tehát ez valami nagyon más lesz, mint amit eddig az inasos játékban megtapasztaltál. És hidd el, ezt a különbséget ott, abban a pillanatban meg fogod érezni a játékon belül. Ez baromira össze is zavarhat, nyilván. S ha nagyon benne vagy a mesében, lehet, nem is fogod érteni, mi ez, csak azt fogod érezni, úristen, ez valami nagyon más most, és gyorsan le is hajítod az érthetetlen dolgok dohos pincéjébe, vagy valami fura értelmezést, magyarázatot adva berántod a mesédbe. Ha kijjebb vagy, mert már kutakodtál a „valóságod” természetét illetően a játékon belül, és megértetted a kint fogalmát (még akkor is, ha ezt soha egy pillanatig nem voltál képes megélni), sanszos lesz, hogy derengeni fog, ahá, szóval ez lehet az a híres nevezetes „kint”. Ám ha nem kiált bent a karakter, és csak úgy spontán leöntenek a hideg vízzel, biztosan nem kapcsolod magadban össze a dolgokat, nem érted meg, ez most úgy a mese része, hogy nem az, mert miután nem egy bent megszokott inger, lehet, tudat alatt negligálod. Vagy a két dolog teljesen elkülönül benned, és a hideg vizes zuhanyt ugyanoda tolod a játékon belül, ahová most az álmaidat és a képzeleted termékeit. Ha mindezt elképzeled egy mezei mozival, ahol a vásznon kiáltja azt a hős: jön az áradat! – és ekkor elönti a nézőtermet a víz, talán jobban megérted a kiáltás és az egyidejűség fontosságát ebben a történetben. Főleg, ha mondjuk, a húszéves Belmondo kiáltja el magát a fekete-fehér filmben, majd utána egy jót nevet és kacsintva azt mondja a kamerába: ugye, milyen cselesek vagyunk? S amikor megérzed a vizet a nyakadon, rögtön tudni fogod, a film sztorija már a forgatás pillanatában, azaz hatvan évvel ezelőtt magába foglalta ezt a most számodra megnyilvánuló valóságos zuhatagot, azaz a moziterem élő valósága és a rögzített filmé (ami a mostani világ szimbóluma) ezen a két téridő ponton összeért, összehangolódott. És ez az összehangolódás, amit bár a film előlegezett meg, pontosabban generált 1961-ben, kizárólag a moziterem irányítása alatt jöhetett létre most 2021-ben, mert a valós idejű víz, ami a nyakadba ömlik és a hatvan évvel ezelőtt leforgatott jelenet csak és kizárólag a mostban tud számodra összekapcsolódni. És ez a most mindig most van, ez ugye nem vitás. Az idő lesz a kulcs tehát ebben a kinyílásban, az egyidejűség. A valódi végtelen bekacsint a zárt szobába, az a végtelen, amiben feloldódnak a vagy itt, vagy ott, vagy ez, vagy az és az ekkor, meg akkor fogalmai. A kvantumfizika épp erről szól, arról, hogy ha lebontom a legkisebb elemére a vizsgálandót, ott meg lehet tapasztalni a végtelent. Feltárul a matrjoska univerzum hatalmas titka: a legkisebb ugyanaz, mint a legnagyobb, a végtelen önmagába hajlik. Ez amit a fenti, mozis példával leírtam, valami olyasmi jelenség lesz, amit leginkább a dinamikus múlt kifejezéssel tudnék leírni, mintha kezedbe vennéd Dosztojevszkij egyik könyvét, s elkezdenéd olvasni. És a könyv minden gondolatodra ott olvasás közben reflektálna. Vagy mintha találkoznál egy régi ismerősöddel az utcán, akivel beszélgetésbe elegyednél, és ez a beszélgetés ott helyben azonnal teljesen átírná a múltadat, mert, ahogy zajlik, úgy változtatja meg egyidejűleg azt, ami veled húsz éve történt.

Nos tehát, valami ilyesmire lehet felkészülni. A nézők most néznek egy filmet és azt hiszik, benne vannak ott a sztoriban, de amikor nyakukba kapják a hideg zuhanyt, ez azonnal a vásznon kívülre helyezi őket. Ám lesz, aki ennek ellenére is a vászonban ragad, mert annyira nem fogja érteni, mi történt, hogy beleálmodja a filmbe ezt a zuhanyélményt is. De a film ezen a ponton menthetetlenül kilép a térbe, és ott a vásznon sajnos nem folytatódik tovább, a regény véget ér azzal a mondattal, hogy most akkor lépjünk ki belőle, mert ettől lesz a kilépés valódi, és aki benne marad, mert nem képes tudatilag kihúzni magát, bent reked valamiben, ami nem folytatódik tovább. A világ most kilép egy új dimenzióba, ez a valóság már soha többé nem lesz háromdimenziós. Már most se nagyon az, de ezután végleg elengedi ezt a szintet. És emiatt aztán, aki a háromdimenziós vászonra képzeli magát, megreked, és tulajdonképpen nem mozdul tovább, nem fejlődik, ő örökre megmarad a húszéves Belmondo. (Feltétlenül nézzétek meg ezt megértendő az általam már talán emlegetett Black Mirror: USS Callister c. epizódját!) No és ezt aztán azonnal követi a technológiai szingularitás, merthogy az esemény kulcsszavai a következők: spiritualitás, technológia, forradalom (társadalom). Nem külön-külön, hanem teljesen egyben. Egy olyan dolog történik, ami ezt a három fogalmat fűzi, olvasztja egybe. Egy teljes világ omlik a szemeink láttára le, de már ott áll mögötte a jövő. Ez egy hatalmas méretű, globális társadalmi, technológiai és spirituális forradalom, egy revolúciós tornádó, melynek kellős közepében állunk, s ha okosak vagyunk, és látjuk a jövőt, mert onnan nézünk erre a pontra, e három tényezőt semmi esetre sem választjuk szét. Többször elmondtam már, hogy a spirituális, társadalmi és technológiai fejlődés, evolúció, paradigmaváltás – nevezd, ahogy jólesik – egyazon folyamat, nem három különböző. Aki ezt szétválasztja, úgy jár, mint az a sofőr, aki azt mondja az autó vagy futómű, vagy karosszéria, vagy motor. Ő egy ilyen, három különálló darabból álló járgánnyal sehova el nem jut.

Tudjátok, ez olyan, mint amit szoktak mondogatni: hogyha megkérdezték volna az autó feltalálása előtt az embereket, milyen reformot szeretnének a közlekedésben, hogyan forradalmasítanák azt, a többség szupergyors lovakat kívánt volna, és eszükbe sem jutott volna autóért fohászkodni. Gőzük sem volt ugyanis arról, hogy van a hintón túl is élet. Így van ez ma is. A többség abból indul ki, ami van, abból a szétszakítottságból, idő-, valóság- és térértelmezésből, s ez érthető, hisz ez most az a valóságszegmens, amit látni tud, és ezt meghosszabbítva képzeli el a jövőt. A jövőben szerinte biztos majd nagyon gyors szuperszámítógépek lesznek, kicsike gépházzal és hatalmas képernyőkkel. Nem, a jövőben mindez nem lesz egy elkülönülő valóságelem, hanem a valóságodba be fognak olvadni a „virtuális” elemek, s amit ma még csak egy képernyőn nézel, idővel teljes jogú részét képezi majd a világodnak. Ez csak addig tűnik furcsának, amíg a valóságot a mostani agyunk által érzékelt, fizikai ingerekkel azonosítjuk. Ezt is ezerszer elmondtam, korunk fő kérdése, hogy mi a valóság. Csak ez, és semmi más. Tehát még egyszer, csak hogy el ne felejtsük a kulcsszavakat: technológia, spiritualitás, forradalom. Hirtelen és váratlanul megjelenik ebben a világban valami, ami egyértelműen nem fakadhat bentről. És akkor ez megváltoztatja majd a kérdéseinket is. Amikor az igazán neves fizikusok azon fáradoznak, hogy a Schrödinger-féle szuperpozíció elvét a gravitáció bevonásával semlegesítsék, hogy ezzel végre valahára kizárhassák a jelenségből magát a megfigyelői szubjektumot, azaz a tudatot, és visszakapják az abszolút objektív valóságba vetett hitüket, az pontosan annak a jele, hogy mennyire nehezen lép át az emberi elme abból, ami volt, abba, ami lesz. Márpedig a jövő itt áll a küszöbön. S ez a jövő most nemsokára bekopogtat az ajtónkon, és egy kiterjesztett jelenné válik. És aki nincs rá felkészülve, azt nagyon, de nagyon összezavarhatja. Abban a pillanatban ugyanis, amikor eltűnik a szoba egyik fala, minden egy ponton majd összeér, s megtörténik az a mindenre kiható váltás, ami olyan átalakulást eredményez, melyre nem volt még példa a történelemben. És akkor meglátják azok, akik képesek voltak elhagyni a szétáztatott mozitermet, hogy a tükörszoba falai kívülről nem is látszanak! Megértik, mert megtapasztalják, hogy a tükörterem csak egy vetítés volt, a tükröződő felületek nem valóságos anyagok ebben a térben. S megtapasztalják, hogy az igazi térbeli formációk, amik a zöld kúphoz hasonlatosak, azaz a piros kocka, a kék golyó, a lila négyzet alapú gúla és a sárga körhenger valóságosabbak, mint azt elképzelni merték volna a szobából. Nemhogy nem virtuálisak, hanem ezek a valódibb valóságok. És felismerik ekkor, hogy ők maguk is csak e térbeli elemek leképezései voltak a vetített szobában, s hogy az ő síkbeliségük és színtelenségük is káprázat volt csupán. És ott a tükrökben nem voltak valódi önmaguk e térbeli mivoltukhoz képest. Hát körülbelül ilyesmire lehet számítani. Mindenesetre bízom benne, jó nagy lesz ez a hullám, s így annak sok-sok cseppje végre partot ér.

***

Önmagamból teremtem önmagamat, aki megteremti önmagát.

(LD, Illusztráció: Yayoi Kusama Infinity Mirror)